Egy Dursley Roxfortban - 3. fejezet  

Posted by Deszy in

3. fejezet
Levélhullás


Dahliával együtt többen is felpattantak félelmükben, így az önkéntelen mozdulat, amit tett, csak a szüleinek tűnhetett fel. Ők észre is vették, és kétséggel vegyes borzalommal meredtek egy szem lányukra. Közben a sikolyok meglepett sóhajtozásokba fordultak át.

Dahlia nem értette az egészet. Próbált a kötéltáncos fölött, a levegőben észrevenni egy biztosítókötelet, ami lelassíthatta az esést, de bárhogy meresztette is a szemét, ilyet nem látott.

Meglepetten nézett a kezeire, és arra gondolt, amit akkor érzett, amikor a lány zuhanni kezdett. Kinyújtotta a kezét, és csak az járt a fejében, hogy valahogy meg kell mentenie őt.

Újra kipillantott oldalra, szülei még mindig úgy néztek rá, mint egy idegenre, akit életükben először látnak. Petunia száját még egy ijedt kis sikoly is elhagyta. A közönség közben tapsolni kezdett, mert azt hitték, mindez a show része volt. A kötéltáncos ijedtnek tűnt, mégis erőt vett magán, és meghajolt, hogy a nézőket megerősítse ebben a hitükben.

Ezután bejött a porondmester, és mintha mi sem történt volna, tovább folytatták a műsort. A légkör azonban megváltozott, legalábbis Dahlia így érezte. A fellépők idegesebbek voltak, szülei alig bírtak megmaradni a helyükön, olyan volt, mintha valami rettentő félelmetes szörny leselkedne rájuk, és legszívesebben elmenekülnének. Dahlia pedig egyszerűen nem értette, mi történhetett.

Amikor vége lett a műsornak, Petunia és Vernon még azt sem várták meg, amíg minden fellépő újra a porondra sétált, és együtt meghajoltak. Felpattantak, és rángatni kezdték őt is kifelé. Vernon valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy ő megmondta, hogy itt csak őrültek vannak, Petunia pedig valami olyat, hogy ő azt hitte, nem fertőző.

Miközben rángatták a kocsi felé, Dahlia egy idegen beszélgetés foszlányát is elcsípte.

- Ez csak egy boszorkány vagy varázsló lehetett! – mondta egy feltűnően csinos szőke nő. Dahlia felismerte benne azt a nőt, aki az elefántokkal lépett fel.

- De ki? Én nem láttam senkit, te igen? – kérdezte a mellette álló, vörösesbarna hajú férfi.

- Nem, Cedric. De te tudsz más magyarázatot? Még jó, hogy a mugliknak nem tűnt fel!

Többet már nem hallhatott, mert szülei könyörtelenül vonszoltál az autóhoz, a beszélgetés pedig suttogás volt csupán, így még az olyan gyakorlott hallgatózók, mint ő, aki már az anyatejjel szívta magába a leselkedés tudományát, sem hallhattak belőle többet.

Az egész hazafelé vezető út néma csendben telt, szülei egy árva szót sem akartak kinyögni. Már nem mosolyogtak, már nem akartak neki további ajándékokat venni, nem kérdezgették azt sem, hogy az eddigiek tetszettek-e neki. Így Dahlia jobb híján csak bámult ki a kocsi ablakán, és próbált rájönni, mi történhetett. Ez volt élete legfurcsább születésnapja.

Amikor a Privet Drive-ra kanyarodtak, Dahlia egy baglyot látott elsuhanni az égen. Ez nagyon szokatlan volt, hiszen a nap még nem ment teljesen le, és azt tanulták, hogy a baglyok csak sötétben repkednek. De mire újra odanézett, a madár már nem volt sehol. Megvonta a vállát, és újra a gondolataiba merült.

Pár másodperccel később már meg is érkeztek a négyes számú házhoz. Dahlia kiszállt, és követte néma szüleit a házba. Ám azok a küszöbön hirtelen megtorpantak. Először nem érette, hogy miért, de aztán vastag, sárgás borítékot látott meg az ajtó előtt. Szülei teljesen lefagytak, csak nézték a borítékot, ha létezik még nagyobb szemekkel, mint ahogy a cirkuszban őt bámulták. Dahlia néhány pillanatig csak nézte őket, majd türelmetlenül lehajolt a borítékért. Még csak a címzést tudta kibetűzni a félhomályban, amikor Vernon minden erejét összeszedve kikapta a levelet a kezéből.

Petuniával együtt hajoltak a boríték fölé, hogy ők is elolvassák, kinek szól a levél. A nehéz pergamenborítékon smaragdzöld, cirkalmas betűkkel ott állt a félreérthetetlen címzés:


D. Dahlia kisasszony részére
Surrey grófság
Little Whinging
Privet Drive 4., a legnagyobb hálószoba


Amikor a szülőknek is sikerült elolvasni, a teljes pánik lett úrrá rajtuk. Petunia ott helyben elájult, Vernon feje pedig lilulni kezdett, és meg sem állt egy olyan sötét árnyalatig, amilyennek Dahlia még sosem látta apja arcát. Kezei ökölbe szorultak, ezzel a mozdulattal együtt pedig a levelet is összegyűrte.

- De az az enyém! – kiáltotta Dahlia akaratosan. – Nem gyűrheted csak úgy össze. Add ide!

Apja mintha meg sem hallotta volna.

Ebben a pillanatban érkezett meg Dudley a szokásos születésnapi vacsorára, aminek Dahlia még sosem örült ennyire. Talán majd ő segít valahogy. Dudley szokásos, büszke járásával sétált feléjük, de hamar észrevette, hogy valami nincs rendben. Az ájult Petuniát csak ketten sikerült becipelniük a nappaliba, hogy lefektessék, és várják, hogy mint mindig, pár perc elteltével magához térjen. Vernont is úgy kellett betuszkolni azt ajtón.

Amikor nagy nehezen sikerült őt is leültetni, Dudley észrevette a sárgás borítékot apja kezében.

- Harry-nek jött levél? – kérdezte csodálkozva. Amikor Vernon lassan megrázta a fejét, Dudley odahajolt, és próbálta elolvasni az apja összeszorított ujjai között ki-kibukkanó címzést. Néhány másodperc múltán ez sikerült is. Elsápadt, lerogyott a harmadik kanapéra, és már hárman voltak teljesen sokkos állapotban.

Remek, gondolta Dahlia, ezek szerint rajta kívül mindenki érti, hogy mi történik. Fejében egymást kergették a félelmetesebbnél félelmetesebb képek, hogy mi lehet abban a levélben, amitől szülei ennyire megijedtek. Kirúgták a suliból? Nem vették fel abba a lánynevelő intézetbe, ahova Marge néni járt régen? Kitoloncolták az országból?

Fogalma sem volt róla, hogy mi történhetett, és választ egyelőre nem is kaphatott senkitől. Családtagjait még soha nem látta kevésbé normálisnak: az ájult, a lilafejű és a hullasápadt. Szép kis társaság.

Végül toppantott egyet a lábával, és úgy döntött, kézbe veszi az ügyet. Petunia közben ébredezni kezdett, de ő ügyet sem vetett anyjára. Odasétált apjához, és elkezdte kirángatni a borítékot a kezéből. Vernonnak csak ennyi kellett, rögtön magához tért, összetépte a levelet, a darabkáit pedig a kandallóban szórta. Miközben minden erejét latba vetette, hogy megsemmisítse a levelet, a feje még tovább lilult. Majd amikor már csak cafatok maradtak, hirtelen a szívéhez kapott, és nyögni kezdett. Dahlia ezerszer látott már ilyet filmekben.

- Szívrohama van! Dudley, hívj mentőt!

Erre végre mindenki magához tért, kivéve persze a fájdalmakkal küzdő Vernont. Dudley a telefonhoz szaladt, ami a helyzet komolysága ellenére meglepően vicces látványt nyújtott. Petunia pedig félájult férje mellé térdelt, és próbálta bíztatni, hogy maradjon nyugodt és tartson ki.

Vernon azonban nem akart nyugodt lenni. Összefüggéstelenül motyogott:

- Vasárnap… Posta… Porf-Esek… Szikla… Tenger… 

A mentő hamar megérkezett, és Vernont Petunia kíséretével a kórházba szállította. Dahlia és Dudley kocsival mentek utánuk. Mire beértek, apjuk már a műtőben volt, Petunia pedig olyan rosszul nézett ki, mintha neki lett volna szívrohama épp az előbb. Arca beesett, szeme vörös volt a sírástól, remegett, és úgy kószált a folyosókon, mint egy szellem. Ez már sok volt neki. Először a cirkusz, aztán az a furcsa levél, végül pedig az infarktus.

Vernont két óra múlva tolták ki a műtőből, és azonnal az intenzív osztályra vitték. Két percre beengedték hozzá a családtagokat, hogy kicsit megnyugodjanak, bár előre szóltak, hogy erős altatókat kapott, tehát mélyen fog aludni. És valóban. Amikor beléptek a kórterembe, Vernon mélyen aludt, a cirkusz óta arca most először volt nyugodt. Már-már fájdalmasan nyugodt. Ha nem jelezte volna az EKG, hogy dobog a szíve, Dahlia azt hitte volna, már nem is él.

Petunia odasétált hozzá, és megfogta az alvó férfi kezét. Dahlia és Dudley az ágy végéből nézték szüleiket. Az anyjuk sírva szorította apjuk kezét, majd közelebb hajolt, a füléhez, és belesuttogott:

- Ne aggódj, drágám! Nem engedem az őrültek közé. Ne félj! Majd én elintézek mindent.


Mire kiléptek a kórteremből, pár perccel múlt éjfél. Már egy új nap volt. Immár elmúlt a szülinapja, most először életében torta és fenséges vacsora nélkül. Erre a gondolatra gyomra hangosan megkordult, és Dahlia fájdalmasan tudatára ébredt, milyen éhes. De mielőtt szólhatott volna édesanyjának, hogy menjenek a büfébe, mert különben elájul az éhségtől, a semmiből egy ápolónő termett előttük.

- Önök a Dursley család, ha nem tévedek. – Petunia szeme kitágult, és már a legrosszabbtól tartott.

- Valami történt Vernonnal? De hát épp az előbb jöttünk ki tőle, és mélyen aludt.

- Nem, nem kell aggódniuk. Semmi sem történt. De van önök között egy bizonyos D. Dursley kisasszony?

Dahlia szeme kitágult. Már megint tőle akarnak valamit. Mi van itt?

- Igen, én vagyok – felelte.

- Áh, pompás. Jött neked egy levél. – Azzal átnyújtott a lánynak egy ugyanolyan sárgás borítékot, amilyet apja korábban széttépett.

Ugyanolyan smaragd betűkkel címezték meg a borítékot, mint azt is, és ez is neki szólt.


D. Dahlia kisasszony részére
Surrey grófság
Little Whinging
Health Street 7.
Mercy West klinika, 312. kórterem


Ám ezúttal kicsit több ideje volt megvizsgálni a levelet, és a feladóból is elcsípett egy szót, mielőtt édesanyja kitépte volna a kezéből: Roxfort. Roxfort? Életében nem hallotta még ezt a szót. Az biztos, hogy nem ember. De akkor mi?

Petunia bontatlanul a szemétbe hajította a borítékot, mielőtt még Dahlia visszaszerezhette volna. Majd, mint aki jobbnak látja, ha sürgősen eltűnnek a kórházból, mielőtt a kislányt újabb nővér találja meg, közölte Dudleyval, hogy vigye őket haza. Dahlia még vissza akart fordulni, hogy kipecázza a borítékot a szemétből, de Petunia könyörtelenül elrángatta a kijárat felé.


Ez után az eset után a napok megszokott rendben teltek. Reggel elmentek a kórházba, ott voltak egy órát, majd amikor lejárt a látogatási idő, hazajöttek. Délután újra benéztek Vernonhoz, vittek neki ebédet, mert ő nem volt hajlandó megenni azt a „kórházi moslékot”, amit ott adtak. Dahlia egy percet sem tölthetett felügyelet nélkül, édesanyja mindig a nyomában volt, nehogy egy levél véletlenül a kezébe kerüljön. És a levelekből akadt bőven. Minden nap egyre több érkezett belőlük, míg végül a ház minden nyílására jutott belőlük. Volt kettő minden ablakban, az ajtóban egy tucat várta őket, a biztonság kedvéért egyet-kettőt még a küszöb alatt is betuszkoltak. Sőt, legutóbb egy még a kéményen keresztül is berepült.

Petunia minden erejét bevetve próbálta megsemmisíteni őket. Először ahhoz a megoldáshoz folyamodott, amihez Vernon is. Széttépte, és elégette őket. De végül már annyi volt a sárga borítékokból, hogy az egész napot tépkedéssel tölthette volna, és egy egész tábortűz kellett volna ahhoz, hogy elégesse őket. Így amikor tegnapelőtt jöttek haza a kórházból, beugrottak egy műszaki szaküzletbe, és beszereztek egy ipari mennyiségű papírt is minden gond nélkül megsemmisítő aprítógépet. Dahlia pedig hiába vetett be minden korábban hatásos módszert, semmi nem használt. Sírt, bömbölt, tombolt, tört-zúzott, kiabált, hisztizett, hiába.

De végül már az összeaprított papírból is annyi volt, hogy egy kisebb lakás teljes téli fűtését fedezte volna. Dahlia ekkor vette észre anyja viselkedésén a változást. Úgy tűnt, Petunia döntő lépésre szánta el magát, és ő megfogadta, hogy megtudja, mi az. Hiszen a levelek neki szóltak! És ha ez így van, tudni akarja, kitől jönnek, és mit akarnak tőle. A Roxfort szó jelentésének kinyomozásával már próbálkozott, de nem járt sikerrel.

Így radikális lépésre szánta el magát. Minden másodpercben anyját leste, mikor fog valami újjal előállni, vagy mikor hagy őrizetlenül egy levelet, hogy ő lecsaphasson rá. 

Miközben így figyelte édesanyját, vette észre, hogy Petunia levelet írt. Próbált közelebb osonni, hogy valahogyan el tudja olvasni, mondjuk anyja válla fölött, mit ír, de túl kockázatos volt. Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja! Legalább egy-egy szót el akart csípni belőle. Végül a címzettet sikerült is kibetűznie: Roxfort.

Anyja a titokzatos levelet a kötényébe rejtette, majd áthívta Dudleyt, hogy vigyázzon Dahliára. Aztán bepattant az autóba, és egy teljes órára eltűnt. A lány ezt már nem tényleg nem tudta tovább elviselni! Meg kell tudnia, mi történik körülötte, az élete árán is! Odasétált bátyjához, és faggatni kezdte.

- Milyen levelek ezek? – kérdezte. Dudley ijedten nézett rá, majd megvonta a vállát. Szóval nem akar válaszolni. De ő akkor sem adja fel.

- Miért gondoltad, hogy Harrynek jött? És egyáltalán, az unokatestvérünkre gondoltál? Őt hívják Harrynek, igaz? Miért jönne neki ide levél?

Dudley elgondolkozva nézett rá, mintha azt fontolgatná, mennyit árulhat el.

- Harry régen itt lakott – jelentette ki egyszerűen, majd visszafordult a tévéhez, jelezve, hogy ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést.

Ez az információ ugyan még nem magyarázta meg, hogy milyen levelekről van szó, Dahliának mégis fontos volt. Szóval az unokatestvére régen itt élt? Miért nem tud ő erről? Petunia közben hazaért, és a házi őrizet folytatódott.

Másnap a szokásos levelek mellé egy másikat is hozzátűztek. Dahlia már erővel próbált megszerezni legalább egyet a több tucatnyi boríték közül, csapkodott, rugdosott, küzdött. De megint nem sikerült. Csupán annyit ért el, hogy látta, a második boríték P. Dursleynek érkezett. Már az anyjának is írnak?

Nem tudta tovább elviselni anyja társaságát, gondolkozni akart, egyedül. Megfogadta, hogy rájön, mi folyik itt. Ehhez pedig nyugalom kellett. Így elvonult arra a helyre, ahová már évek óta ment, ha magányra vágyott: a lépcső alatti gardróbba. Dahlia soha nem értette, hogy miért vonzza annyira a poros, pókokkal teli kis helyiség. A légkörét átjárta valami varázslatos érzés, így ez vált az ő menedékévé.

Míg ott kuporgott a sötétben, megérkezett a bátyja, és sikerült elcsípnie egy részletet az anyjával folytatott beszélgetésből.

- Nem tudom, mit tegyek, Dudlus – hallotta meg anyja hangját, és sejtette, hogy éppen sír. A becézgetés is csak alátámasztotta, milyen kétségbeesett, hiszen már évek óta csak akkor hívta Dudlusnak Dudleyt, amikor ideges volt.

- Írnod kell neki. Írnod kell Harrynek! Ő tudja, mit lehet tenni – mondta Dudley meglepően higgadtan.

Többet nem hallhatott, mert Petuniából kitört a megállíthatatlan könnyáradat. Ám amikor kimászott a gardróbból, édesanyja kötényéből egy újabb levelet látott kikandikálni. Egyetlen nevet tudott csak elolvasni:


Harry J. Potter


This entry was posted on 2011. június 22., szerda at szerda, június 22, 2011 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

1 megjegyzés

Hoppá! Ismétlődik, és folyik a "Hogyan készítsük ki a Dursley-szülőket 101"-tantárgy.

2012. június 21. 15:27

Megjegyzés küldése

Kommentek :)