13. fejezet
A beosztás folytatódik
Dahlia néhány másodpercig még ott
ült dermedten, és újra és újra hallotta a fejében a süveg
kiáltását: „Hollóhát”
Aztán a balról második asztal felől
meghallotta a dörgő tapsvihart, többen még fel is álltak, sőt,
egy fiatalnak tűnő fiú – valószínű alsóbb éves lehetett –
még ugrált is. Dahliát azonban a -most már - saját asztalánál
ülők reakciója nem érdekelte annyira, mint a griffendéleseké.
Egészen pontosan néhány griffendélesé.
Annyi ereje még volt, hogy felálljon,
és elinduljon a helye felé, bár erre is kényszerítenie kellett
magát. Nem engedhette, hogy rögtön az első próbánál felsüljön.
Ám miközben elindult, a pillantását Loo, James és Rose felé
fordította. Loo szemében elfogadás volt, Jamesében csalódottság,
Roséban pedig meglepetés.
Aztán elnézett Lily, Nara és Hugo
irányába is. Nem tudta elfelejteni, amit egykor Lily mondott.
- Én a Griffendélbe szeretnék
kerülni. A két bátyám is oda jár.
És ahogy Loo mesélte neki, a legtöbb
Weasley szintén a Griffendélbe került.
Aztán végül megérkezett a saját
asztalához, a hollóhátosok gyűrűjébe. Néhányan megrázták a
kezét, és bemutatkoztak, de Dahlia nem tudott rájuk figyelni. Csak
az járt a fejében, hogy ő ebben is különc lesz. Nem mehet majd
Lilyvel és Hugóval órára, nem tanulhatnak majd együtt és alig
fogja látni őket. Pedig már kezdett neki örülni, hogy végre
talán lesznek barátai.
Közben a ceremónia folytatódott.
Edwards, Robert beosztására még oda
tudott figyelni, ő szintén a Hollóhátba került. Ennek Dahlia
nagyon örült, mert így már nem csak vele foglalkoztak az
asztalnál.
Próbálta magába szuggerálni, hogy
nem is történt akkora tragédia. Hiszen, ha jól emlékszik, Nara
szerint az ő anyukája is hollóhátas volt. És Lily szerint az a
lényeg, hogy az ember ne a Mardekárba kerüljön. Márpedig ő nem
oda került. De a szíve mégis nehéz volt, bárhogy próbálkozott
is.
Aztán egyszer csak egy papír landolt
előtte. Nem odadobták, nem is repítették, hanem egyszerűen csak
megjelent előtte. Mint ahogyan Loo is tette, amikor hoppanált. Loo
felé fordult, és látta, hogy a szemével próbálja rávenni,
olvassa már el, ami a papíron állt.
Dahlia kitekerte a gondosan összesodort
papírdarabot, és egy férfias, ám meglepően olvasható kézírást
látott.
Ne aggódj! Mi így is szeretünk.
Csak akkor lett volna örök harag, ha a Mardekárba osztanak.
Loo & James
U.i.: De azért remélem, nem lesz
belőled valami stréber!!! - James
Dahlia még kétszer elolvasta a
levelet, mielőtt újra a Griffendél asztala felé fordult. Biztos
akart lenni benne, hogy nem értett semmit félre, és nem azt írták
a levélben, hogy utálják, és soha többet nem beszélnek vele. De
a szöveg a harmadik olvasásra is ugyanaz volt, nem változott benne
még egy vessző sem, így Dahlia végül összeszedte a bátorságát,
hogy megkeresse a szemével Loo-t és James-t.
Amikor végül megtalálta őket, a
gyomrában a gombóc oldódni kezdett, és újra melegség járta át
a tagjait. Megint vert a szíve, és a légzése is normalizálódni
látszott. A beosztás közben végig zajlott, de Dahliát ez most
nem nagyon érdekelte. Három ember beosztása számított csak neki,
és amíg az ő nevüket nem hallja, addig mindenki másé berepül
az egyik fülén, hogy a másikon ugyanolyan lendülettel
tovaszálljon.
Csak az érdekelte, mit szólnak a
barátai. Mert már annak tartotta őket. Loo és James vidámak
voltak, mosolyogtak rá. James egyet rántott a vállán, Loo pedig
intett egy aprót, aztán visszafordultak, hogy tovább nézzék
szerencsétlen gólyák szenvedését.
Merthogy szenvedés volt a javából,
az kétségtelen. Bár nem kellett szembenézniük sárkányokkal,
még csak varázsolniuk sem kellett, sőt tulajdonképpen nem is
tettek semmit, csak tűrték, hogy a fejükre tegyenek egy koszos
süveget, a próba ettől még nem lett könnyebb. Valaki a fejükbe
nézett, és eldöntötte a sorsukat.
Dahlia most már kicsit nyugodtabban
nézhetett végig az asztalnál, aminél ült. Tulajdonképp nem
tűntek gonoszoknak, sőt, némelyikük így első pillantásra
nagyon is szimpatikus volt. A fiú, akit utána osztottak be, Robert
vele szemben ült. Meredten bámult maga elé, mintha nem is a
Nagyteremben ücsörögne, hanem valahol messze járna. Egy másik
világban. Dahlia egy ideig nézte őt, és azon gondolkozott, vajon
mire gondolhat a fiú, ám mielőtt kitalálhatta vagy megkérdezhette
volna, hirtelen olyan nevet hallott, ami ismerős volt neki.
- Potter, Lily
A teremben rögtön elkezdődött a
sutyorgás, minden szem a lányra meredt. Na igen – gondolta Dahlia
-, Harry híre úgy tűnik, de is eljutott.
Dahlia izgatottan fordult oda, nem
törődött a többi diákkal, csak a legifjabb Potter érdekelte,
nem a neve. Nézte, ahogyan Lily lassú, de határozott lépésekkel
sétált oda a süveghez. Dahlia összekulcsolta mutató és középső
ujjait, behunyta szemét, és így összpontosított egyetlen
kérésre: arra, hogy Lily is a Hollóhátba kerüljön. Bár tudta,
hogy Lily nem ezt akarja, volt annyira önző, hogy ebben az esetben
a saját kívánság Lilyé elé helyezze.
Ám csalódnia kellett. Alig tette rá
Neville a süveget a lány vörös hajzuhatagára, rögtön
felharsant a döntés:
- Griffendél!
Lily vidáman nevetve pattant le a
székről, épp csak egy másodpercre fordult Dahlia irányába, hogy
küldjön felé egy bocsánatkérő pillantást. Aztán belevetette
magát a Griffendéles forgatagba, ahol már várták. Szoros
ölelésükbe vonták, többen skandálni kezdtek, megrázták a
kezét. Ezt vele is megtették a saját asztalánál, mégsem tudta
irigység nélkül nézni a jelenetet. Lily vágya teljesült. Fájó
szívvel nézte, ahogy Fred, Rose, James és Louis sorban odamentek
hozzá, puszit adtak neki, és együtt örültek vele. Lilynek nem
kellett levelet küldeni, mert neki sikerült az ő köreikbe
kerülnie.
Dahlia nem tehetett róla, újra magába
fordult, ám ezúttal nem szomorú és kétségekkel teli, hanem
mérges volt. Mérges volt az egész világra. A szüleire, amiért
nem mondták már meg korábban, hogy micsoda (az abban a pillanatban
kevéssé érdekelte, hogy ők sem tudtak az ő boszorkányságáról),
mert akkor talán lett volna esélye felkészülni. Harryre, amiért
nem mondta meg, mit tegyen, hogy ő is griffendéles lehessen.
Jamesre, Loo-ra és Rose-re, amiért ők elég jónak találtattak
arra, hogy a vörös-arany színekben pompázó asztalnál üljenek.
És nem utolsó sorban a Teszlek Süvegre, ami rossz házba osztotta
be. Úgy fortyogott benne az elfojtott düh, hogy azt hitte,
felrobban.
Talán meg is történt volna, ha
mérgelődését nem szakítja meg a tény, hogy közeledtek Hugóhoz
a névsorban. Wayland, Jonathan szintén a Griffendélbe került, így
Dahlia listája egy újabb szidható szerencsétlennel bővült. Bár
a szőke fiú nem tűnt túl szerencsétlennek.
- Weasley, Hugo – Eljött tehát a
pillanat, amikor végre a fiút is beosztják.
Dahlia még mindig hergelte magát. -
Ez az, egy újabb Weasley! Menj csak te is a Griffendélbe! -
gondoltam magában keserűen.
Miközben Hugo fejére került a süveg,
Dahlia már várta, hogy egy másodperc elteltével, mindenféle
hezitálás nélkül a Süveg elkiáltsa magát: Griffendél!
(Egyébként is, milyen név ez?)
De nem ez történt. Hugó hosszú
percekig üldögélt a széken, aprókat fordítva a fején ide-oda,
mintha épp vitatkozna valakivel. Vagy valamivel, hiszen csak a
süveggel beszélhetett magában. Ahogy teltek a másodpercek és a
percek, mindenki egyre nyugtalanabb lett. Több vörös hajú fej
emelkedett meg, hogy jobban lássák, mi történik. Senki nem
értette, mi lehet az oka a lassú döntésnek. James és Loo is
meglepetten bámultak, hiszen szinte biztos volt, hogy Hugo is
Griffendéles lesz. Rose arcán pedig most először lehetett látni,
hogy valamire nincs válasza. Ő is ugyanolyan értetlenül bámulta
az eseményeket, mint a többiek.
Végül már több mint öt perc telt
el, mire a Teszlek Süveg megszólalt:
- Hollóhát – dörmögte.
A nagyteremben megfagyott a levegő.
Loo szerint már előfordult, hogy egy Weasley nem a griffendélbe
került, de csak nagyon kevésszer. Ráadásul most nem Percy
lányairól, hanem a híres Ron Weasley – akinek még saját
csokibéka kártyája is van, és aki korának egyik leghíresebb és
legbátrabb griffendélese volt – fiáról volt szó.
Neville is értetlenül vakargatta az
állát.
Az egyetlen, aki mindenféle probléma
nélkül vette tudomásul a döntést, az maga Hugo volt. Felugrott a
székből, és széles, elégedett vigyorral elindult Dahlia felé.
A lány maga is meglepett volt, erre
soha nem gondolt. Még a dühéről is megfeledkezett, mert annyira
örült, hogy végül mégsem marad egyedül a házában.
A hollóhátasok végre észbe kaptak,
és tombolásba kezdtek. Ha nem is egy Potter, de az egyik
leghíresebb Weasley került közéjük. Egy olyan Weasley, akinek a
neve már most rajta van egy csokibéka kártyán.
Hugo vidáman levetette magát Dahlia
mellé, és fogatdta a gratulációkat. Aztán felemelte a még
mindig nyakában lógó fényképezőgépet, és kattogtatni kezdte.
- Minden pillanatot meg kell örökíteni
– motyogta. - Sajnálom, hogy Jamesék meglepett arcát nem tudtam
lefotózni – mondta Dahliának.
A barátai közül már csak Nara
beosztása volt hátra, és amikor végül meghallották a nevét,
megint izgatottan fordultak az emelvény felé.
- Young, Nara – kiáltotta Neville. A
lány remegve, nagyon aprókat lépve indult el a Teszlek Süveg
felé, közben pedig Dahlia felé sandított, aki biztatóan intett
neki, hogy nyugodtan menjen csak.
Dahlia már nem mert volna fogadni rá,
hova kerül Nara. Persze tudta, hogy az édesanyja a Hollóhát ház
tagja volt, de Hugo rá az élő példa, hogy ez nem jelent semmit.
A Teszlek Süveg nála nem gondolkozott
túl sokáig, hamar döntött.
- Hollóhát!
Nara fújt egy nagyot, de valószínűleg
nem ő örült a legjobban a teremben. Még csak nem is a tomboló
Hollóhát ház. Dahlia volt az. Mert ahogy a lány felé közelített,
rá kellett jönnie, hogy ennél jobb nem is lehetne. Két barátjával
is egy házba került, teljesült Lily kívánsága, és úgy tűnt,
James és Loo elfogadták hollóhátastól is.
Amikor a ceremónia véget ért, a
tanári asztalnál középen ülő, smaragd taláros öreg boszorkány
felemelkedett.
- Nos, köszöntök mindenkit az
iskolában! Remélem, mindenki felkészült, mert a roxforti
diákoktól szorgalmat és pontosságot várok el. Ám egyelőre
fogyasszák el a vacsorájukat!
A boszorkány egyetlen intésére
finomabbnál finomabb falatok jelentek meg az asztalnál. Tényleg
volt minden, ami szem-szájnak ingere. Sült csirke, marha, krumpli,
saláták, köretek és húsételek minden mennyiségben, ameddig a
szem ellátott. Dahlia el sem akarta hinni. Nem is tudta hirtelen,
melyik fogással kezdje. Otthon sem szűkölködött soha, de ez
mindent felülmúlt. Hugo mellette újabb kattintgatásba kezdett,
úgy tűnt, eltökélte, hogy minden fogást megörökít, mielőtt
azok eltűnnének a gyomrokban.
Amikor már úgy tűnt, mindenki jól
lakott a főételekkel, újabb intésre sütemények, torták,
pogácsák, pudingok és fagylaltkelyhek jelentek meg a helyükön.
Sok diák száját apró nyögés hagyta el, hogy nem hagytak több
helyet a finomságoknak. De a legtöbben tele gyomruk ellenére tömni
kezdték magukba az édességeket. Eltökélték, hogy semmit sem
hagynak kárba veszni.
A vacsora vége után McGalagony
professzor – mert közben ki derült, hogy ő az – felemelkedett.
- Mielőtt a prefektusok a szobáikba
vezetik az elsősöket, van itt még valami. Bár jómagam nem vagyok
akkora híve, a mélyen tisztelt és nagyra becsült Dumbledore
igazgató úr szeretett emlékének adózva most adjuk elő közösen
az iskola himnuszát.
Az asztalok fölé hatalmas szalagok
emelkedtek, rajtuk a Roxfort indulójának szövegével.
Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort,
Tanítónk te légy!
Mert fejünkben zűr van, s nagy-nagy űr,
Meg pókok s néhány légy.
Tudjuk jól, hogy itt lehet
A balgából is bölcs.
Kedélyünk víg, de elménk oly híg,
Hát észt fejünkbe tölts!
Hegyezkedik a sok fül,
És könyvben túr sok orr;
Csak mondd, hogy "Rajt!", s mi magolunk majd,
Míg agyunk fel nem forr.
Senki sem
tűnt meglepettnek, Dahliának viszont fogalma sem volt, mit kéne
tennie. Az rendben van, hogy a szöveget tudja, de mi van a
dallammal?
Ám pillanatokon belül kiderült, hogy
nem kellett volna emiatt aggódnia. Ahány diák üldögélt a
teremben, annyiféle dallam szállt a levegőben. Volt, aki gyorsan
énekelt, mások kifejezetten lassan, volt, aki népies dallamot
választott. Fred és James pedig nem is énekelték, hanem rappelték
a sorokat.
- Most pedig megkérem a prefektusokat,
hogy vezessék körbe az elsősöket a Roxfortban. Mindenkitől
elvárom, hogy nyugodtan vonuljon, és figyeljen, hiszen ez a kis
túra sokat fog segíteni az eligazodásban.
Abban a pillanatban minden asztalnál
felemelkedett egy-egy fiú és lány, és terelni kezdték kifelé az
elsősöket. Dahlia is elindult a saját vezetője után, de épp
amikor kilépett volna Hugo és Nara nyomában a nagyterem hatalmas
ajtóin, valaki megragadta a talárja hátulját.
- Ne arra! - suttogta neki James,
amikor berántotta egy falmélyedésbe, ahol senki nem láthatta
Dahliát.
- De én azt hitte, hogy...
- Lehet, hogy azt hitted, de rád egy
másik túra vár – kacsintott.
...o.O...
Előzetes: Dahlia külön
túráját élvezi, majd végre megpillanthatja a szobáját.
Bocsi, ez megint nem lett egy túl
hosszú fejezet, de azért remélem, tetszett. :)