Szabadon szárnyaló Therius  

Posted by Deszy in

Szabadon szárnyaló Therius


Élt egyszer messze, görög földön, Cleatus fia, Therius. Cleatus király híre bejárta az egész ókori világot, városában béke és elégedettség uralkodott. Therius volt az egyetlen örökös, így apjának és egész népének való megfelelési kényszerben nőtt fel. Nem volt egy szabad perce sem, mert vagy a királyi teendőkről, és a jó király legfontosabb tulajdonságairól tanult, vagy a stratégiaalkotásról.

Amikor az ifjú Therius életének tizennyolcadik nyarán tanárával sétálgatott egy olajfa ligetben, aki újfent a bölcsességről és a dicsőségről szónokolt neki, megelégelte a kínzó terheket, amiket a Moirák helyeztek vállaira.

– Miért kellene mindebben hinnem? Miért ne lehetnék katona, mint a többi korombeli? – kérdezte tanárától dühödten, és elviharzott.

Senki sem tudta, hol jár vagy mit csinál, de Theriust ez cseppet sem érdekelte. Az volt élete legboldogabb napja, amikor végre, ha csak pár órára is, elnyerhette jogosnak hitt szabadságát. Álruhát öltött hát, elvegyült a városiak között, és egy szümphoziumon kötött ki. Egész éjjel a többi ifjúval ivott, hallgatta, ahogyan kalandjaikról mesélnek, és egyre nagyobbá vált benne az elhatározás: elindul a nagyvilágban, és addig vissza sem tér, amíg nem él át elképzelhetetlenül izgalmas kalandokat. Fejében a Héraklészről és Thészeuszról hallott történetek dicsősége zengett. Látni akarta az egész világot, akár egy madár, ami szabadon szárnyal az égen.

Therius hatalmas lelkesedéssel szövögette terveit, és közben több liter ganusz is elfolyt. Mire Szelené istennő megmutatkozott és a Hold teljes pompájában ragyogott az égen, és megjelentek az összes csillagok, Therius alig volt magánál. A lelkesedés és tervezgetés helyét addigra átvette a harag. A harag amiatt, amit ráróttak az istenek. És különösképpen egyetlen istennő, a város védőszentje, Pallasz Athéné.

Therius semmi másra nem tudott gondolni, csak egyetlen ötlet visszhangzott a fejében: bosszút kell állnia a tudálékos istennőn. Részegen eltántorgott hát a város központjába, ahol egy kisebb dombon emelkedett a csodálatos Athéné szentély. Az egész városban gyönyörű faragott márvány szobrok és épületek sora követte egymást, de ez a domb mindegyiknél ragyogóbb volt, még a királyi palotánál is. Athénét mint a város védőszentjét, minden istennél nagyobb tisztelet övezte.

Az ifjú berontott a templomba, és lerogyott a közepén.

– Miért? Miért engem választottál? – könyörgött sírva válaszért az istennőtől. – Miért rám mérted ezt a hatalmas terhet?

De az istennő nem felelt, és ezért Theriusban újra fellángolt a harag. Minden erejét latba vetve rombolni kezdett. Hasonló pusztítást még egy szentély sem látott békeidőben, de talán még háborúban sem. Eszeveszett módon törte össze sorban a szobrokat, és közben kétségbeesetten ordított, mert tudta, hogy minden elveszett.

A templomban azonban hirtelen hatalmas fényesség tündökölt, és egyszerre ott állt maga a szűz istennő. Pont olyan volt, amilyennek Therius elképzelte. Karcsú alakján fényes páncélban, kezében lándzsával úgy festett, akár egy harcos amazon. A fejét befedő sisak látni engedte finom vonású arcát, amelyen nem tüzes szenvedély, hanem bölcs nyugalom tükröződött. Egész lényéből sütött a felsőbbrendűség.

Therius abban a pillanatban, amint meglátta, magától értetődően térdre rogyott.

– Mit képzeltél, mit teszel Cleatus fia Therius? – kérdezte haragosan az istennő. Bár arca nyugodt volt, hangja egy pillanatnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy belül fortyog a haragtól. – Mi legyen hát a büntetésed ifjú Therius?

Therius szó nélkül fejet hajtott, és felkészült a legrosszabbra. Az istennő puszta jelenlététől elmúlt az alkohol okozta tompaság, és már minden sejtjével tudatában volt, mit tett az imént.

– Nem felelsz hát? Akkor nekünk kell döntenünk a sorsodról... Minket fogsz szolgálni, amíg jónak látjuk. – Therius nem mert megszólalni. Az istennő pedig folytatta. – De ne mondják, hogy nem vagyunk kegyesek, teljesüljön hát a te kívánságod is.

Therius értetlenül emelte a pillantását az előtte magasodó Athénére. Az ő kívánsága? De mielőtt bármit kérdezhetett volna, az istennő egyetlen intésével kuvikká változtatta.

– Most már szárnyalhatsz az égen! És mától te vagy a hírnököm!

És úgy is lett, ahogyan az istennő mondta. Therius bagoly formájában szállította az istennő leveleit, szünet nélkül repkedett Athéné üzeneteivel. Egy hónapja hordta a leveleket, amikor az egyik ilyen üzenetből volt kénytelen megtudni, hogy édesapja belehalt a bánatba, amit egyetlen fia és örököse elvesztése jelentett. Ezután tíz évig tartó háború következett a városban, mindenki meg akarta szerezni Cleatus trónját. Therius pedig közben már hiába bánta meg, amit tett, és hiába érezte késznek magát az uralkodásra, Athéné foglya volt. Bagolyként szárnyalt az égen, és tehetetlenül követte az eseményeket.

Hosszú évtizedek teltek el így, Therius már nem is tudta nyilván tartani az idő múlását. Csak szárnyalt az égen, és szorgalmasan szállította Athéné leveleit. Míg egy nap olyasmi történt, amire nem számított.

Athéné magához szólította, a férfi pedig azt hitte, újabb levelet kell elvinnie. De ezúttal nem ez volt az istennő célja.

– Régóta szolgálsz már minket, és úgy gondoljuk, itt az ideje, hogy szabadon bocsássunk. Megtanultad, hogy nem érdemes megsérteni egy istennőt. Soha.

Azzal egyetlen csettintésére Therius visszaváltozott emberré. Megint az a fiatal, életerős férfi volt, aki annak előtte. De belül már megváltozott. Vénnek és fájdalmasan bölcsnek érezte magát, és már értette, hogy a teher, ami akkor a vállait nyomta, semmi sem volt a mostanihoz képest. Végignézte családtagjainak halálát, hazájának bukását, népe rabigába hajtását, és nem tehetett semmit.

Most pedig, amikor végre újra szabaddá vált, nem volt senkije és semmije, amiért éljen. Csak egyetlen célja volt az életének: hogy Athénét szolgálja. És abban a pillanatban, amikor a lánc lehullt, Therius rádöbbent valamire. Hogy az eltelt évek olyan szerelmet érleltek a szívében, amit egészen addig nem fedezett fel magában.

Most viszont nézte a trónján ülő Athénét. A gyönyörű, bölcs és kegyes istennőt, aki megtanította, hogyan legyen férfi. Aki bár megleckéztette és megkínozta, mégis mindennél fontosabb volt számára. És most ő maga akarta elszakítani tőle.

Érezte, ahogy szíve fájdalmasan verdes a testében, amit már nem is érzett a magáénak. Tökéletes, puha borítású szárnyai helyett csak két gyenge kar függött az oldalán, és az eddig megszokott éles képek helyett csak homályos foltokat látott gyenge, tökéletlen emberszemével.

– Kegyes istennő! – borult térdre Athéné előtt, és mindenét felajánlotta neki. – Annak idején teljesítetted egy kívánságomat. Most pedig arra kell kérjelek, még egyszer essen meg rajtam a szíved. Engedd, hogy szolgáljalak! Semmi másra nem vágyom, mint hogy változatlanul hírvivőd maradhassak.

Therius nem sejtette, hogy az istennő miért akarta visszaadni szabadságát. Mert az évek hosszú sora nem csak az ő szívében gyújtotta fel a szerelem lángját, hanem a szűz istennőében is, aki megfogadta, hogy soha egyetlen férfi sem nyerheti el kegyeit. De most ez történt, és Athéné elég bölcs volt ahhoz, hogy felismerje Therius érzelmeit is. Azonban azt is tudta, hogy soha nem lehetnek együtt.

– Biztosan örök rabszolgaságra vágysz? – kérdezte Athéné.

– Arra vágyom, hogy örökké veled lehessek – felelte a férfi.

Az istennő pedig csak bólintott, és megint intett.

– Legyen hát, ahogy kívánod! Örök hírvivőmmé teszlek, légy ezentúl elválaszthatatlan szolgám!

Így történt, hogy Cleatus fia, Therius király helyett szolga lett, saját kívánságára. És így történt, hogy Athéné neve elválaszthatatlanul összefonódott a baglyokkal, vagyis – bár ezt senki sem tudta – egyetlen bagollyal.

Hosszú évekkel később pedig, amikor egy Angliába érkező görög boszorkány egy bagollyal a vállán jelent meg, ami állítása szerint a postáját szállította, Athéné baglyának emléke még mindig élt.

És él a mai napig is, bár a muglik nem is sejtik...


...o.O...
Fogalmam sincs, van-e bármiféle mítosz arról, miért lett Athéné jelképe a bagoly. Valószínűleg igen, de én még nem olvastam hasonlót. Csak annyit tudok, hogy ez, a bagoly, egészen pontosan pedig a kuvik Athéné istennő jelképe, és sokak szerint ezért is tartják számon a baglyot a mai napig bölcs állatként.

Tudtommal soha nem létezett Cleatus nevű király, és Therius nevű fia még kevésbé.

Az egész történet az én elmém elrugaszkodott kitalációja, ami bár felmutat mitológiai elemeket, csak afféle álmitológia. Azt sem tudom, hogy miért a bagoly lett Rowling történeteiben a leveleket szállító állat, csak tippelni tudok. Pont ez a kérdés ihlette ezt a történetet, és remélem, tetszett nektek.

Eredetileg Bogar Bárd mesének szántam, de aztán komolyabb hangvételű lett, mint egy Bogar Bárd mese, ezért inkább nem soroltam be oda.

A utolsó mondat nélkül a történet a saját írásaim közé is fel fog kerülni, hiszen nem nevezném fanfictionnek, annak ellenére sem, hogy Rowling története ihlette.

A véleményetekre most is nagyon kíváncsi vagyok. :)

Rose Weasley  

Posted by Deszy in

Rose Weasley
 
















Rose 2006. augusztus 27-én született, a Szűz jegyében. Félvér, hiszen bár édesapja, Ron aranyvérű, édesanyja, Hermione mugli származású. Szülei gyakran Rosie-nak becézik, és legnagyobb bosszúságára ezt sokan kezdték átvenni tőlük. De Rose tett róla, hogy mindenki leszokjon róla. Intelligencia és mérges, kioktató pillantása hatásos eszköz volt ehhez.

Mint azt tudjuk, van egy öccse, Hugo, akiről most nem ejtenék szót, mert neki is lesz saját adatlapja. ;)

Rose-nak édesapjához hasonlóan vörös haja és kék szeme van, viszont ezektől eltekintve sokkal jobban hasonlít az édesanyjához mind külső, mind belső tulajdonságai tekintetében.

Sokak meglepetésére Rose-t a Teszlek Süveg néhány pillanatnyi gondolkozás után a Griffendélbe osztotta, pedig minden Weasley és Potter azt hitte, a Hollóhátban fog kikötni. Nem így lett, de ez nem tartja vissza attól, hogy minden létező könyvet végigolvasson, és ezzel évfolyama legjobb tanulója lett. Édesanyjához hasonlóan hatalmas dilemmát okozott neki, hogy milyen tárgyakat válasszon a harmadik évfolyamban. Kacérkodott volna az időnyerő gondolatával, de mivel hosszú évek elteltével az időnyerő még mindig hiánycikk, csak nagyon keveseknek jut ki a szerencse, hogy használhassák. Végül Rúnaismeretet, Legendás Lények Gondozását és Jóslástant vett fel. (Hermione és Ron heves lebeszélési kísérlete ellenére...)

Rose pálcája mogyorófa egyszarvú szőr maggal, tíz és fél hüvelyk, kellemesen hajlékony. Patrónust idézni egyelőre még nem tud, mumusa viszont, édesanyját nem meghazudtoló módon McGalagony professzor, amint közli, hogy kicsapják az iskolából.

Rose-nak nincs saját háziállata, és bár senkinek sem meri bevallani, osztozik Ginnyvel a golymókmánián...

Egy Dursley Roxfortban - 14. fejezet  

Posted by Deszy in

14. fejezet
Zugok és útvesztők


Dahlia két érzés között hánykolódott. Egyik fele csak arra tudott gondolni, hogy már az első napján a Roxfortban szabályt szeg, és csak egy mondat ismétlődött benne: „Amíg itt tanulnak, a sikereikkel pontokat szereznek a házaiknak, a kihágásaikkor viszont pontokat vonunk le önöktől” Neville szavai visszhangként ismétlődtek az agyában. Már most pontokat fognak levonni tőle.

Másik fele viszont csak arra tudott gondolni, hogy Jamesszel akar menni. Nagyon jó érzés volt, hogy a fiú annak ellenére is vágyik a társaságára, hogy nem a Griffendélbe került. És úgy tűnt, nem csak ő nem utálta meg, hiszen Fred is velük volt. Dahlia már kezdte megérteni, mire gondolt Loo, amikor róluk mesélt. Tényleg olyanok voltak, mint akik összenőttek. Még a lépéseik is összehangoltan kongtak a Roxfort épületének kemény padlóján.

Olyan volt, mintha Dahliának két apró alak suttogna a fülébe: egy angyal és egy ördög. Az angyal azt szerette volna, hogy menjen vissza a sorba a többiek közé, és legyen jó kislány. Az ördög viszont mindennél jobban menni akart. Fel akarta fedezni azokat a titkokat, amiket a kastély olyan részei rejtenek, ahová a prefektusok nem vitték volna el.

A kisördög győzött. Dahlia lábai önkéntelenül követték Jamest és Fredet, és amikor túl volt az első pár lépésen, tudta, hogy jól döntött. Különben is, az első nap még nem tudnak miből levonni. Mínuszba pedig nem lehet menni, nem igaz?

Amikor ezt így végiggondolta, sokkal jobban felszabadult. Apró mosoly jelent meg az ajkain, és követte a két fiút az egyik kihalt, sötét folyosó irányába.

– Na és hová megyünk? – kérdezte izgatottan.

– Majd meglátod! Most olyan helyekre viszünk el, amiket még a saját testvéreinknek sem mutattunk meg! – nevetett Fred hamiskásan.

– Szóval érezd át, milyen nagy megtiszteltetésben részesítünk! – hajolt meg felém kissé James, majd amikor kiegyenesedett egy kacsintás kíséretében folytatta. – Majd még kitaláljuk, hogy hálálhatod meg.

Dahlia elpirult egy kicsit erre a megjegyzésre, de válaszolni nem tudott, mert lépteket hallottak, és James hirtelen berántotta egy sötét folyosóra.

Fred közben kilesett.

– Semmi vész, csak egy mardekáros. Szinte sajnálom, hogy nem futott belénk – kuncogott halkan.

– Na jó, ebből elég! Tudjuk le gyorsan a hivatalos részt, aztán jöhet a szórakozás!

James erre előkapott egy összehajtogatott pergament, és kinyitotta.

– Mi ez? – kérdezte Dahlia csodálkozva, és közelebb hajolt, hátha észrevesz rajta valami feliratot. Lehet, hogy konkrét listát írtak, hogy mit akarnak megmutatni? De a pergamendarabon nem volt semmi. Csak üres sárgaságot látott, és a gyűrődéseket.

– Most olyat fogsz látni, mint még soha! – súgta James, és elővette a pálcáját. Sötétebb volt, mint Dahliáé, és hosszabb. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

Miközben ezt kimondta, a pálcával a pergamenre bökött. Ahol megérintette, sötét tintapaca jelent meg, ami rögtön egy tökéletesen egyenes vonallá állt össze. De ez még mindig nem volt elég, a vonalból hirtelen egyre több kezdett kiágazni, és szép lassan az egész oldal megtelt kékesfekete csíkokkal. Ahogy azonban Dahlia jobban megnézte, rájött, hogy a vonalak nem össze-vissza futnak, hanem van bennük rendszer. És miközben meredt szemmel bámult, hogy mi lehet, amit James a kezében tart, hirtelen a lap tetején megjelent egy felirat, cirkalmas smaragdzöld betűkkel.


A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára büszkén prezentálja Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak művét:

A TEKERGŐK TÉRKÉPE


– Egy térkép? – kérdezte kíváncsian, és ekkor már látta a labirintusszerűen összeálló folyosókat. Összeráncolta homlokát, miközben koncentrált. Aztán a fáklyafényben egyszer csak meglátta a saját nevüket egymás mellett szép sorban. – Ez…. Ez a Roxfort?

– Nem véletlenül kerültél te a Hollóhátba! - kuncogott James.

– És ezek…. Ezek mi vagyunk? - bökött Dahlia a saját nevére. Fred vigyorogva bólintott. – De hogyan?

– Varázslat! Búúúú – nevetett a két fiú tovább, és közben idétlenül hadonásztak.

– És kik azok a – Dahlia újra a térkép fölé hajolt, hogy el tudja olvasni a készítők nevét – Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak?

– Hát, legyen elég annyi, hogy az egyikük leszármazottja magára vállalta a nemes feladatot, hogy fenntartsa a Bajkeverők csodálatos hagyományát – csapott Fred barátja vállára.

– Leszármazottja? - nézett Dahlia kitágult szemekkel Jamesre.

– Hm…. Tudod, Ágas igazi neve James. James Potter, a nagyapám – mondta James halkan, és ha Dahlia nem ismerte volna Jamest, azt hihette volna, hogy a fiú elpirult. Néhány másodpercig a fiú még csöndben volt, mintha a szemében szomorúság csillogott volna.

– Utána neveztek el? - kérdezte Dahlia lágyan. Nem tudta, mit érzett pontosan James, de azt tudta, hogy neki is hiányoztak a nagyszülei. Soha nem ismerhette egyiküket sem, és a szülei szerint nem vesztett sokat. De mégis kíváncsi volt, és vágyott rá, hogy ő is dicsekedhessen a nagyszülőktől kapott ajándékokkal. Néha még az is felmerült benne, hogy a nagymamája megtaníthatta volna sütni és főzni, vagy együtt fejthettek volna rejtvényt – na nem mintha bármelyik tevékenységet különösen szerette volna.

– Igen – bólintott James, aztán hirtelen megrázta a fejét, és mintha mi sem történt volna, újra megjelent csibészes mosolya. – De ha jól látom, végre szabad a pálya – intett a térkép felé.

– Honnan tudod?

– Ez a térkép nem csak a csupasz falakat mutatja, hanem a benne lévő életet is! És most indulás!

A túra nagyon érdekes volt. Dahlia egyik fiúról a másikra kapta a pillantását, akik olyan helyekről beszéltek, amiknek még a nevét sem értette. Végigvezették az egész kastélyon, megmutatták a rövidebb utakat, a tantermeket és minden egyes zugról meséltek valami vicceset.

A legnagyobb döbbenetet azonban a beszélő portrék jelentették. A hetedik emeleten például volt egy kifejezetten szószátyár lovag. Amikor meglátta Dahliát, rögtön bedobta magát.

– Hölgyem, engedje meg, hogy bemutatkozzak! Sir Cadogan vagyok, a leghűségesebb és legalázatosabb hódolója. – Ennél a pontnál a lovag mélyen meghajolt, aminek az lett a következménye, hogy hosszú kardjával végigkaristolta festményének padlóját. James és Fred rögtön kuncogni kezdtek. – Ha bármiben a szolgálatára lehetek, ha sárkányok támadják meg vagy az egyik udvarlója túl vérmesnek bizonyulna, forduljon bátran hozzám!

Ennél a pontnál a fiúk már szabály szerint nyerítettek. Ezt a lovag a szívére vette, és rögtön kikérte magának.

- Talán nem hisznek nekem az ifiurak? Pedig a preferenciáim engem igazolnak. Kérdezzék csak meg, a Griffendél házat is kisegítettem egyszer a bajból. Nekem köszönhetik, hogy még mindig van klubhelyiségük. De bármikor bizonyítom tudásom – rántotta ki kardját. - Melyikük vállalja, hogy összeméri velem a tudását?

Tovább nem maradtak, mert James észrevette a térképen, hogy az egyik tanár közeledik, így tovább álltak. Sir Cadogan még utánuk kiáltott:

- Gyáva férgek! Bitangok! Kisasszonyomat viszont várom vissza!

A túra közben egy Trófeaterem nevű helyiségen is áthaladtak, bár James először nem akart bemenni. De Fred hajthatatlan volt, állította, hogy így „csomó felesleges futkosást megspórolhatnak, mert a környéken nincs semmi izgalmas”. Így végül James kénytelen-kelletlen beleegyezett.

Aztán Dahlia rájött, miért nem akart James átvágni a termen. A falak minden egyes négyzetcentiméterét díjak és trófeák borították, és Dahlia több darabon is felfedezte a Harry J. Potter nevet.

- Harry ezt mind kiérdemelte? - kérdezte Dahlia meghökkenve, miközben az Önzetlenül az Iskoláért díj mellett haladtak el.

Jamesnek nem akaródzott megszólalni, így végül Fred szólalt meg.

- Mi az hogy! Harry bácsi egy igazi hős! Majd te is rájössz!

Közben Dahlia egy másik ugyanilyen díjon meglátta Ron nevét is. Már tényleg nagyon érdekelte, hogy mit csinálhattak, amiért mindenki úgy beszél róluk, mintha valami istenek lennének.

Egy külön vitrinben pedig kviddicskupák álltak, és Dahlia itt is megtalálta unokatestvére nevét – természetesen volt ott több más ismerős is – Ron, Ginny és Teddy neve is felbukkant – sőt, az idősebb James Potter is képviseltette magát.

– Szóval a nagyapád is kviddicsezett? - kérdezte Dahlia, hogy megpróbálja oldani a feszültséget. Ez végre kicsit jobb kedvre derítette Jamest.

- Igen, ő hajtó volt, Apa pedig fogó.

- És te? - kérdezte Dahlia, bár fogalma sem volt róla, hogy pontosan, mit is csinál egy hajtó vagy egy fogó.

- Mi terelők vagyunk – felelte, és egy kicsit messzebbre bökött a mutatóujjával. Dahlia ekkor már észrevette a legutóbbi kviddicskupát, amit a jelek szerint a Griffendél nyert. És valóban, ott díszelgett Fred Weasley és James S. Potter neve a terelő poszt alatt.

- S? - kérdezte Dahlia kíváncsian, mert fogalma sem volt, hogy Jamesnek középső neve is.

– Sirius. Apa keresztapja, és mellesleg Tapmancs a térképről…. De ez is elég hosszú történet.

– Nincs valami könyv, amiből megtudhatnám a Potterek és Weasleyk történetét? Mindig úgy érzem, csak én nem tudom, miről beszéltek.

– Könyv? - kérdezte Fred. - Na, máris kijött a hollóhátas véna!

Amikor Dahlia úgy érezte, hogy már az egész épületet bejárta széltében és hosszában, na meg magasságában, mert rengeteg toronyba másztak fel, a két fiú közölte, hogy az igazi mulatság még csak most kezdődik.

– Na, Fred, mit gondolsz, melyik törzshelyünkre vigyük először?

Az említett gyomra abban a pillanatban egyszer csak megkordult, és a kőfalak visszaverték a hangot.

– Azt hiszem, megvan a válaszunk – nevetett James. – Egyetértesz?

Hosszú folyosókon rohantak végig, egy-egy sarkon bekanyarodtak, hogy újra egy egyenes folyosóra érjenek. Ide-oda kanyarogtak, Dahlia alig tudta követni. Először még próbálkozott, és számolta magában: egyenes, kanyar jobbra, újra egyenes, kanyar balra, aztán megint balra, átvágni egy üres termen, ami egy lovagi páncél mellett nyílik, aztán megint egy sötét folyosó, balkanyar…. Na, Dahlia itt vesztette el végleg a fonalat, és már meg sem próbálta megjegyezni az útvonalat. A fiúk végül a lépcsőkön is lefelé kormányozták őt, majd az egyik folyosón megálltak egy gyümölcsös festmény előtt.

– Szép csendélet, de minek hoztatok ide? A beszélő festmények jobban lázba hoztak.

– Csendélet? - kérdezte Fred értetlenül.

– Tudod, olyan festmény, ami…. – kezdte a lány, de aztán James félbeszakította.

– Lényegtelen! Nálad van a toll, Fred?

– Mi sem természetesebb, James. – Előbbi erre elővett talárja alól egy fehér tollat. – Tiéd a megtiszteltetés – nyújtotta barátja felé.

– Nem, dehogy. Ebben a kegyben neked kell részesülnöd – hajolt meg James Fred felé, Dahlia pedig alig bírta ki, hogy ne kuncogjon fel hangosan a párbeszéden.
A két flúgos még percekig szórakozott, de Dahlia végül megelégelte. Már nagyon kíváncsi volt, mihez kell a toll, és hová akarják vinni. Így hát úgy döntött, kezébe veszi az irányítást. Kikapta a tollat Fred kezéből.

– Mit kell vele csinálni? – kérdezte türelmetlenül.

A fiúk először megdöbbentek a hirtelen jött határozottságon, de aztán James elmosolyodott, és a kép felé intett.

– Csiklandozd meg a körtét! – utasította Dahliát.

– Ugye most csak hülyéskedsz? – nézett a lány kétkedve az előbb említett gyümölcsre.

– Eszemben sincs – tette James jobb kezét a szíve fölé, a másikat pedig felemelte, mintha ünnepélyes esküt tenne.

– De ha csak szívatsz…. – kezdte Dahlia fenyegetőző hangon, és közben vádlón megérintette James mellkasát a tollal, de nem fejezte be a mondatot, hanem a festmény felé fordult.

Dilisnek érezte magát, és százszor megfogadta, hogy ha tényleg csak ugratják, valahogy megbosszulja. Szíve mélyén azonban remélte, hogy nem erről van szó. Ennek ellenére alig merte elképzelni, milyen nevetségesen festhet, ahogyan egy tollal próbál csiklandozni egy festményt.

Aztán a kép hirtelen megmozdult. A körte mintha összerázkódott volna, mint amikor az emberek teszik, amikor valaki csikizi őket. Aztán ahogyan folytatta a körte újra meg újra összerándult, míg végül a többi gyümölcs morogva arrébb húzódott, a festmény pedig hirtelen kivágódott, és kiderült, hogy egy ajtót rejt maga mögött.

James ekkor előrelépett, és arrébb tolta Dahliát.

– Azóta van dupla védelem, mióta rájöttek, hogy valaki rendszeresen beszökik. De nem tudom, hogy gondolják, hogy ennyivel kinn tarthatnak minket – magyarázta, majd suhintott a pálcájával. – Alohomora!

Az ajtó rögtön kitárult.

– Lányoké az elsőbbség! – intettek mindketten Dahliának.

Dahlia félve kezdett el bemászni, de igazán csak akkor ijedt meg, amikor beért. Sikítani akart, és rögtön visszafordulni, de hátulról átkarolta valaki, és nem engedte. Az egy dolog, hogy látott már házimanót Harryéknél, de itt egész tömeg volt belőlük.

Mindegyikük szorgosan dolgozott, és látszólag észre sem vették a betolakodókat. Voltak, akik mosogattak, és hatalmas edényeket súroltak, mások pedig mindenféle ismeretlen eredetű alapanyagokat aprítgattak.

– Üdv a konyhában! – kiáltotta Fred, és már el is indult az egyik tűzhely irányába. Erre már a manók is felkapták a fejüket, és hárman rögtön eléjük siettek.

– Miben lehetünk a szolgálatukra? - kérdezték, és rögtön elkezdték rájuk tukmálni a vacsorából megmaradt ételeket, és felajánlották, hogy bármit összeütnek, amit szeretnének. Bár Dahlia valójában nem volt még éhes, a sok finom falat látványától és a már-már erőszakos kínálgatástól nem tudott nem elcsábulni. Fred és James pedig úgy tömték magukba az ételt, mintha még soha nem láttak volna ennivalót, nem pedig úgy, mint akik egy-két órája még egy lakomán falatoztak.

Aztán Dahlia pillantása véletlenül az egyik órára tévedt. Már majdnem éjfél volt! Ki tudja, lehet, hogy már régen keresik! Mi van, ha már rögtön az első napján kicsapják? Egyszerre zuhant a vállára az összes gond, amit a kisördög a túra elején elfeledtetett vele. Már csak az angyalka körözött a feje körül, és csak két szót ismételgetett: „Én megmondtam.”

Dahlia abban a pillanatban felpattant, és Jamest is kezdte felhúzni a székéről, bár ez nem volt könnyű feladat.

– Bi vam? – kérdezte a fiú tele szájjal.

– Mennünk kell! – kiáltotta Dahlia kétségbeesetten. – Már majdnem éjfél van!

Türelmetlenül várta, hogy a két fiú lenyelje az utolsó falatokat, közben pedig megköszönte az ételt a manóknak, akik épp útravalót csomagoltak nekik.

– Mondjátok, hogy tudjátok, hol a Hollóhát ház! – mondta könyörgőn Dahlia.

– Még szép, hogy tudjuk. James visszajáró vendég egyeseknél – bökte oldalba Fred a barátját.

– Tudjuk – felelte pirulva James, majd felkapta a térképet és a manók által csomagolt ételt, és indult is kifelé. – Viszont bevinni nem tudlak. Soha nem tudtam a választ azokra az idióta kérdésekre.

Túl szép volt, hogy igaz legyen, gondolta Dahlia. Már kezdte azt hinni, hogy itt maradhat a barátaival, most pedig kicsapják.

– Milyen kérdésekre?

– Hát, a Griffendélnél, és amennyire tudom, a többi háznál is jelszóval lehet bejutni. A hollóhátasoknál viszont valamilyen kérdést kell megválaszolni, hogy beengedjen az ajtó.

Dahlia érezte, hogy minden elveszett. Hirtelen úgy érezte, kijön belőle a sok étel, amit a manók belé tukmáltak. Mégis hogy tudhatná a választ a kérdésekre, amikor még soha nem varázsolt?

James láthatta, hogy Dahlia hirtelen milyen sápadt lett, ezért próbálta menteni a menthetőt. Átkarolta a lány vállát, és megszólalt.

– Ne aggódj! Legrosszabb esetben velünk alszol.


...o.O...
Nagyon sajnálom, hogy csak most jött a friss. Nem tudom, mennyien tudjátok, de két egyetemi szakot csinálok jelenleg egyszerre, az ELTE-n törit és a Corvinuson gazdálkodási és menedzsmentet. Ezenfelül már nem otthon, hanem albérletben Pesten lakom, szóval elég sok időm rámegy ezekre a dolgokra.

De abbahagyni biztosan nem fogom a történetet, ígérem! A frissek lehet, hogy lassan érkeznek majd, amit nagyon sajnálok, de abbahagyni NEM fogom.

A kritikáknak, hozzászólásoknak nagyon örülök, és mindet elolvasom, akkor is, ha esetleg sokáig nincs időm, hogy válaszoljak rájuk.

Ahol biztosan elérhettek, az a Facebook csoport, itt szinte napi rendszerességgel válaszolok minden kérdésre, és ha új fejezetet nem is tudok feltenni, igyekszem játékokkal és érdekességekkel kitölteni a várakozást. Íme a link: http://www.facebook.com/pages/Deszy-%C3%ADr%C3%A1sai/219307144782464

Egy Dursley Roxfortban - Érdekesség  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Nos, újabb érdekességgel érkeztem, ezúttal néhány infóval az egyik szereplőről, Jason Cahill-ről. Remélem, érdekesnek fogjátok találni. :)


Jason Cahill
















 
Jason december 6-én, Mikuláskor született, Nyilas. (5 nappal fiatalabb Loo-nál... :D)

Van egy húga, Tiffany, akit már szintén ismerünk. Jazz (merthogy ez a beceneve) kisebb korában mindig szeretett volna egy kisöcsit, és ezért könyörgött is a szüleinek. Amikor Tiff megszületett, már nem volt ilyen boldog... xD Amúgy jó kapcsolatuk van, Jazz imádja a húgát, de ezt neki soha nem vallaná be. Tipikusan olyan húg-báty viszony van köztük, amiben Jazz szekálhatja Tiffet, de másnak nem hagyja ugyanezt. :)

A szüleik egyébként mindketten varázsolnak, az édesanyjuk aranyvérű, az édesapjuk félvér.

Amikor Jazz-t beosztotta a Süveg, egy percig sem hezitált, rögtön a Griffendélbe tette, csakúgy, mint Tiffet.

Loo és Jason úgy lettek barátok, hogy egy szobába kerültek a Griffendélben, és ezután elválaszthatatlanná váltak. Kicsit olyanok, mint a tűz és a víz. Loo sokkal nyugodtabb, míg Jazz élénkebb típus, de jól kiegészítik egymást. Loo kicsit visszafogja Jazz-t, ő pedig nem hagyja Louis-t magába roskadni.

A pálcája fenyő, sárkány szívizomhúr maggal, 11 és egy negyed hüvelyk, merev. (Ollivander pálca)

Patrónusa vizsla. :)

Mumusa egy kerti törpe, vagy közkedveltebb nevén gnóm. Amikor ezt James és Fred megtudták, jót nevettek rajta. Jazz gnómfóbiája még gyerekkorából ered, amikor is megtámadta az egyik kertjükben ólálkodó lény, és Jason annyira megijedt, hogy soha többé nem mert a közelükbe menni. (Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a gnómharapás igen fájdalmas is tud lenni, és a kis Jason erre kénytelen volt tapasztalatból rájönni.)

Allergiás a macskaszőrre. Emiatt Tiff sokszor nyaggatta, mert mindig szeretett volna egy cicát, de Jazz miatt nem kaphatott.

Jazz közepes tanuló, Sötét Varázslatok Kivédéséből a legjobb.

És még egy nem elfelejtendő tény róla: tagja a Griffendél kviddics-csapatának, ő az egyik hajtó. :)

Kommentek :)