And the Oscar goes to...  

Posted by Deszy in

And the Oscar goes to...


– Ron, a lábamon taposol!

– Bocs.

– Maradjatok csöndben! Attól hogy nem látnak, még hallanak minket! – emlékeztette Harry barátait, majd visszafordult a vörös szőnyeg felé. A mugli sztárok már szép számmal gyülekeztek, a vakuk pedig folyamatosan villogtak.

A felvonuló hírességek csillogtak-villogtak. Harry elképzelni sem tudta, hogyan varázsolták magukat ennyire széppé... varázslat nélkül. Látszólag mindenki tökéletes volt. Fehéren vakító fogsorok, tündöklő ruhák, itt-ott kivillanó bronzbarna testrészek, sehol egy ránc, sehol egy sebhely. Harry önkéntelenül a homlokához ért, és elképzelte, milyen lenne az arca, ha a különleges, villám alakú ismertetőjegy egyszer csak eltűnne.

– Harry, láttál már ennyi szép nőt egy helyen? – kérdezte Ron álmélkodón. Jutalma egy oldalról kapott hatalmas ütés volt.

– Mindjárt kicsordul a nyálad is! – sziszegte Hermione, aztán sértődötten elfordult.

Néhány színésznőről Harry is csak erővel tudta elszakítani a tekintetét. Azt mondogatta magában, hogy Ginny várja haza. Maga elé képzelte a vörös hajú lányt, és a sok boldog percet, amit vele töltött, és rögtön biztos volt benne, hogy nem is kívánhatna jobb barátnőt magának.

Valószínűleg Ron fejében is ez járhatott, mert mindent megtett, hogy bocsánatot kérjen Hermionétól.

Továbbosontak a köpeny alatt, lassan, vigyázva, nehogy bármelyik testrészük kilógjon. Elég sok időbe telt, de végül bejutottak. A terv első része tehát teljesítve, már csak ki kell várni, amíg az a film jön, amire ők várnak.

Az Oscar-gála. Harry és Hermione természetesen tudták, hogy miről is szól ez az egész, azon túl, hogy a mugli sztárok kicicomázva felvonulnak a vörös szőnyegen. A filmművészet legjobbjait díjazták. Harry soha még álmodni sem mert róla, hogy egyszer ő is itt fog ülni a kiosztón, még ha nem is meghívottként.

De az a névtelen levél mindent megváltoztatott. Ki kellett deríteniük, miért kapták.


Kedves Harry!

Ha valami érdekeset akarsz látni, menj el az Oscar-gálára!

Egy rajongód


Hermione persze rögtön attól félt, hogy ez csapda, és Voldemort valamelyik régi szolgája tőrbe akarja csalni őket. Ha őszinte akart lenni magához, benne is felmerült, hogy erről lehet szó. De úgy érezte, mégis el kell jönnie. Barátai pedig ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérik.

A díjkiosztó műsor pedig elkezdődött, mindenki nevetett és tapsolt, Harryék pedig egyre rosszabbul érezték magukat.

– Minek jöttünk el? – kérdezte végül félhangosan magától.

– Szerintem érdekes. Ezek a muglik fura dolgokat tudnak kitalálni – mondta Ron, és tátott szájjal tovább nézte a műsort.

– Szerintem mennünk kellene – mondta lemondón Harry, és már épp indult volna kifelé, amikor meglátta.

– Legjobb látványtervezés. Következzenek a jelöltek!

Ezzel párhuzamosan a kivetítőn megjelent az öt jelölt film címe, és Harrynek leesett az álla. Mert a harmadik helyen a saját nevét látta.

Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész

– Harry...

– Ez te...

Harry maga sem tudott válaszolni barátainak, csak tátott szájjal meredt maga elé. Ez csak ő lehet! Hiszen valószínűleg még több ezer Harry Potter futkoshat a világon, de hánynak van köze közülük a Halál ereklyéihez.

Harry belemarkolt a láthatatlanná tévő köpenybe, annak a tapintható bizonyítékába annak, hogy az ereklyék léteznek.

– Most álmodom? – sikerült kipréselnie mégis két szót. Ron hirtelen felé hajolt, és erősen megcsípte. Harry felnyögött, Hermione pedig oldalba lökte barátját.

– Mi van? Ő akarta tudni, hogy ébren van-e!

Ekkor vették észre, hogy a listán szereplő filmekből levetítenek egy kis részletet. Bár a részletek nem voltak hosszúak, Harry úgy érezte, mintha legalább évek teltek volna el, mire a harmadik következett.

A filmbéli Harry Potter ő volt. De mégsem ő. A történetből rögtön rájött, hogy ez az ő élete. A színész viszont, aki játszotta, cseppet sem hasonlított rá. Sokkal szögletesebb volt az állkapcsa, homlokán egy lényegesen eltúlzott sebhely díszelgett, és ami a legrosszabbul érintette Harryt: az őt alakító színésznek még csak nem is zöld volt a szeme!

Látta, hogy barátai is megrökönyödtek.

– Ez egyáltalán nem hasonlít hozzám! Sokkal hosszabb a haja és... – Harry többet már nem hallott Ron panaszáradatából.

Filmet. Készítettek. Róla. Az életéről.

Elhűlve nézte a képeket, amik hol félelmetesen hasonlítottak a történetére, hol nevetségesen különböztek attól. A fejében összehasonlította a színészeket a valódi Hagriddal, a Weasleykkel, Dumbledore-ral és a többiekkel, és egyszer csak azon kapta magát, hogy mosolyog.

Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Furcsa érzés volt tudni, hogy filmet készítettek a történetéből. A mugli világban is híres! És ez most először nem zavarta. Elképesztő! Nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy a muglik ennek ellenére még mindig azt hiszik, hogy varázslat nem létezik, és elképzelte, vajon mit szólnának az előbb még a vörös szőnyegen végiglejtő sztárok, ha tudnák, hogy Harry Potter mindvégig itt lapult az alatt a bizonyos köpeny alatt a teremben.

A filmrészletek véget értek, és a híresség – Harrynek fogalma sem volt, ki lehet az, még a nevére sem emlékezett – megint a mikrofon felé hajolt, és megszólalt:

– És az Oscart nyerte... – Itt tartott egy kis hatásszünetet, amíg kinyitotta a borítékot. – Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész

Süssünk palacsintát! (Ron)  

Posted by Deszy in

Ma van a palacsinta napja. Ez alkalomból készült ez a kis szösszenet, ha már palacsintát enni nem tudtam, legalább írok róla. :D


Süssünk palacsintát!


– Mindenkit üdvözlök a Mugli konyha mindenek felett! főzőtanfolyamon!

Ron kényelmetlenül fészkelődött a pult mellett, és nem akarta elhinni, hogy tényleg ott van. Egy mugli főzőtanfolyamon! Ő! Soha életében nem volt még egy fakanál sem a kezében! Legalábbis főzési célzattal semmiképp...

– A mai anyag nagyon könnyű lesz! Egy kedvelt mugli édesség elkészítését fogjuk elsajátítani. – Ezt úgy csicseregte az egyébként nagy darab szakácsnő, mintha vidámabb dolgot elképzelni sem tudna. – Ma. Palacsintát. Fogunk. Sütni. – Minden egyes szó után tartott egy kis hatásszünetet, és Ron komolyan tartott tőle, hogy a végén még tapsikolni is fog. Szerencsére nem így lett.

– Miért? – kérdezgette magától Ron, miközben a szakácsnő elsorolta, miket kell beletenni a palacsinta tésztájába. Ron próbálta utánozni, és egyre jobban izzadt, miközben a tálba öntötte a lisztet, a tojást és a tejet.

– Ezek voltak az alap összetevők. Most pedig következzen az a rész, amitől a palacsintánk incsi-fincsi lesz.

Ron közel állt hozzá, hogy azonnal dehoppanáljon.

– Először is kell bele egy csipet só, és egy icipici cukor. De tényleg csak egy icipici, mert különben könnyebben leég a palacsintánk. Egy kis ásványvíz, hogy könnyebb legyen a tészta, és egy kis olaj, hogy ne ragadjon le a palacsintasütőcskénkre!

Ron már komolyan úgy gondolta, hogy ez már rosszabb, mint Beatrix Bloxam és a Varangymesék.

– Megfojtom Ginnyt, amiért erre rábeszélt! – Igen, minden Ginny hibája. Szerinte nagyon romantikus ajándék lenne az évfordulójukra, ha főzne Hermionénak. Ez eleinte nagyon jó ötletnek tűnt, de ahogy teltek a percek, Ron egyre biztosabb lett benne, hogy ez borzalmas ötlet volt. Soha többet nem hallgat a húgára.

Ron összekeverte a tésztát valami mugli géppel, ami fura hangot adott ki, és nagyon kellett figyelnie, nehogy kilocsolja az egészet. Végül amikor sikerült a művelet, azt hitte, teljesen elrontotta. A tészta egyáltalán nem nézett ki jól, undorító fehér színe volt, furán habzott, és amikor Ron belekóstolt, egyáltalán nem volt finom.

Aztán hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, megjelent a háta mögött a szakácsnő.

– Csodálatos! Nagyon büszke lehet magára, fiatalember! – Még meg is csipkedte Ron arcát, és a férfinak nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne vágjon grimaszt.

A sütési művelet volt a legrosszabb. Az idegesítő szakácsnő úgy dobálta a vékony tésztalapokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Legtöbb társának ez nem ment, de a sütéshez adott lapos eszközzel a legtöbben boldogultak.

Ron nem. Az első néhányat elszakította, aztán pedig elégetett párat. Amikor meglátta a felé közeledő szakácsnő arcán a mindentudó, túlságosan is segítőkész vigyort, döntött. Ő varázsló, az isten szerelmére! Főzni is úgy fog, ahogyan egy varázsló!

Intett hát a pálcájával, magában elmotyogta a régről ismert varázsigét – Vingardium leviosa –, mire a sütőben fekvő tésztalap felemelkedett. Ron újabb intésére a félig sült tészta bukfencet vetett a levegőbe, és immáron nyers felével visszalebegett a tűzre. A teteje gyönyörű aranybarnára sült, és Ron büszkén nézte, ahogyan a palacsinta teljesen elkészült.

– Nézzék csak! – ugrándozott tapsikolva a szakácsnő. – A fiatalemberben egy szakács veszett el!

És Ront abban a pillanatban először nem zavarta az idegesítő csicsergés. Helyette kihúzta magát, és vidáman nyúlt a tál felé, hogy újabb adag palacsintát süssön tökéletesre.

Találd meg az igazit! (Hermione/(Ron))  

Posted by Deszy in

Találd meg az igazit!


– Nem igaz! – kiabálta a kis Hermione. – Igenis létezik!

Azzal felsőbbségesen felállt, és lassú, határozott léptekkel kisétált a teremből. Bármit is mond az idióta osztálytársa, az igaz szerelem létezik. Már annyit olvasott róla. Létezik és kész. És ő meg fogja majd találni a Nagy Őt, és boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak.

Hermione ebben biztos volt. De tudta, hogy azért egy kis biztosíték soha nem árt. Emlékezett, hogy valamelyik könyvében olvasott róla, mit csináltak ilyen esetekben a középkori boszorkányok.

Amint hazaért, rögtön felszaladt a szobájába, és előtúrta a könyvet. Gyorsan lapozgatni kezdett, és nem kellett csupán néhány másodperc, hogy megtalálja, amit keresett.


Végezze el a szertartást, és garantáltan megtalálja az ideális férfit!

– Megcsinálom ezt a varázslatot! Ma éjszaka.

Amint a kislány hallotta, hogy szülei lefeküdtek, várt még egy órát, hogy biztosan elaludjanak, aztán leosont a konyhába. Még egy rántottát sem sütött soha, de kétsége sem volt afelől, hogy ha a könyv utasításait követi, semmi baj nem lehet.

1. Végy egy kisebb üstöt! – szólt az utasítás.

Hermione pontosan tudta, hogy nem tartanak otthon üstöt, de arra jutott, hogy egy lábas ugyanúgy megteszi. Előtúrt egyet a szekrényből, aztán folytatta.

2. Töltsd meg félig vízzel, aztán tedd fel a tűzre!

Eddig nem tűnt túl bonyolultnak a dolog, úgyhogy Hermione pontosan azt tette, amit a könyv írt. A zománcozott edényt félig engedte vízzel, háromszor is megvizsgálta, hogy pontosan félig legyen. Először leöntött belőle egy kicsit, aztán megint engedett bele valamennyit. Végül elégedetten szemlélte az eredményt: egy lábas, pontosan félig vízzel.

A tűzhely begyújtásával akadt egy kis gondja, de nem olyan fából faragták, mint aki feladja. Pár perc múlva a víz már ott rotyogott a tűzhelyen.

3. Forrald el a víz felét, aztán szórj bele fahéjat, szegfűszeget, egész borsot, szárított rozmaringot!

Hermione ennél a pontnál kezdett benne kicsit kételkedni, hogy működni fog-e a dolog, mert a bájital inkább egy furcsa levesnek hangzott. De már nem volt visszaút, pontosan végrehajtotta, amit kellett.

4. Keverd meg annyiszor, ahány éves vagy, és ügyelj rá, hogy a keverést kelet felől kezdd!


Hermione először nem értette, miért olyan fontos, hogy kelet felől kezdje a dolgot, de próbálta megtalálni benne a logikát. És miközben kilencszer megkeverte a fűszeres vizet, rá is jött. Ő most szerelmet akart kelteni, márpedig elég rosszul venné ki magát, ha onnan kezdené a keverést, ahol a nap utolsó sugarai is eltűnnek. Baljós jel lenne. Az igaz szerelemhez jobban illik a kelet felől érkező hajnali napsugár.

5. Vedd le a tűzről a bájitalt, és a hold fényénél dobáld bele az üstbe a pergamendarabkákra felírt tulajdonságokat, amelyeket elvársz jövendőbeli párodtól!

Ennél a pontnál Hermione megtorpant egy pillanatra, de azért gyorsan levette a bájitalt a tűzről, és csak azután kezdett gondolkozni a tulajdonságokon.

Pergament nem tartottak otthon, de remélte, hogy a sima papír is megteszi. Ceruzája végét rágcsálva törte a fejét, milyen is lesz majd a férfi, aki mellett leéli az életét. Kis gondolkozás után írni kezdte a tulajdonságokat.


Bátor.

Vicces.

Kedves.

Barátságos.

Hűséges.

Vágyjon a szeretetre és az elismerésre.

Kövessen akár a világ végére is.



Hermione rájött, hogy ezek túl általános dolgok, és konkrétabb tulajdonságokat kell írnia.


Legyen nagy családja. – Hermionénak nem volt testvére, pedig mindig szeretett volna.

Legyen féltékeny, ha valaki másnak tetszenék.

Szeresse a kutyákat. – Hermione szeme előtt megjelent egy Jack Russel-terrier, a kutya, amiről mindig álmodott. Aztán áttért a külső tulajdonságokra.

Sportos és erős.

Magas.

Kék szem.


Szeplők. – Hermione nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de valahogy tetszettek neki az arcon megjelenő kis pontok.

Mielőtt azonban tovább sorolhatta volna a tulajdonságokat, érezte, hogy a bájital kezd kihűlni. Félt, hogy elveszíti a hatását, úgyhogy gyorsan felkapta a könyvet, a papírfecniket, amikre gyöngy betűkkel ráírta a tulajdonságokat és a lábast, aztán amilyen halkan csak tudott, kiosont a kertbe.

A Hold magasan világított, ezüstös fénybe vonta az egész udvart. Hermione egyesével beledobta az üstbe a tulajdonságokat, és a biztonság kedvéért hangosan ki is mondta őket még egyszer. Aztán a könyv fölé hajolt, hogy a holdfényben elolvashassa az utolsó előtti utasítást:

6. Keverd meg újra annyiszor, ahány éves vagy, aztán hajolj az üst fölé, és lélegezd be a bájital illatát!
Hermione így is tett, aztán elolvasta a végső utasítást:

7. Öntsd a bájitalt valamilyen virágra, de jól jegyezd meg, milyenre, mert a kiválasztott virág illata fogja jelezni, ha megtalálod, akit keresel!

Hermione hirtelen kétségbeesett. Hiszen az ő kertjükben nincsen virág! Semmilyen. Se az apja, se az anyja nem szeretnek kertészkedni! Hermione alig akarta elhinni, hogy az egész hiábavaló volt. Nincs virág a kertjükben! Az utolsó lépésnél romlik el minden.

Csalódottan borította ki az edény tartalmát a délután lenyírt gyepre, és szomorú gondolatokkal vonult vissza a szobájába.

Nehezen aludt el, de aztán furcsa álma volt. Nem tudta volna megmondani, pontosan miről is szólt az álom. Csak képekre és érzésekre emlékezett. Vörös haj. Furcsa, kékes fényben úszó, füstszerű Jack Russel. És végül egy illat: a frissen nyírt fű mindennél üdítőbb aromája.

20.000 látogatás!  

Posted by Deszy

Annak mondanám, aki esetleg nem jár a Facebook oldalamra, hogy a 20.000. látogatás örömére megosztottam egy-két információt Dahlia történetével és a HP-s írásaimmal kapcsolatban . Nos, most összegyűjtöttem, íme a lista:
  • Teddy történetében nagy szerepe lesz apja vérfarkasságának.
  • A kevés még megíratlan meseötleteim között van egy, amelyikben fontos szerep jut a pálcáknak.
  • Tervezem megírni a Krahács, a koszos kecske egy másik verzióját is, azt, amelyiket Aberforth úgy szeret.
  • James szerelmi élete nem lesz gyalog galopp.
  • A Végzősökben szerepelni fog Loo is, annak ellenére, hogy már elballagott.
  • A Fred/George novella egy álomra épül majd.
  • A Végzősökben valaki meg fog halni.
  • Rose és Albus külön története Dahliáék elsős és végzős éve között, James és Loo külön története pedig a hetedik év közben/után játszódik.
  • Lily történetében lesz egy szál, aminek szerintem nagyon fogtok örülni. :)
  • Lesz kviddics ebben az elsős és a végzős évben is.
  • Lesz egy közös dolog a Roxfortban, aminek tagja lesz Dahlia, Hugo, Nara, Rose, Lily, Albus, James, Loo, Scorpius és Oliver is.
  • Még az első részben kiderül, ki a titokzatos álombéli lány, de hatással lesz a Végzősökre is.
  • Dahlia több olyan fiúval is csókolózni fog, akiket már ismerünk.
  • Fognak szerepelni Luna fiai is.
  • A Fred/George írásomon nagyon fogtok sírni. Legalábbis remélem.
  • A középső testvér hagyatékát nem felejtettem el, meg fogom írni, ha máskor nem is, nyáron biztosan, mert 1. Nem olyan hosszú, úgyhogy remélhetőleg be fog férni Dahliáék mellé és 2. Imádom. :D

Bogar Bárd elveszett meséi - A három főbenjáró testvér  

Posted by Deszy in

A három főbenjáró testvér

Volt egyszer egy távoli királyságban az ország második legnemesebb embere, a király öccse. Ez a férfi évek óta arra tette fel életét, hogy megkaparintsa a szerinte jogosan neki járó koronát. De az évek csak teltek és teltek, de a korona nem lett az övé. A királynak gyermeke született, egy fiú, a régóta várt örökös.

Erre a férfi éktelen haragra gerjedt, mert pontosan tudta, hogy már nem ő lesz a király, ha bátyja elhalálozik. Meg akarta viszont mutatni, hogy ő is van olyan erős férfi, mint a bátyja sőt, erősebb is, mint ő. Hónapokig kutatta a megfelelő nőt, aki erős fiúkkal képes megajándékozni. Végül egy kis faluban megtalálta: a nő boszorkány volt, a férfi pedig remélte, hogy így fiai szintén rendelkeznek majd varázserővel, amivel megszerezhetik a koronát. Végül ő is fiút nemzett, az évek pedig megint csak teltek, mígnem mindkettejüknek három fia volt már.

A király nagy boldogságban élt a feleségével és a fiaival, és ajándéknak tekintett minden napot, amit velük tölthetett. Ha ideje engedte, együtt játszott velük, együtt lovagoltak ki, és úgy általában minden szeretetet megkaptak, amire csak szükségük volt.

A király öccse azonban sötétségben nevelte a saját gyermekeit, távol a világ gyengeségeitől. Kemény harcosnak nevelte őket, mert pontosan tudta, hogy nekik kell majd megvívniuk az ő csatáját, amit ő nem volt képes megnyerni. Felfogadta melléjük a legjobb varázslókat és boszorkányokat, hogy olyan sötét mágiát is ismerjenek, amit senki más.

Amikor a legfiatalabb fiú is betöltötte tizennyolcadik életévét, így szólt gyermekeihez:

– Mindannyian erősek vagytok, hatalmasabbak bármelyik mágusnál, és jobb harcosok a király bármelyik lovagjánál! De vajon méltók vagytok-e a trónra?

Erre a három fivér egymást túllicitálva próbálta meggyőzni apjukat, hogy ők a legrátermettebbek a feladatra. Ő csöndre intette őket, majd így folytatta:

– Mind nagy mágusok vagytok, de ehhez a feladathoz óriási varázserőre van szükség. Bizonyítsatok! Amelyikőtök a legnagyobb varázslatot mutatja be nekem, olyan mágiát, amilyet még soha nem látott a világ, az szerezheti meg a koronát. Három napot kaptok! – Azzal a férfi intett fiainak, hogy távozhatnak.

A három fivér pedig három napon és három éjszakán keresztül kísérletezett és dolgozott, azután apjuk elé járultak.

A legidősebb fivér így szólt:

– Én olyan varázslatot hoztam, amellyel bárkit irányíthatok. Mindenki behódol majd nekem, és akaratom szerint cselekednek, mert irányítom az elméjüket. – Azzal meglendítette pálcáját, és bemutatta az általa Imperius-átoknak keresztelt varázslatot.

Apja egy ideig kérdőn meredt rá, aztán megszólalt.

– Nem rossz, de nem vagyok elégedett. Egy igazán erős elme nem enged semmilyen irányításnak.

Azzal az apa a középső testvérhez fordult.

– Az én hatalmamtól mindenki rettegni fog, bábuként hódolnak majd be előttem félelmükben. – Azzal meglendítette pálcáját, és a világon elsőként lehettek szemtanúi a Cruciatus-átok kínjainak.

– Csodálatos varázslat, ám az igazán erős lélek nem hajlik meg a fájdalom előtt.

Az apa a legkisebbre nézett.

– Engem nem érdekel, meghajlanak-e a hatalmam előtt vagy sem. Porszemként söprök el minden ellenem támadót. – Azzal meglendítette pálcáját egyszer, kétszer, zöld fény töltötte be a szobát, és mire eltűnt, mindkét testvére holtan hevert a földön. Szemük nyitva, nem látszott bennük szenvedés, sem fájdalom. Egyszerűen halottak voltak.

Az apa kacagni kezdett, majd tapsolni.

– Méltó örökösöm vagy! Az egyetlen erő, amely megtöri az erős lelket és az erős elmét, a halál.

A fiú szemében gonosz fény csillant, és megint beszélni kezdett, magas, sziszegő hangján.

– Az utamban állsz, Apám! – szólt, aztán harmadszor is meglendítette pálcáját, és egyetlen zöld fénysugárral az ő életét is kioltotta.


A királyság központjában, a kastélyban suttogni kezdtek a király öccsének gyermekéről, aki egyetlen intésével embereket gyilkol, és el akarja foglalni a trónt. A király fiai pedig önként jelentkeztek, hogy legyőzik szeretett édesapjuk ellenségét.

Először a legidősebb jogán az első fiú indult útnak, aki a legerősebb volt közülük. Ő bánt a legjobban a karddal, ő célzott a legpontosabban az íjjal, és a dárdát is ő vetette a legmesszebbre. Egy hét múlva azonban csak a herceg holttestét látták viszont. Nem sebesült meg, egyetlen karcolás sem volt rajta, mégis meghalt.

A középső fivért ez nem ijesztette meg, megfogadta, hogy bosszút áll bátyjáért, és legyőzi az ellenséget. Ő is útnak indult hát, a legokosabb és legravaszabb mind közül. Bármilyen nehéz feladattal kellett szembenéznie, mindegyiket megoldotta, hol tudásával, hol éles eszével. Egy héttel később azonban az ő teste is felbukkant, egyetlen karcolás sem volt rajta, mégis meghalt.

A királyon mérhetetlen bánat lett úrrá. Két fiát elvesztette, és a reményt is, hiszen legkisebb gyermeke sem bátor harcos nem volt, sem különösebben éles elmével nem rendelkezett. Ő művész volt, festett, verseket írt és énekelt. Igazi érzékeny lélek.

Amikor azonban a legfiatalabb jelentkezett, hogy bosszút áll bátyjai haláláért, és majd ő legyőzi az ellenséget, nem tudott mit tenni. Próbálta lebeszélni utolsó gyermekét, hogy a biztos halálba rohanjon, de nem járt sikerrel. A fiú eltökélt volt. Az érzékeny fivér búcsút vett szerelmétől, akivel épp az esküvőt tervezték, és útnak indult az ellenség kastélyába.


Amikor megérkezett, a kastélyban nem hallott mást, csak kacagást. Aztán az egyik sötét sarokból előbukkant a gonosz unokatestvér, és a fiú megdöbbenve látta, hogy kicsit hasonlítanak egymásra. Ugyanazok a markáns arcvonások, amelyek olyan jellemzőek a családban. A férfi így szólt:

– Hát nem volt elég a két bátyád halála? Te is elém jössz a sajátodért? – Itt tartott egy kis szünetet, közben pedig elővette pálcáját. – De így legalább kevesebb dolgom lesz, ha megérkezem a királyi udvaromba.

Ekkor hirtelen a semmiből elugrott egy alak. A király legkisebb fia pedig nem akart hinni a szemének. Szeretett menyasszonya állt ott, és fejét magabiztosan felszegve mellé lépett.

– Nem bírtam volna ki, hogy otthon üljek, miközben te akár meg is halhatsz – simított végig könnyes szemmel a férfi arcán gyengéden.

A gonosz varázsló nem törődött a lánnyal, a legkisebb fiúra szegezte a pálcáját és meglendítette azt. A lány azonban szerelme elé vetette magát, és holtan esett vőlegénye karjaiba, aki dermedten ölelte magához szerelmét.

Olyan erő száguldott végig az erein e veszteség után, amilyet még sosem érzett.

Unokatestvérérére vetette magát, és tudta, hogy utolsó csepp véréig harcolni fog, ha kell. Amikor azonban a varázsló meglendítette pálcáját, és a gyilkos zöld fény felvillant, neki nem esett bántódása. A mágus azonban holtan rogyott össze, zöld szemében már nem csillogott a gonosz fény.

A legkisebb fiú menyasszonya testével karjaiban tért vissza az udvarhoz, ahol örömujjongás fogadta. Édesanyja és édesapja elé siettek, mindketten átölelték, és kíváncsian hallgatták, mi történt. Amikor a fiú befejezte a mesét, végül kitört belőle a gyász, és szerelme teste fölé hajolva zokogott. Édesanyja megsimogatta a fejét, és halkan ezt suttogta:

– A szeretet a létező legnagyobb varázslat a világon.

Huss és pöcc! (Hermione/Ron)  

Posted by Deszy in

Huss és pöcc!


Ron még soha nem volt ilyen ideges. Mindent eltervezett, a virágtól kezdve az utolsó porszemig. Vagyis, ha őszinte akart lenni, nem mindent ő tervezett el. Annyira ideges volt, hogy mit hogy is csináljon, hogy végül kénytelen volt segítséget kérni. Bár Harry maga se volt nagy szakértő a témában, de Ron csak benne bízott. Tudta, hogy ez élete egyik legfontosabb pillanata.

– Nyugodj már meg! Nem lesz semmi gond – próbálta megnyugtatni barátja.

– Neked könnyű, Ginny gyakorlatilag megkérte a kezed!

Harrynek hirtelen torkán akadt a szó, jó néhány pillanatig csak köhögni tudott.

– Te meg mégis miről beszélsz?

– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek! Egyrészt Ginny beléd van zúgva, amióta meglátott. Másrészt nehogy azt hidd, nem tudta előre, hogy aznap meg fogod kérni!

Harry inkább csendben maradt. Egyrészt mert lehet, hogy Ronnak igaza volt. Másrészt pedig tudta, milyen feszült most a barátja, és nem akarta ezt még egy vitával is tetézni. Aztán amikor látta, hogy Ron fel-alá sétálgat, mint egy őrült, mégis megszólalt.

– Kikopik tőled a padló! – nevetett. Ron szúrós pillantást küldött felé, ezért mégis inkább elfojtotta a mosolyt. – Hermione szeret. Minden rendben lesz.

– Hogy nézek ki? – kérdezte Ron. Dísztalárt viselt, ám ezúttal nem voltak rajta fodrok, vagy csipkés betétek, és dohszag sem áradt belőle. Elegáns, méregzöld színe tökéletesen illett a férfi vörös hajához. Egyszerre volt ünnepélyes és vidám.

– Jobban nem is festhetnél – köhintett Harry, majd egy csintalan mosoly jelent meg a szája sarkában. – De ezt szerencsédre nem az én tisztem megítélni.

Ez volt Harry végszava, mert közben befutott Hermione.

– Sok szerencsét! – csapott még gyorsan egyet barátja vállára Harry biztatásul, majd dehoppanált.

– Ron, itt vagy? – kiabált a boszorkány az előszobából. – Nem tudod, miért akarta Ginny, hogy így kicsípjem magam?

Ron a lány elé sietett.

– Ami azt illeti, tudom – mosolygott, amikor meglátta barátnője döbbent arckifejezését. – Annak idején elmulasztottam egy meghívást. Be akarom pótolni.

Hermione még mindig értetlenül nézett rá, de azért így is látszott rajta, hogy örül a meglepetésnek.

– Nos, akkor elkísérne engem a bálba, hölgyem? – nyújtotta kezét Hermione felé Ron. Ő viszonzásul halkan kuncogott, és belekarolt a férfiba.

Rontól távol állt a romantika, soha nem tudta, pontosan mit is mondjon vagy tegyen, de az ikrektől kapott könyv azért javított valamit a helyzeten. A Tizenkét Tutibiztos Módszer Boszorkányok Elbűvöléséhez használatával volt képes megtervezni ezt az egész estét. Azon pedig külön jókat derült magában, hogy Hermione valószínűleg nagyon örülne, ha tudná, hogy minden egy könyvvel kezdődött.


A bál pont olyan volt, amilyet Ron remélt. Na nem azért, mert annyira tetszett volna neki, hanem mert azt gondolta, a lánynak tetszeni fog. És csillogó szeméből ítélve igaza is lett. A bálterem hatalmas volt, és az egész helyiségben apró lámpások lebegtek az emberek feje fölött. A terem jobb és bal oldalán is oszlopok nyúltak a magasba, amelyekről orchidea és fréziadíszek lógtak, illatuk pedig kellemesen betöltötte a levegőt. Az oszlopok mellett sorban két személyes asztalok álltak.

Amikor beléptek, őket is egy ilyen asztalhoz vezették, közvetlenül az egyik oszlop mellé. Ron egyre idegesebb lett, a nadrágzsebében lapuló gyűrűs dobozt markolászta, hátha attól megnyugszik. Fogalma sem volt róla, milyen szokások vannak a lánykérésnél a mugli világban. de mivel Hermione szülei muglik, és muglik között nőtt fel, Ron pedig azt akarta, hogy olyan legyen ez az este, amilyennek Hermione kislányként elképzelte. Legalábbis a könyvben azt írták a Húzz gyűrűt egy boszi ujjára! című fejezetben, hogy ez a cél. Harry csak annyit tudott mondani, hogy a mugli férfiak letérdelnek a nők elé, és a gyűrűs dobozt felemelve kérik meg a kezüket.

Ron készített magának egy listát arról, miről nem szabad elfeledkeznie az este során. Még meg is tanulta, és magában ismételgette, hogy egy pontot se hagyjon ki.


1. Dicsérd meg, hogy milyen csinos!
2. Kérd fel táncolni!
3. Rendelj pezsgőt!
4. Teremts romantikus félhomályt!
5. Térdelj le, és kérd meg!


Amikor leültek az asztalukhoz, Ron rögtön akcióba lendült.

– Gyönyörű vagy! – bókolt Hermionénak, és nem csak a lista miatt. A lány tényleg csodálatos volt. Földig érő fekete ruha volt rajta, a hátán kicsit nagyobb kivágással. A haját lazán kontyba tekerte, és leheletnyit ki is festette magát, de csak annyira, hogy az még természetesnek hasson.

Hermione elmosolyodott, és mint mindig, amikor Ron dicsérte, most is elpirult.

De mielőtt bármit reagálhatott volna, a férfi felpattant, még amíg lendületben volt, és jól ment minden.

– Szabad? – kérdezte, a lány pedig a kezét nyújtotta felé, és elindultak a táncoló párok közé.

Egy lassú számot játszottak, Ron magához húzta barátnőjét, aki a vállára hajtotta a fejét. Érezte Hermione kellemes, édes parfümjét, és ez egy pillanatra annyira megnyugtatta, hogy elfeledkezett mindenről. Élvezte, ahogy a lány teste az övéhez simul, és nem koncentrált a lépésekre. Még véget sem ért a dal, amikor Ron Hermione lábára lépett.

És attól a pillanattól kezdve minden megváltozott. Az egész este átváltozott katasztrófák végtelen sorozatára. Amikor Ron pezsgőt rendelt, megkérdezték, milyet kér. A pincér felé nyújtott egy itallapot, amin különböző francia pezsgők neve állt szépen sorban. Ronnak fogalma sem volt, hogy kell őket kiejteni, úgyhogy végül kénytelen volt Hermionéra hagyni a választást.

Ron gyorsan a következő pontra ugrott a listán. Elővette önoltóját, és a fejük fölött lebegő három lámpás felé tartotta. A háromból csak kettő fényét akarta eloltani, de remegett a keze az idegességtől, és végül véletlenül az egész bálteremben sötétséget csinált. Fájdalmasan felnyögött, aztán gyorsan visszavarázsolta az összes fényt.

Hermione értetlenül nézett rá.

– Mi a baj? – kérdezte Ront.

– Miért lenne baj?

– Ismerlek, Ron! Akkor csinálsz ilyeneket, amikor ideges vagy. Szóval mondd el, mi a baj, akkor legalább megnyugszol.

Ron egy ideig még csendben üldögélt, és próbálta elkerülni Hermione tekintetét, mert tudta, hogy ha a lányra néz, akkor kirobban belőle minden. Pedig ezt jól akarta csinálni, ahogyan előre eltervezte.

Aztán rájött, hogy mindennek a tervezés volt az oka. Annyira aggódott, hogy minden úgy történjen, ahogyan eltervezte, hogy végül az egész estét elrontotta. Vagyis még nem az egészet. Vett egy mély lélegzetet, aztán felállt, átsétált az asztal másik oldalára és letérdelt.

Hermione szemei kitágultak a döbbenettől, és ettől Ron még több önbizalmat merített. Végre egy dolog, amire Hermione Granger nem volt felkészülve. Laza mozdulattal a zsebébe nyúlt, elővette a dobozt, aztán felnyitotta és a lány felé tartotta.

– Hermione! – kezdte, aztán megköszörülte a torkát, hátha attól elmúlik a gombóc a torkában. – Szeretlek! Azóta szeretlek, hogy először beléptél a fülkénkbe a Roxfort Expresszen, és leszúrtál a koszos orrom miatt. Semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy mindig velem legyél, és rám szólj, ha ez megint előfordulna. – Itt újabb mély levegőt vett, aztán végül kibökte: – Gyere hozzám!

Hermione szeme könnybe lábadt, és nem tudott megszólalni, ezért csak bólintott. Mielőtt azonban Ron az ujjára húzhatta volna a gyűrűt, megállította a férfit, mert észrevett valamit a gyűrűn. Az arany karika belső oldalára szavakat véstek. Közelebb hajolt, hogy láthassa a feliratot:

Huss és pöcc!

Amikor elolvasta, kacagni kezdett és ezzel párhuzamos a könnyek is lefolytak az arcán. Ron nyakába vetette magát, átölelte, és abban a pillanatban tökéletesen biztos volt benne, hogy ha Edevis tükre elé állítanák, ezt a pillanatot látná újra és újra.

Az utolsó fotó (HP novella)  

Posted by Deszy in

Az utolsó fotó


Dennis a szobájában ült. Az Ő szobájában, ami olyan volt, mint mindig. A nyugalom apró kis szigete, ahová még nem jutott el a borzalmas hír. Még mindig ugyanott hevertek Colin könyvei, és a falak minden egyes négyzetcentiméterét mágikus fényképek borították.

De a tulajdonosuk, Colin már soha többé nem fog újakat készíteni, Dennis soha többé nem láthatja, amikor lelkesen előhívja őket, és azt sem, amikor próbál egy utolsó üres falfelületet találni, ahová felragaszthatja legújabb alkotását.

Colin művész volt. Lehet, hogy néha kicsit elesett, néha pedig túl lelkes, de Dennis mindig felnézett a bátyjára. Életének minden pillanatában ott volt vele, azt az egy évet kivéve, amikor Colin már a Roxfortban volt, Dennis pedig otthon remélte, hogy majd ő is megkapja a saját levelét.

De Colin akkor is szinte minden nap írt neki, és a legtöbb levélhez fotót is mellékelt. Dennis ezért pontosan tudta, hogyan is néz ki a Roxfort, tisztában volt vele, miket tanul Colin, és ismerte Harry Potter, a kis túlélő történetét is.

Dennis akkoriban még nagyon félt, hogy őt majd nem veszik fel, hogy ő nem elég jó. De Colin mindig biztatta, és – bár erről fogalma sem volt – más módon is reményt adott Dennisnek. A fiú bátyja minden egyes levelét betűről betűre fújta, megtanulta őket kívülről, hátha az a tudás, amit a varázslóvilágról szerez Colin leveleiből, majd segít abban, hogy ő megkapja a saját levelét.

És meg is kapta. Onnantól kezdve pedig Colin és Dennis elválaszthatatlanok lettek. Együtt csináltak mindent a Roxfortban és a Roxforton kívül. Dennisnek Colin szinte minden képéről eszébe jutott valami kedves emlék, és maga előtt látta, ahogyan utána loholt, miközben Colin lelkesen kattintgatott.

Dennis kitörölte a könnyeket a szeméből, és megpróbálta elhessegetni fejéből a halott Colin képét. De tudta, hogy akárhogy próbálkozik, mindig kísérteni fogja.

Colin még csak tizenhat éves volt, de már elég bátor, hogy harcoljon egy jobb világért a nagy Harry Potter oldalán. És a jobb világ el is jött, de Colin már sohasem láthatja.

Dennis úgy érezte, tennie kell valamit, le kell foglalnia magát, mert különben megőrül. Az egyik falhoz lépett, és szépen sorban, egyesével elkezdte leszedni a képeket a falról.

Harry a Nagyteremben; Harry, Ron és Hermione Hagrid háza felé tartanak; Harry, ahogyan megküzd a magyar mennydörgővel; Ő maga, amint vizesen álldogál a tó partján; Harry belép a labirintusba; a Nagyterem, mikor a baglyok hozzák a postát; Harry, amint elkapja a cikeszt; Dumbledore serege, miközben patrónust idéznek meg; és így tovább, és így tovább.

Ahogy Dennis sorra szedegette le a képeket, úgy engedett szabad folyást a könnyeinek is, minden egyes képpel egy újabb könnycsepp gördült le az arcán.



Weasleyék hamar ajtót nyitottak, miután Dennis bekopogott. Mrs Weasley állt a bejárat mögött, és amint észrevette a fiút, arcán aggodalom és együttérzés jelent meg. Aztán melegen átölelte, és most először Dennist nem zavarta a dolog. Amióta Colin meghalt, mindenki részvétet nyilvánított, de Dennist csak feszélyezte a dolog. Amikor azonban Mrs Weasley átölelte, érezte, hogy csak a támogatását fejezi ki, és azt is pontosan tudta, hogy az asszony maga is gyászolja elvesztett fiát. Két összetört szív röpke találkozása.

Aztán Mrs Weasley háta mögött hirtelen feltűnt Harry, úgyhogy Dennis erőt vett magán, és megpróbálta összeszedni minden erejét, mert tudta, hogy ez az utolsó ajándék, amit Colinnak adhat.

– Ezt neked hoztam, Harry. – Amint belépett, a kiválasztott felé nyújtotta, amit a kezében tartott. – Egy album. Colin biztosan azt szerette volna, hogy a tiéd legyen.

Nézte, ahogy Harry kinyitja a fotóalbumot, amelyet az elmúlt két napban állított össze. Minden energiáját az album készítésébe fektette, még alvásra is csak pár órát fecsérelt.

Lassan beszivárgott a szobába a többi Weasley gyerek is és Hermione, és mind körbeállták Harryt, hogy együtt nézzék végig az emlékek e különleges hordozóját.

A kiválasztott közben felnézett, és meghatottan azt mondta:

– Ez gyönyörű.

Dennis csak bólogatott, és kicsúszott a száján, ami akkor járt a fejében, mikor a képeket szedegette le a falról.

– Kár, hogy nincs rajta több képen.

Amikor az utolsó oldalhoz értek, Dennis látta, hogy Harry szemében is megjelennek a könnyek. A lapon csak egyetlen kép volt, egy színes fotó, amelyről a kis Colin integetett feléjük. Barna haján megcsillant a nap, szemében boldog izgalom csillogott, és kezében – mint mindig – ott szorongatta egyik fényképezőgépét. A mosolygó Colin vidáman integetett feléjük, így búcsúzott albumának utolsó oldalán az élettől, a szebb új világtól, imádott fényképeitől, barátaitól és Harry Pottertől, a fiútól, aki megmutatta neki, hogyan kell bátornak lenni.

Krahács, a koszos kecske  

Posted by Deszy in

Krahács, a koszos kecske


Élt egyszer egy apró falucskában, messze a világ forgatagától egy kereskedő. Ennek a kereskedőnek a felesége már nagyon régen meghalt, életének boldogságát három lánya jelentette. Nem voltak túl gazdagok, de a kereskedő próbált megadni mindent a lányainak, amit csak szerettek volna. Történt egyszer, hogy a kereskedő úgy határozott, magával viszi lányait a legközelebbi vásárra, és mivel már oly régóta könyörögtek neki, így szólt lányaihoz:

– Annyi ékszeretek van, amennyit csak megengedhetünk magunknak, szép ruhában sem szűkölködtök. De arra gondoltam, mindannyian választhattok magatoknak egy állatot a piacon.

Lányai ugrálni kezdtek örömükben, a legkisebb még sikítozott is, pedig már ő sem volt kislány a maga tizennyolc évével. Sorban megölelték szeretett édesapjukat, két csókot adtak arca mindkét oldalára, aztán rögtön sugdolózni kezdtek, ki milyen állatot választ magának.

A legidősebb lány, aki a legkényesebb és legkifinomultabb volt közülük, gondolkozás nélkül rávágta:

– Egy macskát szeretnék, mi mást is választhatnék? Egy édes kiscicát, akinek majd fésülgethetem a szőrét, és szalagot köthetek a nyakába.

A középső testvér, bár szépségben alulmaradt két testvérétől, a legműveltebb férfiaknál is jobban szomjazott a tudásra, éles esze pedig soha nem hagyta cserben.

– Egy papagájt szeretnék, akit majd megtaníthatok beszélni. Milyen izgalmas kísérlet lesz! – sóhajtotta boldogan.

Amikor húguk nem szólalt meg, a két idősebb kérdőn fordult felé.

– Te milyen állatot akarsz? – kérdezték.

– Én nem állatot választok, hanem társat. A piacon majd megsúgja a szívem, melyik választás a helyes.

Nővérei kinevették és csúfolták a legkisebb lányt, mert elképzelni sem tudták, hogy lehet annyira más, mint ők. Húgukat cseppet sem érdekelték a csodálatos kelmék és ékszerek, amelyeket apjuk minden alkalommal hozott nekik. Egyáltalán nem foglalkoztatta, milyen ruhát visel, sokkal jobban szerette, ha egyszerű kötényt vehet, és mezei virágokat gyűjthet a kosarába.

Amikor három napos út után megérkeztek a piacra, apjuk körbevezette őket, és megint biztosította őket róla, hogy bármilyen állatot választhatnak maguknak.

A legidősebb lány rögtön észrevett egy tündéri cirmos kiscicát. Selymes szőre volt, és rózsaszín szalag lógott a nyakában, és éppen egy tál tejet lefetyelt. Azon nyomban odaszaladt, és kijelentette, hogy neki az a macska kell. És meg is kapta.

A középső nővér az egész piacot háromszor körbejárta, minden lehetőséget alaposan mérlegelt, és végül hosszas gondolkodás után kiválasztotta a papagájt, amelyikről úgy gondolta, a legjobb diák lesz. Cseppet sem érdekelte, milyen pompás színű a tollazata, vagy hogy milyen barátságos madár.

A legkisebb lány élvezte a piac forgatagát, időről időre megállt, hogy megnézzen egy-egy mutatványost, megnézett magának minden portékát, amit csak árultak, néhány árussal még el is beszélgetett. Vidáman szökdécselt és dudorászott, közben pedig próbált minél többet magába szívni az élményből. Úgy gondolta, új barátja majd úgyis rátalál, ha neki szánta a sors.

Nővérei türelmetlenül morogtak mögötte, mert már nem akarták tovább cipelni az állataikat: egyiknek a kosarában gubbasztó kiscica foglalta el a kezét, a másiknak pedig a papagáj kalitkája. Húgukat egyáltalán nem érdekelte, mennyit morognak, de azért kedves szavakkal próbálta őket lecsillapítani.

Nem kellett azonban sokat várniuk. A legkisebb lány még abban a percben megtalálta az ő kedvencét. A kecske egy fához volt kikötve, koszosnak látszott és öregnek. Egy árus éppen ütlegelte, amiért a kecske befalta értékes káposztáját. A lány még soha nem látott olyan szomorú és szerencsétlen állatot, és rögtön megesett rajta a szíve. Odafordult apjához, és megszólalt:

– Az a kecske. Az kell nekem! – mondta, és már szaladt is, hogy kiszabadítsa.

Apja értetlenül meredt rá, nővérei pedig szörnyülködtek.

– Biztos, hogy ezt a kecskét szeretnéd? Hiszen betegnek látszik! – próbált hatni az apa lányára, és hogy a férfi szavait igazolja, a kecske köhécselni kezdett.

– Pont azért! Ki tudja, mi lesz vele, ha itt hagyjuk! – sírt a kislány, és magához ölelte a kecskét.

Apja vállvonogatva beleegyezett a dologba, hiszen imádta lányát, és bármilyen kívánságát teljesítette volna.

– Krahács lesz a neve! – mosolygott a lány boldogan, miközben már hazafelé tartottak.

Nővérei a következő hónapokban sem tudták megbocsátani neki, hogy olyan szégyent hozott a fejükre, hogy egy fedél alatt kell élniük egy kecskével. Merthogy a legkisebb lány nem volt hajlandó a hideg pajtába zárni Krahácsot. A saját szobájában aludt a kecske, a lány ápolta és etette, a kecske pedig hamarosan meggyógyult.

A lányokhoz azonban sorra érkeztek a környékről a kérők, akik hallottak szépségükről és bájosságukról. Nővéreinek több kérője is akadt, ám a bolondos legkisebbre, aki barátjának tart egy kecskét, egyik sem volt kíváncsi. Nővérei pedig csak nevettek rajta, és néha, egy-egy kedvesebb pillanatukban próbálták meggyőzni, hogy szabaduljon meg „attól a bolhazsáktól”.

– De hát szeretem – felelte ilyenkor mindig a lány.

A nővéreit pedig eljegyezték, aztán férjhez mentek, a legkisebb lány pedig otthon maradt egyedül. De nem érezte magát magányosnak. Sőt, még soha nem volt olyan boldog. Hiszen ott volt neki Krahács, akivel szabadon kimehetett a mezőkre.

Egyik ilyen mezei sétájukon azonban úgy tűnt, Krahács megint megbetegedett. Remegni kezdett, és a lány nem tudta, mit tegyen. Rettenetesen megijedt, de ahogy körbenézett sehol nem látott senkit, aki segíthetett volna nekik. Amikor azonban reményvesztetten visszafordult kecskéjéhez, már sehol sem látta. Helyén egy barna hajú, kék szemű herceg állt, és hirtelen megszólalt.

– Én vagyok a te Krahácsod, akit olyan nagy gonddal meggyógyítottál és oly nagyon szerettél. Tudd meg hát, hogy végig ember voltam, és évek óta keresem a párom és hercegném, aki olyan kedves és gondoskodó, hogy hajlandó befogadni egy beteg és koszos kecskét.

A legkisebb lány és Krahács, a herceg pedig boldogan éltek és uralkodtak, és a királyságban senki sem sejtette, hogy a trónon egy roppant tehetséges animágus üldögél, aki időről-időre egy koszos kecske bőrébe bújva járja az országot, hogy pontosan ismerje alattvalói vágyait. 


*** 
Szerzői megjegyzés:
Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy ennek a mesének számos különböző változata terjedt el szerte a varázsvilágban, amelyek többsége csupán egyetlen dologban egyezik meg, Krahács animágus mivoltában. Az Albus Dumbledore által a Bogar Bárd meséibe írt megjegyzések szerint öccse, Aberforth különösen kedvelte Krahács történetét. Ő a mesének egy másik, fiúk körében sokkal népszerűbb változatára gondolt.

Kommentek :)