Krahács, a koszos kecske  

Posted by Deszy in

Krahács, a koszos kecske


Élt egyszer egy apró falucskában, messze a világ forgatagától egy kereskedő. Ennek a kereskedőnek a felesége már nagyon régen meghalt, életének boldogságát három lánya jelentette. Nem voltak túl gazdagok, de a kereskedő próbált megadni mindent a lányainak, amit csak szerettek volna. Történt egyszer, hogy a kereskedő úgy határozott, magával viszi lányait a legközelebbi vásárra, és mivel már oly régóta könyörögtek neki, így szólt lányaihoz:

– Annyi ékszeretek van, amennyit csak megengedhetünk magunknak, szép ruhában sem szűkölködtök. De arra gondoltam, mindannyian választhattok magatoknak egy állatot a piacon.

Lányai ugrálni kezdtek örömükben, a legkisebb még sikítozott is, pedig már ő sem volt kislány a maga tizennyolc évével. Sorban megölelték szeretett édesapjukat, két csókot adtak arca mindkét oldalára, aztán rögtön sugdolózni kezdtek, ki milyen állatot választ magának.

A legidősebb lány, aki a legkényesebb és legkifinomultabb volt közülük, gondolkozás nélkül rávágta:

– Egy macskát szeretnék, mi mást is választhatnék? Egy édes kiscicát, akinek majd fésülgethetem a szőrét, és szalagot köthetek a nyakába.

A középső testvér, bár szépségben alulmaradt két testvérétől, a legműveltebb férfiaknál is jobban szomjazott a tudásra, éles esze pedig soha nem hagyta cserben.

– Egy papagájt szeretnék, akit majd megtaníthatok beszélni. Milyen izgalmas kísérlet lesz! – sóhajtotta boldogan.

Amikor húguk nem szólalt meg, a két idősebb kérdőn fordult felé.

– Te milyen állatot akarsz? – kérdezték.

– Én nem állatot választok, hanem társat. A piacon majd megsúgja a szívem, melyik választás a helyes.

Nővérei kinevették és csúfolták a legkisebb lányt, mert elképzelni sem tudták, hogy lehet annyira más, mint ők. Húgukat cseppet sem érdekelték a csodálatos kelmék és ékszerek, amelyeket apjuk minden alkalommal hozott nekik. Egyáltalán nem foglalkoztatta, milyen ruhát visel, sokkal jobban szerette, ha egyszerű kötényt vehet, és mezei virágokat gyűjthet a kosarába.

Amikor három napos út után megérkeztek a piacra, apjuk körbevezette őket, és megint biztosította őket róla, hogy bármilyen állatot választhatnak maguknak.

A legidősebb lány rögtön észrevett egy tündéri cirmos kiscicát. Selymes szőre volt, és rózsaszín szalag lógott a nyakában, és éppen egy tál tejet lefetyelt. Azon nyomban odaszaladt, és kijelentette, hogy neki az a macska kell. És meg is kapta.

A középső nővér az egész piacot háromszor körbejárta, minden lehetőséget alaposan mérlegelt, és végül hosszas gondolkodás után kiválasztotta a papagájt, amelyikről úgy gondolta, a legjobb diák lesz. Cseppet sem érdekelte, milyen pompás színű a tollazata, vagy hogy milyen barátságos madár.

A legkisebb lány élvezte a piac forgatagát, időről időre megállt, hogy megnézzen egy-egy mutatványost, megnézett magának minden portékát, amit csak árultak, néhány árussal még el is beszélgetett. Vidáman szökdécselt és dudorászott, közben pedig próbált minél többet magába szívni az élményből. Úgy gondolta, új barátja majd úgyis rátalál, ha neki szánta a sors.

Nővérei türelmetlenül morogtak mögötte, mert már nem akarták tovább cipelni az állataikat: egyiknek a kosarában gubbasztó kiscica foglalta el a kezét, a másiknak pedig a papagáj kalitkája. Húgukat egyáltalán nem érdekelte, mennyit morognak, de azért kedves szavakkal próbálta őket lecsillapítani.

Nem kellett azonban sokat várniuk. A legkisebb lány még abban a percben megtalálta az ő kedvencét. A kecske egy fához volt kikötve, koszosnak látszott és öregnek. Egy árus éppen ütlegelte, amiért a kecske befalta értékes káposztáját. A lány még soha nem látott olyan szomorú és szerencsétlen állatot, és rögtön megesett rajta a szíve. Odafordult apjához, és megszólalt:

– Az a kecske. Az kell nekem! – mondta, és már szaladt is, hogy kiszabadítsa.

Apja értetlenül meredt rá, nővérei pedig szörnyülködtek.

– Biztos, hogy ezt a kecskét szeretnéd? Hiszen betegnek látszik! – próbált hatni az apa lányára, és hogy a férfi szavait igazolja, a kecske köhécselni kezdett.

– Pont azért! Ki tudja, mi lesz vele, ha itt hagyjuk! – sírt a kislány, és magához ölelte a kecskét.

Apja vállvonogatva beleegyezett a dologba, hiszen imádta lányát, és bármilyen kívánságát teljesítette volna.

– Krahács lesz a neve! – mosolygott a lány boldogan, miközben már hazafelé tartottak.

Nővérei a következő hónapokban sem tudták megbocsátani neki, hogy olyan szégyent hozott a fejükre, hogy egy fedél alatt kell élniük egy kecskével. Merthogy a legkisebb lány nem volt hajlandó a hideg pajtába zárni Krahácsot. A saját szobájában aludt a kecske, a lány ápolta és etette, a kecske pedig hamarosan meggyógyult.

A lányokhoz azonban sorra érkeztek a környékről a kérők, akik hallottak szépségükről és bájosságukról. Nővéreinek több kérője is akadt, ám a bolondos legkisebbre, aki barátjának tart egy kecskét, egyik sem volt kíváncsi. Nővérei pedig csak nevettek rajta, és néha, egy-egy kedvesebb pillanatukban próbálták meggyőzni, hogy szabaduljon meg „attól a bolhazsáktól”.

– De hát szeretem – felelte ilyenkor mindig a lány.

A nővéreit pedig eljegyezték, aztán férjhez mentek, a legkisebb lány pedig otthon maradt egyedül. De nem érezte magát magányosnak. Sőt, még soha nem volt olyan boldog. Hiszen ott volt neki Krahács, akivel szabadon kimehetett a mezőkre.

Egyik ilyen mezei sétájukon azonban úgy tűnt, Krahács megint megbetegedett. Remegni kezdett, és a lány nem tudta, mit tegyen. Rettenetesen megijedt, de ahogy körbenézett sehol nem látott senkit, aki segíthetett volna nekik. Amikor azonban reményvesztetten visszafordult kecskéjéhez, már sehol sem látta. Helyén egy barna hajú, kék szemű herceg állt, és hirtelen megszólalt.

– Én vagyok a te Krahácsod, akit olyan nagy gonddal meggyógyítottál és oly nagyon szerettél. Tudd meg hát, hogy végig ember voltam, és évek óta keresem a párom és hercegném, aki olyan kedves és gondoskodó, hogy hajlandó befogadni egy beteg és koszos kecskét.

A legkisebb lány és Krahács, a herceg pedig boldogan éltek és uralkodtak, és a királyságban senki sem sejtette, hogy a trónon egy roppant tehetséges animágus üldögél, aki időről-időre egy koszos kecske bőrébe bújva járja az országot, hogy pontosan ismerje alattvalói vágyait. 


*** 
Szerzői megjegyzés:
Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy ennek a mesének számos különböző változata terjedt el szerte a varázsvilágban, amelyek többsége csupán egyetlen dologban egyezik meg, Krahács animágus mivoltában. Az Albus Dumbledore által a Bogar Bárd meséibe írt megjegyzések szerint öccse, Aberforth különösen kedvelte Krahács történetét. Ő a mesének egy másik, fiúk körében sokkal népszerűbb változatára gondolt.

This entry was posted on 2012. február 6., hétfő at hétfő, február 06, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

3 megjegyzés

Szia! Eszméletlen jól összehoztad. Engem nagyon magával ragadott. Sokáig nem tudtam elképzelni, mi lehet a kapocs a mugli- és a varázsvilág között, ez meglepő fordulat volt. Nekem nagyon tetszett. Ügyes vagy. :)
Puszi: Betti

u.i.: Mostantól újra mindenhez írni fogok, amit elolvastam. :D

2012. február 6. 19:06

nagyon jó..... jó volt újra téged olvasni... rögtön megakadt a szemem ezen az ismerős címen....

ezennel új értelmet nyer a békekirályfis történet is ... talán az is csak egy animágus volt? és a gonosz boszorka csak ürügy?

ez jutott eszembe róla....

jah jó volt a kis megjegyzés is az alján.

2013. január 6. 21:27

ujra olvastam mert nem emlékeztem már rá.... oly rég jártam nálad.... most messze vagyok Ausztriában.. és jó újra olvasni téged :)

2016. január 13. 0:52

Megjegyzés küldése

Kommentek :)