30. fejezet
Karácsony Dursleyéknél
– Biztos vagy benne?
– Mármint abban, hogy a szünetet
inkább a mugli szüleimmel töltöm, akik valószínűleg utálnak,
mint hogy veletek menjek a Potter vagy a Weasley házba?
Hugo bólogatott.
– Nem, egy cseppet sem. De ezt kell
tennem. Tudom.
Nara bólogatott.
– Ha most nem megy haza, ki tudja, mi
lesz ezután. Azt szokták mondani, ha ledob a ló, minél gyorsabban
vissza kell pattanni a nyeregbe.
Hugo értetlenül nézett rájuk.
Dahlia sóhajtott.
– Ha leesel a seprűről, gyorsan
vissza kell ülni megint.
– Hm... Ebben lehet valami. De akkor
is nagyon fogsz hiányozni.
– Ti is nekem. De ti legalább nem
lesztek egyedül.
Némán ballagtak tovább lefelé a
Hollóhát toronyból. A Roxfort Expressz aznap délelőtt indult a
King's Crossra, és Dahlia már csomót érzett a gyomrában az
idegességtől. A csomagjukat is maguk után vonszolták. Dahlia
kétszer annyi ruhát vitt, mint Hugo és Nara, így az ő dolga
nehezebb volt. Hugo felajánlotta, hogy segít neki, de Dahlia nem
akarta, hogy még az ő holmiját is cipelnie kelljen.
Mire leértek a Nagyteremhez, már mind
a hárman elfáradtak. Ledobták a koffereket, és ráültek a
tetejükre. Akkora volt a sürgés-forgás, mint talán még soha. A
kisebbek vonszolták a táskáikat, a felsőbb évesek pedig
lebegtették. Néhányan – köztük James és Fred is – azzal
szórakoztak, hogy mindenféle mutatványokra fogták a koffereket –
bukfenceztek, táncoltak a levegőben.
– Jó lenne, ha már nekünk is menne
– nyögött fel Dahlia, és masszírozni kezdte az egyik karját.
– Hát, ahhoz még kell pár év –
felelte Nara. Neki ment hármójuk közül legjobban a lebegtetés,
de még ő sem emelt fel egy kisebb doboznál nagyobb tárgyat.
Aztán a tömegből egyszer csak kivált
James. Végre ő is észrevette őket.
– Na, akkor mehetünk? Vár a Potter
főhadiszállás!
– Tudod, hogy mind hazamegyünk. Csak
te mész a főhadiszállásra – formált Dahlia idézőjeleket a
levegőben.
– Nem gondolta meg magát? –
kérdezte Hugót, mintha a lány ott sem lenne, és minimum a
diliházból szökött volna. – Hogy gondolod – fordult aztán
mégis Dahliához –, hogy hagylak odamenni a muglik közé?
– Így – állt fel Dahlia, és
húzni kezdte maga után a koffert. Magában megfogadta, hogy
szerezni fog egyet, amire kerekeket szereltek. Csak most jött rá,
milyen jó ötlet volt is ez attól, aki feltalálta.
Aztán mielőtt két lépést haladt
volna, a ládája egyszer csak felemelkedett, és ha Dahlia nem
engedi el még időben, őt magát is felkapja.
– Attól, hogy őrült vagy, még nem
hagyom, hogy cipekedj. Milyen úriember lennék akkor? – kérdezte
James, és elkezdte kiirányítani a főbejárat felé a csomagokat.
Ahogy Dahliáék követték őket, a
boszorkányt furcsa érzés fogta el. Először nem értette, mi
lehet az, de amikor felszálltak a Roxfort Expresszre, és
visszanézett a kastélyra, már pontosan tudta.
– Honvágyam van. Már most –
nyögte ki, amikor ő, Hugo és Nara már kényelmesen elhelyezkedtek
a kupéjukban.
– Nekem is hiányozni fogtok. De
azért már kíváncsi vagyok, mi van otthon.
Egészen addig a pillanatig Dahlia is
azt hitte, hogy úgy fog érezni, mint Nara. Hiszen akármi történik
is, a Privet Drive 4-es számú háza volt az otthona. Ott töltötte
szinte az egész addigi életét, ott lakott a családja. Most
valahogy mégis nehezére esett elszakadni a Roxforttól.
– Csak egy kis szünet, és már
jövünk is vissza. És gondoljatok arra, hogy jön a karácsony. A
kedvenc ünnepem.
Dahlia sejtette, hogy Hugo egészen más
okból szereti a karácsonyt, mint amiért ő. Abból, amit eddig
látott a családjukból, sejtette, hogy náluk ez tényleg a
szeretet ünnepe.
Mielőtt folytathatták volna a
beszélgetést, az ajtó hirtelen kinyílt és két alak huppant le
melléjük.
– James mondta, hogy nem akarsz
velünk jönni.
– Nem. Hazamegyek.
– Nem akartam hinni neki, amíg nem
hallottam a saját fülemmel. De akkor ezúttal nem ugratott.
– Haza akar menni. Hiányzik neki a
családja. Nem értem, mit nem értetek ezen – szólalt meg Tiff.
– Mi vagyunk a családja – felelte
egy új hang, és James toppant be. Már nem sok hely volt, de
beszorította magát Nara és Hugo közé.
– Így van – helyeselt Lily. –
Apa és Anya nagyon megharagszanak, ha nem jössz velünk. Nem is
beszélve nagyiékról.
– Ha helyettünk azokat a
megátalkodott, begyöpösödött muglikat választod...
– James! – emelte meg a hangját
váratlanul Dahlia, és vörösödni kezdett. Mindenki meglepődött
ezen a hirtelen indulaton, maga Dahlia is. Úgyhogy valamivel
nyugodtabb hangon folytatta. – A szüleimről beszélsz.
– Na, ezt most megkaptad –
kuncogott Albus az ajtóból. Neki már nem jutott hely, de ez egy
cseppet sem zavarta.
Dahlia véget akart vetni a témának.
Ő maga sem tudta, mi vár majd rá otthon. Írt egy pár soros
levelet Dudleynak, hogy hazamegy, és hogy várják a megadott
időpontban a King's Crosson, de azt már nem merte megkérdezni,
hogy mi lesz.
Ha Jamesék tovább győzködik, talán
beadta volna a derekát, ezt pedig nem akarta.
– Megmondom, mi lesz. Hazamegyek –
kezdte Dahlia. Mindhárom Potter arcán látta, hogy az eddigi terv
nem tetszik nekik, és Hugo sem tűnt túl boldognak. – De elmegyek
hozzátok is. Rendben?
– Akkor hagyod, hogy megmutassam a
bélyeggyűjteményem? – kérdezte somolyogva James.
– Bélyeg? – kérdezte Hugo. – Mi
az a bélyeg?
Dahlia kuncogott.
– Te honnan tudod, mi az a bélyeg?
– Igazából nem tudom. Egy mugli
bárban hallottam, és jól hangzott. Mondd, hogy valami mocskos
dolog!
– Ha attól jobban érzed magad.
A vonatút ezután már vidáman telt.
Egy idő után Lilyék visszamentek a saját helyükre, és egyedül
hagyták a hármast. Dahlia bámult ki az ablakon, és a havas tájat
fürkészte.
– Ugye tudod, hogy ha nem látnak
szívesen, hozzánk jöhetsz? – kérdezte Hugo.
Nara bólintott.
– Hozzánk is. És hozzánk legalább
sima busszal is eljuthatsz.
Amikor a vonat megállt a King's
Crosson, az idő mintha visszalassult volna. Dahlia csak félszemmel
látta, hogy Narát átölelik a szülei az állomáson, miután
leszálltak. Mindkettőjüknek bemutatta a barátnője, de őszintén
szólva a boszorkánynak fogalma sem volt, hogy mit mondott nekik.
Remélte, hogy végig mosolygott és nem mondott semmi rosszat.
Arra is csak képekben emlékezett,
hogy ezúttal Loo volt az, aki lelebegtette a csomagjait a vonatról.
Aztán átölelte, és valami olyasmit mondott, hogy karácsonykor
találkoznak.
Végül észrevette Harryt is, és
mellette ott állt még három felnőtt, akikben felismerte Ginnyt és
Rose és Hugo szüleit, Hermionét és Ront.
Hatan indultak el feléjük. Amikor
meglátta, hogy mind milyen boldogok, szinte irigykedett rájuk.
Feszengve álldogált, és elképzelte, milyen lenne, ha Vernon és
Petunia Dursley is itt lennének a peronon, és így örülnének az
érkezésének.
– Szia, Dahlia! – köszönt neki
Harry. – Mintha egy feltűnően lila arcot láttam volna a
kilencedik vágánynál, úgyhogy gondolom, ez azt jelenti, hogy nem
jössz velünk haza.
Dahlia megrázta a fejét.
– Sejtettem – felelte Harry. – De
azért nagyon örülnénk, ha velünk karácsonyoznál. Hozhatod
Petunia nénit és Vernon bácsit is, bár nem tudom, hogy
túlélnének-e egy Potter-Weasley-féle nagykarácsonyt.
Dahlia elmosolyodott.
– Ebben én sem vagyok biztos. Ami
azt illeti, még abban sem, hogy én túlélem-e.
– Akkor gondolom, megismerted Jamest
– kuncogott Harry. – Minden karácsonykor előrukkol valami
meglepetéssel. De nem hiszem, hogy ártani akarna neked. Csupa jót
írt rólad.
– Írt rólam?
– Még szép. Bár nem szeret vele
dicsekedni, minden héten többször ír nekünk.
James mintha csak meghallotta volna,
hogy róla van szó, rögtön feléjük kapta a fejét.
– Épp azt mondtam Dahliának, hogy
majd te elmész érte. Mármint karácsonykor – mondta Harry.
– Kölcsönadod a motort?
James izgatottnak tűnt.
– Siriusé volt, maradjon is egy
Siriusé, nem igaz?
James majd kiugrott a bőréből,
Dahlia látta rajta, még akkor is, ha próbált higgadtnak látszani.
– De azt hiszem, ideje elkísérnünk
valakit a peron másik oldalára.
Dahlia vett egy nagy levegőt, és
bólintott.
Harry ment át elsőnek, aztán utána
Dahlia, és sorban a többi családtag. Dahlia először nem látta
meg őket, de aztán Dudley integetni kezdett. Mellette pedig ott állt
a kissé megilletődött Petunia, és a morcos Vernon.
– Semmit sem változnak, nem igaz?
Mint a régi szép időkben.
Amikor Dahlia megértette, mit is
mondott Harry, meglepő módon megnyugodott. Hiszen Harryt utálták,
és mégis túlélt minden nyarat Dursleyéknél. Annyira csak nem
lehet szörnyű. Biztosan elfogadják előbb-utóbb, hogy micsoda. Ha
látják, hogy nem nőtt még két füle, és nem varázsol elő
minden este nyulat az asztal alól, akkor talán...
Dudley elindult feléjük, és Vernon
és Petunia lassan, megfontoltan követték. Amikor odaértek, Dudley
kezet rázott Harryvel.
Aztán néma csend lett. Senki nem
szólt egy szót sem. Ilyen kínos csendet Dahlia még soha nem élt
át. Tudta, hogy mi járhat a szülei fejében, és azt is, hogy a
körükben lévő összes varázsló és boszorkány is tudja, hogy
mennyire utálják őket.
Dahlia próbálta menteni a menthetőt.
– Hát akkor. Innen már nem fogok
eltévedni – fordult Harryhez. – Köszönöm, hogy elkísértetek.
Harry bólintott, aztán megfogta Ginny
kezét, és elindult a pályaudvar kijárata felé. Hermione és Ron
is mentek vele, csak a gyerekeik maradtak még.
– Akkor várunk a karácsonyi vacsin
– mondta Lily és megpuszilta Dahliát. A lány a szeme sarkából
látta a rettenetet az édesapja arcán.
– Így van – helyeselt Albus, de ő
nem puszilta meg, csak elindult Potterék után. Dahlia magában
hálát adott neki ezért, mert pontosan tudta, hogy a szülei még
félreértették volna a dolgot, és azt hozták volna ki belőle,
hogy Al zaklatja őt.
– Írni fogok. Minden nap. Nagyon
fogsz hiányozni. – Hugo átölelte, aztán amikor elengedte,
biztatóan a szemébe nézett.
– Ne feledd a cikket – köszönt el
tőle Rose.
Már csak James maradt. Dahlia várta,
hogy ő is elköszönjön, de James csak állt ott néma csendben.
– Akkor James – akart tőle
elbúcsúzni a lány, de nem tudta befejezni a mondatát. James
ugyanis elindult a Dursley szülők felé. Petunia térdei remegni
kezdtek, Vernon feje pedig rohamosan lilulni.
– James, ne – Dahlia
figyelmeztetése csukott fülekre talált.
A fiú alig néhány centiméterre állt
meg Vernon előtt.
– Ha bántani merik, én leszek az,
aki megbosszulja. És csak hogy tudják, ismerek néhány nagyon
hatásos módszert, amihez még varázslat sem kell.
– MOST FENYEGETSZ? – ordította
Vernon az állomás közepén. Dahlia ebből rögtön tudta, hogy
szörnyű állapotban lehet, ha nyilvános helyen így felhívja
magára a figyelmet.
– Igen, azt teszem – felelte
nyugodtan James, aztán Dudley-hoz fordult. – Ez rád is
vonatkozik.
Dahlia köpni-nyelni nem tudott a
meglepetéstől.
– Eljövök érted – címezte végül
neki James. – Egy perccel sem hagylak tovább közöttük, mint
amennyire muszáj. Tartsd nyitva a szobád ablakát – utasította.
Erre már Petunia is teljesen elsápadt.
– Ha bármi gond van, küldd el
Vedát, és rögtön repülök hozzád. Szó szerint – kuncogta
James.
Aztán hátat fordított, és ment a
családja után.
– Hát, ez hatásos volt – szólalt
meg végül Dudley egy perc csend után. – Ő melyikük volt?
Felkapta Dahlia táskáját, és a
választ meg sem várva elindult ő is.
– James. Ez James volt.
Ha Dahlia azt hitte, hogy a szülei
bármit is enyhültek a boszorkányságát illetően, csalódnia
kellett. A dolgok – ha ez lehetséges – még rosszabbra
fordultak. Dahlia akárhányszor megjelent, a helyiségben mintha
megfagyott volna a levegő. Ha ő a konyhába ment, akkor Petunia
gyorsan kisietett a nappaliba. Ha utánament a nappaliba, akkor
hirtelen megint a konyhába akadt dolga.
Az esti vacsorák voltak azok az
alkalmak, amikor nem tudtak kitérni előle, és kénytelen-kelletlen
elviselték a társaságát. De ilyenkor is mindenki csak turkált az
ételében, és kényszeresen ivott, hogy véletlenül se kelljen
megszólalni.
Egyedül Dudley volt az, aki tartotta
ilyenkor a frontot. Kérdezgette Dahliát, ő pedig igyekezett minél
nyugodtabban válaszolni, és kerülni a varázslattal kapcsolatos
témákat.
Inkább mesélt Naráról és Hugóról,
hogy milyen jóban lettek. Aztán beszélgettek Harry gyerekeiről
is. Dudley meglepően kíváncsi volt rájuk. Részletesen
elmagyarázta, hogy mi az a Hollóhát, és kik kerülnek oda, hogy
tagja az iskolaújságnak és hogy tanul latint. Ez végre valami
olyasmi volt, amiről azt remélte, hogy Vernon és Petunia Dursley
is értékelik.
– A Smeltingsben nem tanítanak semmi
latint. Nincs gyakorlati haszna. – Vernon körülbelül ennyit
tudott előbányászni a szókincséből.
A boszorkány végül úgy döntött,
ideje visszatérnie a régi Dahliának. Olyan rég nem látta a
szüleit, hogy szinte el is felejtette, hogyan kell őket
manipulálni. De ez is olyasmi volt, mint a biciklizés, amit az
ember soha nem felejt el.
– Mikor jön Marge néni? –
kérdezte. Ha valami gond akadt, elég volt, ha egy a szülei számára
kedves témát hozott fel, és képesek voltak órákig mesélni. De
most először a módszer nem működött. Vernon kezében megállt a
kanál, Petunia pedig idegesen felpattant, hogy hozza a következő
fogást.
Végül Dudley adott magyarázatot a
dologra.
– Marge néni idén nem jön.
– Nem jön? – kérdezte meglepetten
Dahlia. Még soha nem volt olyan év, hogy Marge néni ne állított
volna be valamelyik ölebével, aki aztán beleevett a tányérba az
asztalnál. Magát Marge nénit ugyan nem szerette annyira, de ezeket
a vacsorákat igen. Magában jót nevetett rajta, és azon, hogy ő
pontosan tudta, hogy minden karácsony után Petunia legalább ötször
átmossa az összes tányért és evőeszközt, ami Marge nénihez
tartozott.
– Nem.
– De hát miért?
– Megsértődött, amiért Apáék
nem az Abbey Mountba küldtek.
– De hát nem küldhettek oda! –
felelte értetlenül Dahlia.
– Na igen, de ő ezt nem tudja.
És Dahlia csak ekkor értette meg.
Szóval még előle is titkolják, hogy boszorkány. Letette a
villáját, és hirtelen felpattant.
– Elment az étvágyam – mondta, és
felvonult a szobájába.
A szobája volt az egyetlen hely, ahol
semmi sem változott. Ez még mindig az ő birodalma volt a rózsaszín
falakkal és a gardróbbal, és a táskáival a falon. A mugli
Dahliának ez volt az otthona, és most a boszorkány Dahliát is
melegen köszöntötte.
A szobája nem vethette a szemére,
hogy boszorkány vagy hogy megváltozott.
Veda ott gubbasztott a kalitkájában
az ablaknál. Amikor Dahlia felkapcsolta a villanyt, ő is felébredt.
– Mit szólnál egy küldetéshez? Ha
már én nem mozdulhatok ki innen egy időre, legalább te legyél
szabad.
Pontosan tudta, hogy csak egy szavába
kerülne, és James és Loo rohannának érte. Egy percbe sem telne,
és már nem lenne itt. De akármennyire gyűlölte is a helyzetet,
nem akart megfutamodni.
Kedves James!
Itt minden rendben van. Nem kell
értem mentőcsapatokat küldened. De azért annak örülnék, ha
írnátok nekem.
Dahlia
Összehajtogatta a levelet,
előbányászott a fiókjából egy rózsaszín borítékot, aztán
odaadta Vedának. Nézte, ahogy a bagoly messzire repül a
holdfényben, és elképzelte, mit fog szólni James, ha meglátja a
rózsaszínen virító borítékot.
Halkan kuncogott, és még mielőtt
megint rátört volna a búskomor hangulat, lefeküdt aludni.
Egész éjszaka forgolódott, az agya
egyszerűen képtelen volt kikapcsolni. Aztán eszébe jutott, hogy
még senkinek sem vett karácsonyi ajándékot. Úgyhogy elkezdett
azon gondolkozni, kit mivel is lephetne meg, és ez feldobta.
Elhatározta, hogy másnap bevásárló körútra megy, akármi lesz
is.
Amikor reggel felkelt, a szülei már
fent voltak. Dudley még nem jelent meg, és Dahliának valahogy nem
volt kedve hozzá, hogy rajta kívül bárkivel is találkozzon. Még
üzenetet sem hagyott, csak összekészülődött, magához vett némi
mugli pénzt, és kisétált az ajtón. Gyalog indult el a
városközpontba, életében először. De szüksége is volt erre az
időre, hogy kiszellőztesse a fejét.
A szíve mélyén remélte, hogy a
hiánya majd feltűnik a szüleinek, és az aggodalom miatt majd
elfelejtik a boszorkányságával kapcsolatos ellenérzéseiket. Nem
így lett.
Vernon és Petunia épp a házra
igyekeztek felszerelni egy égősort, Dudley pedig ott állt alattuk,
és irányította őket. Teljesen nyugodtak voltak, sőt,
nyugodtabbak, mint amikor Dahlia ott volt.
Képtelen volt tovább türtőztetni
magát, és felkiáltott nekik.
– Ne segítsek? Fellebegtethetném.
Petunia és Vernon a megjegyzés
hatására egyszerre vesztették el az egyensúlyukat, és csak
néhány másodperce hadonászás után sikerült visszanyerniük
azt.
Dudley volt az egyetlen, aki higgadt
maradt.
– Te varázsolhatsz az iskolán
kívül? Ez valami új szabály?
– Nem, nem varázsolhatok – morogta
Dahlia, és a zacskókkal felpakolva elindult be a házba.
– Bevásárolni voltál, igaz?
Gondoltam, hogy ott vagy. De máskor azért szólj, aggódtunk érted.
Dahlia felvonta az egyik szemöldökét,
hogy jelezze, kétli a dolgot, aztán felvonult a szobájába.
A csúcspontot mégis az ajándékok
átadása jelentette. Dahlia már azt hitte, idén nem is kap semmit,
de tévedett. Viszont rá kellett jönnie, hogy talán még az is
jobb lett volna, mint az, hogy ilyesmiket kapjon.
Ugyanis rengeteg ajándékot kapott,
mint mindig. Csak ezúttal nem ruhákat és táskákat.
Volt ott mindenféle holmi, amit csak
az egyház javasolhatott a tévelygőknek. Könyvek az ördögűzésről,
a sátánizmus gyakorlásának helytelenségéről, egy pszichológus
könyve Tévképzetek – Menekülés a varázslatba címmel,
keresztek, sőt, még egy szenteltvizes palack is.
– Fokhagyma nincs is? – kérdezte
Dahlia abban a hangsúlyban, amiben mindig megszólalt régen, ha
kevesellte az ajándékokat.
– Fo... Fokhagyma? – kérdezte
remegő hangon Petunia.
– Vámpírok ellen hatásos. Azt
hittem, vámpírvadászatra indulunk.
Petunia szeme fennakadt, Vernon arca
pedig újfent vörösödni kezdett.
Dahlia magához ölelte az ajándékait,
mintha csak kincsek lennének.
– Megyek is átöltözni. Ezekhez
bőrcsizma dukál.
Azzal megint elindult szobájába
menedékébe, és csak remélni merte, hogy Veda már visszatért
James válaszával. Nem akarta nagyon kifárasztani a baglyát, de
azonnal írni akart neki megint, hogy mentse ki őt, a lehető
leghamarabb.