Egy Dursley Roxfortban - 30. fejezet  

Posted by Deszy in

30. fejezet
Karácsony Dursleyéknél


– Biztos vagy benne?

– Mármint abban, hogy a szünetet inkább a mugli szüleimmel töltöm, akik valószínűleg utálnak, mint hogy veletek menjek a Potter vagy a Weasley házba?

Hugo bólogatott.

– Nem, egy cseppet sem. De ezt kell tennem. Tudom.

Nara bólogatott.

– Ha most nem megy haza, ki tudja, mi lesz ezután. Azt szokták mondani, ha ledob a ló, minél gyorsabban vissza kell pattanni a nyeregbe.

Hugo értetlenül nézett rájuk. Dahlia sóhajtott.

– Ha leesel a seprűről, gyorsan vissza kell ülni megint.

– Hm... Ebben lehet valami. De akkor is nagyon fogsz hiányozni.

– Ti is nekem. De ti legalább nem lesztek egyedül.

Némán ballagtak tovább lefelé a Hollóhát toronyból. A Roxfort Expressz aznap délelőtt indult a King's Crossra, és Dahlia már csomót érzett a gyomrában az idegességtől. A csomagjukat is maguk után vonszolták. Dahlia kétszer annyi ruhát vitt, mint Hugo és Nara, így az ő dolga nehezebb volt. Hugo felajánlotta, hogy segít neki, de Dahlia nem akarta, hogy még az ő holmiját is cipelnie kelljen.

Mire leértek a Nagyteremhez, már mind a hárman elfáradtak. Ledobták a koffereket, és ráültek a tetejükre. Akkora volt a sürgés-forgás, mint talán még soha. A kisebbek vonszolták a táskáikat, a felsőbb évesek pedig lebegtették. Néhányan – köztük James és Fred is – azzal szórakoztak, hogy mindenféle mutatványokra fogták a koffereket – bukfenceztek, táncoltak a levegőben.

– Jó lenne, ha már nekünk is menne – nyögött fel Dahlia, és masszírozni kezdte az egyik karját.

– Hát, ahhoz még kell pár év – felelte Nara. Neki ment hármójuk közül legjobban a lebegtetés, de még ő sem emelt fel egy kisebb doboznál nagyobb tárgyat.

Aztán a tömegből egyszer csak kivált James. Végre ő is észrevette őket.

– Na, akkor mehetünk? Vár a Potter főhadiszállás!

– Tudod, hogy mind hazamegyünk. Csak te mész a főhadiszállásra – formált Dahlia idézőjeleket a levegőben.

– Nem gondolta meg magát? – kérdezte Hugót, mintha a lány ott sem lenne, és minimum a diliházból szökött volna. – Hogy gondolod – fordult aztán mégis Dahliához –, hogy hagylak odamenni a muglik közé?

– Így – állt fel Dahlia, és húzni kezdte maga után a koffert. Magában megfogadta, hogy szerezni fog egyet, amire kerekeket szereltek. Csak most jött rá, milyen jó ötlet volt is ez attól, aki feltalálta.

Aztán mielőtt két lépést haladt volna, a ládája egyszer csak felemelkedett, és ha Dahlia nem engedi el még időben, őt magát is felkapja.

– Attól, hogy őrült vagy, még nem hagyom, hogy cipekedj. Milyen úriember lennék akkor? – kérdezte James, és elkezdte kiirányítani a főbejárat felé a csomagokat.

Ahogy Dahliáék követték őket, a boszorkányt furcsa érzés fogta el. Először nem értette, mi lehet az, de amikor felszálltak a Roxfort Expresszre, és visszanézett a kastélyra, már pontosan tudta.

– Honvágyam van. Már most – nyögte ki, amikor ő, Hugo és Nara már kényelmesen elhelyezkedtek a kupéjukban.

– Nekem is hiányozni fogtok. De azért már kíváncsi vagyok, mi van otthon.

Egészen addig a pillanatig Dahlia is azt hitte, hogy úgy fog érezni, mint Nara. Hiszen akármi történik is, a Privet Drive 4-es számú háza volt az otthona. Ott töltötte szinte az egész addigi életét, ott lakott a családja. Most valahogy mégis nehezére esett elszakadni a Roxforttól.

– Csak egy kis szünet, és már jövünk is vissza. És gondoljatok arra, hogy jön a karácsony. A kedvenc ünnepem.

Dahlia sejtette, hogy Hugo egészen más okból szereti a karácsonyt, mint amiért ő. Abból, amit eddig látott a családjukból, sejtette, hogy náluk ez tényleg a szeretet ünnepe.

Mielőtt folytathatták volna a beszélgetést, az ajtó hirtelen kinyílt és két alak huppant le melléjük.

– James mondta, hogy nem akarsz velünk jönni.

– Nem. Hazamegyek.

– Nem akartam hinni neki, amíg nem hallottam a saját fülemmel. De akkor ezúttal nem ugratott.

– Haza akar menni. Hiányzik neki a családja. Nem értem, mit nem értetek ezen – szólalt meg Tiff.

– Mi vagyunk a családja – felelte egy új hang, és James toppant be. Már nem sok hely volt, de beszorította magát Nara és Hugo közé.

– Így van – helyeselt Lily. – Apa és Anya nagyon megharagszanak, ha nem jössz velünk. Nem is beszélve nagyiékról.

– Ha helyettünk azokat a megátalkodott, begyöpösödött muglikat választod...

– James! – emelte meg a hangját váratlanul Dahlia, és vörösödni kezdett. Mindenki meglepődött ezen a hirtelen indulaton, maga Dahlia is. Úgyhogy valamivel nyugodtabb hangon folytatta. – A szüleimről beszélsz.

– Na, ezt most megkaptad – kuncogott Albus az ajtóból. Neki már nem jutott hely, de ez egy cseppet sem zavarta.

Dahlia véget akart vetni a témának. Ő maga sem tudta, mi vár majd rá otthon. Írt egy pár soros levelet Dudleynak, hogy hazamegy, és hogy várják a megadott időpontban a King's Crosson, de azt már nem merte megkérdezni, hogy mi lesz.

Ha Jamesék tovább győzködik, talán beadta volna a derekát, ezt pedig nem akarta.

– Megmondom, mi lesz. Hazamegyek – kezdte Dahlia. Mindhárom Potter arcán látta, hogy az eddigi terv nem tetszik nekik, és Hugo sem tűnt túl boldognak. – De elmegyek hozzátok is. Rendben?

– Akkor hagyod, hogy megmutassam a bélyeggyűjteményem? – kérdezte somolyogva James.

– Bélyeg? – kérdezte Hugo. – Mi az a bélyeg?

Dahlia kuncogott.

– Te honnan tudod, mi az a bélyeg?

– Igazából nem tudom. Egy mugli bárban hallottam, és jól hangzott. Mondd, hogy valami mocskos dolog!

– Ha attól jobban érzed magad.

A vonatút ezután már vidáman telt. Egy idő után Lilyék visszamentek a saját helyükre, és egyedül hagyták a hármast. Dahlia bámult ki az ablakon, és a havas tájat fürkészte.

– Ugye tudod, hogy ha nem látnak szívesen, hozzánk jöhetsz? – kérdezte Hugo.

Nara bólintott.

– Hozzánk is. És hozzánk legalább sima busszal is eljuthatsz.


Amikor a vonat megállt a King's Crosson, az idő mintha visszalassult volna. Dahlia csak félszemmel látta, hogy Narát átölelik a szülei az állomáson, miután leszálltak. Mindkettőjüknek bemutatta a barátnője, de őszintén szólva a boszorkánynak fogalma sem volt, hogy mit mondott nekik. Remélte, hogy végig mosolygott és nem mondott semmi rosszat.

Arra is csak képekben emlékezett, hogy ezúttal Loo volt az, aki lelebegtette a csomagjait a vonatról. Aztán átölelte, és valami olyasmit mondott, hogy karácsonykor találkoznak.

Végül észrevette Harryt is, és mellette ott állt még három felnőtt, akikben felismerte Ginnyt és Rose és Hugo szüleit, Hermionét és Ront.

Hatan indultak el feléjük. Amikor meglátta, hogy mind milyen boldogok, szinte irigykedett rájuk. Feszengve álldogált, és elképzelte, milyen lenne, ha Vernon és Petunia Dursley is itt lennének a peronon, és így örülnének az érkezésének.

– Szia, Dahlia! – köszönt neki Harry. – Mintha egy feltűnően lila arcot láttam volna a kilencedik vágánynál, úgyhogy gondolom, ez azt jelenti, hogy nem jössz velünk haza.

Dahlia megrázta a fejét.

– Sejtettem – felelte Harry. – De azért nagyon örülnénk, ha velünk karácsonyoznál. Hozhatod Petunia nénit és Vernon bácsit is, bár nem tudom, hogy túlélnének-e egy Potter-Weasley-féle nagykarácsonyt.

Dahlia elmosolyodott.

– Ebben én sem vagyok biztos. Ami azt illeti, még abban sem, hogy én túlélem-e.

– Akkor gondolom, megismerted Jamest – kuncogott Harry. – Minden karácsonykor előrukkol valami meglepetéssel. De nem hiszem, hogy ártani akarna neked. Csupa jót írt rólad.

– Írt rólam?

– Még szép. Bár nem szeret vele dicsekedni, minden héten többször ír nekünk.

James mintha csak meghallotta volna, hogy róla van szó, rögtön feléjük kapta a fejét.

– Épp azt mondtam Dahliának, hogy majd te elmész érte. Mármint karácsonykor – mondta Harry.

– Kölcsönadod a motort?

James izgatottnak tűnt.

– Siriusé volt, maradjon is egy Siriusé, nem igaz?

James majd kiugrott a bőréből, Dahlia látta rajta, még akkor is, ha próbált higgadtnak látszani.

– De azt hiszem, ideje elkísérnünk valakit a peron másik oldalára.

Dahlia vett egy nagy levegőt, és bólintott.

Harry ment át elsőnek, aztán utána Dahlia, és sorban a többi családtag. Dahlia először nem látta meg őket, de aztán Dudley integetni kezdett. Mellette pedig ott állt a kissé megilletődött Petunia, és a morcos Vernon.

– Semmit sem változnak, nem igaz? Mint a régi szép időkben.

Amikor Dahlia megértette, mit is mondott Harry, meglepő módon megnyugodott. Hiszen Harryt utálták, és mégis túlélt minden nyarat Dursleyéknél. Annyira csak nem lehet szörnyű. Biztosan elfogadják előbb-utóbb, hogy micsoda. Ha látják, hogy nem nőtt még két füle, és nem varázsol elő minden este nyulat az asztal alól, akkor talán...

Dudley elindult feléjük, és Vernon és Petunia lassan, megfontoltan követték. Amikor odaértek, Dudley kezet rázott Harryvel.

Aztán néma csend lett. Senki nem szólt egy szót sem. Ilyen kínos csendet Dahlia még soha nem élt át. Tudta, hogy mi járhat a szülei fejében, és azt is, hogy a körükben lévő összes varázsló és boszorkány is tudja, hogy mennyire utálják őket.

Dahlia próbálta menteni a menthetőt.

– Hát akkor. Innen már nem fogok eltévedni – fordult Harryhez. – Köszönöm, hogy elkísértetek.

Harry bólintott, aztán megfogta Ginny kezét, és elindult a pályaudvar kijárata felé. Hermione és Ron is mentek vele, csak a gyerekeik maradtak még.

– Akkor várunk a karácsonyi vacsin – mondta Lily és megpuszilta Dahliát. A lány a szeme sarkából látta a rettenetet az édesapja arcán.

– Így van – helyeselt Albus, de ő nem puszilta meg, csak elindult Potterék után. Dahlia magában hálát adott neki ezért, mert pontosan tudta, hogy a szülei még félreértették volna a dolgot, és azt hozták volna ki belőle, hogy Al zaklatja őt.

– Írni fogok. Minden nap. Nagyon fogsz hiányozni. – Hugo átölelte, aztán amikor elengedte, biztatóan a szemébe nézett.

– Ne feledd a cikket – köszönt el tőle Rose.

Már csak James maradt. Dahlia várta, hogy ő is elköszönjön, de James csak állt ott néma csendben.

– Akkor James – akart tőle elbúcsúzni a lány, de nem tudta befejezni a mondatát. James ugyanis elindult a Dursley szülők felé. Petunia térdei remegni kezdtek, Vernon feje pedig rohamosan lilulni.

– James, ne – Dahlia figyelmeztetése csukott fülekre talált.

A fiú alig néhány centiméterre állt meg Vernon előtt.

– Ha bántani merik, én leszek az, aki megbosszulja. És csak hogy tudják, ismerek néhány nagyon hatásos módszert, amihez még varázslat sem kell.

– MOST FENYEGETSZ? – ordította Vernon az állomás közepén. Dahlia ebből rögtön tudta, hogy szörnyű állapotban lehet, ha nyilvános helyen így felhívja magára a figyelmet.

– Igen, azt teszem – felelte nyugodtan James, aztán Dudley-hoz fordult. – Ez rád is vonatkozik.

Dahlia köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől.

– Eljövök érted – címezte végül neki James. – Egy perccel sem hagylak tovább közöttük, mint amennyire muszáj. Tartsd nyitva a szobád ablakát – utasította.

Erre már Petunia is teljesen elsápadt.

– Ha bármi gond van, küldd el Vedát, és rögtön repülök hozzád. Szó szerint – kuncogta James.

Aztán hátat fordított, és ment a családja után.

– Hát, ez hatásos volt – szólalt meg végül Dudley egy perc csend után. – Ő melyikük volt?

Felkapta Dahlia táskáját, és a választ meg sem várva elindult ő is.

– James. Ez James volt.


Ha Dahlia azt hitte, hogy a szülei bármit is enyhültek a boszorkányságát illetően, csalódnia kellett. A dolgok – ha ez lehetséges – még rosszabbra fordultak. Dahlia akárhányszor megjelent, a helyiségben mintha megfagyott volna a levegő. Ha ő a konyhába ment, akkor Petunia gyorsan kisietett a nappaliba. Ha utánament a nappaliba, akkor hirtelen megint a konyhába akadt dolga.

Az esti vacsorák voltak azok az alkalmak, amikor nem tudtak kitérni előle, és kénytelen-kelletlen elviselték a társaságát. De ilyenkor is mindenki csak turkált az ételében, és kényszeresen ivott, hogy véletlenül se kelljen megszólalni.

Egyedül Dudley volt az, aki tartotta ilyenkor a frontot. Kérdezgette Dahliát, ő pedig igyekezett minél nyugodtabban válaszolni, és kerülni a varázslattal kapcsolatos témákat.

Inkább mesélt Naráról és Hugóról, hogy milyen jóban lettek. Aztán beszélgettek Harry gyerekeiről is. Dudley meglepően kíváncsi volt rájuk. Részletesen elmagyarázta, hogy mi az a Hollóhát, és kik kerülnek oda, hogy tagja az iskolaújságnak és hogy tanul latint. Ez végre valami olyasmi volt, amiről azt remélte, hogy Vernon és Petunia Dursley is értékelik.

– A Smeltingsben nem tanítanak semmi latint. Nincs gyakorlati haszna. – Vernon körülbelül ennyit tudott előbányászni a szókincséből.

A boszorkány végül úgy döntött, ideje visszatérnie a régi Dahliának. Olyan rég nem látta a szüleit, hogy szinte el is felejtette, hogyan kell őket manipulálni. De ez is olyasmi volt, mint a biciklizés, amit az ember soha nem felejt el.

– Mikor jön Marge néni? – kérdezte. Ha valami gond akadt, elég volt, ha egy a szülei számára kedves témát hozott fel, és képesek voltak órákig mesélni. De most először a módszer nem működött. Vernon kezében megállt a kanál, Petunia pedig idegesen felpattant, hogy hozza a következő fogást.

Végül Dudley adott magyarázatot a dologra.

– Marge néni idén nem jön.

– Nem jön? – kérdezte meglepetten Dahlia. Még soha nem volt olyan év, hogy Marge néni ne állított volna be valamelyik ölebével, aki aztán beleevett a tányérba az asztalnál. Magát Marge nénit ugyan nem szerette annyira, de ezeket a vacsorákat igen. Magában jót nevetett rajta, és azon, hogy ő pontosan tudta, hogy minden karácsony után Petunia legalább ötször átmossa az összes tányért és evőeszközt, ami Marge nénihez tartozott.

– Nem.

– De hát miért?

– Megsértődött, amiért Apáék nem az Abbey Mountba küldtek.

– De hát nem küldhettek oda! – felelte értetlenül Dahlia.

– Na igen, de ő ezt nem tudja.

És Dahlia csak ekkor értette meg. Szóval még előle is titkolják, hogy boszorkány. Letette a villáját, és hirtelen felpattant.

– Elment az étvágyam – mondta, és felvonult a szobájába.

A szobája volt az egyetlen hely, ahol semmi sem változott. Ez még mindig az ő birodalma volt a rózsaszín falakkal és a gardróbbal, és a táskáival a falon. A mugli Dahliának ez volt az otthona, és most a boszorkány Dahliát is melegen köszöntötte.

A szobája nem vethette a szemére, hogy boszorkány vagy hogy megváltozott.

Veda ott gubbasztott a kalitkájában az ablaknál. Amikor Dahlia felkapcsolta a villanyt, ő is felébredt.

– Mit szólnál egy küldetéshez? Ha már én nem mozdulhatok ki innen egy időre, legalább te legyél szabad.

Pontosan tudta, hogy csak egy szavába kerülne, és James és Loo rohannának érte. Egy percbe sem telne, és már nem lenne itt. De akármennyire gyűlölte is a helyzetet, nem akart megfutamodni.


Kedves James!

Itt minden rendben van. Nem kell értem mentőcsapatokat küldened. De azért annak örülnék, ha írnátok nekem.

Dahlia


Összehajtogatta a levelet, előbányászott a fiókjából egy rózsaszín borítékot, aztán odaadta Vedának. Nézte, ahogy a bagoly messzire repül a holdfényben, és elképzelte, mit fog szólni James, ha meglátja a rózsaszínen virító borítékot.

Halkan kuncogott, és még mielőtt megint rátört volna a búskomor hangulat, lefeküdt aludni.

Egész éjszaka forgolódott, az agya egyszerűen képtelen volt kikapcsolni. Aztán eszébe jutott, hogy még senkinek sem vett karácsonyi ajándékot. Úgyhogy elkezdett azon gondolkozni, kit mivel is lephetne meg, és ez feldobta. Elhatározta, hogy másnap bevásárló körútra megy, akármi lesz is.

Amikor reggel felkelt, a szülei már fent voltak. Dudley még nem jelent meg, és Dahliának valahogy nem volt kedve hozzá, hogy rajta kívül bárkivel is találkozzon. Még üzenetet sem hagyott, csak összekészülődött, magához vett némi mugli pénzt, és kisétált az ajtón. Gyalog indult el a városközpontba, életében először. De szüksége is volt erre az időre, hogy kiszellőztesse a fejét.

A szíve mélyén remélte, hogy a hiánya majd feltűnik a szüleinek, és az aggodalom miatt majd elfelejtik a boszorkányságával kapcsolatos ellenérzéseiket. Nem így lett.

Vernon és Petunia épp a házra igyekeztek felszerelni egy égősort, Dudley pedig ott állt alattuk, és irányította őket. Teljesen nyugodtak voltak, sőt, nyugodtabbak, mint amikor Dahlia ott volt.

Képtelen volt tovább türtőztetni magát, és felkiáltott nekik.

– Ne segítsek? Fellebegtethetném.

Petunia és Vernon a megjegyzés hatására egyszerre vesztették el az egyensúlyukat, és csak néhány másodperce hadonászás után sikerült visszanyerniük azt.

Dudley volt az egyetlen, aki higgadt maradt.

– Te varázsolhatsz az iskolán kívül? Ez valami új szabály?

– Nem, nem varázsolhatok – morogta Dahlia, és a zacskókkal felpakolva elindult be a házba.
– Bevásárolni voltál, igaz? Gondoltam, hogy ott vagy. De máskor azért szólj, aggódtunk érted.

Dahlia felvonta az egyik szemöldökét, hogy jelezze, kétli a dolgot, aztán felvonult a szobájába.


A csúcspontot mégis az ajándékok átadása jelentette. Dahlia már azt hitte, idén nem is kap semmit, de tévedett. Viszont rá kellett jönnie, hogy talán még az is jobb lett volna, mint az, hogy ilyesmiket kapjon.

Ugyanis rengeteg ajándékot kapott, mint mindig. Csak ezúttal nem ruhákat és táskákat.

Volt ott mindenféle holmi, amit csak az egyház javasolhatott a tévelygőknek. Könyvek az ördögűzésről, a sátánizmus gyakorlásának helytelenségéről, egy pszichológus könyve Tévképzetek – Menekülés a varázslatba címmel, keresztek, sőt, még egy szenteltvizes palack is.

– Fokhagyma nincs is? – kérdezte Dahlia abban a hangsúlyban, amiben mindig megszólalt régen, ha kevesellte az ajándékokat.

– Fo... Fokhagyma? – kérdezte remegő hangon Petunia.

– Vámpírok ellen hatásos. Azt hittem, vámpírvadászatra indulunk.

Petunia szeme fennakadt, Vernon arca pedig újfent vörösödni kezdett.

Dahlia magához ölelte az ajándékait, mintha csak kincsek lennének.

– Megyek is átöltözni. Ezekhez bőrcsizma dukál.

Azzal megint elindult szobájába menedékébe, és csak remélni merte, hogy Veda már visszatért James válaszával. Nem akarta nagyon kifárasztani a baglyát, de azonnal írni akart neki megint, hogy mentse ki őt, a lehető leghamarabb.

Egy Dursley Roxfortban - 29. fejezet  

Posted by Deszy in

29. fejezet
Vajsör és csokipocak


A kutatás ez után sem járt túl sok sikerrel. Semmit nem találtak, ami hasznukra lehetett volna, és bármi köze lett volna Dahliához. Végül már nem bírta tovább. Nem akart a könyvek fölé görnyedni egész nap, amikor a feladat végtelennek tűnt. Hugónak is dolga volt, Narának is, és neki is. Az iskola mellett a szerkesztőségi munka épp elég volt. Így Nara maradt az egyetlen, aki tovább kutatott. Úgy tűnt, szinte már jobban érdekli Dahlia világító haja, mint őt magát.

– Még szép, hogy érdekel – mondta, amikor ő és Hugo rákérdeztek a dologra. – Te nem láttad, hogy milyen volt. Én viszont a saját szememmel láttam, és nem nyugszom, amíg ki nem derítjük – vagy derítem –, mi ez.

Igazából Dahliának jól is esett ez a törődés, ezért hagyta, hadd döntse el Nara, hogy mit akar. Ő pedig elmerülhetett az újabb cikkében. Az előző nagy sikert aratott, bár akadt néhány mardekáros, akik nem szívesen látták a „mugli aljadékról” szóló cikket. Dahlia sokat gondolkozott, mi is lehetne a következő témája. Végül egy kimerítő nap utáni reménytelenség szülte az ötletet. Amikor már mindenből elege volt, lefekvés előtt szinte megszállottan tépte le magáról a talárt, ami melegben még tovább melegítette, hidegben pedig semmit nem ért. Nem is beszélve arról, hogy esőben sem mentek sokra vele. Így végül úgy döntött, hadjáratot indít az egyenruhák ellen. Persze pontosan tudta, hogy nem járhat sikerrel, de nem olyan fából faragták, hogy ez visszatartsa.

Nem sok idő kellett, mire rájött, hogy a legjobban magányosan tud alkotni. Amikor ott voltak mellette a barátai, képtelen volt a cikkre koncentrálni. Mindig eszébe jutott valami, amit meg akart osztani Narával vagy Hugóval. Néha csak olyan apróságokat akart megtudni, mint hogy Narának engedték-e a szülei, hogy kifesse a körmét. Ezek a beszélgetések jobbára nem tartottak sokáig, de a figyelmét akkor is elvonték. Ha pedig valami komolyabb kérdés merült fel benne, mint hogy milyen volt úgy felnőni, hogy tudtak a varázsvilágról, akkor garantált volt, hogy nem fejezi be a cikkét.

Az írásra a könyvtár sem volt alkalmas a tömeg miatt. Aztán végül megtalálta a tökéletes helyet: a bagolyházat. Dahlia ezt a legtöbbször üresen találta, és mivel Veda miatt úgyis gyakran feljárt, még csak kerülőt sem kellett tennie. A sok bagoly hagyta nyugodtan dolgozni, hiszen nappal jószerivel aludtak. A kivétel ebben is Veda volt, aki amikor meglátta Dahliát, mindig roppant aktívnak tűnt. De ő egy cseppet sem zavarta a cikke írásában, sőt... Egyszer-egyszer, amikor Dahliának törnie kellett a fejét, hogy vajon mit kellene írnia, baglya huhogása és érdeklődő, sárga szemei mindig ihletet adtak neki.

Rose pedig könyörtelen főszerkesztő volt. Minden apró hibát észrevett, és mindig újabb – és egyre nehezebb – feladatokat adott nekik.

– A Roxforti Hírmondónak nem csak jónak, hanem tökéletesnek kell lennie. – Dahlia már annyiszor hallotta ezt a mondatot, hogy sokszor azt hitte, ezzel fog álmodni.

De sem ezzel, sem a titokzatos lánnyal nem álmodott. Így a napjai teljesen átlagosan teltek, a téliszünet előtti utolsó roxmortsi kimenőig.

Dahliának először persze fogalma sem volt, hogy miről van szó, de aztán James volt olyan szíves, hogy felvilágosítsa.

– Roxmorts az egyik legjobb hely a világon – felelte, amikor Dahlia rákérdezett a dologra. Úgy tűnt, a témát ezzel lezártnak is tekintette, mintha így már minden világos lenne a számára.

– Roxmorts a Roxfort melletti falu. Csak varázslók lakják, úgyhogy szabadon mutatkozhatunk. – Loo adta meg a magyarázatot, de sajnos azt is rögtön hozzátette, hogy Roxmortsba nem mehet az iskola összes tanulója. És Dahlia, Hugo és Nara sajnos azok táborát erősítették, akik nem mehettek.

A szabály az volt, hogy csak harmadiktól felfelé, engedéllyel rendelkező diákok mehetnek ki.

A téli szünet előtti kimenő nem az első volt, de abban az évben az utolsó. Ezt mindenki tudta, és ezért mintha mindenki még izgatottabb lett volna, mint általában. A legtöbben már a karácsonyi ajándékokról pusmogtak, amelyeket Roxmortsban akartak beszerezni.

Dahliáék szokásává vált, hogy azokon a napokon, amikor a felsőbb évesek Roxmortsba mehetnek, ők is beálltak a sorba, és távolról találgatták, vajon kinek hová vezet az első útja. Ez feldobta őket annyira, hogy ne keseregjenek, amiért ők nem mehetnek.

– Nézzétek csak őket – mutatott Nara egy párra, akik kézen fogva álltak a sorban. A sötét hajú lány a magas, világosbarna haja fiúhoz bújt. Senkinek sem lehetett kétsége sem, hogy szerelmesek. – Olyan aranyosak – sóhajtotta.

– Madam Puddifoot – mondta egyszerre Dahlia és Hugo.

– Hú, ki készül abba a rózsaszín buborékba? – kérdezte mögülük egy hang.

– Nem tudjuk, mondd meg te – felelte Hugo. – Te megleshetnéd nekünk, hogy az a pár – mutatott az előbb látott fiúra és lányra – oda mennek-e.

– Sajnos passzolnom kell. Én nem megyek.

Mindhárman döbben arccal meredtek rá. Olyan még nem volt, hogy James Potter, a terelők gyöngye kihagyja a roxmortsi kirándulást. Ez mindig tökéletes alkalom volt, hogy feltöltse megfogyatkozott kelléktárát újabb adag trágyagránáttal és más hasonlókkal, amelyeknek Dahlia még a nevét sem ismerte.

– Hogyhogy nem mész? – kérdezte meg végül Nara. Dahlia mindig úgy érezte, hogy Nara nem igazán kedveli Jamest, valószínűleg a kihágásai miatt. Ritkán hallotta, hogy bármit beszélgetett volna vele. Ez a kivétel valószínűleg Nara kíváncsiságának volt köszönhető.

– Más dolgom akadt – felelte James, és közben nagyott nyújtózkodott. Annyira érdektelennek tűnt, mintha nem lenne abban semmi különös, hogy Roxmorts helyett a Roxfortot választja.

Nara hosszan méregette, Dahlia pedig pontosan tudta, hogy a lány azon töri a fejét, vajon milyen csínytevésre készül ezúttal James.

– Fred beszerez nekem mindent, amire szükségem van – tette még hozzá James Narára kacsintva. Ő is pontosan tudta, mennyire nem szereti Nara a kihágásokat. – Nekem most mennem is kell. Majd találkozunk.

Dahlia nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy James az utolsó mondatot neki címezte.

Ott maradtak, megvárták, amíg mindenki eltűnt a Roxfort kapui mögött, aztán visszamentek a kastélyba. Ideje is volt, mert Dahlia már kezdte úgy érezni, hogy lefagynak a kezei. A hideg hirtelen jött, és nem sokra rá az első hó is leesett. Eleinte még élvezték. Dahlia például megismerkedett a hógolyózás egy új fajtájával, amelyikben legnagyobb örömére nem volt szükség a kezeire. A lényeg ugyanaz maradt, de nem fagytak le az ujjai, mivel a hólabdákat nem dobálták, hanem lebegtették.

Nara különösen élvezte a játékot.

– Két legyet ütünk egy csapásra. Legalább gyakorlunk is.

Dahlia pontosan tudta, hogy egyik Potternak és Weasleynek sem jutott eszébe a játék alatt, hogy ez gyakorlást jelentene. Talán Rose lehetett volna kivétel, de mivel ő ezekben a hócsatákban soha nem vett részt, ezt nem tudhatták meg.

És bár most épp nem hócsatáztak, a hó nagy pelyhekben esett odakint. Letelepedtek a Nagyteremben egy forró kakaóra. Amint átmelegítette őket, elindultak vissza a Hollóhát toronyba, mert Nara volt szíves rávilágítani, hogy még egy csomó leckét meg kell írniuk.

Az egyik lépcsőnél azonban Dahlia hirtelen rántást érzett, a következő pillanatban pedig már csak azt vette észre, hogy valami – vagyis valaki – berántja az egyik függöny mögé.

Egy kéz befogta a száját, aztán a fülébe suttogtak.

– Nehogy sikíts!

A kéz lassan eltűnt az arcáról.

– James! A szívbajt hozod rám. Máskor inkább szólj! Már kétszer játszottad el velem ezt, nem tudom, a szívem még mennyit bír.

James kuncogott, aztán elővette a pálcáját, hogy némi fényt csináljon.

– Van kedved eljönni velem valahová?

– Hová? – kérdezte Dahlia reflexszerűen.

– Van vagy nincs?

Dahliának hirtelen eszébe jutott James előző túrája és végül bólintott. James kézen fogta, és mindenféle folyosókon vezette keresztül.

– Most már elárulod, hová megyünk?

James nem válaszolt, csak tovább vonszolta. Végül a kiértek egy olyan folyosószakaszra, amit Dahlia már ismert.

– Azt hittem, már körbevezettél a kastélyban.

– A kastélyban körbe is. De van még a környéken látnivaló.

James az udvarra vezette, és amikor húzni kezdte a fúriafűz felé, Dahlia kicsit megtorpant.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

– Bízz bennem és a Tekergőkben! – csapkodta meg James a zsebét, és Dahlia pontosan tudta, hogy a térképre gondolt.

James olyan távolságban állt meg a fától, hogy ne eshessen bántódásuk, aztán meglengette a pálcáját, mire egy nagyobb kő felemelkedett a hóréteg alól. Dahlia a következő pillanatban már csak azt vette észre, hogy a fúriafűz megdermedt.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte értetlenül, és közelebb lépett a fához.

– Varázslat – kacsintott James, aztán megint megragadta a kezét, és húzni kezdte.

Egy a fúriafűz alatti folyosóra vezette. Dahlia a következő néhány percet úgy élte át, mintha nem is az ő élete lenne, hanem valami kalandfilm. Először kúszniuk kellett, aztán néhány pillanattal később már fel tudtak állni.

James úgy vezette az alagútban, mintha már százszor végigment volna rajta.

– Ez az a nagy program? El akarsz rabolni?

A fiú felnevetett.

– Önszántadból jöttél, nem emlékszel? És hidd el nekem, jobb módszereim is lennének, ha el akarnálak rabolni.

– El is hiszem – motyogta Dahlia, de James meghallotta, mert megint kacagni kezdett.

Ide-oda kanyarogtak a járatban, és meglehetősen sokat sétáltak. De úgy tűnt, James pontosan tudja, hova tartanak. Végül elértek egy nyíláshoz. James segített Dahliának kimászni.

Egy koszos, lakatlannak látszó épületben voltak.

– Megjöttünk! – intett körbe James.

Dahliának sejtelme sem volt, hogy miért tűnik ilyen vidámnak. Mindent vastag porréteg takart, a tapéta lógott a falakon, sőt, olyan hely is akadt, ahol már a fal is omladozott. Ennél is kísértetiesebb látványt nyújtott a némelyik szekrényen végigfutó karmolásnyom.

– Most jön az a rész, hogy igazából szörnyeteg vagy, és fiatal lányok vérével táplálkozol?

James úgy nézett rá, mint aki megőrült.

– Gyere!

Egy meglepően tiszta helyiségbe vezette. Volt ott egy asztal középen, körülötte pedig néhány ütött-kopott fotel. James lehuppant az egyikre, és intett Dahliának is, hogy üljön le.

– Elárulod végre, hová hoztál?

– Üdvözöllek a Szellemszálláson!

– Azon a Szellemszálláson? A roxmortsin?

– Nem hiszem, hogy több is lenne. Legalábbis ilyen közel biztosan nem.

– És hol vannak a szellemek? – nézett körbe Dahlia. Félig Fej Nélküli Nick és a Szürke Hölgy gyakran megjelentek a reggelinél, és olykor-olykor a Véres báró és a Pufók Fráter is megjelentek. Ha valamit, azt biztosan tudta, hogy szellemek léteznek.

– Nincs itt egy se.

– De akkor miért hívják így? És miért jársz ide?

James felállt és kinyitotta az egyik szekrényt. Elővett két üveg vajsört. Az egyiket Dahlia kezébe nyomta, a másikat pedig megtartotta magának.

– Gondoltam, látni szeretnéd Roxmortsot.

– Nem pont erre a részére gondoltam.

– Pedig ez a legjobb része, higgy nekem!

James merengő arcot vágott, a vajsörét kortyolgatva nézett ki az ablakon.

– Itt soha nem voltak szellemek. Viszont gondolom, amilyen szemfüles vagy, észrevetted a karmolásnyomokat. Azokat Teddy apja csinálta.

– Teddy apja?

– Igen, Remus. Holdsáp. Tudod, ő vérfarkas volt. Mielőtt felkelt a telihold, mindig elhozták ide, hogy ne bántson senkit. Így csak magát marcangolta. Meg a bútorokat, nyilván.

Dahlia nem akart közbeszólni, mert még soha nem látta Jamest olyannak, mint akkor. Vagyis talán egyszer, amikor a virágot ültették.

– Amikor nagyapa, Sirius és Féregfark rájöttek, hogy micsoda, kitartottak mellette. Megtanulták, hogyan lehetnek vele. Ők is ide jártak. A Tekergők hadiszállása. Amikor itt vagyok, olyan mintha érezném őket.

– Akkor gyakran jársz ide?

– Igen, elég gyakran. Ez volt az első hely, ahová kiszöktem a térképpel. Annyit hallottam már róla, hogy látni akartam a saját szememmel. Aztán... Valahogy ideszoktam.

– Én sem ismertem a nagyszüleim. De te legalább tudsz róluk dolgokat. Én a nevüket is csak azért tudom, mert rá kell írni a nyomtatványokra.

James értetlenül nézett rá.

– Mugli dolog.

Csöndben kortyolgatták a vajsörüket, aztán James egyszer csak megszólalt.

– Talán jobb lett volna, ha a Mézesfalásba viszlek.

– Nem, örülök, hogy ide hoztál. – James mosolyát látva még hozzátette. – De azért a Mézesfalást is megnézném.

– Majd legközelebb. Ideje mennünk, mielőtt észrevesznek. Gondolom, nem örülnél, ha megcsappanna a Hollóhát pontjainak a száma.

– Ahogyan te sem, ha a Griffendélé.

Az alagútba vezető út előtt James megállt, és Dahliának nyújtotta a kezét.

– Lányoké az elsőbbség – Dahlia nevetett. Örült, hogy visszatért James vicces oldala.

Épp visszaértek, mire a diákok tömege áradni kezdett vissza a kastélyba.

Egy alak hirtelen kivált a tömegből.

– James, nem láttalak Roxmortsban! – mondta Loo, amint odaért hozzájuk.

– Mert nem voltam.

Loo arcán látszott, hogy gyanúsnak találja a dolgot, de nem mondott semmit. Helyette mosolyogva Dahliához fordult.

– Hoztam neked valamit, ha már te nem jöhettél.

Dahlia felé nyújtott egy zacskót, amin a Mézesfalás felirat villogott.

– Minden kívánságom így teljesüljön! – nevetett Dahlia, és beleharapott valamibe, amit James szerint csokipocaknak hívnak.

Végzősök részletecske  

Posted by Deszy in

– Oliver, most tényleg nincs hangulatom rád – mondta Dahlia mérgesen.

– Pedig szükséged van rám, ismerd el!

– Soha – vágta rá dacosan Dahlia.

– Nekem így is jó – támaszkodott neki az egyik fának a fiú. – Tetszik a kilátás.

Dahlia arca paprikapirosra változott, és hálát adott az égnek, hogy a sötétben Oliver ezt nem láthatta. Semmi szüksége nem volt rá, hogy még ezen is élcelődhessen. Épp elég problémát jelentett az is, hogy meztelenül álldogált kettesben vele.

Hajas népek  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Gondoltam, hozok egy kis kiegészítést a legutóbbi, 28. fejezethez. A kutatás során hőseink elég sok történetbe belefutottak, ezekről szól most ez az érdekesség. :) 

Néhány szót már írtam mindegyikükről a fejezetben is. De szeretném leszögezni, hogy egyik hajjal kapcsolatos történetet sem én találtam ki. 

Szerintem sorban haladjunk.

Sámson története bibliai történet, valószínűleg mindenki ismeri, nem csak a vallásosak. (Én sem vagyok az mellesleg, és én is ismerem.) Rajzfilmek hosszú sora készült már róla, filmek stb. Bővebben itt olvashattok róla: http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1mson_%28Biblia%29



Lady Godiváról egy legenda szól, és azok, akik esetleg nézték annak idején a Bűbájos boszorkák sorozatot, nagy eséllyel találkoztak már vele. Bővebben itt lehet róla tájékozódni: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lady_Godiva


Aztán az Oliver által emlegetett Medúsza. Medúsza a görög mitológiából ismert Gorgók egyike, méghozzá a legismertebb. Viszonya volt Poszeidónnal, ezért kellett bűnhődnie, és ezért sújtotta átokkal Athéné. (Nagyon röviden. :D) És bármilyen meglepő, ő az anyja Pegazusnak is. :D Ezt kevesen tudják róla. :) Róla itt olvashattok bővebben: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gorg%C3%B3k De ha a története tényleg érdekel titeket, érdemes inkább felcsapni valami görög mitológiával kapcsolatos könyvet. :) (Igen, a görög mitológiáért rajongó oldalam lecsap. xD)



A következő, aki említésre kerül Bereniké. Egészen pontosan II. Bereniké egyiptomi királynéra kell gondolni. Róla itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Berenik%C3%A9



És akkor végül nem hiszem, hogy Rapunzelt bárkinek is be kell mutatni. Külön érdekesség, hogy a Disney féle verzióban Rapunzel haja tényleg világít. És itt szeretném megjegyezni, hogy Dahlia haja nem úgy világít, mint az övé. Aranyhajnak a nevében is benne van, hogy aranyszínűen világít. Ezenkívül az ő haja dalra aktiválódik, és a világítás fokozatosan terjed végig a haja teljes hosszán.
Dahlia haja ezzel szemben sokkal inkább ezüstösen, hidegebb fénnyel ragyog, mint Aranyhajé. Az ő haját pedig ugye az álmok aktiválják, és ha ragyogni kezd, akkor nem terjed, hanem rögtön az egész felületet érinti a dolog. 
És bármilyen megdöbbentő, Rapunzelnek nincs magyar Wikipédia oldala, szóval csak az angol verziót tudom linkelni: http://en.wikipedia.org/wiki/Rapunzel


Egy Dursley Roxfortban - 28. fejezet  

Posted by Deszy in

28. fejezet
Kutatás a könyvtárban


Dahlia hiába győzködte Narát, hogy feküdjenek vissza, nem járt túl sok sikerrel. Bár végül mindketten lefeküdtek, Nara ide-oda forgolódott, és nem hagyta elaludni őt sem. Pedig reménykedett benne, hogy ha most megint sikerül elaludnia, talán Andresila újra felbukkan, és ezúttal többet is sikerül kiderítenie.

Végül hajnalban feladta, és Narát is kirángatta az ágyból. Vasárnap még soha nem keltek ilyen korán, és az üres klubhelyiség tanúsága szerint mások sem. Még a szorgalmas hollóhátasok is aludtak ilyenkor.

Dahlia az egyik karosszékbe vackolta magát, Nara pedig leült a mellette lévő kanapéra.

– Szerinted mit kéne tennünk? – kérdezte Dahlia, mert fogalma sem volt, hogyan deríthetnék ki, ki a lány az álmaiból.

– Nyilván a könyvtárban kell kezdenünk.

– Mit kell a könyvtárban kezdeni? – kérdezte a lépcső tetején megjelenő Hugo, aki még mindig a szemét dörzsölgette. Fehér-kék csíkos pizsamája tökéletesen passzolt a Hollóhát klubhelyiségébe, persze nyilvánvalóan nem ezzel a szándékkal aludt ebben.

– Miért vagy fenn ilyen korán? – kérdezte Dahlia.

– És ti miért vagytok fenn? – dobta le magát Hugo a kanapára Nara mellé.

– Nem tudtunk aludni. – Dahlia szemrehányó pillantást küldött barátnője felé, de igazából nem haragudott rá.

– Engem pedig te keltettél fel meg a hajad. Szóval kvittek vagyunk.

– Engem pedig ti ketten keltettek fel. Én nyertem – mosolygott Hugo. – Sokan még alszanak, szóval ha nem akarjátok, hogy egész nap morogjanak rátok, akkor legyetek kicsit halkabbak.

– Nem tehetünk róla. Épp próbáljuk kideríteni, hogy hogy tudnánk kideríteni, miért világít a hajam.

– Mi? – a fiú olyan arcot vágott, mint aki rosszul hall. – Tényleg nagyon szép hajad van, és ha a nap rásüt – Hugo megköszörülte a torkát – csillog. De azért nem nevezném világításnak.

– Nem erre gondoltunk – kuncogott Nara. – Tényleg világít. Nem úgy, mint valami lámpa. Az egész valahogy furcsa. Fényt sugároz magából a haja.

Hugo közelebb hajolt Dahlia hajához, és néhány pillanatig tanulmányozta.

– Én nem látom, hogy bármi gond lenne Lia hajával. Ugyanolyan szép, mint mindig.

Dahlia nem bírta tovább, hogy úgy beszélnek róla, mint valami kísérleti alanyról.

– Most nem is világít. Csak ha alszom. És olyankor sem mindig.

– De... Világít?

– Ne engem nézz! Én nem látom a saját hajam alvás közben. Nara viszont azt mondja, világít.

– Igen. Esküszöm, hogy világított. Először azt hittem, csak káprázik a szemem. De megint láttam. És olyan, mintha erősödne. Amikor először láttam, még nagyon halvány volt. Most meg az egész szobát beragyogta. Még fel is ébredtem rá.

– De mégis hogyan világít?

– Nem mindegy? – kérdezte Dahlia, és végigsimított a hajzuhatagán. Mindig is imádta a haját. Azt tartotta a legszebbnek magán. Kislányként sokszor játszotta el, hogy királylány, és százszor végigfésülte a haját reggel és este. Ahogy pedig nagyobb lett, mindenféle trükköket tanult, hogy hogyan legyen fényesebb és puhább a tapintása, és milyen módszerekkel tud minél többféle frizurát varázsolni belőle. Na persze nem szó szerint. A legjobban mégis azt szerette, amikor szabadon lógott.

– Nem mindegy. Ha ki akarjuk nyomozni, miért világít, tudnunk kell a részleteket – felelte Nara. – Valahogy olyan ezüstösen csillog. Nehéz megfogalmazni. Kicsit olyan, mint a Hold.

– Hugo, te varázslók között nőttél fel. Hallottál már ilyesmiről?

Hugo töprengő arcot vágott. Dahlia szinte látta, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában. De a fiú végül megrázta a fejét.

– Nem.

– Akkor nekünk kell kiderítenünk, mi ez – vonta le a következtetést Nara. – Valahonnan el kéne indulnunk. Azt mondtad, csak akkor világít, amikor azzal a lánnyal álmodsz.

– Milyen lánnyal?

– A neve Andresila. Legalábbis ezt mondta az álmomban.

– Andresila. Róla sem hallottam még soha. Ami Anya és Rosie mellett meglepő. Ők ketten olyanok, mint valami lexikon. Talán megkérdezhetnénk tőlük.

Dahlia a fejét rázta.

– Nem akarom másnak is elárulni.

Még magának is alig merte bevallani, mitől fél. Attól, hogy valami baj van vele. Hogy végre talált barátokat, és egyszer csak közlik vele, hogy mégsem boszorkány, csak tévedés történt. És mehet vissza a muglik közé.

Addig viszont, amíg egy felnőtt sem tudott a dologról, csak a barátai, valahogy biztonságban érezte magát. Vagy legalábbis nagyobb biztonságban, mintha világgá kürtölné a világító haj dolgot.

– Jó. Ha úgy akarod, nem mondjuk el senkinek. Viszont akkor irány a könyvtár. Nem tudok jobbat.

Narának igaza van. Tanár nélkül az egyetlen lehetőségük, hogy valamelyik könyvben megtalálják a választ.

Korán volt még, így nem tudtak elmenni a könyvtárba. De megbeszélték, hogy felöltöznek, megreggeliznek, aztán ha kell, az egész vasárnapot a keresésre áldozzák.

Amikor beléptek a könyvtárba, Nara felvázolta a haditervet.

– Mindenféle hajjal kapcsolatos történet, monda, legenda vagy tény fontos lehet. Ilyeneket keressetek! Én pedig majd a híres varázslók és boszorkányok között keresgélek. Hátha akad valahol egy Andresila.

Nem akadt. Nara rengeteg varázslós könyvet végiglapozott. A Modern varázslók és boszorkányok, az Ezer híres mágus és a Mágushatározó sem segített. Andresilát sehol sem talált. Ő és Hugo sem jártak túl nagy sikerrel.

Dahlia persze sejtette, hogy nem lesz könnyű a kutatás, de azért remélte, hogy hamar megtalálják a választ. De már körülbelül az ezredik könyvet nyálazták át, de még nem találtak semmi értelmeset. És minél tovább lapozgattak, annál kevesebb reményt fűzött hozzá, hogy gyorsan megtudja, mi van vele. Látta a szomorú jövőt, ahogyan minden szabadidejüket a könyvtárban töltik, és megsárgult lapú könyveket bújnak, amiket nagy eséllyel évtizedek óta ki sem nyitott senki. És szinte hallotta James megjegyzéseit a könyvmoly hollóhátasok táboráról.

– Ne aggódj, Lia! Ki fogjuk deríteni – szorította meg Hugo a kezét, aztán felkapta az ezer oldalas könyvet, amit épp most lapozott át, és elindult vele vissza oda, ahonnan hozza. Csak azért, hogy újabb, még vastagabb könyvvel térjen vissza.

A vacsoránál, amikor még mindig nem találtak semmi hasznosat, Hugo próbálta felvidítani őket.

– Holdhercegnő! – suttogta lelkesen Dahliának és Narának, akik csüggedten rágcsálták a szendvicsüket.

– Mi?

– Holdhercegnő vagy.

Sem Dahlia, sem Nara nem nevetett csak tovább ettek.

– Miért? Azt mondtad, úgy világít, mint a Hold.

– Semmi közöm a Holdhoz, és hercegnő sem vagyok – felelte csüggedten Dahlia. Aztán Hugóra nézett, és kicsit kedvesebben folytatta. – Csak viccelsz. Aranyos, hogy próbálsz felvidítani. De ez így reménytelen.

– Nem, nem az. Csak kitartónak kell lennünk. Előbb-utóbb rájövünk.


Dahliának igaza lett a jövőt illetően. A november sokkal nehezebb volt, mint az azt megelőző hónapok. A tanárok érezték a karácsonyi szünet közeledtét, és szerették volna még előtte minél több tudással felvértezni őket, hogy aztán jó sok gyakorolni- és megírni valót adhassanak fel nekik a szünetre. Dahliát némi örömmel töltötte el, hogy már képes látható varázslatokra: sikerült magához lebegtetnie az egyik könyvet a klubhelyiségben, és először sikerült látható változást elérnie a gyufaszálon, amin Átváltoztatástanon gyakoroltak.

De ez is csak halvány vigaszt jelentett. Az órák után még Rose-nak is meg kellett felelnie, aki egy cseppet sem nyugodott meg a Roxforti Hírmondó első száma után. A szerkesztőségi gyűlések nem hogy rövidültek volna, hanem egyre hosszabbak lettek, és egyre több is volt belőlük. Így amikor nem beadandót körmöltek, akkor egy cikken dolgoztak Narával.

Maradék idejüket pedig a könyvtárban töltötték, hátha találnak valami hasznosat a világító hajával kapcsolatban.

Mint kiderült, hajjal kapcsolatos mondák tömkelegén rághatták át magukat.

Néhányat közülük még Dahlia is ismert. Például Sámson történetét. A legenda szerint ő az erejét a hajában hordta, és amikor levágták azt, hatalmas erejét is elvesztette.

– De én nem vagyok erős. És fodrásznál is többször jártam már. Arról nem is beszélve, hogy itt egy szóval sem írják, hogy világított volna a haja.

– Azért írjuk fel, hátha.

Nara külön naplót vezetett a nyomozásról. Gondosan felírta a könyvek címeit, amiket már átnéztek, hogy ne végezzenek felesleges munkát. És külön oldalt szentelt a lehetséges variációknak. Amíg Nara feljegyezte Sámsont, Dahlia belepillantott a listájába.

– Lady Godiva?

– Lady Godiva meztelenül, a hajába burkolózva lovagolt végig egy városban. Ezzel akarta elérni, hogy csökkentsék az adót.

– De Lady Godiva csak egy mugli legendában szerepel!

– Nem tudhatjuk, hogy volt-e varázshatalma. Merlint is ismerik a muglik, és csak legendának hiszik. Pedig valóban létezett. Ráadásul a legtöbb képen csinos, és hosszú szőke haja van, mint neked.

– Biztosíthatlak, hogy eszem ágában sincs végiglovagolni sehol meztelenül.

– Kár. Pedig én megnézném – szólt közbe egy túlságosan is ismerős hang.

– Nincs hangulatunk veled vitázni, Oliver – fordult meg mérgesen Dahlia.

– Én nem akarok vitázni. Ha egyszerűen igent mondasz, mindenki boldog lesz.

– Nem mondok neked igent semmire. És jobb, ha most elmész.

– Ha a lovakkal van bajod, nekem a seprű is megfelel. Végigrepülhetnél...

– Nem fogok végigrepülni sehol meztelenül – szakította félbe Dahlia, mert jobbnak látta, ha nem hagyja, hogy Oliver kifejtse, hol is kellene végigrepülnie.

– És ha azt mondanám, hogy elmegyek, ha megteszed?

– Azt felelném, hogy így is-úgy is el fogsz menni innen előbb vagy utóbb.

– Én nem fogadnék rá a helyedben – dobta le magát az asztalnál álló negyedik székre Oliver. Mielőtt Dahlia el tudta volna venni előle, a fiú a nyitott könyvért nyúlt.

– Haj? Hm... Medúszával próbálkoztál már?

– Medúszával?

– A haja helyén kígyók tekeregtek. Egyetlen pillantásával kővé dermesztett bárkit. – Oliver közben hetykén lapozgatni kezdte a könyvet. Dahlia majdnem felrobbant az idegességtől. – Ha olyat keresünk, aki a legjobban hasonlít rád, én őt mondanám.

– Mi? Szerinted nekem kígyók tekeregnek a hajam helyén?

– Nem. De ha a természetedből indulunk ki... A bájos Lady Godivánál jobbak illik hozzád a vadóc csábító.

– Szerintem jobb, ha mész – szólalt meg Hugo, mert valószínűleg látta Dahlián, hogy már nem bírja sokáig, hogy ne pofozza fel a fiút.

– Látod. Hugóban is több van Godiva kedvességéből. Egy igazi lovag. – Hugo elpirult.

– Dahlia nagyon is kedves. Azzal, aki megérdemli – felelte végül piros arccal.

– Nem kell hősködnöd. Elmegyek, ha megmondjátok, miért ez a kutatás – intett a könyvek felé Oliver.

– És miért akarod tudni?

– Én mindent tudni akarok rólad. – És Oliver arcán megint ott virított a gúnyos vigyor, ami már szinte a védjegyévé vált.

– Cikket írok róluk. Ezt akartad tudni? Már mehetsz is.

Oliver még várt egy kicsit, közben pedig Dahliát méregette. Aztán a lány legnagyobb meglepetésére felállt, de még mielőtt teljesen eltűnt volna az egyik polc mögött, visszaszólt.

– Nem hazudsz olyan jól, mint hiszed.

Dahliának ezután kellett még vagy negyed óra, hogy lenyugodjon. Soha nem gondolta volna, hogy valaki ennyire fel tudja majd idegesíteni. De valahogy Olivernek tehetsége volt a dologhoz. Akárhányszor felbukkant, Dahliának viszketni kezdett a tenyere, és nagyon közel állt hozzá, hogy behúzzon neki egyet. De nem tudott szabadulni a képtől, hogy a fiú arcáról még az sem mosná le azt a gúnyos vigyort.

– Találtatok valamit?

– Itt ír egy Bereniké nevű királynőről, aki feláldozta a haját, így a férje megnyerte a háborút. De nem hiszem, hogy neked bármi közöd lenne hozzá.

– Hát azt én sem hiszem. Ez egyre rosszabb – nyögte Dahlia.

Látta, hogy Nara mosolyogni kezd.

– Mit találtál?

– Rapunzel. Az egyik kedvenc mesém volt régen.

– Ugye csak viccelsz?

– Miről beszéltek? Mi az a Rapunzel?– kérdezte Hugo.

A lány először csodálkozott, hogy nem ismeri a mesét, de aztán rájött, hogy Hugo varázslók között nőtt fel.

– Nem mi, hanem ki. Rapunzel egy mugli mese főszereplője. Egy toronyba zárták, és amikor végül eljött érte a herceg, a haján mászott fel a toronyba.

– A haján?

– Igen, nos... A mugli mesékben is vannak csodás elemek. Rapunzelnek nagyon hosszú haja volt. És itt jegyezném meg, hogy ez tényleg csak mese, és semmi köze hozzám.

– Pedig milyen szép is lenne – mondta Nara. – Megjelenne a herceg, te meg ledobnád a hajad neki a Hollóhát toronyból, hogy azon másszon fel.

– Egy rendes varázslónak nincs szüksége ilyesmire – húzta ki magát Hugo. – Egyszerűen csak felül a seprűjére, és elrepül a lánnyal.

– Á, szóval te ezt tennéd, Hugo herceg? – nevetett Dahlia.

– Igen. Én ezt tenném – bólintott nagy komolyan.


Aznap sem találtak semmi használhatót. Minden nap újra meg újra megjelentek a könyvtárban. Annyiszor jártak ott, hogy ha nem a Hollóhátba jártak volna, az már gyanúsnak is tűnt volna. De soha nem találtak semmi használhatót. Egy szó sem volt világító hajakról, Andresila nevű boszorkányról pedig még inkább.

Dahlia minden este fáradtan rogyott az ágyba, és úgy érezte, mintha kicsavarták volna az utolsó csepp értelmet is belőle. Minden lefekvés előtt reménykedve merült álomba, hátha megint látja Andresilát, de semmilyen álomra nem emlékezett reggel. És Nara szerint azóta nem világított a haja sem. A rejtély továbbra is rejtély maradt.

Három az egyben  

Posted by Deszy in

Három az egyben


– Perselus. Őszintén! Mi baja van velük?

– Potter bajkeverő, mint az apja. A Weasley gyereknek semmi tehetsége, az is meglepő, hogy írni megtanult. Granger pedig mindenbe beleüti az orrát, okoskodik mindenféle alap nélkül.

– Én úgy hallottam a többi tanártól, hogy Granger kisasszony igazán tehetséges boszorkány.

Piton horkantott.

– Ha valaki tehetségesnek tartja azt, aki mindent csak bemagol.

– Harryről pedig azt hallottam, hogy jól nevelt és szerény fiú. Elismerem, ha bajba lehet keveredni, ő mindig ott van. De ez a múltját tekintve nem olyan meglepő.

– Úgy bánok a diákjaimmal, ahogy kedvem tartja. A tanítási szokásaimba nincs beleszólása.

Azzal Piton köpenyét meglebbentve kiviharzott Dumbledore irodájából.

A folyosón még mindig a hármas járt a fejében. Ideges volt, nem ok nélkül. Nem bírta volna ki, ha elárulja magát az igazgató előtt.

Mert pontosan tudta, miért utálja annyira a triót. Ha csak rájuk nézett...

Potter a kísértő, zöld szemeivel. Weasley a vörös hajával. És Granger, akinek vágott az esze, mint a borotva.

Ha csak meglátta őket, kísérteni kezdték az emlékek.

Lily.

Kommentek :)