A 2012-es év számokban  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Szép lassan a végéhez közeledik az év, úgyhogy érkezhet egy kis összefoglaló arról, mi történt ebben az évben.  Először a HP-s írásaimmal kapcsolatos dolgok számokban:

18 EDR fejezet fejezet
24 EDR érdekesség (kiegészítő novellák, adatlapok, Kérdezz-Felelek, részletek stb.)
3 HP mese
35 HP novella/egyperces
2 Arany Főnix díj
2 kihívás

Igen, elég sok dolog történt ebben az évben. És a jövő évben remélhetőleg még több dolog vár ránk. :) Tudom, hogy nem mindig voltam olyan gyors, mint szerettétek volna, vagy mint én szerettem volna. Ezért ezúton is elnézést kérek, de tényleg elég sok más dologgal is foglalkozom mostanság. 
Ami az Egy Dursley Roxfortbant illeti. Az első évből már tényleg nincs sok hátra, azt ígértem, hogy idén befejezem. Számomra az új év első hete még (de az első napja mindenképp) még szervesen az óév részét képezi, és még szénszünetem van, szóval nagyon-nagyon remélem, hogy minden a terveim szerint alakul, és...

Ami a többi írásomat illeti...

Cinderelton fejezetek (nehezen számolható, de aki olvassa, az tudja, mennyi van :D)
9 saját novella
1 e-book megjelenés
8 TMI/ID fanfic novella
És még néhány megkezdett, hosszabb történet

Ebben az évben átléptük az 50.000 látogatást ezen a blogon, ami szerintem egy fanfices blognál nagyon szép, erre is nagyon büszke vagyok.

Összességében azt hiszem, ez az év még a lassúságomat tekintve sem volt rossz. Átlagban minden hónapra jutott 1,5 fejezet, és átlagban havi öt írásom felkerült, csak HP témában, nem számítva az EDR-hez írt kiegészítő dolgokat, ami szerintem elég sok, még akkor is, ha ez év közben nem tűnt annyira fel. :)

Egy Dursley Roxfortban - 35. fejezet  

Posted by Deszy in

35. fejezet
Párbaj Szakkör


Amikorra Dahlia megtanulta tökéletesen az ellenfele felé lebegtetni a hólabdákat – már a nagyobb méretűekkel is ment, bár akkora bombákat még nem tudott röptetni, mint James –, váratlanul beköszöntött a tavasz. A hó egyik napról a másikra eltűnt. Reggel még mindent fehér takaró borított, délelőtt szép lassan csöpögni kezdett a fákról az olvadt hó, délutánra pedig már csak egy-egy kisebb területen lehetett fehér foltokat felfedezni.

A roxforti természet ébredezett. Először csak apróságokat lehetett észrevenni, mint például azt, hogy a szél már nem olyan csípős, aztán egyre több lett a zöld a barna mellett, a fák rügyezni kezdtek, az első kisebb virágok is megjelentek, ahogy Neville nevezte őket, a tavasz hírnökei.

De nem a tavasz volt a legnagyobb hír, ami a Roxfortot foglalkoztatta. Ennél valami sokkal izgalmasabb készült.

– A Párbaj Szakkör – újságolta izgatottan a hírt Nara már korán reggel, amikor Dahlia még csak készült kikászálódni az ágyból. – Kitették a felhívást. Jövő héten lesz.

Dahliának először csak álmos bólintásra futotta, de aztán csak eljutott a tudatáig az információ. Onnantól kezdve pedig alig várta, hogy Harry és Ron megérkezzenek.

– És megint mindenki Apáékról beszél – vigyorgott James. – Minden évben ez van. És a Potter Fan Klub minden évben izgatottabb.

Mintegy bizonyítékképp meghallották, hogy a hátuk mögött három barátnő a nagy Harry Potterről sutyorog, majd az egyik megjegyezte, hogy Ronról se feledkezzenek meg, mert szépek a szemei.

Hugo erre a megjegyzésre elpirult, mivel ő is pontosan tudta, hogy az apja szemét örökölte.

– Majd te is megszokod – lökte oldalba James Hugót. – Bár ha már itt tartunk, volt már rá tizenegy éved.

– Erről a részéről lemondanék – motyogta Hugo.

– Akkor mondd majd ezt, amikor alig tudod magadról levakarni a csajokat. Bár nem vagy olyan sármos, mint én, azért nem lesz hátrány a neved.

– Ne mondj neki ilyeneket – tromfolta le Loo a fiút, amikor megérkezett. – Ne hallgass rá, Hugo! Csak a szája jár, mint mindig. Kedves lányt keress, aki magadért szeret, nem azért, mert híresek a szüleid.

– Mondja ezt Louis, a francia véla a szőke hajával meg a kék szemével.

Dahlia a szemét forgatta.

– Nem hiszem, hogy szükségetek lenne a hírnévre. De ha megbocsátotok, mi most itt hagyjuk a macsó szekciót Narával, hadd adjatok még hasonlóan rossz tanácsokat Hugónak.


A kedélyek nem akartak lenyugodni, egyre rosszabb lett. Hugót már többször megállították a folyosón, hogy megkérdezzék, nem tudja-e, mi lesz a szakkörön. Dahlia látta rajta, hogy kezdi magát nagyon kellemetlenül érezni. Ezért még egy okkal több volt, miért örült annyira, amikor végül eljött a Párbaj Szakkör napja. Az órák eseménytelenül teltek, bár mindenki mintha kicsit több hibát ejtett volna abban, amit csinált: a bájitalok mellélöttyentek, Mágiatörténeten pedig már senki nem is próbált úgy tenni, mintha odafigyelne – Narát kivéve mindenki az esti szakkörről suttogott.

A legtermészetesebben a Potter és Weasley gyerekek közül Lily viselkedett. Ő volt az egyetlen, aki viszonylag semlegesen állt hozzá az egészhez. Nem próbált a figyelem középpontjába kerülni, mint James – aki persze általában amúgy is ott volt –, és nem is zavarta úgy a dolog, mint Hugót.

Az egyetlen megjegyzés, amit ezzel kapcsolatban tett, mosolyra fakasztotta Dahliát, annyira hétköznapi volt.

– Anya azt írta, küld Apával valami csomagot. Kíváncsi vagyok, mit.

Dahlia legnagyobb meglepetésére néhány rajongó még őt is megtalálta. Ilyenkor mindig elismételte a szöveget, amit szinte már fejből tudott: Nem, fogalma sincs, mi lesz a Párbaj Szakkörön. Nem, Harry nem írta meg neki. És nem, nem tudja, hogy Harry ad-e autogramot.


A Párbaj Szakkört a nagyteremben tartották. Amikor beléptek, Dahlia szinte alig ismert rá a helyiségre. A hosszú asztalok eltűntek, helyettük viszont jó pár ember formájú bábu álldogált az egyik sarokban. A másik sarokban jó néhány matracot lehetett látni, és ahogy arra gondolt, hogy vajon mire kellhetnek, hevesebben kezdett verni a szíve. A régi tornaórák jutottak eszébe, és ha őszinte akart lenni magához, azok nem voltak túl jó emlékek. De a legmeglepőbb az volt, hogy valamilyen furcsa módon hasonlított az egész izgalom arra, amikor először lépett be a nagyterembe.

Aztán amikor az utolsó is beért – James volt az, vigyorogva lépett be, aztán utat tört magának előre –, Harry és Ron közelebb léptek, és előbbi elkezdte a szakkört.

– Most nincsen háború, de sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy az ember bármikor olyan helyzetbe kerülhet, amikor tudnia kell megvédeni magát. – James közben odaért Dahliákhoz, és a lány alig bírta visszafojtani a nevetését, amikor észrevette, hogy a fiú végig tátogja apja beszédét. Szóról szóra. Harry eszerint minden évben ugyanazzal a beszéddel készült. – Az önvédelem a legfontosabb, mert amíg nem tudsz védekezni, képtelen vagy a támadásra.

– És most jön a szokásos lefegyverző bűbáj gyakorlása. Már a könyökömön jön ki. – James a pálcájával szemléltette a varázslatot, mire az egyik első sorban álló lány kezéből kiröppent a pálca.

Harry reflexei azonban tényleg kitűnőek voltak – állapította meg Dahlia, amikor a varázsló kinyúlt, hihetetlen könnyedséggel elkapta a pálcát, és jóindulatúan mosolyogva visszaadta gazdájának. A lány arckifejezéséből ítélve egy évig nem tervezett kezet mosni.

Aztán Harry metsző pillantással Jameshez fordult.

– Úgy tűnik, vannak itt olyanok, akik azt gondolják, már birtokában vannak ennek a tudásnak.

James ügyet sem vetett arra, hogy mindenki őket bámulja, hanem normális hangerővel megjegyezte:

– Még jó, hogy a birtokában vagyok! A Capitulatus volt az egyik első varázslat, amit megtanultam. Már azelőtt tudtam, hogy kell csinálni, mielőtt varázsolhattam.

– Akkor egy profival állunk szemben. Talán megmutathatnád, mit tudsz, James.

A tömeg megnyílt kissé, így már nem képeztek akadályt apa és fia között. Dahlia látta, hogy Harry mellett Ron szélesen vigyorog.

– Párbajra hívsz? – kérdezte James meglepetten.

Dahlia örömmel látta, hogy van még, aki képes meglepni Jamest. Bár azt is gyanította, hogy unokatestvérének nem egyszer kellett meglepő szülői fogásokkal előállnia egy ilyen fiú mellett.

– Ez egy párbaj szakkör, és önként jelentkeztél.

Az egész terem néma csendben követte az eseményeket. Néhányan izgatottan ficánkoltak, hiszen hányan mondhatják el, hogy látták Harry Pottert a fiával párbajozni?

James kihúzta magát és előrébb lépett, a tömeg pedig körbeállta őket.

– Támadj – utasította Harry a fiát, akinek nem kellett kétszer mondani.

– Stupor! – kiáltotta James, és vörös fény indult a pálcájából, de rögtön le is pattant Harryről.

James újra próbálkozott.

– Petrificus totalus!

Ez az átok sem működött.

James nem adta fel, harmadszor is próbálkozott.

– Tarantallegra! – amikor ez sem hatott, mással próbálkozott, sorban egymás után. – Rictusempra! Pofix!

Mindenki elhűlve figyelte a jelenetet. James töretlenül próbálkozott, Harry pedig gond nélkül hárította minden támadását. Ennek ellenére mindenki csodálta a fiút is. Annyi átkot ismert, amit nagyon kevesen. Dahlia először azt hitte, csak neki jelent újdonságot, hogy James ennyi varázsigét ismer, de hamar kiderült, hogy nem az ő mugli származása a ludas, és nem is az, hogy még csak elsős. James korát meghazudtoló módon harcolt.

Végül Harry is felemelte a pálcáját, és alig lendítette meg, egy piros fény kíséretében James pálcája a magasba lendült, és az apja kezében kötött ki.

– A képzett boszorkányok és varázslók hajlamosak megfeledkezni az alapokról. Pedig életet menthetnek. – Úgy nézett Jamesre, mintha ezt már legalább ezerszer elmondta volna neki. Valószínűleg így is volt. – A védekezés mindennek az alapja, mint ahogy mondtam. Utána lehet támadni is.

Jamest, úgy tűnt, nem nagyon taglózta le a vereség. Vigyorogva ment oda a pálcájáért, aztán visszaállt a többiek közé.

– De hogy azok se unatkozzanak, akiknek a jó öreg Capitulatus már megy – lépett elő Ron, és megveregette barátja vállát –, idén két csoportban fogunk dolgozni. Először gyakoroljuk a lefegyverző bűbájt, aztán azok a felsőbb évesek, akiknek ez már megy, maradhatnak a haladó részre is.

– Akkor erről a meglepetésről beszélt Apa – állapította meg Hugo. – Karácsonykor azt mondta, lesz valami újítás a Párbaj Szakkörben.

– Merlinnek hála! – nyögte James. – Már nagyon untam a Capitulatust.

– Ha neked már olyan jól megy – jegyezte meg Dahlia –, akkor minek jöttél el mégis?

– Mindig jó a kezdőket nézni – kacsintott rá James.

– Téged is legyőztek – emlékeztette a lány.

James csak legyintett.

– Apa más tészta. Tőle nem szégyen kikapni. Valószínűleg a legtöbb varázslót lefegyverezte volna, beleértve a tanárainkat is.

Dahlia halvány büszkeséget hallott a fiú hangjában. Aztán már nem tudott ezzel foglalkozni, mert Harry tanítani kezdett. Először részletesen elmagyarázta, hogyan is működik a lefegyverző bűbáj, megmutatta a pálcamozdulatot, többször elismételtette a varázsigét is. Végül szembeállította magával Ront, és bemutatták egymáson is. Amikor Harry pálcájából vörös fény indult barátja felé, sokan ámuldozva sóhajtottak. És Dahlia hallotta a sutyorgást is:

– Ezzel győzte le!

Harry nem zavartatta magát, a hosszú évek során már megszokhatta ezeket a reakciókat.

– Álljatok párba, hogy gyakorolhassátok!

Hirtelen Oliver jelent meg a semmiből.

– Önként jelentkezem. Egyszer már úgyis lefegyvereztél a mosolyoddal.

Oliver bármilyen helyzetben képes volt az arcára varázsolni azt az idegesítő vigyort, amitől Dahlia arca rögtön egy színnel vörösebb lett a kelleténél.

– Sajnálom, hogy senki sem akarja a társaságod élvezni, de nekem már van párom – rántotta magához gyorsan Narát, és bocsánatkérő pillantást küldött Hugo felé. Ez volt a hátránya annak, hogy hárman barátok: valaki mindig pár nélkül maradt.

Hugo azonban nem igazán zavartatta magát, párba állt az egyik fiúval, aki Dahlia emlékei szerint a szobatársa volt.

Legalább egy órán keresztül gyakorolták a lefegyverzést. Az idősebbeknek hála a teremben ide-oda repkedtek a pálcák a fejük fölött, és óriási hangzavar támadt, hiszen mindenki egyszerre kiáltotta a Capitulatusokat, Harry és Ron pedig időnként jó tanácsokkal látták el őket.

Dahliának eleinte nem ment túl jól a dolog. Nara sokkal jobbnak bizonyult, fél óra után többször is ügyesen lefegyverezte őt. De aztán ő is ráérzett, és sikerült elvennie a barátnője pálcáját néhányszor.

Épp amikor igazán kezdtek volna belelendülni, vége lett a szakkör első felének.

– Mind nagyon ügyesek voltatok! Már tudtok egyedül is gyakorolni, de azért csak óvatosan! – zárta le Harry az órát.

Hatalmas taps volt a válasz, de azokon, akiknek már jól ment a lefegyverzés, látszott az izgalom. Alig várták, hogy megtudják, mit fognak tanulni a szakkör második felében.

Dahlia lemondóan sóhajtott, és Narával meg Hugóval már épp indultak volna, amikor Ron megállította őket.

– Hová mentek? – kérdezte. – Maradhattok nézni a többieket. Úgyis oda kell még adnom a csomagokat, amiket Ginny meg Hermione küldtek. Komolyan nem tudom, mit gondolnak. A fél kamrát elcsomagolták, mintha itt nem kapnátok enni.

Nevetett, aztán fájdalmas, bocsánatkérő pillantással Narára és Dahliára nézett.

– És hát... Nektek Hermione küldött még valamit. Két M.A.J.O.M. kitűzőt. Nem muszáj hordani, de azért el ne égessétek, hátha rákérdez.

Aztán Harry intett, hogy folytassák, úgyhogy Ron ott hagyta őket. Ők pedig Lilyvel és Tiffel – ők is maradtak – letelepedtek az egyik matracra, onnan figyelték, hogy mit csinálnak a többiek. Az összes idősebb Weasley és Potter ott állt a nagyteremben, pálcával a kezében. James és Fred alkottak egy párt, és direkt produkálták magukat, úgyhogy csak nehezen lehetett kibírni mellettük nevetés nélkül.

– Három varázslatot fogunk átvenni, aztán akár már egyedül is gyakorolhatjátok. Kettő az egyszerűbbek közül való. A kábítóátok és az egyszerű pajzsbűbáj. Ezeket lehet, hogy többen már ismeritek is. – Néhányan bólintottak. – Elsajátítjuk ezenkívül egy bonyolultabb varázslat alapjait. Ez RAVASZ szintű varázslat, sok felnőtt boszorkánynak és varázslónak is meggyűlik vele a baja. Szóval ha nem sikerül, ne keseredjetek el. Gyakorlás kérdése. Sok-sok gyakorlásé.

Fél órát gyakorolták a kábítóátkot, és Dahlia ekkor jött rá, hogy miért voltak az embernagyságú és -formájú bábok. Ezekre küldték sorban az átkokat a diákok. Aztán a pajzsbűbájt gyakorolták újabb fél órán keresztül, amikor pedig már ez is jól ment, a bátrabbak élesben is megpróbálhatták, hogy ki tudják-e védeni egymás támadásait. Ekkor derült ki, hogy a matracok azt a célt szolgálják, hogy a sikertelenül védekezők esését tompítsák.

Harry csak ezután árulta el, hogy mi is az a bonyolultabb varázslat, amiről még tanulni fognak. A patrónusbűbáj.

Amikor ezt meghallották, többen ficánkolni kezdtek izgatottságukban.

– A patrónusbűbáj nagyon hasznos varázslat. Tulajdonképpen egy pozitív erőtér, ami a tulajdonosára jellemző formát ölt. Védelmet nyújt több sötét lény, például a dementorok és a lethifoldok ellen, és hasznos lehet akkor is, ha az ember gyorsan akar rövid üzenetet eljuttatni valakinek.

Ezután Harry elmagyarázta, hogy a megidézése nem tűnik bonyolultnak, de sokkal nehezebb, mint amilyennek az ember elsőre hiszi. Valamilyen igazán boldog emlékre van hozzá szükség.

Végül a közönség legnagyobb örömére ő és Ron meg is mutatták, hogy kell csinálni. Ron volt az első, a pálcájából először mintha halvány füst szivárgott volna, aztán hirtelen előrobbant egy fényes kutya, egy Jack Russel terrier. Olyan volt, mint egy valódi kutya: körbefutkosott a teremben, a farkát csóválta, még a nyelvét is kidugta, éppen úgy, mint a valódi kutyák. De fényes volt, nem volt valódi teste, csak mintha egy kékes szellemalak lett volna. Amikor pedig Ron leeresztette a pálcáját, ahogy jött, el is tűnt.

Ezután Harry patrónusa következett. Jamesre nézett, áhítatos mosoly jelent meg az arcán, aztán már ott is volt: egy szarvas, sokkal nagyobb és tekintélyt parancsolóbb, mint Ron kutyája. De valahogy Ronhoz jobban is illett egy pajkos Jack Russel. Harrynek igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy a patrónus a tulajdonosára jellemző alakot ölt.

Ahogy a szarvas lassan körbelépkedett a teremben, Dahliának eszébe jutott a sok történet, amit James a Tekergőkről mesélt. És valahogy az az érzése támadt, hogy Ágas akkor és ott velük volt a teremben. Amikor a fiú felé fordult, az ő arcán is ugyanezt látta: csodálattal és vágyakozva meredt a kecses állatra, és abban a pillanatban jobban hasonlított az apjára, mint bármikor előtte.

Ma végre átvettem!  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Ma végre átvettem! Hogy mit? A dedikált Átmeneti üresedésemet!

Annak, aki esetleg nem olvassa a Facebook oldalamon posztolt dolgokat, elmondanám, hogy nyertem egy dedikált példányt a GABO játékán. A játék lényege az volt, hogy levelet kellett írni Rowlingnak, maximum 1500 karakter terjedelemben. A legjobb levelet elküldték neki, az első 5 legjobb levél írója pedig dedikált könyvet kapott. Na, én ebben az ötben voltam benne. :) Amikor megtudtam, majd' kiugrottam a bőrömből!

Ha valakit érdekel, ez volt a levelem:



Kedves Jo!

 

A szavaknak ereje van. Ez egy vitathatatlan igazság. Egyetlen szó döntő lehet egy ember, egy ország vagy akár az egész világ életében. Háborúk dőlhetnek el, sorsok változhatnak meg. Így változtatták meg a te szavaid egy egész generáció életét.

A szavak teremtenek. Ahogyan te egy egész világot teremtettél a semmiből.

A szavak barátságokat alapoznak meg, ahogyan felejthetetlen barátságokról írtál, talán nem is sejtve, hogy ezzel ugyanilyen kötelékek születnek majd a világon mindenhol a rajongóid között.

A szavak tanítanak, ahogyan te megtanítottad nekünk, mi az igazi szeretet, mi a halál, mi a bátorság.

A szavak félelmet keltenek, mert tudjuk, hogy Tudodki nevét sem ok nélkül nem ejtették ki.

A szavak szeretetet hoznak, ahogyan te szeretettel töltötted meg a szívünket Harry és barátai iránt, az olvasás iránt, egymás iránt.

A szavaknak ereje van. Milliók számára bizonyos szavak már soha nem lesznek ugyanazok. Mert amikor meghalljuk őket, sokkal többre gondolunk, sokkal többet érzünk, mint mások. Villám, szemüveg, seprű, pálca, talár, bagoly, örökké...

Sohasem fogjuk elfelejteni, amit nekünk tanítottál, ahogy a távolból elfogadásra és szeretetre neveltél minket, és ahogyan ezzel egy hatalmas családot hoztál létre. Mert akármerre járok is a világban, megnyugtat a tudat, hogy bármikor összefuthatok valakivel, akinek ezek a szavak ugyanolyan sokat jelentenek, mint nekem.

Én innen a távolból egyetlen szót küldök most neked: Köszönöm.


Mint kiderült, a GABO elsőbbségivel küldte a postán, és 21-én meg is érkezett, csak sajnos a postaláda aljára ragadt az értesítő. Pech. Úgyhogy ki kellett várnom a karácsony végét, de ma délelőtt elsétáltam a postára a szentemért. És akkor jött a szívroham: a felirat szerint a csomagom megsérült a szállítás során. El tudjátok képzelni, milyen érzés volt ezt olvasni? Eredetileg azt terveztem, hogy a bontás nagy pillanatát otthonra tartogatom, de ezt olvasva muszáj volt rögtön megnéznem, ott az utcán, hogy nem esett-e komolyabb baja a könyvnek. Szerencsére nem.

Szóval, itt a kép róla:



Már csak azt kellene eldöntenem, hová is tegyem, mert díszhelyre való, nem is kérdés. Lehet, hogy kéne csinálnom egy külön polcot a dedikált könyveimnek. Hm... Majd meglátjuk.

Egy Dursley Roxfortban - 34. fejezet  

Posted by Deszy in

34. fejezet
Griffendél kontra Hollóhát


A téli szünet után a napok gyorsabban teltek, mint addig bármikor a Roxfortban. A tanárok úgy tűnt, szerették volna bepótolni a karácsony miatt elvesztegetett időt, és egyszerre annyi beadandóval és tanulnivalóval halmozták el őket, hogy alig maradt egy kis idejük a tanuláson kívül. Ami maradt, abból pedig még Rose is lecsippentett valamennyit, hiszen a Roxforti Hírmondó első számának sikere után még inkább a tökéletesre törekedett, és mindenki cikkét visszadobta legalább egyszer. Hugo volt az egyetlen, akinek a munkáját elsőre elfogadta, és senki nem merte elfogultsággal vádolni.

Hugo mintha fürdőzött volna a télben. Ő, Dahlia és Nara minden perc szabadidejüket kint töltötték a Roxfort udvarán. A téli szünet alatt hatalmas adag hó esett le a kastélyra, most pedig mindenki kint játszott. Hógolyóztak – ami a James és Fred társaságában különösen veszélyes tevékenységnek bizonyult –, hóembert építettek, amivel aztán körbetáncoltatták az udvart, mígnem akkorára dagadt, hogy már csak gurulni tudott. És még a tanároknak sem lehetett egy szava sem, mert Dahliának jobban ment a lebegtető bűbáj, mint bármikor korábban.

Mire feleszmélt, már február volt, és az iskolát a karácsony helyett már a legújabb kviddicsmeccs tartotta lázban.

És bár Dahlia nagyon várta, hogy szurkolhasson, sokkal nagyobb gondot jelentett az, hogy eldöntse, mégis kinek. Ugyanis a Griffendél-Hollóhát találkozó volt a soron.

– Én megkönnyítem neked a választást – dobta át a karját James Dahlia vállán a kviddicsmeccs előtti vacsoránál.

Már mindenki megszokta, hogy a Potter és Weasley gyerekek gyakran törik meg a hagyományt, miszerint mindenki a saját asztalánál eszik. Mivel a családtagok három házban voltak elosztva az évek során, a járkálás már állandóvá vált.

– Nem akarlak elkeseríteni, de ezúttal igaza van – bólintott Loo. – Nem vagytok rosszak, de hét éve megverünk titeket, és az akkori győzelmetek is csak annak a szerencsétlen balesetnek volt köszönhető a pályára berepülő thresztállal.

– Azóta is sajnálom, hogy akkor még nem voltam itt! Ted szerint a Roxfort történetének legjobb kviddicsmeccse volt.

– Én azt hallottam, nem volt ilyen nagy a szája, amikor meglátta a thesztrált, a legtöbben meg bolondnak nézték, mert fogalmuk sem volt róla, mi baja van.

– Állítólag olyan volt, mint akit megátkoztak. Ide-oda hadonászott a pálcájával, és körbe-körbe repkedett a thesztrál körül. Aztán jött az a gurkó... – szállt be Albus is a történetbe.

– Szerintem azóta is megvan neki az a púp – nevetett Loo is. – Bár szerencséje van, bármikor eltüntetheti. Csak akkor mutogatja, amikor harci sebként dicsekszik vele.

– Pedig jobb lesz, ha hozzászoktok a vereséghez – szólalt meg hirtelen Hugo. – Nem rossz az idei csapat, és ha esetleg most nem is nyerünk, jövőre biztosan.

Dahliát mindig megdöbbentette Hugo, amikor a kviddics került szóba. A szelíd Hugóból ilyenkor előtört a versenyszellem, és bár nem volt olyan tántoríthatatlan, mint James, így is látta a szikrákat a fiú szemében.

– Ahhoz előbb be is kell kerülnöd a csapatba, hogy meg tudj verni minket – mosolygott fölényesen James. – Másodikosok csak ritkán kerülnek a csapatba.

– Te is másodikos voltál, amikor bevettek – mutatott rá Hugo.

– Igen, de én én vagyok. Az évszázad legfiatalabb fogójának és egy országos kviddicsbajnoknak a fia.

Hugo felkacagott.

– Megírom Ginny néninek, hogy vele dicsekszel. Biztos örülni fog.

És ez még így ment legalább fél órán keresztül, és csak rosszabbodott a helyzet, amikor Lily is feltűnt. Határozott volt a Griffendél többség a Hollóhát asztalánál.


Dahlia még mindig ezen gondolkozott, amikor lefeküdt.

– Nara, te kinek fogsz szurkolni? – kérdezte, az ágyban barátnője felé fordulva.

– A Hollóhátnak, természetesen.

Szinte kár is volt megkérdeznie, tudta, hogy ezt fogja felelni.

– Idegesítő, amikor szíved szerint egyszerre drukkolnál mindkét csapatnak.

– Hát drukkolj mindkettőnek!

Álmában Dahlia egy erdőben volt. Minden sötétségbe borult, a fák koronái csak néhány fénypászmát engedtek át az ágaikon. Abban a kevés világosságban viszont Dahlia két ösvényt látott. Az eddig balra vezetett, a másik jobbra, de ettől eltekintve semmi különbség nem volt a kettő között.

Aztán az elágazásban hirtelen meglátta a szőke lányt. Már nem is lány volt, hanem felnőtt nő.

– Hamarosan. Hamarosan döntened kell – suttogta Andresila.

– Döntenem? Miről?

– Csak egy helyes út van, és neked döntened kell.

Dahlia ezúttal egy kiáltásra ébredt.

– Hajrá Hollóhát! – hallatszott a klubhelyiség irányából.

A boszorkány minden mozdulatát megfontolva öltözködni kezdett. Még mindig érezte az álmot, és a határozatlanságot, amit keltett benne Andresila suttogása. Döntenie kellene?

Dahlia dacosan felszegte az állát.

– És mégis ki mondja, hogy nem választhatok egy harmadik utat? – morogta.

– Szóltál? – kérdezte Nara, aki már frissen és talpig Hollóhát színekben várta, hogy a barátnője is elkészüljön.

– Nem fontos – legyintett Dahlia, és tovább öltözött. A Hollóhát színeit öltötte magára, nagyrészt. De a zoknija griffendéles volt, és ez valami borzongatóan kellemes érzéssel töltötte el. Úgy érezte, sikerült túljárnia valaki eszén. Ami persze badarság volt, senki sem szólt volna egy rossz szót akkor sem, ha vörös-arany ruhákban sétál ki az ajtón. De az, hogy mindkét ház színeit magán viselte, bűnös lázadásnak tűnt, kellemes lázadásnak.


– Szóval az ellenség színeibe burkolózol? – kérdezte James, amikor Dahliák lefelé baktattak a kviddicspályára.

– Ellenség? Hol? – fordult körbe a lány tettetett értetlenséggel.

James meghúzta Dahlia pulcsijának az ujját.

– Kék és bronz.

– Igen, látom – nézett le a lány a ruhájára. – Tudod. Magad azzal ékesíted...

– Hát emlékeztetnem kell rá, hogy az arany a győztesek színe?

– Nem fogsz elkésni valahonnan? – De amikor James nem akart tágítani, Dahlia végül felemelte a nadrágja szárát, hogy megmutassa a zokniját neki. – Most örülsz?

James még le is hajolt, hogy közelebbről lássa őket.

– Hát, feltűnőbb helyen is lehetne, de szeretem a zoknikat. Csak emiatt megbocsátom.

Azzal egy puszit nyomott Dahlia arcára, és eltűnt a tömegben.

– Nem bírja elviselni, ha nem rá figyel mindenki – jegyezte meg Hugo, de a mosolyából arra lehetett következtetni, hogy nem haragszik rá emiatt.

– Csodálkozol? Mindig minden figyelem rá irányult. A nagy Harry Potter legidősebb fia.

– Előtört belőleg a pszichológus? – kérdezte nevetve Narát Dahlia.

– Pszichomi?

Nara rögtön magyarázni is kezdte, mit jelent. Dahliát néha határozott elégedettség töltötte el, amikor barátai nem értettek egy-egy mugli kifejezést. Valahogy megnyugtató volt, amikor végre nem ő a tudatlan.

Amikor megérkeztek a pályára, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a legtöbben a Hollóhátnak szurkolnak. Dahlia azt rögtön tudta, hogy a Mardekár miért drukkol inkább nekik a Griffendél helyett, de azt először nem értette, hogy az amúgy szelíd hugrabugosok miért választottak oldalt maguknak. De aztán Hugo bonyolult fejtegetésbe kezdett arról, hogyan is kerülnek össze a csapatok, és kiderült, hogy ahhoz, hogy a Hugrabug versenyben maradjon a győzelemért, a hollóhátasoknak most meg kell vernie az oroszlánokat.

– Együtt szurkolhatunk – hallott egy túlságosan is ismerős hangot Dahlia maga mellől. Amitől félt, igaznak bizonyult: Oliver ült mellette.

– Te meg hogy kerülsz ide? – nyögött fel.

– Jöttem kviddicset nézni. – Oliver úgy vigyorgott, hogy Dahlia legszívesebben behúzott volna neki.

– És nem tudnád ezt valahol máshol megtenni?

– Ez nekem elég jó helynek tűnik.

– Vannak jó helyek ott a túloldalon is – intett Dahlia oda, ahol a legtöbb mardekárost sejtette.

– Helyet cserélhetünk – hajolt közelebb Hugo.

– Itt hagynál? Félsz, hogy nem bírsz ellenállni a csáberőmnek?

Dahlia már épp készült felállni, hogy átüljön Hugo helyére, de most hirtelen megállt.

– Mi van? – kérdezte dühösen, és érezte, hogy vörösödik a feje.

– Ne aggódj, nem használom ki a helyzetet.

Dahlia rögtön visszahuppant.

– Köszi, Hugo. Maradok – szegte fel az állát, és minden figyelmét a pályára összpontosította. Valahogy elviseli ezt a meccset Oliver mellett. Csak remélni tudta, hogy nem tart majd sokáig. Ha szerencséje lesz, fél órán belül elkapják a cikeszt. Az se érdekelte különösebben, hogy melyik csapat.

Éppen a Griffendél játékosait olvasták be. James és Albus együtt bemutattak valami olyasmit, ami táncnak számított volna, ha szárazföldön vannak. Előbbi közben szélesen vigyorgott, önelégültebbnek tűnt, mint addig bármikor. De annyira jól állt neki, hogy nem lehetett nem szeretni még ezzel együtt sem. Albus csak barátságosan integetett, és ugyanezt tették a többiek is.

Aztán következtek a Hollóhát versenyzői, de Dahlia figyelmét hamar elvonta Oliver.

– Jövőre majd nekem is szurkolhatsz – hajolt közelebb.

– Ez valami fura becsípődés a fiúknál, hogy azt hiszik, mind bekerülnek a csapatba, akármilyen bénák is. – Hugo erre elvörösödött, úgyhogy Dahlia rögtön hozzátette. – Nem rád gondoltam, te is tudod.

– Ha kételkedsz a tehetségemben, bármikor elviszlek egy körre a seprűmön. Egy Nimbusz.

Dahliának nem mondott túl sokat, akármilyen márkával dicsekedhetett volna a fiú, nem tudta volna megítélni, hogy jó vagy rossz minőségű seprűt jelent-e. De persze ezt Olivernek nem kellett tudnia.

– Emlékeim szerint elsősök nem hozhatnak saját seprűt. – Dahlia emlékezett erre a pontra a levélből. Tulajdonképpen az egész roxforti levelet el tudta volna mondani fejből, annyiszor olvasta.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet sajátjuk.

Mire Dahlia visszafordult a pálya felé, a játék már zajlott.

– 30-10-re vezet a Griffendél – tájékoztatta Nara az eredményről, amikor észrevette a kérdő arckifejezését.

Aztán megint figyelhetett a közvetítőre.

– Adamsnél a kvaff, bemutatott egy cselt, és már repül is a karikák felé. Vajon sikerül kicseleznie a Griffendél rangidős játékosát! Igen, 30-20-ra módosult az állás.

Dahlia a többiek együtt pattant fel, tapsolt és kiabált.

– Ugye akkor is így fogsz majd ugrálni, amikor én szerzek pontot? – súgta a fülébe Oliver. Túlságosan is közel volt.

– Merre ütötte James Potter azt a gurkót? Úgy tűnik, a nézők felé repül. Le a fejekkel, emberek!

A közvetítőnek igaza volt, a gurkó egyenesen Dahliáék irányába repült, és ha Olivernek nincsenek olyan jó reflexei – a lánynak el kellett ismernie, hogy hihetetlen gyorsan hajolt félre a labda irányából –, talán el is találja.

Dahlia James felé nézett, és látta, hogy meglendíti az ütőjét és kacsint.

– Köszönöm – tátogta a fiú felé, és biztos, ami biztos, a hüvelykujját is felmutatta, bár nem tudta, hogy ezt a jelzést vajon a varázslók is használják-e.

– Újabb védelmező? – vakarta meg a fejét Oliver, mintha csak azt mérné fel, hol találta volna kupán a gurkó, ha nem elég gyors. – Nem baj, szeretem a kihívásokat.

– Nincs szükségem védelmezőkre, magam is meg tudom neked mondani, hogy hagyj békén. Arról nem én tehetek, hogy mások is észreveszik, hogy egy bunkó vagy.

Dahlia megint felállt, de ezúttal nem azért, mert örült egy találatnak. Kihúzta magát, gonosz vigyort villantott Oliver felé, aztán Hugo ölébe ült.

– Ha túl nehéz vagyok, szólj! – súgta a fülébe. – De már nagyon idegesített, és nem adom meg neki azt az örömöt, hogy neked kelljen odaülnöd.

Dahlia a válla fölött a mardekárosra sandított, és látta az elképedést az arcán.

– Erről ennyit. Küldetés teljesítve – vigyorgott Dahlia magában, aztán már minden figyelmét a meccsre fordíthatta, meg arra, hogy ne szorítsa el teljesen Hugo vérkeringését.

Utóbbi miatt szerencsére nem kellett sokáig aggódnia, mivel a meccs hamar véget ért. Mindkét csapat dobott még néhány gólt, de amikor 70-70 volt az állás, Albus meglátta a cikeszt, egy perc múlva pedig már állva tomboltak a griffendéles drukkerek. Már kisebbségben voltak a lelátón, félelmetes hangorkánnal jutalmazták a „hős oroszlánokat”, ahogy a játékosaikat hívták a skandálás közepette.

Fél óra várakozás után tudtak csak gratulálni a Albusnak, Jamesnek, Frednek és Loo-nak. Még jobban ünnepelték őket, mint az előző megnyert meccs után, mert ezzel a győzelemmel már tényleg közel érezhették a kviddicskupát.

– Köszönöm – toldotta még meg a gratulációt Dahlia, amikor Jameshez ért. – Megoldottam volna, de azért jó volt látni az arcát.

– Bármikor lerázom a túl heves udvarlókat – kacsintott James. – Lilynek is én leszek a testőre, már alig várom. Akárki akarja majd felszedni a húgomat, annak garantáltan nehéz dolga lesz.

– Ezt Lily is tudja?

– Majd idejében rájön. Mindenesetre vállalok extra műszakot, ha gondolod.

– Észben tartom – nevetett Dahlia. – De most hagylak ünnepelni, Olivernek mára talán ennyi elég volt.

– Ti nem jöttök?

– Az ellenség behúzza kék-bronz karmait. Ennyi megaláztatás ennyi volt mára az oroszlánoktól.

– Ha meggondolnátok magatokat – nézett a fiú Hugóra és Narára is –, tudjátok, hol találtok. Csak keressétek a legnagyobb bulit!

Vakáció kihívás  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Vége a Vakáció kihívásnak, amiben én is részt vettem. Utolsó helyen végeztem ugyan, de Theodora S. Cartertől és Anne Gilberttől még kikapni is öröm volt. Gratulálok nekik! :D Nagyon élveztem a kihívást, életemben először írtam kulcsokra, és meglepő tapasztalat volt. :) De jó értelemben. 

Ha szeretnétek elolvasni az összes történetet, akkor itt tudjátok ezt megtenni: http://www.vakaciokihivas.blogspot.hu/

És akkor itt az emlékbannerem, amit majd oldalra is kiteszek:


És végül még egy gondolat: Éljen az új nemzedék!

Kígyó és Skorpió  

Posted by Deszy in

Ez a történet is a Vakáció kihívásra íródott. A kulcsom az abesszíniai aszúfüge és a skorpió volt.




Kígyó és Skorpió


James már kezdte igazán elunni magát. Régebben szerette a nyarakat, és tulajdonképpen bizonyos dolgok miatt még mindig így volt: sütött a nap, nem voltak tanórák és a családi kviddicsbajnokságban is a földbe döngölhette a többieket.

De mindezek ellenére volt egy erősebb érzése: az unalom. Hiányzott neki a Roxfort, ahol éjszaka a tilosban kóborolhatott, ahol néha keresztbe tehetett a tanároknak, akiket utált. A Roxfortban mindig volt mit csinálni. És persze itt is lett volna, ha hallgatott volna az édesanyjára, és segített volna neki a takarításban. De őszintén! Ki akarja azzal tölteni a vakációját, hogy port törölget a házimanóval?

James gyakran kapta magát azon, hogy előveszi a Tekergők térképét, leheveredik az ágyra, és nézi, ki mit csinál a Roxfortban. Ez persze nem volt olyan izgalmas, mint a tanév alatt, hiszen az iskolában ilyenkor csak a tanárok voltak meg a szellemek. Eltekintve persze néhány más lénytől, akik a Roxfortban dolgoztak – James néhányszor Winkyt is látta, és el is határozta, hogy ha alkalma nyílik rá, elmondja a keresztanyjának, hogy a manó láthatóan nem tölti minden idején a konyhán.

Aznap is így tett, a térképet bámulta. Körülbelül egy órája nézegette, és már éppen elhatározta, hogy kimegy repülni egy kicsit, amikor hallotta, hogy valaki erősen kopog az ajtón. Általában hagyta, hogy Sipor nyisson ajtót, de most reménykedett, hogy valami izgalmas fog történni, ezért lerohant a lépcsőn.

Nagyobb nem is lehetett volna a meglepetése, amikor meglátta, hogy ki áll az ajtóban. De mielőtt akár egyetlen szót is szólhatott volna, Trelawney becsörtetett mellette a házba.

Látta, hogy jóslástan tanára még a szokásoshoz képest is kétségbeesetten néz körbe a házban. Aztán megtapogatta a falakat, majd halkan azt suttogta:

– Talán még nem késő.

Erre már James is magához tért. Bár nehezen tudta visszafojtani a torkából feltörni készülő nevetést, végül erőt vett magán.

– Tanárnő! Segíthetek... valamiben?

James biztos volt benne, hogy egyetlen dolog van, amiben segíthetne a nőnek: ha mielőbbi beutalót szerezne neki a Szent Mungóba. Már akkor is tudta, hogy a nő nem normális, amikor felvette a jóslástant, de pont ez volt a lényeg. Nem kellett sokat tanulnia, és jól szórakozott az órákon is, és akkor is, amikor éppen igyekezett kitalálni a magának „megjósolt” borzalmakat.

Trelawney most először nézett a szemébe, amióta megjelent, és mintha meglepődött volna, hogy ott látja.

– Valaki meg fog halni – mondta rekedtes hangon.

James nem akart rávilágítani, hogy valószínűleg abban a pillanatban is épp meghalt valaki, amikor a tanárnő ezt kimondta.

– Ki? – kérdezte a megjegyzés helyett. Egy percig sem gondolta, hogy hinni lehet Trelawney-nak, de minél hamarabb szeretett volna megszabadulni tőle.

– Azt nem tudom.

– Akkor miért jött ide?

A boszorkány úgy nézett rá, mintha James nem vette volna észre a nyilvánvalót.

– Az apádhoz jöttem. Auror, nem?

– Nincs itthon, de ha elmondja nekem, én...

– Az lesz a leghelyesebb, ha üzenetet hagyok – bólintott, aztán valahonnan a talárja egyik zsebéből előhalászott egy darab pergament meg egy tollat.

A cetlit James kezébe nyomta.

– Mondd meg az apádnak, hogy a jelek nem hazudnak. Meg kell mentenie.

Megszorította James karját, és meg is rángatta egy kicsit, hogy nyomatékosítsa a szavait, aztán kifordult a szobából. De még előtte visszaszólt.

– Nem lenne szabad beleavatkoznom, de... A kristálygömb soha nem hazudik, és... Óvakodj a zöldtől!

Amint becsukódott az ajtó, James harsányan kacagni kezdett. Lily ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen a lépcsőn.

– Egészen olyan volt, mintha...

– Mintha egy őrült jósnőt hallottál volna? – kérdezte James.

– Akkor tényleg ő volt itt?

James bólintott.

– Állítólag valaki meg fog halni, ha nem segítünk.

Lily szeme kitágult a meglepetéstől.

– Jaj, ne aggódj már! – nyugtatta James a húgát. – Te még nem ismered rendesen, de mindenkinek megjósolja a halálát, legalább egyszer egy hónapban. Főleg ha a Potter nevet viseli az illető. A Potter névnek valamiféle mágikus ereje lehet, mert előszeretettel vonz mindenféle halálos óment. Nekem már megvolt a zordó, a fekete macska, a törött kereszt, sőt egyszer még a fekete holló is, bár nekem csak egy pacának tűnt...

James ahogy sorolta a listát, közben az ujjain is számolta a pontokat. Lily nem látszott megnyugodni.

– Jaj, te is hallottál már róla Apától! – lökte oldalba James.

A boszorkány bólintott.

– Igen. Hallottam, hogy megjósolta, hogy Apának kell legyőznie Voldemortot. És azt is hallottam, hogy megjósolta, hogy Féregfark...

– Tudod, hogy nem erre gondoltam – szakította félbe James.
– Én pedig erre gondoltam. Mi van, ha igaza van?

– És mi van, ha nem?

Lily elmosolyodott.

– Akkor lesz egy jó kis kalandunk!

– Túl jól ismersz – sóhajtotta James. Ha valahol kalandot szimatolt, abban részt kellett vennie.

Erre már Albus is megjelent, kezében a seprűjével szaladt le a lépcsőn. Kviddicstalárban volt, nyilván épp edzeni indult.

– Ó, Al! Akkor már hárman vagyunk.

Húguk elégedetten összecsapta a két tenyerét.

– De azért szükségünk lesz még segítségre. Sipor!

Szinte még ki sem ejtette teljesen a manó nevét, már ott is volt. Lily kiadta az utasításokat, hogy Sipor kiket hozzon ide azonnal, aztán amikor a manó eltűnt, visszafordult testvéreihez. Albusnak James közben már mindent elmesélt.

– Mi tudunk? – kérdezte Lily.

– Azon kívül, hogy Trelawney őrült? – A boszorkány mérges pillantást küldött James felé erre a válaszra, és türelmetlenül dobolni kezdett a lábával. – Jól van! Valaki meg fog halni és... Nem tudom, ez számít-e, de óvakodnom kell a zöldtől.

– A zöldtől? Milyen zöldtől?

– Fogalmam sincs. De kezdem azt hinni, igaza lehet – felelte, miközben húga haragos, smaragdzöld szemébe nézett.

– És az mi? – kérdezte Lily fejével a James kezében tartott papír felé intve.

James már el is felejtette az üzenetet, de most kihajtogatta. Lily közelebb lépett, hogy ő is elolvashassa.


Hol kígyó és Skorpió találkoznak,
az aszúfüge sorsokat dönt el.
Egy bájital magasba emel,
egy pedig közelebb visz a földhöz.
Éjfél a határ,
az óra ketyeg...


– Ennek semmi értelme. Nem mintha mást vártam volna – vonta meg a vállát James.

Lily azonban nem figyelt a bátyjára.

– Az biztos, hogy éjfélig van időnk, addig kell megmentenünk...

– Kit kell megmentenünk? – kérdezte egy hang a hátuk mögött.

James nem akart hinni a szemének.

– Merlinre! Mindenkit ide csődítettél?

– Nem mindenkit – vonta meg a vállát Lily. – Loo nem ér rá ilyesmire, Tiff pedig Franciaországban van. És amennyire tudom, Lorcan meg Lysander valahol az Amazonas környékén. És...

James már oda sem figyelt, hogy ki miért nem ért még rá. Az biztos volt, hogy a hosszú lista ellenére elég sokan mégis ott álltak a nappalijukban: Hugo, Rose, Fred sőt, még Dahlia, a másodunokatestvérük is. Pedig őt Sipornak a Dursley házból kellett kimenekítenie.

– Szóval mi történt? – kérdezte újfent Fred. – Sipor az ágyból rángatott ki.

James ebben nem is kételkedett. Fred tincsei össze-vissza meredeztek a fején, és látszott a szemén is, hogy nem rég ébredt fel. Lily gyorsan összefoglalta, mi történt.

– Mi van a rejtvényben? – kérdezte Rose, akinek erre a szóra mintha felcsillant volna a szeme.

James a kezébe nyomta a pergamendarabot, unokatestvére pedig alig egy perccel később már bőszen elemezgette, ami rajta állt.

– Az első sor nyilván arra utal, hová kell mennünk. Kígyó és skorpió. Hm... A kígyó lehet a Mardekár ház. Várjunk csak! A Skorpió nagy betűvel van, akkor ez lehet akár egy név is...

Hirtelen elhallgatott, aztán felnyögött.

– Jaj, ne!

– Mi az? – kérdezte Hugo.

– Ha ez egy név, a kígyó lehet a Mardekár ház vagy egy családi címer. A Malfoy család címerében vannak kígyók. Akkor viszont akit meg kell mentenünk...

– A kis Scorpius – fejezte be helyette a gondolatmenetet James.

Nem különösebben rajongott az ötletért, hogy szívességet tegyen neki. Arról nem is beszélve, hogy ez az egész nagy eséllyel megint csak valami félresikerült Trelawney jóslat, és akkor csak hülyét csinálnak magukból előtte.

Rose fájdalmas arckifejezése ellenére folytatta.

– Az aszúfüge sorsokat dönt el. Egy bájital magasba emel, egy pedig közelebb visz a földhöz.

Ezeket a sorokat elismételte néhányszor, és járkálni kezdett a szobában.

– Ez nyilván a hogyanra ad választ. Az aszúfüge...

– Bájital alapanyag – fejezte be Dahlia.

Mind kíváncsian néztek felé, hogy ezt honnan tudja. Még csak másodikos volt, akárcsak Hugo, és nem kellett még aszúfügét használniuk.

Dahlia megvonta a vállát.

– Nem sok mindent tudok csinálni a szobámban. A tankönyveimet nem kobozták el, ezért jobb híján azokat olvasgatom.

– Hollóhát – cukkolta James.

Rose figyelmét azonban nem lehetett elterelni a feladatról.

– Igen, bájitalokhoz kell. De legalább ezerféle bájital van, amihez felhasználják. És itt az áll, hogy egy bájital magasba emel, egy pedig közelebb visz a földhöz. Fogalmam sincs, mit jelenthet.

Mindenki hallgatott egy ideig, aztán végül Dahlia törte meg a csendet. Ő mondta ki azt, amire mindenki gondolt, csak senki nem akarta kimondani.

– Nem kellene... elmenni Scorpiushoz?

Albus sem volt túl vidám az ötlet hallatán, de a legrosszabbul Rose nézett ki.

– Rose! – fogta meg a kezét Hugo. – Tudod, hogy ezt kell tennünk.

– Igaza van, Rosie – értett egyet Albus. – Beképzelt, de...

Nem fejezte be a mondatot, de James tudta, hogy azt akarta mondani, hogy a halálát azért nem kívánja.

– És mégis hogy képzelitek? – csattant fel Rose. – Odasétálunk, bezörgetünk a kovácsoltvas kapun, mintha teljesen természetes dolog lenne?

– Kovácsoltvas kapu? – vonta fel a szemöldökét kérdőn James. Honnan tudhatja Rose, hogy milyen a Malfoy-kúria kapuja?

Rose végül figyelmen kívül hagyta a kérdést, és folytatta.

– Szerintem egyikünk sincs olyan jóban vele, hogy csak úgy átruccanjunk vakációzni.

– Ettől még meg kell próbálnunk – jelentette ki Lily.

Tíz perces vita következett arról, mit is kellene tenniük. Hugo baglyot akart küldeni Scorpiusnak, hogy tudja, hogy jönnek. Ezt a tervet hamar elvetették, mert egyetértettek, hogy maximum annyit érnének el vele, hogy egy plusz védővarázslatot húzzanak a ház köré, ami kívül tart minden Weasleyt és Pottert. Aztán felmerült az is, hogy menjenek a Hop-Hálózaton, de ez sem bizonyult jó megoldásnak. Szerettek volna olyan észrevétlenek maradni, amennyire csak lehetséges volt. Ráadásul ehhez egyesével kellett volna menniük, ez túl sokáig tartott volna, és túl nagy kockázatot rejtett magában.

– És ha hoppanálnánk? – vetette fel Dahlia.

– És melyikünkre gondoltál? Most nincs itt Loo. Mi meg még nem varázsolhatunk.

– És Sipor? – kérdezte Lily. – Sipor hozott ide titeket is, nem? Ő be tudnak minket juttatni.

Sipor már a neve említésére megjelent, és biztosította a társaságot, hogy természetesen oda viszi őket, ahová csak gazdái szeretnék. Az is kiderült, hogy régebben gyakran járt a Malfoy-kúriában, és biztosított mindenkit, hogy nem felejtette még el az utat.

Néhány pillanattal később, miután mind megfogták egymás kezét, Sipor már gondoskodott is róla, hogy a Malfoy család házának egyik folyosóján jelenjenek meg. Direkt nem akartak a nappaliban kikötni vagy valamelyik közös helyiségben, mert ott garantáltan észrevette volna őket valaki.

– És akkor hogyan tovább? – kérdezte Albus.

– Talán elmondhatnátok, mit kerestek itt – szólt egy határozott hang a hátuk mögül. Még James is tudta, hogy Scorpius áll mögöttük.

Mind egyszerre fordultak meg, a másodperc törtrésze alatt, mintha veszély fenyegetne. És tulajdonképpen fenyegetett is. Épp betörtek az egyik legnagyobb aranyvérű család otthonába.

– Buli van, és nekem nem is szóltatok? – kérdezte gúnyosan a legkisebb Malfoy.

– Mi csak... – kezdte Rose, de még neki sem jutott eszébe értelmes hazugság.

– Rose Weasley nem tudja, mit mondjon? Újabb pipa a naptáramba. Ez a harmadik.

Rose rögtön elfelejtette, hogy nekik nem szabadna itt lenniük, és azt is, hogy miért jöttek. Feje vörös árnyalatot kezdett ölteni.

– Mit mondtál? Te számolod, hogy én...

– Hogy hányszor nem tudod, mit válaszolj? Ó, igen!

James szerette volna megkérdezni, mikor volt az első két alkalom, de magához szokatlan módon inkább csöndben maradt, és várta, hogy mi történik.

– Te... Te...

– Írhatom a negyedik pipát? Egy nap kettő is? Nem gondoltam, hogy ünnepnap a mai. Lehet mégis indokolt a buli.

Rose vett egy mély levegőt, hogy lenyugtassa magát, de ez nem igazán működött.

– Hogy lehetsz ennyire arrogáns és...

– Jóképű? Vonzó? Csábító? – szakította félbe Scorpius. – Ugye ezek közül valamelyikre gondoltál, Rosie?

James képtelen volt elfojtani egy mosolyt. Régebben ő is gyakran hívta így a lányt, de néhány éve Rose kifejezetten utálta, ha valaki így szólította. A közvetlen családtagoktól még csak-csak eltűrte, de James biztos volt benne, hogy Scorpius pontosan tudta, hogy az ő szájából ez már majdnem sértés. A hangsúly pedig még rátett egy lapáttal.

El kellett ismernie, hogy bár a legkisebb Malfoy egy nagyképű mardekáros, de ha képes ilyen szópárbajba keveredni Rose-zal, akkor valamit tudnia kell.

– Amíg pedig keresed a további dicsérő jelzőket személyemre nézve, elmondaná valaki, hogy mit kerestek itt? – nézett végig a társaságon Scorpius.

Mindenki hallgatott, aztán Lily végül úgy döntött, kezébe veszi az irányítást.

– Jöttünk, hogy megmentsünk – jelentette ki.

Scorpius úgy meglepődött, hogy azt öröm volt nézni.

– Scorpius Malfoy nem tudja, mit mondjon? Csak nem egy pipa a naptáramba? – kérdezte Rose elégedetten.

– Hogy megmentsetek? – nyögte ki végül. – Mégis mitől?

Lily elkezdte mesélni a történetet. Ahogy hallgatta, James egyre nagyobb marhaságnak tartotta az egészet.

– Szóval azt hiszitek, hogy meg fogok halni? Mert azt mondta Trelawney?

Scorpius most már kacagott, aztán miután sikerült valamennyire elfojtania, megint Rose-hoz fordult.

– A hősnő megjelenik, hogy megmentse a herceget? Nem gondolod, hogy kicsit sok romantikus regényt olvastál, Rosie?

Rose-nak félelmetes önuralma volt. Bár látszott, hogy dühös, James csodálta, hogy még mindig nem nyúlt a pálcájáért, hogy leátkozza Malfoy fejét. Képes lenne rá. És bár nem varázsolhatnak a Roxforton kívül, biztosan nagy lehet a csábítás, hogy mégis megtegye.

– Rose, gondolkoztál a rejtvényen, amíg ideértünk, igaz? – szólt közbe Hugo. Neki ahhoz volt tehetsége, hogy megfékezze nővére haragját.

Rose bólintott, aztán úgy fordult, hogy a hátát mutassa Scorpiusnak.

– Azt már megfejtettük, hogy aszúfüge kell mindkét bájitalba. De szerintem a folytatást nem szó szerint kell értelmezni. Egy bájital magasba emel, egy pedig közelebb visz a földhöz. Nem tudok olyan bájitalról, amivel repülni lehetne vagy ami a földhöz ragasztana.

A többiek is a fejüket csóválták, egyetértésük jeléül.

– Közbeszólhatok? – köhécselt mögülük Scorpius, de nyilvánvaló volt, hogy a kérdést költőinek szánta, és nem várt engedélyre, mert rögtön folytatta. – Célszerű lenne a legegyszerűbb lehetőségeket számba venni. Ha az aszúfüge az alapanyag, akkor leszűkíthetnénk a kört azokra a bájitalokra, amelyekhez a legtöbbször használják.

– Azt hittem, szerinted ez bolondság. – Rose csípőre tette a kezét, és mérges pillantást küldött Scorpius felé.

– Csak nem kockáztathatjuk a drága életemet, nem igaz? Nem venném a szívemre, hogy meg kelljen siratnod.

– Mintha bárki meg akarna siratni.

Scorpius ezt meglepő módon szó nélkül hagyta, és folytatta az előbbi gondolatmenetet.

– Ha ezt vesszük alapul, leszűkül a lehetőségek száma. És ha úgy okoskodunk, ahogy Rosie – a nevet megint kihangsúlyozta –, akkor az átvitt értelemben van logika. Hadd nézzem csak! – nyúlt a Rose kezében lévő pergamendarabért. – Egy bájital magasba emel, egy pedig közelebb visz a földhöz. Ha nem szó szerint értelmezzük, akkor az első bájital lehet talán az... eufóriaelixír? Magasba emel...

– És akkor – csillant fel Rose szeme – a másik lehet a zsugorítófőzet. – Az utolsó szót Rose és Scorpius már egyszerre mondták.

James ugyan ebben a gondolatmenetben nem volt olyan biztos, de jobb ötlete nem volt, így bólintott.

Rose izgatottan sorolni kezdte az alapanyagokat, amikre szükségük volt. Üröm, ricinusbab, sündisznó tüske, piócalé, patkánylép, hernyó, százszorszép gyökér és természetesen abesszíniai aszúfüge.

Ahogy ezt a listát hallgatta, James csak még biztosabb lett benne, hogy miért utálja a bájitaltant.

Scorpius azonban közönyösen bólintott, őt egy cseppet sem zavarták az undorító összetevők.

– Mind van a bájital szertárban.

– Mármint a Roxfortban? – kérdezte Lily.

– Nem – mosolygott Scorpius. – A mi bájital szertárunkban.

– Saját szertáratok van? Szerethettek bájitalt főzni.

Dahlia megjegyzésére Scorpius csak még szélesebben mosolygott.

– Nem különösebben. De gondolom, még nem volt időtök átkutatni minden helyiséget. Ez egy elég nagy ház. Megengedhetünk magunkban egy szertárat.

Ezt Dahlián kívül mindenki pontosan tudta. A Malfoy család az évszázadok során óriási vagyont halmozott fel, és bár a Voldemort körüli bizonytalanságok megviselték némileg a családi tartalékaikat, még mindig az egyik leggazdagabb varázslócsalád voltak.

– Mutatom az utat – ajánlotta Scorpius.

– Szóval elhiszed a jóslatot? – kérdezte James gyanakodva. Malfoy nem olyannak tűnt, mint aki a belső szeme után kutat.

– Nem. De unatkozom.

James bólintott, mert ezt meglepő módon tökéletesen megértette. Ő is ezért volt itt.

Kiderült, hogy Scorpius igazat beszélt. A ház óriási volt. A Grimmauld téri házuk sem volt kicsi, de ahhoz képest ez kész palotának tűnt. A berendezés cseppet sem volt barátságos, mindenhol a sötét színek domináltak, és maximum egy-két ezüst vagy zöld tárgy törte meg az egyhangúságot, ezzel is hirdetve, hogy a Malfoy család generációk óta hű a Mardekár házhoz.

Követték Scorpiust, ahogy ide-oda kanyarodott. James elég jól tudott tájékozódni idegen helyeken, de gyanította, hogy itt még ő is képes lenne eltévedni.

Aztán miután vagy húsz sarkon kanyarodtak be, és lejjebb mentek két emelettel, Scorpius megállt egy hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt.

– Ilyen nagy a bájital szertár?

Scorpius a fejét csóválta.

– A könyvtárból nyílik.

Azzal kitárta az ajtót. James látta, hogy még Rose szava is elállt a látványra. A könyvtár nem volt ugyan akkora, mint a Roxforté, de ez nem is volt elvárható egy magánkönyvtártól. De így is óriásinak tűnt. Plafonig érő, régies fa polcok, telis-tele könyvekkel.

– Ez gyönyörű – sóhajtotta Rose, ahogy egyik kezével végigsimított néhány kötetet.

– Rose Weasley épp most dicsért meg valamit, ami az enyém. Új jelzést kell kitalálnom.

Rose mosolygott, de azért nem állta meg, hogy ne adjon valami csípős választ.

– Ez a könyvtár igazából még nem a tiéd. Csak a családodé.

James azonban ennél határozottabb volt. Észrevett egy ajtót a terem túlsó végén.

– Az az? – kérdezte Malfoytól, és amikor az bólintott, elindult.

A szertár sem volt kicsi. Hasonló polcok álltak ott is, mint a könyvtárban, csak valamivel kisebbek. Az egyik falon pedig helyettük üveges vitrinek sorakoztak, tele palackokkal. Mindegyik szépen felcímkézve, hogy a tulajdonos véletlenül se keverje össze az alapanyagokat. Az akár halálos is lehetett.

Tényleg minden szükséges alapanyagot megtaláltak a két bájitalhoz. Rose összekapkodta őket, és már neki is állt, hogy elkészítse őket. Fogalmuk sem volt, mit fognak csinálni, ha elkészülnek a bájitalok, de ezzel egyelőre nem törődtek.

James elhűlve nézte, ahogyan Rose dobálta az alapanyagokat az üstbe. Persze ismerte a képességeit, de mivel idősebb volt, soha nem láthatta, mit csinál az unokatestvére az órákon. Most viszont tanúja volt, milyen könnyedén végzi el a legbonyolultabb műveleteket is. Mintha csak egy rántottát dobna össze.

De nem mindenki csodálta annyira a lány tudását, mint ő.

– Tegyél bele egy kis borsmentát! – nyúlt egy polcra Scorpius, és már szórta volna bele az üstbe, de Rose megállította.

– Minek? Nem írja a recept.

– Persze hogy nem írja! – tromfolta le Scorpius, és szó nélkül beleszórt némi szárított bormentát. – Ellensúlyozza a mellékhatásokat. Ha meg kell innom előttetek ezt a löttyöt, inkább kihagynám az éneklős és orrcsavarós részeket.

És ez így folytatódott még néhány órán keresztül, mire mindkét bájital elkészült. Rose és Scorpius végig azon vitatkoztak miből mennyi kell, hogyan kell megkavarni őket, meddig kell forrni hagyni a hozzávalókat...

Aztán végül mégis elkészültek valahogy. Az egyik üstben zöld bájital volt, a másikban napsugársárga. Rose elégedetten bólintott, ebből James gondolta, hogy így is kell kinézniük.

– Van még fél óránk éjfélig – állapította meg Albus. – Mi legyen?

– Ha mindenképpen muszáj meginnom az egyiket – mondta Scorpius – én inkább az eufóriát választom, ha nem gond.

– Nem hiszem, hogy választás kérdése lenne – felelte James.

Rose közben megbűvölten bámulta a sárga bájitalt.

– Még soha nem csináltam ilyet. Ez az első alkalom. És tökéletesnek látszik. Édes és finom az illata.

– Állítólag az íze is olyan – felelte Scorpius. Valahonnan kerített egy poharat, és most belemerítette a bájitalba.

– Biztos, hogy ezt akarod csinálni? – kérdezte Albus.

Scorpius megvonta a vállát.

– Rám fér egy kis vidámság, nem igaz? – Azzal lehajtotta a pohárban lévő ital felét.

Minden szempár rá szegeződött. Alig várták, hogy lássák a hatását. De úgy tűnt, nem történik semmi.

– Nem lehet, hogy elrontottam – pattant fel Rose mérgesen. – Az az átkozott borsmenta! De jónak kell lennie. Biztos, hogy működnie kell.

És mielőtt bárki megállíthatta volna, kikapta a teljesen normálisnak látszó Scorpius kezéből a poharat, és felhajtotta a bájital maradékát. De még mindig nem történt semmi.

Aztán egyszer csak Scorpius röhögni kezdett. Nem történt semmi, amin nevethetett volna, de úgy tűnt, nem bírja abbahagyni. Aztán ha ez még nem lett volna elég, elkezdett körbe-körbe táncolni a helyiségben, egy nem létező keringő dallamára.

Jamesék még alig eszméltek fel, amikor ugyanez történt Rose-zal is. Először csak kacagott, aztán ő is csatlakozott Scorpiushoz a táncban.

Körbeugrálták a helyiségben lévő asztalt, aztán amikor végül egymásnak ütköztek, tánctartásba álltak, és együtt folytatták.

– Szerintetek nem kéne velük valamit csinálna? – kérdezte Lily.

Hugo bólintott.

– Rose nem fog örülni, ha megtudja, hogy Scorpiusszal keringőzött.

De mielőtt bármit tehettek volna, valami ennél is megdöbbentőbb dolog történt. Scorpius meg akarta forgatni a lányt, de az túlságosan nagy lendülettel pördült meg a fiú keze körül, és lefejelte a fiút. Aztán mire James pislogott, már csókolóztak. Nem látta, hogy történt, csak azt, hogy ott állnak, Rose karja Scorpius nyaka köré fonódott, és úgy tűnt, eszük ágában sincs elengedni a másikat.

– Na jó, most már tényleg elég – lépett közbe James, és elhúzta Rose-t a fiútól.

– Scorp! – nyögött fel a lány, és karját hívogatóan a fiú felé nyújtotta.

– Nyugodj meg! Egyszer majd még megköszönöd, hogy elrángattalak.

– Rosie az enyém! – kiáltotta Scorpius, aztán a pálcáját előrántva James felé vetette magát. Meglendítette, és üvölteni kezdett. – Nem engedem.

James már csak azt látta, hogy a zsugorítófőzetes üst a magasba lendül, és mielőtt bármit tehetett volna – Rose-zal a karjai közt képtelen volt védekezni –, az a szájához ért, és érezte, hogy néhány csepp lecsurog a torkán.

Aztán a világ nőni kezdett. A polcok megnyúltak, a lábak óriásira dagadtak és... És James rájött, hogy nem is ez történt. A világ ugyanolyan maradt, ő lett kisebb.

Hirtelen eszébe jutottak Trelawney szavai.

Óvakodj a zöldtől!

Ennyit erről! Máskor fogalmazhatna pontosabban!

Hallotta, hogy a nevét kiáltják, de hiába kiáltott vissza, nem hallották. Ő látta őket, óriásiak voltak, és felfelé kellett néznie, de látta őket. Ők viszont nem tudták, ő hol van.

Végül a többiek is rájöhettek, hogy nem tud válaszolni. Hugo térdre ereszkedett, és kutatni kezdett a padlón. Amikor megtalálta, óvatosan a tenyerébe vette, és talpra állt.

– Amint Rose magához tér, megcsinálja a bájitalt, ami visszanöveszt!

– Ha még egyszer hallgatok Lilyre, üssetek meg – motyogta James, de tudta, hogy akár kiabálhatna, akkor sem hallanák meg.

Hugo kinyújtotta a tenyerét, és hagyta, hogy James kényelmesen elhelyezkedjen. Ez persze nem volt teljesen stabil talaj, mert a kisebbik Weasley bárhogy igyekezett is, remegett a keze, de amint leült, már nem volt olyan vészes.

Páholyból nézhette, hogy Rose és Scorpius megint táncolni kezdtek, ezúttal ismét külön, de valamilyen hátborzongató módon mégis együtt.

– Mint valami őrült násztánc – állapította meg James.

Aztán hirtelen a tánc csúcspontján, amikor Rose és Scorpius a terem két ellentétes sarkába húzódtak, hogy aztán nekifutva majd középen találkozhassanak – legalábbis James úgy gondolta, hogy ez következett volna – egy óriási gurkó repült be az ablakon.

James csak arra tudott gondolni, hogy az a nap már nem lehet ennél őrültebb.


Két óra múlva az eufóriaelixír hatása nyomtalanul elmúlt. Illetve nem teljesen nyomtalanul. Rose – amint rájött, mit csinált korábban – elpirult, és belevetette magát a növesztő bájital elkészítésébe. Scorpius is zavarban volt, tőle szokatlan módon nem szólt egy szót sem.

Újabb két óra elteltével elkészült a bájital, és James visszanyerte eredeti méretét. Addigra már hajnali négy felé járt az idő, és mindenki csak arra vágyott, hogy lefeküdhessen aludni.

– Lily, ezért még számolunk – mondta James, amint visszaváltozott. – Mondtam, hogy csak az időnket pocsékoljuk.

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte az értetlenül. – Hiszen teljesítettük, amiért jöttünk.

– Mi?

– Ha nincs az eufóriaelixír, Scorpius nem táncolt volna, és akkor őt találja el a gurkó. A becsapódás magasságából ítélve épp kupán vágta volna. És amekkora erővel jött...

– De ha mi nem vagyunk, akkor Scorpiusnak esze ágában sem lett volna a bájital szertárba jönni!

– Azt sosem tudhatod – mosolygott elégedetten Lily, aztán kiszökdécselt a szertárból.

Kommentek :)