Egy végzős Dursley Roxfortban - 12. fejezet  

Posted by Deszy in

12. fejezet
Irány a Roxfort!


Dahlia nem volt olyan gyors, mint szerette volna. A csomagok már nem lassították őket, mivel amint átlépték a falat, lebegtetni kezdte őket, de ezzel csak azt érte el, hogy Emma megtorpant, és csodálattal bámulta a repkedő bőröndöket. Még a kezét is kinyújtotta, és végighúzta az egyik alatt, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak képzeli, hogy az orruk előtt lebeg.

Ezt Dahlia még aranyosnak is találta volna, ha nem lassítja őket vissza annyira, hogy Oliver még azelőtt odaérjen, hogy elérnék a biztonságot menedéket, amit jelenleg Hugo, Nara, Lily és a többiek jelentettek.

– Már vártalak. – Oliver széles vigyora semmit sem változott, mióta utoljára látta, de persze ez nem volt meglepő, tekintve, hogy ez sajnos nem volt túl régen.

Emma feljebb emelte a fejét, hogy lássa a fiút, aztán elpirult. Fantasztikus, gondolta Dahlia, de inkább nem tette szóvá a dolgot.

– Akkor maradj itt, és várj még egy kicsit, én meg megyek a dolgomra.

A fiút láthatóan cseppet sem bosszantotta a válasza, ami őt viszont nagyon is bosszantotta.

Hirtelen Emma vékony hangját hallotta meg.

– Ő a fiúd?

Oliver felkacagott.

– Máris szimpatikus. Jó szeme van.

Dahlia csak morgott, és tiltakozva megrázta a fejét. A fiú közben leguggolt, hogy körülbelül egy magasságba kerüljön a kislánnyal.

– Oliver vagyok, te pedig...

– Emma – felelte szégyenlősen.

– Emma, akkor most mondd meg! Hát nem illenénk tökéletesen össze?

A kislány hevesen bólogatott.

– Ugyanolyan szép a hajatok – mondta.

– Hát ez fantasztikus! Most már a gyerekeket is megrontod. – Dahlia Emmához fordult. – Ne hallgass rá, nem minden arany, ami fénylik.

– Szóval elismered, hogy jóképű vagyok?

Dahlia szó nélkül újra megragadta Emma kezét, aztán az előbbinél sokkal határozottabban kezdte húzni a barátaihoz. A világ minden galleonjáért sem akart hátranézni, de Oliver nevetését még így is hallotta.

– Jól indul az év? – kérdezte Lily, és a fejével a mardekáros felé intett.

– Képtelen leszállni rólam.

– Úgy látom, nincs egyedül – mosolygott Hugo, a Dahlia kezét szorongató lányra utalva.

Emma kérdőn felnézett.

– Ő a fiúd?

Hugo rekordsebességgel kapta fel a fejét a kérdésre, és a zavara tagadhatatlan volt. Hol Emmára, hol Liára nézett, az arca pedig olyan vérvörös színt öltött, amilyet csak nagyon ritkán.

– Nem, Emma. Ő a barátom.

Lia mindenkit sorban bemutatott, és rögtön el is felejtette Olivert, amint a barátait figyelte. Hugo kattintott néhány képet Emmáról, aki ennek először nem nagyon örült. Amikor azonban a fiú megígérte, hogy készít neki belőle egy albumot, amit majd évekkel később visszanézhet, végül még nevetett is, miközben Hugo fotózta. Lorcan és Lysander arról kezdtek neki magyarázni, hogy vigyázzon a füle mögé dugott virággal, mert az ilyenekben gyakran bújnak el a babintok, de mielőtt kifejthették volna, mik azok a babintok, Lily oldalba könyökölte Lorcant, mire az rögtön elhallgatott.

Nara Albusszal beszélgetett, talán már búcsúzkodtak, hiszen Al a Roxfortba már nem jöhetett velük, szóval most tudtak még lopni néhány együtt töltött percet. Lia inkább nem is zavarta őket. Helyette Tiffel beszélgetett, aki Párizsban nyaralt, és elragadtatottan mesélt arról, hogy mennyi mindent látott.

Dahlia közben nem bírta ki, körbenézett. Rengeteg ismerős arc volt a peronon, de Jamest sehol sem látta. Remélte, hogy kijön elköszönni tőlük, de biztosan megint lefoglalta az edzője. Tényleg olyan volt, mint egy hajcsár, Lia elképzelni sem tudta, hogy bírja a fiú. Nem éppen arról volt híres, hogy betartja a szigorú szabályokat.

Amíg ezen gondolkozott, Loo lépett oda hozzájuk.

– Jó napot, Weasley professzor – ugratta, de aztán hamar rájött, hogy alig néhány óra múlva tényleg így kell majd szólítania.

– Kérlek, legalább amíg fel nem szállunk a vonatra, szólíts Loo-nak. Kérlek!

– A tanár úrnak nem tetszik az új munkája?

– A munkával semmi bajom, de nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne a neveteken szólítsalak titeket.

Erre a részére Lia eddig még nem is gondolt. Elég nehéz volt az, hogy neki Weasley professzoroznia kell, de azt csak most fogta fel, hogy ezentúl nem Dahlia lesz a fiú számára, hanem Ms Dursley, esetleg Dursley kisasszony. Csodálatos, mintha nem lenne elég baja!

– Biztosan nehéz lesz, de menni fog – kapcsolódott be a társalgásba Tiff. – És ennyi áldozatot megér, hogy végre rendes Átváltoztatástan tanárunk legyen.

Lia bólintott, aztán hallgatta még egy ideig, amint Tiff és Loo Jasonről beszélgetnek. Hirtelen felindulásból Emmához fordult.

– Emma, hadd mutassam be a legjobb tanárt, akitől idén tanulni fogsz.

Loo kedvesen üdvözölte, de ez nem is lepte meg Dahliát.

– Akkor ő a fiúd? – kérdezte, hol Loo-ra, hol Liára nézve.

A boszorkány kényszeredetten felnevetett.

– Nem, Emma, ő sem az.

Loo kíváncsian felvonta a szemöldökét.

– A fiúd?

Dahlia érezte, hogy most ő pirul el.

– Befelé jövet összefutottunk Oliverrel – válaszolta egyszerűen, mintha ezzel mindent elmondott volna.

– De ugye nem...?

– Persze, hogy nem! – csattant fel a lány. – Ennyire kétségbeesettnek tűnök?

Loo nevetett.

– Nem, annak nem.

A beszélgetést a Roxfort Expressz szakította a félbe, a jelzéssel, hogy a vonat hamarosan indul. Dahlia tudta, hogy Hugo már biztosan foglalt nekik kabint, ez minden évben így ment, de hirtelen eszébe jutott, hogy arra nem is gondolt, mi lesz Emmával. Persze, elfért volna velük, de talán jobban tette volna, ha összeismerkedik néhány elsőssel.

Tiff mintha ugyanerre gondolt volna.

– Van egy ismerősöm, aki szintén most kezd a Roxfortban. Bemutatlak neki, biztos, örülni fog.

Lia biztatóan Emmára mosolygott, aztán nézte, ahogy eltűnik a vonatban Tiffel. Szép lassan mindenki elkezdett felszállni, Loo-nak is mennie kellett.

Ő is épp indulni készült, amikor hirtelen valaki megérintette a vállát.

– Csak nem gondoltad, hogy búcsú nélkül hagylak?

Dahlia ezer közül is felismerte volna a hangot, úgyhogy amint megfordult, rögtön a fiú nyakába vetette magát.

– Azt hittem, már nem jössz.

– Nélkülem nincsen roxforti indulás, ezt már tudhatnád.

James meglehetősen nyúzottnak tűnt, a ruhája lógott rajta, és Dahlia azt is észrevette, hogy még sáros a füle mögött. Edzésről jött, és láthatóan nagyon kellett sietnie, hogy még tizenegy előtt ideérjen.

– Nem is lett volna ugyanolyan, az biztos. Már az éjszakai túrák sem ugyanolyanok nélküled.

James átvetette a karját Dahlia vállán, és magával húzta a vonat felé.

– Az is csoda, hogy eddig még nem buktál le nélkülem.

– Akarod mondani, a Tekergők nélkül.

– Most megsértettél. Hiszen tudhatnád, hogy a vérbeli Tekergő áll melletted.

– Hát persze! Szeretnéd ha új köszönést is bevezetnénk a tiszteletedre?

– Új köszönést? – ráncolta a szemöldökét James, mert nem értette, mire gondol a lány.

– Hát, valami olyasmire gondoltam, mint „Esküszöm, hogy rosszban sántikálsz”.

James nevetett, aztán hirtelen irányt változtatott.

– Hová megyünk? Hugóék ott vannak! – értetlenkedett Dahlia.

– Az lehet, de nincs kedvem azt nézni, ahogy az öcsém meg a barátnője szerelmes pillantásokat váltva könnyes búcsút vesznek egymástól.

– Szóval akkor nincs könnyes búcsú? Pedig én úgy reménykedtem! – ugratta a lány Jamest.

– Mellettem maximum a nevetéstől könnyezhetsz. Egyébként is, úgy csinálnak, mintha nem tudnák mindketten, hogy Al már a héten be fog szökni, hogy meglátogassa. Persze csak miután írt egy nyálas levelet arról, hogy mennyire hiányzik neki.

– Hú, de cinikus itt valaki!

– Cinikus? Túl sokat voltál Rose-zal.

– De most komolyan! – lökte oldalba Dahlia. – Aranyosak együtt.

– Van az a szintje az aranyosnak, amitől már rosszul van az ember.

– Csak féltékeny vagy, mert te még nem éreztél így – nevetett a boszorkány.

– Honnan tudod, hogy nem? – James nevetett, de amikor Dahlia a szemébe nézett, nem a szokásos vidámságot látta. – Egyébként pedig te beszélsz? Te sem voltál még szerelmes.

– Honnan tudod, hogy nem?

A Roxfort Expressz megint sípolt, ez volt az utolsó figyelmeztetés, hogy a diákok felszálljanak. James mégis úgy döntött, hogy odamennek a többiekhez, és gyorsan elbúcsúzott a húgától.

– Aztán semmi jót ne halljak! – kacsintott James, amikor Dahlia felszállt.

Dahlia Hugóval és Narával osztozott a fülkén, mint mindig. Lilyék a többi griffendélessel ültek, és ez senkinek sem okozott gondot. Persze Nara nem sokáig maradhatott, hiszen iskolaelsőként dolga volt a prefektusokkal, de azért még így is mindig velük töltött egy kis időt.

– Emma hová tűnt? – kérdezte Hugo, amikor végre minden holmijukat sikerült elrendezniük. Nara addigra már el is tűnt, és megígérte, hogy legkésőbb egy órán belül visszatér.

– Az elsősökkel.

Hugo bólintott, aztán megint felemelte a nyakában lógó fényképezőgépet, és kattintgatni kezdett.

– Nem csináltál még elég képet? – tréfálkozott Dahlia. Természetesen tisztában volt vele, hogy ha Hugóról volt szó, akkor nem létezett olyan, hogy elég kép. Ha tehette volna, akkor még álmában is kattintgat.

– Az iskolaújságnak kell – vonta meg a vállát Hugo.

– Ennyi képpel meg tudnánk tölteni az összes idei számot – folytatta Dahlia, de a fiút egyáltalán nem zavarta, mert ő is nevetett.

– Akkor nem zavart annyira, hogy sok képet készítettem, amikor bájitaltanon kellett fotóznom – vigyorgott a fiú.

– Ezt nem ér felemlegetni! Lila trutyi csöpögött a hajamból, még jó, hogy nem akartam, hogy az kerüljön a Roxforti Hírmondóba!

– Ismerd el, hogy ha nem fotózok folyamatosan, akkor nem lett volna egyik sem elég jó neked.

– Nem én vagyok a fotós! Neked se lett volna elég jó egy olyan kép, amin úszok abban a nyálkában.

– Tévedés. Én imádom rólad azt a nyálkás képet.

Dahlia kiöltötte rá a nyelvét, mire megint nevettek. Ritkán fordult elő, hogy előkerült Hugo vicces oldala, leginkább csak akkor, amikor ketten vagy hárman voltak. De olyankor kifejezetten szórakoztató volt. Nem olyan önimádó, mint James és nem olyan tenyérbemászó, mint amikor Oliver viccesnek gondolta magát.

– Ha bárkinek is meg mered mutatni! – fenyegette Dahlia Hugót, és közben még az ujját is megrázta, bár tudta, hogy ettől a fenyegetés csak komolytalanabbnak tűnik.

– Pedig kellene egy címlapfotó a nyitószámra, és arra gondoltam...

– Ne merészeld!

– Jól van, Lia, nyugi! De ismerd el, hogy szereted, hogy fotózok!

Dahlia ezen elgondolkozott. Tulajdonképpen soha nem töprengett azon, hogy szereti-e, amit a fiú csinált. Hugónak legalább annyira része volt a fényképezőgépe, mint ahogy Narának a könyvek vagy Jamesnek a Tekergők. El sem tudta volna képzelni a gépe nélkül, és szinte furcsa lett volna, ha nem hallja rendszeres időközönként a kattogó hangot. Ráadásul Hugo tényleg tehetséges volt, és nem csak azért gondolta így, mert a barátja. Ahogy teltek az évek, ez egyre nyilvánvalóbbá vált.

– Rendben van, elismerem. Szeretem, hogy fotózol, és furcsa lenne nélküle – tartotta fel a kezét megadóan. Hugo abban a pillanatban kattintotta el megint a gépet.

– Egyébként hoztam neked valamit, bár azt hiszem, már nincs rá szükséged.

Dahlia kérdőn felvonta a szemöldökét, és kíváncsian vette el a füzetet, amit Hugo felé nyújtott.

Egy kis tanácsadó prospektus volt boszorkányoknak és varázslóknak, elképzelni sem tudta, honnan szerezte a fiú.


Hogyan ragadjunk újra pálcát?
Tanácsok a visszaálláshoz balul elsült átkok után


Hugo kényelmetlenül ficánkolt, miközben Dahlia gyorsan átfutotta, miről is van szó.

– Tudom, hogy te nem csináltál semmilyen félresikerült átkot. De gondoltam... Gondoltam, segít, hogy egy nagy trauma után hogy lehet újra varázsolni, és...

Dahlia felpattant, és megölelte a fiút.

– Köszönöm!

Igaza volt abban, hogy már nincs szüksége a prospektusra, de attól még nagyon jó érzés volt tudni, hogy ennyire aggódott érte.

– Én is hoztam ám valamit neked.

– Nekem? – kérdezte döbbenten Hugo.

Dahlia felkapta a kosarat, amibe Petuniával egy fél élelmiszerraktárat felhalmoztak, mélyen beletúrt. Szinte rögtön megtalálta az almás pitét, és a fiúnak nyújtotta.

– De nehogy azt hidd, hogy én sütöttem!

Hugo felnevetett, és vett belőle.

– Lia, tudom, hogy te nem tudsz sütni.

– Anya csinálta – vallotta be, aztán mindent kitálalt Hugónak.

Elmesélte, mi történt Madam Malkinnál, amikor elváltak tőlük az Abszol úton – amikor szóba került a nyaklánc, Hugo rögtön Dahlia nyakára kapta a pillantását, és amikor meglátta a dáliás medált, halványan elmosolyodott –, aztán mesélt Petunia különös nyugodtságáról, és végül beszámolt az aznap reggel történtekről is.

– Szerinted megőrült? – kérdezte, mert még mindig kicsit tartott ettől a lehetőségtől.

Hugo félretette a sütit, amit addig evett, aztán megfogta mind a két kezét.

– Nem őrült meg, csak szeret téged.

– De hát régen...

– Néha kell egy kis idő, amíg rájövünk, hogy mi a helyes. Ha olyan emberek között nősz fel, mint amilyen Harry is, akkor kicsit nehezebb ezt megérteni. Vannak, akiknek nem olyan nehéz szétválasztani a jót és a rosszat, ilyen Harry is. De vannak, akik félnek, és egyszerűen csak szükségük van egy kis időre, amíg összeszedik a bátorságukat és megtalálják a helyes utat.

Dahlia oldalra döntötte a fejét, és hirtelen meg is feledkezett Petuniáról.

– Mikor lettél te ilyen... bölcs?

Hugo felnevetett.

– Hát nem a Hollóhátba kerültem?

Dahlia inkább hallgatott, és nem mondta meg a fiúnak, hogy még mindig nem érti, hogyhogy nem a Griffendélbe osztotta a Teszlek Süveg.

Valaki hirtelen felrántotta a fülke ajtaját. Lorcan és Lysander álltak ott, mögöttük pedig már érkezett Lily és Tiff is.

Lorcan amint meglátta a pitét Hugo kezében, elkiáltotta magát.

– Süti!

A következő pillanatban már nyakig volt a kosárban. Lily nagyot sóhajtott, a szemét forgatta és Dahlia felé tátogta, hogy: Sajnálom.

Dahlia csak megvonta a vállát, aztán visszatátogta: Fiúk.

Hugo még próbálta menteni a menthetőt, és legalább a saját adagját eltávolítani az ikrek tűzvonalából. Dahlia rákacsintott, aztán anélkül hogy elővette volna a pálcáját, Hugo felé lebegtetett egy újabb szelet almás pitét.

– Anya neked sütötte, szóval megérdemled.

– Nekem? – kérdezte csodálkozva Hugo.

– Jó benyomást tehettél rá, ha varázsló létedre még a kedvenc sütidet is megjegyezte.

– De hát én nem csináltam semmit, csak...

– Csak magadat adtad. A cuki varázsló, akinek még a megátalkodott mugli anyám sem tud ellenállni.

Hugo elpirult, amitől valamiért még hangsúlyosabbak lettek a szeplők az arcán, és inkább tovább ette a sütijét. Dahlia lehuppant mellé, mert a többiek elfoglalták a helyét, aztán boldogan nézte, ahogy a barátai tömik magukba az otthonról hozott ételeket. Amikor a büfékocsi megérkezett, a boszorkány csak benézett, és a fejét csóválva haladt is tovább – itt már nem volt szükség rá.

Egy végzős Dursley Roxfortban - 11. fejezet  

Posted by Deszy in

11. fejezet
Valami új kezdete


Dahlia a talárszabászatban történt incidens után úgy rohant vissza Harryékhez, mintha legalábbis halálfalók üldöznék. Valójában azonban az Oliverrel való találkozás emlékétől és Petunia egyelőre még fel nem tett kérdéseitől akart szabadulni. Újra meg újra visszaidézte, mi is történt néhány perccel korábban, és nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Oliver túlságosan is könnyen az ujja köré csavarta az édesanyját. Lehet, hogy varázsló volt és ráadásul még mardekáros is, de Dahlia úgy sejtette, Oliver könnyedén az összes orvoscsemete elé került az anyja listáján, már ami az ő kívánatos udvarlóit illeti. És ez nem tetszett neki, az pedig még kevésbé, ha arra gondolt, mit fog válaszolni Petunia kérdéseire. Csak remélni merte, hogy ha elérik a fiúkat, azok a kérdések ott is maradnak édesanyja fejében.

Ezért úgy loholt, hogy az Abszol úton több boszorkány is mérgesen nézett utána, egy kifejezetten ronda látvány nyújtó, foghíjas néni pedig még morgott is valamit a bajsza alatt. Idegesítő módon férfiakat egyáltalán nem zavarta a dolog, amint Liára pillantottak, a homlokukon megjelent dühös ráncok nyomban kisimultak, és idegesítő vigyor vette át a helyüket.

Végül rekordidő alatt érkeztek meg a fagyizóhoz, és mindketten lihegtek, mire a két varázsló meglátta őket.

– Hát veletek meg mi történt? – kérdezte Harry.

Hugo is érdeklődve méregette Dahliát, hátha megtalálja a magyarázatot. A lány csak megrázta a fejét, a barátja pedig annyiban hagyta a dolgot.

Nem is kérdezett, még akkor sem, amikor már rég otthon voltak, a Privet Drive-on. Dahlia tudta, hogy arra vár, magától elmondja neki, de egyelőre semmiképp sem volt kedve hozzá. Tudta, hogy Hugo megértené, az Oliver téma mégis olyasmi volt, amit igyekezett kerülni.

Petunia elől azonban nem menekülhetett, hiszen egy házba voltak összezárva. Dahlia úgy tett, mintha nem venné észre a lopott pillantásokat, és az alkalmakat, amikor édesanyja szóra nyitotta a száját. A faggatózásra sem reagált, aztán hogy mégis kinyögjön valami választ, gyorsan elhadart néhány dolgot, amit Oliverrel tudott. Csupa semleges információ, semmi lényeges. Olyasmiket hogy mik a közös óráik (sajnos kettő is volt), hogy mindketten írnak a Roxforti Hírmondóba.

Amikor már nem volt több kérdés, végre száműzhette a fiút a gondolataiból, és az új roxforti tanévre koncentrálhatott.

Életében először nem kellett rejtőzködnie, amikor összecsomagolt. Persze volt egy kis része – igazából nem is olyan kicsi –, amelyik nem akarta ezt, hiszen ez csak azért következhetett be, mert meghalt az édesapja. De így is felszabadító érzés volt, hogy szabadon rakosgatta egyik helyről a másikra a tankönyveit, amíg sikerült eldönteni, melyikre lesz szüksége és melyikre nem. Aztán következtek a ruhái és az egyéb varázseszközök, és végül minden egyéb, amire szüksége volt, például Veda bagolycsemegéje.

Azon, hogy minden eddiginél több holmit csomagolt el, meg sem lepődött. A végzős év minden szempontból hosszúnak ígérkezett. Bár talán darabszámra kevesebb tankönyvet kellett megvenniük, mint az addigi években, ám az a kevés, ami a listáján szerepelt, meglehetősen vaskos olvasmánynak bizonyult. Ahhoz, hogy a kiválasztott tárgyakban tényleg elmélyüljenek, a RAVASZ előtt elképesztő mennyiségű tananyagot kellett még megtanulniuk, és minden eddiginél nehezebb varázslatokat begyakorolniuk. A magasabb szintű varázslatok miatt el kellett csomagolnia a korábbi években beszerzett tankönyveit is, mert sohasem tudhatta, mikor lesz szüksége ismétlésre.

Az indulás előtti napon még megírta az utolsó leveleket a barátainak, és Veda lelkére kötötte, hogy feltétlenül érjen vissza még aznap, mert nem akart egy üres kalitkával rohangálni. Az igazság az, hogy azt akarta, Veda ott legyen vele a pályaudvaron, amikor utoljára indul a Roxfortba.

A bagoly nem is okozott csalódást, Dahlia másnap reggel a szobájában találta az alvó Vedát, aki valamikor az éjjel érkezett, és anélkül repült be a nyitott ablakon, hogy felébresztette volna őt.

Amikor a rengeteg holmijára nézett, bátorságot merített a tudatból, hogy már csak néhány óra választja el a barátaitól. Megmarkolta a pálcáját, és anélkül lebegtette le a csomagokat, hogy bármilyen varázsigét elsuttogott volna. Legalább gyakorolta a nonverbális varázslást.

Legnagyobb döbbenetére Petunia nem kapott szívrohamot, amikor megérkezett a csomagokkal az előszobába. Egy szót sem szólt akkor sem, amikor azok a magasból a földre pottyantak, majd anélkül, hogy Dahlia hozzájuk ért volna, takaros rendben egymás tetejére szökkentek.

A következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy Petunia abbahagyta, amit eddig csinált, és a bőröndöket nézegeti.

– Lily is ugyanígy csinálta régen – jegyezte meg. – Persze neki nem volt ennyi csomagja.

Dahlia döbbenten nézett a konyhában újfent eltűnő édesanyja után, majd rögtön utána ment. Tisztázniuk kell végre az egész helyzetet. Nem gondolta, hogy a döbbenete tovább nőhet, pedig így lett. A konyhaasztalon ugyanis egy nagy halom becsomagolt étel pihent takaros kis csoportokban. Voltak szendvicsek, különböző saláták dobozokban, Dahlia még többféle süteményt is észrevett. Olyan volt, mintha parti készült volna.

– Ez mi? – kérdezte.

– Nektek készítettem az útra.

– Nekünk?

– Neked és a barátaidnak. Hugo mondta, hogy szereti az almát, úgyhogy sütöttem almás pitét is. Adhatnál belőle annak a másiknak is. Hogy is hívták?

– Almás... Hogy mi?

Petunia mindeközben tovább csomagolt, és valahonnan még egy piknikkosarat is előkerített. Összeráncolt homlokkal nézegette, majd megcsóválta a fejét.

– Nem fog beleférni.

– Anya! Megállnál egy pillanatra?

Az egy dolog, hogy az édesanyja jobban viselte a varázslást, mint eddig bármikor, de ez olyan volt, mintha valami párhuzamos univerzumba került volna. Kezdett komolyan aggódni Petuniáért. Lehet, hogy idegösszeomlása van?

A nő a kezét tördelte, és látszott, hogy nagyon ideges.

– Mi ez az egész? – fakadt ki Dahlia, és közben leült, mert nem bírta tovább. – Eljössz az Abszol útra, és hihetetlenül jól kezeled. Nem zavarnak a repkedő bőröndök sem. De most még sütsz is, hogy legyen mit ennünk a varázsló barátaimmal? – A varázsló szót direkt kihangsúlyozta.

Petunia hosszúnak tűnő ideig nem válaszolt. Fel-alá járkált a konyhában, aztán végül megállt és kihúzta magát. Olyan határozottnak látszott, mint amilyennek Dahlia még sosem látta.

– Nem fogok még egy embert elveszíteni, akit szeretek. Ha ehhez el kell fogadnom, hogy tárgyak repkednek a házamban, és hupilila csillagok hullanak a plafonról, akkor ezt fogom tenni.

Dahlia leesett állal nézte. Úgy tűnt, az édesanyja nem akar több szót fecsérelni a témára, mert mintha mi sem történt volna, folytatta a csomagolást. Megpróbálta az összes ételt bepréselni a kosárba, de nem sikerült.

– Most is tizenegykor indul a vonat? Mert akkor még elmehetnénk gyorsan a nagyobb kosárért. Vagy Dudlus elhozhatná, amikor érted jön, fel is hívom Violát.

– Anya! Nem lesz rá szükség.

Még csak egyszer csinált ilyet, de most úgy érezte, muszáj sikerülnie. Nem igazán értette, miért érzi akkora szükségét, hogy ő oldja meg a gondot, méghozzá varázslattal, de ez volt a helyzet. Talán azt akarta bizonyítani Petuniának, hogy a varázslat jó dolog, vagy egyszerűen csak ellenőrizni, hogy tényleg komolyan gondolta-e, amit mondott. Vagy esetleg megköszönni, hogy végre elfogadja?

Fogalma sem volt, de a pálcáját a doboz felé tartotta, és úgy koncentrált, mint talán még soha azelőtt. Egyszerre vetette be mindkét Dahliát. A boszorkány a varázsigét mormolta magában, minden egyes szótagot tökéletesen hangsúlyozva, a pálcáját milliméterre pontosan úgy mozgatva, ahogyan azt tanulta. De valahol mélyen a véla énje is mocorgott a nagy koncentrációtól. Ez a fele a varázslatnak egy sokkal ősibb, elemibb fajtáját vetette be. Mindezt azért, hogy néhány pillanattal később a kosár elnyelve az összes belepakolt ételt.

Petunia tátott szájjal nézte. Amikor Dahliára emelte a tekintetét, a lány még látta a régi félelmet és tartózkodást a szemében, de aztán hirtelen lerázta magáról.

– Akkor azt hiszem, vághatok még néhány szeletet mindenből.

Mire Dudley megérkezett Liáért, már a fél Roxfortnak elég étel volt a piknikkosárban. Még jó, hogy a súlya nem volt olyan nehéz, mint kellett volna lennie, mert elég nehéz volt a bőröndöket is kicipelni a kocsiig, majd beemelni a csomagtartóba varázslás nélkül.

– Nehogy elfelejts írni, amíg ott vagy. Elvárom, hogy legalább hetente egyszer írj – kötötte Petunia a lánya lelkére a kocsiban. Dahlia látta, hogy Dudley lopva a visszapillantó tükörbe néz, hogy biztosan az édesanyja mondta-e azt, amit hallott. Ő maga is nehezen akarta elhinni a hirtelen jött pálfordulást.

– Nálunk nincs posta.

Petunia legyintett.

– Hát persze, hogy nincs. De nem ezért viszed Vedát?

Lia kényszeredetten bólintott. Valóban tud levelet küldeni Vedával, de az egész még mindig nagyon furcsa volt. Szinte képtelen volt maga elé képzelni a jelenetet, amint Petunia készségesen beengedi a baglyot az ablakon, hogy aztán leoldozza az üzenetet a lábáról.

– Írok majd – ígérte meg végül mégis. Ez a nap már úgysem lehet furcsább.

Legszívesebben rögtön rohant volna, hogy mindent elmondjon Hugónak, és megkérdezze, hogy nem lehet-e, hogy kimosta az agyát, amíg nem figyelt az Abszol úton. Almás pite?

Így amikor végül megérkeztek a King's Crossra, Dahlia már tépte is fel a kocsi ajtaját, mert olyan gyorsan a kilenc és háromnegyedik vágányon akarta találni magát, amilyen gyorsan csak lehetséges. Nagyon gyorsan meg is érkeztek a kilences és a tízes vágányhoz, és Dahlia megfordult, hogy elbúcsúzzon. Az újonnan jött lelkesedés talán még arra is rávitte volna Petuniát, hogy át akarjon menni a fal túloldalára, de ezt meg akarta akadályozni.

– Írok – ismételte, amit már a kocsiban is mondott. – És nektek is – fordult a testvéréhez.

Petunia bólintott, és megölelte, és Lia legnagyobb örömére nem kérdezte meg, hogy vele mehet-e a vonathoz. Amikor elindultak, Dahlia még nézte őket egy ideig, ahogy távolodtak. Ennyire furcsa még soha nem volt az útja a Roxfortba, pedig valójában még el sem indult.

Aztán hirtelen észrevett egy szőke kislányt, aki a kilences és a tízes vágány között álldogált, és tanácstalannak látszott. Kétségtelenül Roxfortba igyekezett, ezt Dahlia ennyi év után már egy pillanat alatt képes volt megállapítani, még az elsősökről is. Hatalmas koffer volt nála, bár állatnak nyomát sem látta a lánynál. A kezében viszont a roxforti borítékot szorongatta, és a két vágány közötti falat nézte.

Lia még emlékezett, milyen volt először. Persze Loo ott volt vele, aztán Harryék is, de mégis idegen volt neki a világ, ahogyan úgy tűnik, a lánynak is.

– Szia – szólította meg. – Roxfortba mész? – kérdezte egyszerűen.

A kislány barna szeme kitágult, amikor meghallotta, mit kérdezett, és ijedten bólintott. Dahlia próbált biztatóan mosolyogni.

– Tudod, mit kell tenned?

A lány végre megszólalt. A hangja még vékonyabb volt, mint amilyennek várta, és kicsit remegett.

– A falon át. Elmagyarázták. De nem merek...

– Nem mersz átmenni. Ez érthető. Én is féltem, amikor először jöttem, de hidd el, hogy nem lesz semmi baj. – Hogy kicsit megnyugtassa a kislányt, bemutatkozott. – Dahlia vagyok. És te?

– Emma.

– Hát akkor, Emma, elmondom, mit fogunk csinálni, jó? – Megvárta, amíg Emma bólintott. – Megfogjuk egymás kezét, aztán lehunyjuk a szemünket, és rohanunk.

– De... Biztos, hogy el fog tűnni a fal?

Dahlia körbenézett, hogy megbizonyosodjon, nem figyeli őket senki. Szerencsére mindenki rohant, mint ahogy általában a vasútállomásokon. Úgyhogy előrenyújtotta a kezét, és miközben eltűrte Emma haját, egy kis virágot varázsolt a füle mögé. Emma rögtön odakapott, és amikor megérintette a szirmokat, megjelent az első mosoly az arcán. Még apró gödröcskéi is voltak a szája két oldalán.

– Bízz bennem! – kérte a boszorkány, a kislány pedig bólintott, és rögtön megfogta a kezét.

Dahlia még egyszer Emmára nézett, és kicsit irigyelte. Irigyelte, amiért még hét hosszú éve van a Roxfortban. De ahogy a fal felé közelített, kezében Emmáéval, elhatározta, hogy nem gondol erre. Még neki is van egy teljes éve, és senkinek és semminek nem hagyja, hogy tönkretegye az utolsó hónapokat, amiket a Roxfortban tölthet. Az utolsó évet, amikor a barátaival lakhat és a Hollóhát színeiben drukkolhat értük a kviddicspályán. Pontosan tudta, mi vár a végzősökre, és az biztos, hogy ő idén semmiből sem fog kimaradni.

Csak néhány századmásodperc volt, amíg átértek a falon, de ez is elégnek bizonyult, hogy szinte ünnepélyes esküt tegyen. Amikor pedig előbukkantak a túloldalon, kicsit minden a helyére került. Mert a Roxfort Expressz mellett, a gőzfelhők között rögtön észrevette a barátait, akik neki integettek. Látta Loo-t is, aki már nem griffendéles talárban volt, és Lia kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt, a tanára lesz, ő pedig csak egy a diákjai közül. De még ez sem ronthatta el a kedvét. Ahogyan Oliver sem, aki hirtelen szintén megjelent, és felé közeledett.

Dahlia gyorsan cselekedett, és magával húzta a kislányt, aki még mindig a kezét szorongatta.

– Gyere, Emma! Bemutatlak a barátaimnak.

Boldog születésnapot!  

Posted by Deszy in

Boldog születésnapot!



Harry még mindig alig fogta fel, hogy anélkül ünnepelhette a születésnapját, hogy aggódnia kellene. Persze, mindig akadt egy-egy gonosz varázsló, akivel aurorként szembe kellett néznie, de Voldemort már nem volt az életében.

Nehéz volt bárkinek is beszélnie róla, talán egyedül Ginny értette meg, mire is gondolt az első években, amikor kicsit úgy érezte, elveszítette egy darabkáját. Voldemort az élete része volt minden értelemben. Amellett hogy kísértette minden nap, jelen volt az elméjében, és magában hordozta egy részét is. Amikor eltűnt, minden furcsának tűnt.

Nem lehetett volna boldogabb, amiért végre legyőzték, és nem kellett többet féltenie a szeretteit, de a békesség, amit annyira várt, nem érkezett el olyan gyorsan, mint arra számított. A legtöbben könnyen visszaszoktak a régi életükbe, így volt ezzel még Ron és Hermione is, de neki ez több időbe telt.

De mindennek már sok-sok éve, és most már tényleg nyugodt lehetett.

– Boldog szülinapot, Apa! – szaladt oda hozzá apró lábain Lily, közben pedig már az ég felé nyújtogatta két kis karját. Harry nem okozott neki csalódást, amint odaért, felkapta a lányát, és a bal kezére ültette.

Lilyt egyáltalán nem zavarta a hirtelen magasság, gondolkozás nélkül hajolt az arcához, hogy cuppanós puszival ajándékozza meg. Egyszer jó kviddicsjátékos lesz belőle, gondolta Harry magában. Bár ezen nem is kellett volna meglepődnie, az édesanyja hivatásos.

– Kapok ajándékot? – kérdezte csillogó szemekkel, és reményteljesen nézett rá. Harry most már nem tudta visszafojtani a kacagását.

– Nekem van szülinapom. Nem nekem kellene ajándékot kapnom?

Lily hirtelen ráncolni kezdte a homlokát, mint aki mélyen elgondolkozott.

– Igazad van, Apa. – Azzal félelem nélkül ugrott le apja karjáról. Túlságosan vakmerő, ebből még baj lesz, állapította meg Harry.

Közben Ginny is megjelent, és nevetve figyelte, ahogy Lily a szobájába szaladt.

– Hova siet ennyire?

– Valószínűleg az ajándékomért. – Harry még mindig elgondolkozva bámult legkisebb gyermeke után. – Előre félek, mit fog csinálni pár év múlva. Ugyanolyan makacs és határozott, amilyen az anyja.

Ginny játékosan meglegyintette a vállát.

– Nem is tudom, kire ütött a másik két gyerek. Néztél te már a fiaidra?

Harry gondterheltem sóhajtott fel. Albusszal talán nem lesznek olyan nagy gondok, de Jamesen már most látszott, hogy bajkeverésre született. De soha nem tudta igazán megfegyelmezni, ez a feladat mindig Ginnyre várt. Albus külsőre juttatta eszébe mindig az édesapját, James azonban a természeténél fogva túlságosan is Siriusra emlékeztette. És ki tudna megzabolázni egy igazi Tekergőt?

Ginny közelebb hajolt, ezzel visszarángatva Harryt a földre.

– Boldog szülinapot! – csókolta meg, de épp amikor már kezdtek volna belemerülni a dologba, James és Albus félbeszakították őket.

– Fúj! – nyögött fel James, és közben még undorodó arcot is vágott.

– Mit csináltatok már megint? – feddte meg őket Ginny, hiszen a két fiú talpig sárosan érkezett vissza a kertből. Harry elképzelni sem tudta, hogy csinálták, de még a hajukból is megszáradt sárdarabok potyogtak. – Azonnal fürödjetek meg, mielőtt a nagyi ideér!

Albus el is indult, James azonban csak nevetett, és szándékosan félrerántotta Sirius édesanyjának portréja elől a függönyt, a nő pedig rögtön rákezdett a sárvérűekről írott beszédének.

James kuncogott, és még visszaszólt a lépcsőtől.

– Tévedni tetszik! Ez nem sárvér, ez csak sár.

Harry a fejét csóválta. Határozottan sok gondjuk lesz még Jamesszel.

– Apa, Apa! – kiabálta Lily, és kezében egy papírral rohant le a lépcsőn. – Itt az ajándékod! James segített megcsinálni!

A kislány izgatottan nyújtotta át neki a papírt, aminek a sarkára még egy piros masnit is ragasztott.

Harry ekkor kezdett csak igazán, szívből nevetni. Egy montázs volt az aznapi róla írott cikkekből. Lily még bizonyára nem tudta elolvasni őket. A kis túlélő újabb szülinapot élt meg, Isten éltesse Harry Pottert, a megmentőt!, A kiválasztott élete címszavakban

Ilyen és hasonló címeket olvashatott, aztán megtalálta a legjobbat, és szinte meg sem kellett néznie, hogy tudja, ki a szerzője. Harry Potter és a nagy átverés – Nem is július 31-én született?

Lily felhúzta az orrát, és kérdőn nézett rá.

– Nem tetszik? – kérdezte elkámpicsorodott hangon.

Harry lehajolt, hogy megint felkapja a lányt, és egy puszit nyomott az orrára.

– Hát persze, hogy tetszik. Gyönyörű!

És Harry életében először tényleg szívesen látta a cikkeket, amiket róla írtak. Na nem a rengeteg sületlenség miatt. Hanem mert tudta, hogy a lányának egy cseppet sem számít, hogy az édesapja híres, ahogyan neki sem számított. Csak az volt a fontos, hogy végre nyugodtan ünnepelhet a családjával.

Meglepi - Oliver szemszög!  

Posted by Deszy in

Madam Malkinnál
(Oliver szemszög)


Oliver rögtön észrevette a szőke hajat, amint a lány kilépett a Kviddics a javából üzletből. Elképzelése sem volt, vajon mit keresett ott, amikor pontosan tudta, hogy Dahlia mindennél jobban utál repülni. Nem mintha nem szívesen képzelte volna el a lányt egy seprűnyélen, amint a kviddicspályán rója a köröket, nagyon is el tudta képzelni, amilyen harcias volt. Imádna ellene játszani egy Mardekár-Hollóhát találkozón.

Aztán meglátta, hogy nincs egyedül, és minden világossá vált. Weasley. Olyan volt, mint egy árnyék, mindig követte Dahliát, és saját becenévvel illette. Akárhányszor meghallotta, ahogy Hugo Liának szólítja, legszívesebben megmondta volna neki, hogy van rendes neve is, szólítsa úgy. Dahlia.

Mindig is utálta a beceneveket. Az Oliver elég hosszú név ahhoz, hogy becézzék, de senkinek sem hagyta, hogy Oli vagy más hasonló, idióta néven emlegesse, és nem értette Dahlia miért nem teszi ugyanezt.

Persze nyilvánvaló volt, hogy a legkisebb Weasley fülig szerelmes a lányba. Állandóan elpirult mellette, és csak úgy csüggött minden szaván. Idegesítően nyilvánvaló volt, mire vágyik. Márpedig pontosan arra vágyott, amit Oliver is akart, de tudta, hogy nem lehet olyan elszánt, hogy megszerezze, mint amilyen ő.

Követte őket, és nem is kellett sokat várnia, hogy Dahlia kilépjen a fagylaltszalonból. Nem volt egyedül, de akárki is volt vele, legalább nem Hugo akaszkodott rá megint.

Egy nő állt mellette, Oliver nem látta túl jól, mert nem akart túl közel menni, nehogy észrevegyék. Amint azonban beléptek Madam Malkinhoz, várt még egy percet, és beosont az üzletbe. Régóta járt már oda, pontosan tudta, mivel tudja lekenyerezni az eladókat, hogy békén hagyják néhány percre. Elég volt egy-egy jól irányzott bók, és a tenyeréből ettek.

Madam Malkin is, bár ő azért nehezebb dió lett volna. Túlságosan harsány kacagással fogadta a bókokat, és felhívta volna a figyelmet rá. De szerencsére ő most épp Dahliával volt elfoglalva, így Oliver elrejtőzhetett egy bábu mögé, és onnan hallgathatta, miről beszélnek.

Dahlia először megrendelte a szokásos, unalmas talárokat, amiket úgy utált. Oliver tudta, hogy minden évben újat vesz belőlük, és odafigyel, hogy tökéletesen álljanak rajta, de amint lehetett, rögtön megszabadult tőlük. Aztán megrendelte a ballagási talárt, ami a Hollóhát kék-bronz színeiből készül majd, ellentétben az ő zöld talárjával.

Ez nem volt túlságosan érdekes téma, ezért Olivernek lehetősége nyílt, hogy jobban megfigyelje a Dahliával érkezett nőt is. Csontos volt és magas, a kelleténél hosszabb nyakkal. Az arca már ráncos, a haja őszes. Egy cseppet sem hasonlított Dahliára, mégis a pillantásból, ahogy a lányt méregette, biztos volt benne, hogy csak az édesanyja lehet. Nem sokat olvasott Harry Potter életéről, de azt még is ő is tudta, hogyan néztek ki Dursleyék, és ez itt kétségtelenül Petunia Dursley volt.

Fekete ruhát viselt, és ez megerősítette a hírt, amiről Oliver már hallott.

A nő váratlanul beszélni kezdett, pedig egész addig csöndben nézte a folyamatot.

– Sárga. Mindig is jól álltak neki a sárga ruhák. Már kislányként is olyan bájos volt bennük.

Oliver összeráncolta a homlokát a javaslatra, és elég nagy volt a csábítás, hogy előlépjen a baba mögül, és megmondja, a sárga egyáltalán nem jó választás Dahlia számára.

A sárga nem emeli ki a hamvas bőrét, csak sápasztja. És kizárt dolog, hogy képesek legyenek olyan árnyalatú anyagot találni, ami a lány aranyszínű haja mellett nem tűnne szegényesnek. Nem, a sárga egyáltalán nem jó.

Madam Malkin határozott hangja szerencsére megmentette a helyzetet.

– Zöld.

Oliver akaratlanul is elmosolyodott, és megjegyezte magának, hogy amikor következő alkalommal Madam Malkinnál jár, feltétlenül hagyjon magas borravalót.

Elképzelte, ahogyan Dahlia zöld ruhában áll mellette, fülében a fülbevalóval, és mindenki irigyen nézi őket, de senki más nem érhet hozzá, csak ő.

– A zöld is mindig jól állt. Emlékszel, amikor békát játszottál az iskolai darabban...

Oliver alig tudta visszafojtani a nevetést, de egy halk morgásszerű hang még így is elhagyta az ajkát, ahogy próbálta visszanyelni a kitörő hangot.

Dahliát békának öltöztették? Pont békának? Eszébe jutott Edgar, a varangya, és próbálta elképzelni, ahogy a kis Dahliát egy undorító békajelmezbe bújtatják. Feltétlenül meg kell majd kérdeznie, van-e fotó. Még ha csak mugli is, az is több, mint a semmi.

Dahlia tiltakozni kezdett a zöld szín ellen, és ezen Oliver meg sem lepődött. Elképzelte James arcát, mit szólna, ha meglátná a lányt a Mardekár színében. Külön elégtételt jelentene.

– Pedig ki kell emelni a gyönyörű szemét, és ehhez csak a zöld jöhet szóba.

Ez volt Oliver végszava, úgy döntött, felfedi magát. Miközben előlépett, és kifejezte egyetértését – mind a ruha színét, mind Dahlia gyönyörű szemét illetően –, végig a lány arcát nézte. Tudta, hogy legszívesebben megátkozná, az arcára volt írva.

Imádta, amikor így viselkedett. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy megjelenjenek az arcán a pír első hullámai, és ha jól csinálja, akkor a végén szinte felrobban majd a dühtől. Olyankor imádta a legjobban. Sokan meg tudták nevettetni, de úgy feldühíteni, mint ő, senki nem volt képes. És ez megdöbbentő elégedettséggel töltötte el.

– Más szín szóba sem jöhet. Megint csak bebizonyosodott Madam Malkin egyedülálló hozzáértése. – Ha Oliver még egy kicsit feszíteni szerette volna a húrt, akkor még kezet is csókol a nőnek, de ettől most inkább eltekintett.

– Te meg hogy kerülsz ide? – Dahlia hangja dühös volt, de még nem forrt eléggé a vére.

– Hát illik így üdvözölni, amikor már ilyen régóta nem találkoztunk? – Oliver megcsóválta a fejét, hogy nyomatékot adjon szavainak, és még ciccegett is egy kicsit. – Az én dísztalárom is zöld lesz, úgyhogy tökéletesen passzolnánk.

Igazából rengeteg dísztalára volt, jóval azelőtt is, hogy megkapta volna a roxforti levelét. Fekete, szürke, még egy lila is akadt, amit az édesanyja csináltatott, mert azt akarta, hogy az egész család összeillő színekben parádézzon az egyik divatbemutatón, amin részt vettek. De nem hazudott, tényleg volt zöld is, és azt tervezte felvenni a bálra.

Dahlia kérdését, miszerint minek akarna az övéhez illő talárt, Oliver figyelmen kívül hagyta, egyrészt mert a válasz túl egyértelmű lett volna, másrészt mert tudta, hogy semmivel sem idegesíti fel jobban a lányt, mintha úgy tesz, mint aki meg se hallja.

Helyette Dahlia anyjára irányította a figyelmét. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, ki lehet ő, és mivel mugli volt, ez nem is olyan meglepő. Ráadásul amennyire tudja, még Dahlia barátait se nagyon ismerte, nem hitte, hogy a lány róla mesélt volna neki.

De sebaj! Majd ő változtat ezen. Minél nagyobb a kihívás, annál jobb. Lehetséges, hogy Petunia Dursley mugli, és megveti a varázslók világát, de végső soron ő is csak nő.

– Mrs. Dursley, ha nem tévedek. Oliver Prince vagyok. Már tudom, honnan örökölte a lánya a szépségét – vetette be legelbűvölőbb hangját, aztán meghajolt felé.

A nő megdöbbent, és Oliver most először fedezte fel a hasonlóságot közte és a lánya között. Nem a külsejükben, sokkal inkább ebben az arckifejezésben látszódott a kapcsolat. Ugyanúgy ráncolta a homlokát, mint ahogyan Dahlia szokta, és a szája ugyanolyan o-t formált.

– Hadd fejezzem ki őszinte részvétem a veszteségéért.

Oliver lopva oldalra pillantott, mert legszívesebben a lánynak mondta volna ugyanezeket a szavakat, de érezte, hogy nem venné jó néven.

És egyébként is, dühösnek akarta látni és nem szomorúnak. Néhány pillanatig még gondolkozott, mivel dühíthetné fel még jobban, ezzel is elterelve a figyelmét a gyászról, és akkor hirtelen eszébe jutott a tökéletes megjegyzés.

– De olyan szép napunk van, és a jövőbe kell tekintenünk, ahogy édesanyám mondja mindig. És visszatérve a ruhádra. Feltétlenül a zöldet válaszd. Illik hozzá a fülbevaló, amit küldtem.

A fülbevaló említése megtette a hatását, Dahlia szeme szinte szikrákat hányt, és annyira vörös lett, hogy Oliver végre elégedetten kihúzhatta magát, az eredményben gyönyörködve.

– Legyen zöld – szólalt meg a lány váratlanul. Oliver először meglepődött, hogy beadta a derekát, de aztán rájött, hogy valami olyannal vág vissza, amire nem számított. – Van egy tökéletes nyakláncom, amit majd felvehetek hozzá. A legszebb ajándék, amit valaha kaptam.

Az utolsó szavakat nyilvánvalóan neki címezte, mélyen a szemébe nézett, és előhúzta a ruhája alól a nyakláncot, ami egészen addig nem is látszódott. Egy egyszerű virág lógott rajta, de a színe pontosan olyan volt, mint Dahlia szeme. Ahogy közelebb lépett, már azt is látta, hogy nem véletlenül mintázott virágalakot a medál: egy dália.

Oliver a legszívesebben megkérdezte volna, hogy kitől kapta. Hugótól? Esetleg Jamestől? Bármelyiket el tudta képzelni, és egyik variációnak sem örült. A medál persze a nyomába sem ért annak az ékszernek, amit tőle kapott, és tudta, hogy Dahlia csak idegesíteni akarta azzal a megjegyzéssel, hogy ez a legszebb ajándék, amit valaha kapott, mégis... Mégis látta a lány szemében, hogy sokat jelent neki, és ezt mi sem bizonyította jobban, hogy a nyakában lógott, a fekete ruha alatt is viselte.

– Én még mindig azt gondolom, hogy az én ajándékom jobban illik hozzád – igyekezett leplezni csalódott dühét Oliver. Dahlia visszaütött, a saját fegyverével, ahogy mindig. Lehet, hogy ő akarta feldühíteni a lányt, de most ő maga is olyan haragot érzett, hogy alig tudta szavakba önteni. De Dahliával mindig ilyen volt, pont ezt szerette benne: hogy nem félt tőle, hogy vissza mert vágni. Oliver Prince-t azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát. Ha harc, hát legyen harc. – De persze az a fülbevaló nem igényel ennyi réteget. Igazad van, jobb lesz majd ruha nélkül.

A győztes gólt bedobta, ezt pontosan tudta. Kárörvendő vigyorát igyekezett udvarias mosolynak álcázni, miközben elbúcsúzott.

Aztán amikor meghallotta, hogy a lány azt mondja, ne vegyen mérget rá, hogy találkozni fognak a pályaudvaron, nem bírta ki még egy utolsó megjegyzés nélkül.

– Megnéztelek volna abban a békajelmezben. Talán csak egy csók kellett volna, hogy gyönyörű hercegnővé változz. Na mindegy, talán majd legközelebb.

Egy végzős Dursley Roxfortban - 10. fejezet  

Posted by Deszy in

10. fejezet
Abszol út


Dahlia bagolyhuhogásra ébredt, és rögtön tudta, hogy nem Veda az. Az ő hangját már ezer közül is megismerte, bár nem tudta volna megmondani, hogyan.

Még ki sem nyitotta a szemét, de már tudta, hogy mit jelent az idegen bagoly hangja, és ettől rögtön ideges lett. De erőt vett magán, mert át kellett vennie a levelet. Ahogy sejtette, a roxforti levele volt az, a szokásos listával, hogy mit kell beszereznie arra a tanévre. A lista alján még volt néhány megjegyzés arról, hogy végzősként milyen egyéb dolgokat kell megvennie a tankönyveken kívül, de Dahliának nem volt ereje végigolvasni.

Régebben a nyarak fénypontjának érezte, amikor megkapta a levelet, mert azt jelentette, hogy hamarosan mehet vissza a Roxfortba. Most azonban csak arra tudott gondolni, hogy mit fog csinálni, amikor kiderül, hogy nem képes varázsolni. Vajon nevetnek majd rajta? Kigúnyolják? Vagy szánakozni fognak? Nem tudta, melyik lenne rosszabb.

Ledobta hát a levelet a pálcája mellé, és igyekezett nem tudomást venni a dologról. Nem az a fajta volt, aki szőnyeg alá söpri a dolgokat, szeretett inkább szembemenni velük, de most szüksége volt egy kis időre, hogy eldöntse, mit csináljon.

Bement a gardróbba, és egymás után vette le a ruhákat a vállfákról. Nem volt ebben semmi varázslat, nem lebegtek, nem változtatták meg a színűket, minden olyan volt néhány pillanatra, mint régen. Talán hozzá kell szoknia ehhez, nem igaz?

Amikor azonban jó két óra múlva kilépett az apró helyiségből, legnagyobb döbbenetére Petuniával találta szembe magát. Édesanyja kezében ott volt a roxforti levél.

– Mikor érkezett? – kérdezte.

– Ma reggel.

A beszélgetéseik ilyenek voltak mostanában. Tömörek és világosak, mindenféle körítés nélkül.

– Mikor megyünk?

Dahlia erre már felkapta a fejét. Komolyan azt mondta az édesanyja, amit hallani vélt?

– Megyünk? – kérdezte, kihangsúlyozva a többes szám első személyt jelző ragot.

– Természetesen elkísérlek.

– De...

– Nincs semmilyen de. Veled megyek.

Dahlia elképzelni sem tudta, honnan jött ez a hirtelen lelkesedés édesanyja részéről az Abszol út iránt. A legutóbbi alkalommal, amikor el akarta kísérni, egész végig ájultan hevert a Foltozott üstben. Vagy az lehetett az oka, hogy nem akart egyedül maradni... vagy félt, hogy Dahliát is elveszíti.

A lány néhány pillanatra el is felejtette, hogy pár perccel korábban még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán elmenjen-e beszerezni a dolgait.

– Nem... jöhetsz velem.

– Már hogyne mehetnék! Nehogy azt gondold, hogy nem tudom, a szülők elmehetnek arra a helyre a gyerekeikkel. – Édesanyja hangja ellenkezést nem tűrő volt, és Dahlia most először látta benne viszont a régi Petuniát. És nem is csak a Vernon halála előttit, hanem azt, aki gondtalanul élt teljesen átlagos lányával a Privet Drive-on, távol a varázsvilágtól, és aki úgy gondolta, kezében tartja az élete irányítását.

Dahlia szíve összefacsarodott a látványra, és anélkül, hogy átgondolta volna a dolgot, bólintott.


Hugo ismét magára vállalta a sofőr szerepét, ezúttal azonban Harry is vele tartott. Négyesben indultak az Abszol útra. Harry úgy viselkedett, mintha teljesen természetes lenne, hogy Petunia a varázslóvilág központja felé tart, Hugo pedig izgatott volt, és Dahlia meg tudta mondani egyetlen pillantásából, hogy azt reméli, Petunia végre elfogadja, hogy a lánya boszorkány. Dahlia feszengett, és nem csak az édesanyja, hanem a varázslás – vagyis annak hiánya – miatt is. Hugo nem kérdezett semmit, amikor meglátta, hogy nincs a lánynál a pálcája, egyszerűen a szobájába ment, és lehozta ő maga. Még arra is képes volt, hogy egy biztató mosolyt küldjön felé.

– Hová akartok menni először? – kérdezte Harry vidáman, mintha semmi különöset nem kérdezett volna.

Dahlia csak tátogott, és próbált rájönni, hogy melyik üzletben van a legnagyobb esély arra, hogy képes anélkül bevásárolni, hogy rájönnének az ő kis problémájára.

Hugo azonban megelőzte.

– Szerintem döntsön Mrs. Dursley. Mégiscsak ő jár először az Abszol úton.

A boszorkány döbbenten kapta a fejét Hugo felé, és gyilkos pillantása kétséget sem hagyott afelől, hogy mit csinált volna abban a pillanatban legszívesebben vele.

Harry kuncogni kezdett, majd várakozóan nézett a nénikéjére.

– Nem hiszem, hogy Anya ismer...

Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, Petunia félénken megszólalt.

– Ollivander.

– Bár tetszik az ötlet, már régen találkoztam az ifjú Olivanderrel, szeretnélek emlékeztetni, hogy azokat csak boszorkányok tudják használni – somolygott Harry.

– És ezzel minden bizonnyal Mrs. Dursley is tisztában van. Csak kíváncsi, és ez teljesen érthető. Ha mugli lennék, én is oda mennék először. – Hugo arcáról le se lehetett kaparni a vidámságot.

A nap határozottan nem úgy alakult, ahogyan Dahlia elképzelte. Még alig kezdődött el, de már kitért a normális vágányról, és az volt az érzése, hogy ez csak még rosszabb lesz.

Az első állomás azonban így sem a pálcaüzlet volt, előtte ugyanis még meg kellett állniuk a Foltozott üstben. Nem csak szokásos átkelő vendégek voltak, ez rögtön ki is derült, amikor beléptek, és Hannah szinte a nyakukba borult. Dahlia nem ismerte túl jól, leginkább csak a bevásárlásokkor találkozott vele, de mindig azt gondolta, hogy olyan gondoskodó, mint egy tyúkanyó. Ez a véleménye csak még inkább erősödött, amióta Hannah anya lett.

A kis Alice most itt totyogott a szoknyája mellett, és bizonyos időközönként félénken rámutatott valamire, és érthetetlen szavakat motyogott, amiket Hannah minden bizonnyal értett, mert mindig válaszolt rájuk.

Aztán Neville is előbukkant, és felkapta a kislányt, aki kacarászni kezdett, és a plafon felé nyújtogatta kis karját.

– Követelőző, de nem bírok neki ellenállni – nevetett a férfi is, majd lányát kérésének megfelelően a plafon felé lebegtette. Amikor elérte, mászni kezdett rajta fejjel lefelé, mintha csak oda lenne ragasztva.

– Szedd le onnan! – feddte Hannah a férjét. – Tudod, hogy nem szeretem, amikor ezt csináljátok. Bármikor leeshet.

– Te pedig tudod, hogy azt nem hagynám.

Ez volt Dahliáék végszava, inkább elindultak, nem akartak belefolyni a családi vitába. A boszorkány mindenesetre Alice pártján állt, biztosan jó móka lehetett a plafonon kúszni.

Ahogyan Petuniának megígérték, Ollivander üzletébe mentek először, bár egyikük sem akart venni semmit.

Amikor beléptek, az ifjabb Ollivander gyorsan elhadarta mindegyikük pálcafajtáját, és amikor Dahliához ért, elmosolyodott.

– A vélahajas pálca. Apám azóta sem bocsátotta meg. De azért remélem, jól működik.

Dahlia biccentett, inkább nem akart a pálcájáról beszélni.

Ollivander pillantása Petuniára siklott, és látszott szeme izgatott csillogásából, hogy azt hitte, egy újabb kuncsaft. Dahlia gyorsan megelőzte, mielőtt édesanyja elé lebegtetett volna mindenféle mérőszalagot.

– Az édesanyám – nyögte ki.

– Á, talán mágikus képességeket fedezett fel magában?

– Nem, nem – sietett leszögezni Dahlia. – Csak kíváncsi volt.

– Az Ollivander pálcák híre még a muglikhoz is eljutott. Nem vagyok meglepve, egyszer, amikor Indiában jártam...

– Lily mesélt róla – szólalt meg Petunia.

Dahlia és Harry egyszerre kapták felé döbbenten a fejüket. Egyikük sem hallotta túl gyakran a húgáról beszélni, szinte olyan volt, mintha nem is lettek volna testvérek.

Harry erre a végszóra rögtön úgy döntött, hogy az egész társaságot meghívja fagyizni, majd közölte, hogy majd ő szóval tartja a nagynénjét, Dahlia és Hugo intézzék el a bevásárlást.

Az első útjuk a Czikornyai és Patzába vezetett, aztán vettek némi bagolyeleséget az Uklopszban, beugrottak köszönni a Weasley Varázsvicc Vállalatba is, és bementek a Kviddics a javából-ba is, hogy jót szórakozzanak a James arcával díszített bögréken, nyakláncokon és egyéb kiegészítőkön.

Végül már csak egy üzletet nem pipáltak ki a képzeletbeli tennivalók listáján, Madam Malkin talárszabászatát, ezért előbb visszamentek Harryékhez. Hallgatólagos megegyezés volt, hogy oda a lányok egyedül járnak.

Dahlia fel is készült rá, hogy így is lesz, mivel nem volt velük se Nara, se Lily, de amikor Petunia meghallotta, hová megy, jönni akart. Ezen a napon már semmi sem lephette meg, úgyhogy megvonta a vállát, és hagyta, hogy az édesanyja kövesse.

A boszorkánynak elképzelése sem volt, mennyi idős lehet Madam Malkin, de abban biztos volt, hogy már jó sokat látott. Ősz haját szoros kontyba tekerte, és az arca is meglehetősen ráncos volt már, de még mindig úgy szökdécselt a kuncsaftok között, mintha csak a húszas éveiben járt volna. Repkedtek a mérőcentik meg az anyagdarabok, itt-ott csipke lebegett a levegőben, amiket a vevőknek úgy kellett elhessegetni, hogy lássanak is valamit.

Amikor a nő észrevette Dahliát, szó nélkül egy kis emelvényre állította, és amíg a mérőszalagok a dolgukat végezték, tudakolni kezdte, mire van szüksége a lánynak. A szokásos roxforti egyenruhán kívül be kellett szereznie a ballagók különleges roxforti talárját, mire Madam Malkin rögtön duruzsolni kezdett a régi szép időkről, meg a saját ballagásáról.

Ám igazán lelkes csak akkor lett, amikor kiderült, hogy Dahliának szüksége lesz egy báli ruhára is. Na, ekkor repkedtek csak igazán a csipkék, hiába magyarázta a lány, hogy valami egyszerűt és letisztultat szeretni. Amikor a Madam meghallotta az letisztult szót, csillogó szemmel állapította meg, hogy egy igazi ínyenccel van dolga a divat területén.

A következő vitát a ruha színe indította, ugyanis Dahlia hiába ragaszkodott volna a háza kék színéhez, Madam Malkin hallani sem akart a dologról.

– A ballagási talár viselje a háza színét. A báli ruhának azonban a személyes karakteréhez kell illeszkednie.

Ekkor végre Petunia is meg mert szólalni.

– Sárga. Mindig is jól álltak neki a sárga ruhák. Már kislányként is olyan bájos volt bennük.

Dahlia ezerszeresen is hálát adott, hogy egy ismerős sem volt a környéken, mert nem volt rá szüksége, hogy ezt bárki hallja. Emlékezett a fodros szörnyűségekre, amikbe az anyja bújtatta. Olyan volt bennük, mint egy játékbaba.

Madam Malkin hümmögött, és még kétszer körbejárta, majd megfogta és felemelte az állát, hosszasan méregetve az arcát.

– Zöld – jelentette ki olyan határozottan, hogy egy Dahliánál nyámnyilább lány biztos rögtön bólintott volna.

– Nem.

– A zöld is mindig jól állt. Emlékszel, amikor békát játszottál az iskolai darabban, és...

– Zöldet semmiképp.

– Pedig ki kell emelni a gyönyörű szemét, és ehhez csak a zöld jöhet szóba.

– Egyetértek – szólalt meg egy túlságosan is ismerős hang Dahlia háta mögött, és abban a pillanatban már biztos volt benne, hogy el fog süllyedni. Vajon az egész beszélgetést hallotta?

Meg sem kellett fordulnia, Oliver peckesen az emelvény elé lépkedett, és szakértő szemekkel végigmérte, amivel csak annyit sikerült elérnie, hogy a lányban rögtön forrni kezdett a düh.

– Más szín szóba sem jöhet. Megint csak bebizonyosodott Madam Malkin egyedülálló hozzáértése – hízelgett a fiú a varrónőnek, aki rögtön elpirult, és úgy rebegtette a szempilláit, mintha fiatal bakfis lenne, és épp meghódítani készülne Olivert.

– Te meg hogy kerülsz ide?

– Hát illik így üdvözölni, amikor már ilyen régóta nem találkoztunk?

Mielőtt Dahlia elmondhatta volna, hogy ez az idő nem lehetett elég hosszú, Oliver megint megszólalt.

– Az én dísztalárom is zöld lesz, úgyhogy tökéletes passzolnánk.

– Minek akarnék passzolni hozzád?

Oliver csak mosolygott, aztán Dahlia anyja felé fordult.

– Mrs. Dursley, ha nem tévedek. Oliver Prince vagyok. Már tudom, honnan örökölte a lánya a szépségét.

A boszorkány döbbenten meredt a fiúra, és még sikerült fokoznia a meglepetést, amikor meg is hajolt Petunia előtt.

Az édesanyja nem jutott szóhoz, és Dahlia nem tudta eldönteni, hogy azért, mert ilyen közvetlen stílusban szólt hozzá egy varázsló, vagy azért, amit mondott és tett.

– Hadd fejezzem ki őszinte részvétem a veszteségéért.

Dahlia álla már nem is eshetett volna ennél lejjebb. Egyáltalán honnan tud Oliver az édesapja haláláról?

Pár másodperces hatásszünet után ismét a lány felé fordult.

– De olyan szép napunk van, és a jövőbe kell tekintenünk, ahogy édesanyám mondja mindig. És visszatérve a ruhádra. Feltétlenül a zöldet válaszd. Illik hozzá a fülbevaló, amit küldtem.

Petunia újfent döbbenten tátogott, Dahlia pedig már biztosan paprikavörös volt.

Madam Malkinhoz fordult.

– Legyen zöld. Van egy tökéletes nyakláncom, amit majd felvehetek hozzá. – Madam Malkin tapsikolni kezdett, de Dahlia nem törődött vele. Csak az érdekelte, hogy előhúzza a Hugótól kapott medált a ruhája alól, és kárörvendően meglebegtesse Oliver felé. – A legszebb ajándék, amit valaha kaptam – tette még hozzá, hogy fokozza a hatást.

Dahlia azt várta, hogy Oliver majd megsértődik, de nem ez történt. Csak féloldalasan elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá, mintha csak azért tette volna, hogy jobban megvizsgálja a medált.

A kezébe vette, és így alig néhány centi választotta el Dahliától.

– Én még mindig azt gondolom, hogy az én ajándékom jobban illik hozzád. – Oliver egészen közel hajolt, hogy a fülébe suttogjon. Minden egyes szava csiklandozta a lány fülcimpáját, és legszívesebben hátrébb húzódott volna, de akkor leesett volna a dobogóról, és nem akarta megadni azt az elégtételt Olivernek, hogy ennek a tanúja legyen. – De persze az a fülbevaló nem igényel ennyi réteget. Igazad van, jobb lesz majd ruha nélkül.

Dahlia keze lendült, de Oliver gyorsabb volt, és elhúzódott annyira, hogy a lány ne érje el.

– Nagyon örültem a találkozásnak – fordult a fiú Petuniához, aztán Dahliára kacsintott. – Látlak a King's Crosson.

– Ne vegyél rá mérget – motyogta a lány válaszul, mire Oliver kacagva elindult kifelé az üzletből. Már kinyitotta az ajtót, de még előtte visszafordult.

– Megnéztelek volna abban a békajelmezben. Talán csak egy csók kellett volna, hogy gyönyörű hercegnővé változz. Na mindegy, talán majd legközelebb.

Dahlia annyira dühös volt, szinte forrt a vére. És abban a pillanatban zöld anyagok kezdtek repkedni mindenfelé az üzletben, összefüggéstelenül és gyorsan, Madam Malkin pedig magas hangon sikítozni kezdett.

A boszorkány dühe rögtön elszállt, és kacagva lebegtette tovább az anyagdarabokat a levegőben. Újra varázsolt, ráadásul pálca nélkül! Megállította őket, és kiemelt a sok közül egy kis darabot.

– Ebből szeretném – nyújtotta a varrónő felé a smaragdzöld selymet, aminek pontosan olyan színe volt, mint a szemének és mint a nyakláncnak, ami a nyakában lógott. És mint a fülbevalóknak, de Dahlia erre most inkább nem akart gondolni.

Kommentek :)