Egy darab üres pergamen  

Posted by Deszy in

Egy darab üres pergamen


James – valószínűleg életében először – korábban kelt, mint bárki más. Lily és Albus még javában húzták a lóbőrt, és még Ginny és Harry sem keltek fel. Ő azonban képtelen volt nyugodtan feküdni az ágyában, amikor ilyen jelentős nap volt!

Nem bírt csak úgy egy helyben álldogálni, valamit csinálnia kellett. Feltúrta a táskáját, és vagy századszorra ellenőrizte, hogy mindent elpakolt-e. Megint mindent a helyén talált – megvolt az összes talár, amiket az édesanyja korábban gondosan kivasalt, ott voltak a kviddicsplakátjai, amiket majd kitesz a roxforti szobájában, megvolt minden zoknija és még a párjaik is – ami meglehetős ritkaságnak számított nála –, és a gondosan elrejtett rekeszben megtalálta a Weasley Varázsvicc Vállalatos dolgokat is, amelyek nélkül nem lett volna hajlandó elindulni.

Egy dolog nem volt csak a kofferban, amit legszívesebben elcsomagolt volna – a seprűje. A roxforti szabályok szerint elsősök nem használhatnak saját seprűt. Hiába próbálta meggyőzni a szüleit sőt, még Neville-t is, hogy szerezzenek valamilyen speciális engedélyt, mert neki a seprűje nem csak egy seprű, hanem jó barát és társ minden bajban – és ahogy Harry megjegyezte, minden csínytevésben is. Nem volt mit tenni, a gondosan kifényesített, tökéletesen karban tartott Nimbusznak maradnia kellett.

James most a seprűhöz sétált, és végigsimította a tökéletes mahagóni felületet. Végül úgy döntött, amíg a többiek alszanak, úgysincs jobb dolga, méltó módon búcsúzik a seprűjétől. Hóna alá csapta hát, és elindult kifelé a Grimmauld téri házból.

Hűvös, hajnali levegő fogadta, ezért gyorsan visszafordult, és magára vett egy kabátot is. Aztán amint megint kint volt, lába közé vette a Nimbuszt, ahogy azt előtte már milliószor megtette, elrugaszkodott a talajtól, és már suhant is előre.

A nap még nem kelt fel teljesen, az utcák még tökéletesen üresek voltak, mindenki az igazak álmát aludta. Egy-egy autót látott csak elhajtani a mélységben, de azok is csak hangyáknak tűntek. Furcsa volt belegondolni, hogy most hónapokig nem láthat autót, de még motort sem, mert a Roxfortban nincs ilyesmi. De egyáltalán nem bánta, mert azóta az iskolába vágyott, hogy először meghallotta, hogy Roxfort. Nem a tanulás vonzotta, közel sem, sőt... De az iskola lényege nem is a tanulás volt, nem igaz? A kalandok hívogatták, az új barátok, a kviddicscsapat, ahol végre nem az öccsével és a húgával kell játszania, hanem méltó ellenfelekkel.

Miközben repült, az amúgy is hideg levegő a sebességtől a kabátjába kapott, és James tökéletesen tudatában volt, hogy az arca és füle olyan vörösek, mint a Weasleyk haja. Ha az édesanyja látná, mostanra már lentről kiáltozna, hogy azonnal jöjjön le, de most nem volt itt, így a fiú adott magának még néhány percet. Szabad volt, mint a madár, és ez az ő napja!

Végül mégis úgy döntött, ideje leszállni, és amikor beért, Sipor már várta, hogy megkérdezze, készíthet-e neki forró kakaót. Szinte meg sem várta James válaszát, már ment is a konyhába, orra alatt pedig olyanokat motyogott, hogy ez majd átmelegíti.

Várhatott volna a házimanóra nyugodtan, de képtelen volt megmaradni egy helyben és csak üldögélni. Gondolt rá, hogy felébreszti Sirius anyját, ő mindig feldobta, de végül úgy döntött, az apja irodájába megy. Senki sem tudta, de néha, amikor nem látták, James besurrant, és elolvasta a legfrissebb jelentéseket.

Harry Potter nem volt az a fajta, aki haza akarta hordani a munkáját. Amikor otthon volt, mindig a családjával foglalkozott. De James tudta, hogy a sötét varázslók elleni harc nem olyan dolog, amit valaki le tud tenni az ajtó előtt, amikor hazaér, mint valami csomagot. Néha észrevette, hogy egy komolyabb ügy nyomasztja, és ilyenkor látta, hogy éjjel, amikor azt hitte, már senki sem látja, az irodájában dolgozik egy-egy ügyön.

Szerencsére ez nem fordult elő túl gyakran, de épp elégszer, hogy James észrevegye. És az egyik ilyen alkalom után tört be először az irodába. Először csak csínynek szánta, de aztán rájött, hogy a papírokban nagyon is érdekes dolgokat talál. Így rendszeresítette a látogatásokat, és bizonyos időközönként elolvasta őket.

Így amikor most kitárta az ajtót, már pontosan tudta, mit és hol kell keresnie. Ám amikor kihúzta a fiókot, egy olyan pergamendarabot is talált, amire nem számított.

– Hát ez meg mi? – kérdezte, bár tudta, hogy senki sem fog válaszolni.

Egy egyszerű, üres, megsárgult pergamen volt. James kétkedőn forgatta, minden pontját végignézte, de nem talált rajta semmit, ami megragadta volna a figyelmét. Még a legapróbb pacát sem látta rajta, egyetlen betűt vagy szimbólumot sem. De nem lehetett csak egy üres pergamen, mert azt az apja a másik fiókban tartotta. Már épp nyúlt volna az egyik pennáért, hogy kipróbálja, mi történik, ha ír rá, amikor egy hang a szívbajt hozta rá.

– Elkészült a kakaó! – kiáltotta Sipor, és James legszívesebben kikiabált volna, hogy ne verje fel az egész házat. – James gazda!

– A fenébe! – motyogta mérgesen James, és pontosan tudta, hogy Sipor nem hagyja abba, amíg meg nem találja. És addigra már nem lesz egyedül.

Gyorsan a kezében tartott pergamenre pillantott. Ki akarta deríteni, mi lehet az, de most nem volt rá ideje. Megvonta a vállát, és gyorsan döntött: összetekerte, aztán a talárjába rejtette, és kisietett az irodából. A Roxfortban lesz elég ideje, hogy rájöjjön a rejtélyre.

Szerelemben, háborúban - 1. fejezet  

Posted by Deszy in

Sziasztok! Ígértem, hogy megírom Rose történetét, ami az Egy Dursley Roxfortban és az Egy végzős Dursley Roxfortban között játszódik időben. Hát íme, itt van:

SZERELEMBEN, HÁBORÚBAN

1. fejezet
Főszerkesztő asszony


– Mi az, hogy az olyan kitalált lények, mint a furpantyú? – rázta dühösen Rose a kezében tartott pergament. – Kitalált lény? Már két hónapja megjelent Luna Lovegood tanulmánya, amely bebizonyította a furpantyúk létezését! Újságíró vagy! Merlinre, tisztában kellene lenned az ilyen dolgokkal!

Rose látta, hogy a lány, a hugrabugos Heather Poultney fülét-farkát behúzta, és bűntudatosan vonult félre a pergamennel, hogy újrakezdje a cikkét. Rose rosszul érezhette volna magát amiatt, hogy megbántotta a lányt, de nem érezte. Azért voltak ott, hogy minőségi újságot készítsenek, és a leggyengébb láncszemnek is erősen kellett küzdenie, hogy a legjobb formáját hozza. Nem engedhették meg maguknak, hogy a legapróbb pontatlanságot ejtsék.

Heather még új volt, abban az évben kezdett el a Roxforti Hírmondónál dolgozni. Ő az egyik, aki az utánpótlást jelenti majd, ha ő elvégzi a Roxfortot. A rövid, barna hajú, kissé pattanásos lány még csak másodikos volt, azaz Rose távozása után még négy évet tölthet el az iskolaújságnál. Ő akkor már nem lesz itt, hogy felügyelje, tehát most kell megtanítania neki, amit lehet.

Rose újabb cikket kezdett el olvasni, de ebben sem jutott sokáig.

– Stewart! Már megint? A helyesírásod szörnyű, csak az első sorban négy hibát találtam!

Stewart, aki Rose évfolyamán tanult, így őt is csak ez a tanév választotta el attól, hogy végre végzős legyen, a fejét csóválva sétált oda a főszerkesztőhöz.

– Pedig ezt most háromszor átnéztem! Azt hittem, tökéletes lett!

– Hát, azt javaslom, máskor nézd át negyedszerre, és a biztonság kedvéért ötödszörre is.

Ekkor ismerős arcok jelentek meg az ajtóban, bár mivel Rose mindenkit ismert a Roxfortban – valószínűleg a legtöbben megrémültek volna, ha tudják, hogy Rose pontosan tudja, kit hogy hívnak, melyik házban van, hányadikos és mikor született –, de ezeket az arcokat jobban ismerte, mint a többit.

– Dahlia, azt mondtad, mára befejezed a cikket – mondta köszönés nélkül egyiküknek, és közben az addig engedélyezett cikkeket rendezte sorba a tördeléshez.

– Már csak néhány sor hiányzik.

– A hangsúly azon van, hogy hiányzik. Nem szoktál késni.

Jobban megnézte a lány arcát. Gyönyörű volt, mint mindig, szőke haja még a pince sötétjében is tündökölt. A legtöbben valószínűleg nem vették volna észre a szeme alatti karikákat, de neki feltűnt, végtére is oknyomozó riporter volt. Ha nem tudta volna, hogy James már nem jár a Roxfortba, azt hitte volna, hogy azok ketten már megint éjszakai túrára indultak.

– Még ma leadom – biztosította róla Dahlia, és Rose látta, hogy próbálja figyelmen kívül hagyni az őt bámuló hímneműeket a helyiségben.

– Rendben – sóhajtotta, aztán a lány mellett álló öccséhez fordult. – A képek?

– Minden megvan. Bár arra gondoltam, hogy használhatnánk egy másik fotót a bájitalos cikkhez. – Hugo a többiekhez képest mindig nyugodtan sétált oda Rose-hoz, és ez nem csak azért volt, mert történetesen az öccse, és nem is azért, mert annyira el van telve magától, hogy azt hiszi, minden, amit csinál tökéletes. Egyszerűen tudta kezelni őt. Hugo ilyen hatással volt az emberekre. Ha ő valakit meg akart nyugtatni, megtette. Csak így. Épp ezért nem volt oka aggodalomra. – Nézd! – nyújtotta végül felé a képet, amiről beszélt.

Bájitaltanból versenyt rendeztek egy hete, és nem is volt kérdés, hogy tudósítanak róla. Rose már most utálta, mert nem elég, hogy a versenyt Scorpius nyerte, még a cikk megírását is ő vállalta korábban. És amikor megnyerte sem hagyta lebeszélni magát erről a szándékáról, mert állította, hogy „elég jó újságíró ahhoz, hogy objektív tudjon maradni, akkor is, ha érintett a témában”.

Hugóval abban állapodtak meg, hogy csak a szokásos fotókat készíti. A nyertes az oklevéllel és egy kép a megnyitóról. Egyik sem túl izgalmas, de nem is kellett annak lennie. A bájitaltan verseny a legtöbb embert az iskolában hidegen hagyta, ezek a fotók elég informatívak lettek volna, hogy a tanárok elégedettek legyenek, a diákok pedig úgyis átlapozzák.

Hugo azonban valami egészen más képet tolt az orra elé. Rose-nak a szava is elállt. Újra és újra rácsodálkozott, milyen tehetséges az öccse, pedig már évek óta válogatja a fotóit az újsághoz, ráadásul a családi albumokban is mindig az ő képei vannak, és azokat is átlapozzák minden családi ünnepen.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Rose, miközben valamilyen megmagyarázhatatlan okból képtelen volt elszakítani a pillantását a képtől. Amikor végül sikerült, Hugo bizonytalan arccal nézett rá és megvonta a vállát.

– Ez sokkal jobb, mint amire számítottam – mosolygott biztatóan Rose. A kérdés eldöntetett.

Dahlia és az öccse ezután elmentek, és csak remélni tudta, hogy a lány a cikkét akarja befejezni. A pillantása visszasiklott a fényképre, amit Hugo az előbb hozott.

A képen Scorpius állt egy üst fölött. Ez önmagában még nem lett volna olyan megdöbbentő látvány, legalább milliószor látta már, ahogyan a fiú bájitaltanon dolgozott. De az arcát soha nem nézte meg jobban. És Hugo pontosan ezt hozta most el neki: Scorpius arckifejezését, amikor az üstben fortyogó bájitalt kavargatja. És még ennél sokkal többet.

Rose mindig dühös volt, ha a fiú valamiben jobbnak bizonyult nála. Ez nem fordult elő túl gyakran, de bármilyen nehezére is esett elismerni, tisztában volt vele, hogy bájitaltanból messze előtte jár. Eddig képtelen volt megérteni, hogy ez hogy lehetséges. Órákat görnyedt a bájitaltan könyvük felett, amikor csak tehette, gyakorolt, minden hozzávalót pontosan kimért, csak tökéletesen friss alapanyagokat használt. Mégsem lett soha olyan tökéletes semmi az ő üstjében, mint a fiúéban. Egyszer még fel is merült benne, hogy az üstjével lehet a baj, de amikor lecserélte sem változott semmi.

De most, ahogy Scorpius arcát nézte, hirtelen megvilágosodott. A fiú szereti ezt! Mindig játssza az érdektelent, amikor szóba kerül a dolog, és úgy tesz, mintha csak azt élvezné, hogy jobb lehet nála, de ezután már nem tudja letagadni. Csak úgy süt róla a lelkesedés: a szeme csillog, az arca teljesen kisimult, még egy apró mosoly is ott lapul a szája sarkában.

Rose elgondolkozott, és rájött, hogy még soha nem látta a fiút szívből mosolyogni a hat év alatt, amióta ismerte. Persze, sokszor mosolygott, de a legtöbbször gúnyosan, nem igazából. De most! Van valami, amit Scorpius szenvedélyesen szeret a kviddicsen kívül!

A gondolat meglehetősen zavarba ejtő volt, ezért Rose gyorsan félretette a fotót, és ráfirkantotta a teendői listájára, hogy engedélyeztesse a képet a fiúval. Különösen ügyelt rá, hogy a Roxforti Hírmondó senkiről ne hozzon le úgy fotót, hogy az érintett előtte nem bólintott rá. Így megelőzhették a panaszáradatot, ami minden bizonnyal a pattanásos orroktól a kibuggyanó hurkákon át a kopasz foltokig tartott volna.

Újabb cikket húzott maga elé, felkészülve, hogy minden egyes hibát kiszúrjon. Anélkül, hogy észrevette volna, a szájához emelte a tolla végét, és rágcsálni kezdte. Rossz szokása volt ez, idejét sem tudta már, mióta csinálta. Egyszerűen a részévé vált, mint másnak a haja csavargatása vagy a körme rágása. Gyakrabban kellett cserélnie a pennáit, mint másoknak, de mivel a hegyes végüket is gyorsan koptatta, ez tulajdonképpen nem is volt olyan nagy kár. És mindig úgy gondolta, vannak rosszabb szokások is.

Egy ötödikes lány cikke feküdt előtte, aki már nem számított kezdőnek. Tulajdonképpen egészen jó cikkeket írt, és Rose esélyesnek is tartotta, hogy átvegye a megüresedő főszerkesztői posztot, ha ő már nem lesz a Roxfortban. De mégis mindig hiányzott a cikkeiből valami apróság. Egészen jók voltak az írásai, nem tökéletesek.

Rose a sorokat olvasta.

Minden egyes varázslónak és boszorkánynak tisztában kellene lennie vele...

Ő most már nagyon is tisztában van vele, hogy Scorpius szereti a bájitaltant.

Tovább olvasott.

Az alapvető védőbűbájok ismerete mellett fontos lehet ismerni néhány ellenmérget arra az esetre...

Rose fejében hirtelen felbukkant egy régi emlék. Bájitaltan, még másodikban. A bódítószérumra való ellenmérget kellett előállítaniuk, az egész terem szorgosan dolgozott: aprítottak, szeleteltek, nyomkodtak, öntöttek, kevertek. A teremben kesernyés gőz terjengett mindenfelé, Scorpius pedig teljesen nyugodtan ücsörgött, és találomra mindenféléket beledobált az üstjébe. Rose pontosan látta, hogy nem azok a hozzávalók voltak előkészítve az asztalán, amelyek az ellenméreghez kellettek. Az óra végén kíváncsian figyelte, ahogy Corner professzor a fiúhoz sétált, és valami teljesen mást talált az üstben.

– Mi ez? – kérdezte Corner professzor, és kíváncsian méregette az üst tartalmát. – A színe alapján semmiképpen sem az ellenméreg.

Scorpius megcsóválta a fejét.

– Nem, nem az.

– Akkor mi?

A fiú megvonta a vállát.

– Nem tudom.

Teljesen közönyösen mondta ezt, és Rose-t elképesztette ez az arrogancia, pedig addigra már pontosan tisztában volt vele, milyen is a legkisebb Malfoy. De mégis! Ilyen szinten semmibe venni a feladatot és a tanár utasítását! Csak egy mardekáros csinálhat ilyet.

– És mégis mit tenne, Mr. Malfoy, ha mondjuk – Corner professzor körbenézett, aztán a fiú egyik barátja, Benedict felé intett – őt kellene megmentenie?

– A bódító bájital nem halálos. Kialussza – vonta meg a vállát.

A tanáron látszott, hogy már ő sem olyan nyugodt, mint néhány perce.

– Tegyük fel, hogy veszélyben vannak, és menekülniük kell. A barátja pedig képtelen talpra állni, mert alig van magánál.

– Arra van a bezoár – jelentette ki higgadtan Scorpius, aztán visszafordult az üstjéhez, és többet nem is nézett Corner professzor felé.


Most, hogy Rose felidézte magában az emléket, rájött, hogy akkor annyira lekötötte, hogy felháborodjon a fiú viselkedésén, hogy három nagyon fontos kérdést nem tett fel magának. Egy: Honnan tudta Scorpius, hogy egyáltalán mi az a bezoár, ha annyira hidegen hagyja a bájitaltan? Kettő: Egyáltalán miért fáradt bármilyen bájitallal, ha úgyis tudta, hogy a bezoárral képes kivágni magát? És végül: Hogy lehet, hogy recept nélkül, látszólag összevissza dobálta a hozzávalókat az üstjébe, és az üst nem hogy nem robbant fel, hanem bájitalnak tűnő végeredmény született?

Rose ekkor rájött, hogy Scorpius megint elterelte a figyelmét a cikkről. Úgy, hogy ott sem volt. Mérgesen húzta közelebb a pergament, hogy megint beletemetkezzen, ezúttal már odafigyelve, amikor hirtelen a helyiség ajtajában megjelent, akire gondolt. Így jár, aki falra festi a hippogriffet! – gondolta keserűen.

Nagyot sóhajtott, és próbált felkészülni arra, ami az elkövetkező néhány percben rá várt. Mint mindig, most sem sikerült.

– Meghoztam – dobott le egy pergament Scorpius az asztalra, mintha valami félelmetes kegyben részesítette volna.

– Büszke vagyok rád, csak egy teljes nap késéssel.

– A jó munkához idő kell – mosolygott önelégülten a fiú.

– Nagyon biztos vagy magadban. – Rose már fente a pennáját, hogy hibát vadászhasson a cikkben.

– Első kézből szereztem az információimat.

Scorpius ezt olyan furcsa hangon mondta, hogy a lány nem bírta ki, és belenézett a cikkbe, pedig a fiú még ott állt vele szemben. Aztán elkerekedett a szeme.

– Te interjút készítettél... magaddal? – Ha Rose nem látja a saját szemével, el se hiszi.

Scorpius közönyös vállrándítással válaszolt. – Ha egyszer én győztem.

Rose mélyen beszívta a levegőt, mert legszívesebben ráordított volna, de tudta, hogy bármilyen dühös is, ezt nem teheti. Ő a főszerkesztő, a fiú pedig – akármilyen idegesítő is – tulajdonképpen az egyik alárendeltje. Amikor megnyugodott annyira, hogy ne csak üvöltés jöjjön ki a torkán, megszólalt:

– Megkérhettél volna valaki mást. Persze lehet, hogy számodra a kérni szó teljesen ismeretlen.

– Ó, nagyon is szeretek kívánságokat teljesíteni, ha a megfelelő ember kéri. Kettőnk közül te vagy az, aki mindenkinek parancsolgatni akar.

Rose felháborodottan pattant fel a székéből. Nem akart felfelé bámulni a fiúra, a nyakát nyújtogatva, miközben épp vitatkoznak. Sajnos rá kellett jönnie, hogy bár a magasságkülönbség lényegesen csökkent, így is számottevő volt. Scorpius legalább egy fejjel magasabb volt nála, szóval még így is jócskán felfelé kellett néznie. Hogy ezt a különbséget valamiképpen palástolja, Rose két kezével az asztalnak támaszkodott, mintha csak ez okozná a centibeli eltérést.

Scorpius ajkán Rose nyilvánvaló érzelemnyilvánítására kéretlen mosoly jelent meg, a leggonoszabb fajtából. Rettenetesen élvezte, hogy megint sikerült felidegesítenie. De még ez sem volt elég neki.

– Ugyan kit kértem volna? Téged? – Ezt olyan lenéző hangsúllyal kérdezte, mintha el sem tudna képzelni megalázóbb dolgot, mint hogy Rose készít vele interjút. – Vagy valamelyik tehetségtelen rabszolgád? – Scorpius az egyik sarok felé intett, ahol Stewart éppen egy helyesírási szabályzatot böngészett. – Kösz, nem.

Azzal megfordult, és laza, egyenletes léptekkel kisétált a pincehelyiségből, Rose még utánakiáltani sem tudott, mert már el is tűnt. A lány olyan dühös volt, hogy fel tudott volna robbanni. Rögtön el is határozta, hogy minden apró hibát megkeres Scorpius cikkében, ha kell, a teljes szöveget aláhúzza. Legnagyobb bosszúságára azonban a cikk egészen jó volt. Jobban mondva tökéletes. Kellően informatív, mégis szórakoztató, helyenként kifejezetten vicces. Olyan cikk volt, amit megfelel a tanároknak, mégis elolvassák, sőt élvezik a diákok is.

Rose már épp készült volna magába roskadni, hogy megint ő veszített, amikor meglátta Hugo képét a kupac tetején. Nem engedélyeztette Scorpiusszal!

Ajka hirtelen gonosz vigyorra húzódott, ahogyan körvonalazódni kezdett a fejében a terv. Elégedetten nyúlt a pennájáért. Ha harc, hát legyen harc!

Felmerült kérdések  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Az EDR befejeződésével felmerült néhány kérdés, ezeket szedtem most össze egy posztba, és igyekszem megválaszolni őket.


Letölthetem az EDR-t, hogy kinyomtassam?
Persze, ezért is tettem fel! Én külön örülök neki, ha szeretnétek a kezetekben tartani papíron, és ha van kedvetek, fényképezzétek le a kinyomtatott példányt, és küldjétek el nekem a képet, nagyon fogok neki örülni. :)

Véget ért Dahlia története? Tervezel folytatást?
Nem,  nem ért véget, mert igen, tervezek folytatást. Dahlia hetedik évét a Roxfortban még biztosan megírom, és nem kizárt, hogy ezután majd még egy köztes évet is, bár nem biztos, hogy ez Dahlia szemszögéből fog játszódni.

A Végzősöket fejezetenként fogod feltölteni, vagy meg kell várnunk, míg megírod és feltöltöd egyben?
A végzős év története ugyanúgy fog felkerülni, mint ahogyan az EDR került fel: fejezetenként, majd a végén letölthető formában.

Mi van azokkal a szereplőkkel, akik Dahlia hetedik évére már nem járnak a Roxfortba? Az ő sorsukat is megtudjuk?
A legtöbb EDR szereplő visszatér a végzős történetben is valamilyen formában. Meg fogjuk tudni, hogy mi van velük, nyugalom. Egyébként pedig többük történetét tervezem megírni. Rose-ét olyannyira, hogy ezen már dolgozom is, mivel ez még a végzős év előtt játszódik.

Mi lesz ez a Rose történet? Milyen hosszú lesz? Mikor játszódik?
Rose története az ő hatodik évében, és az ezutáni nyáron játszódik, tehát Dahlia, Hugo, Nara és Lily negyedikesek. Hét fejezetesre tervezem, tehát nem lesz olyan hosszú, mint Dahlia története, mivel nem egy teljes tanévet ölel fel.

Mikorra várható a Végzősök és Rose története?
A Végzősök első két fejezete már olvasható az EDR letölthető változatának végén, a folytatást hamarosan tervezem, valószínűleg a héten vagy jövő héten érkezik a harmadik fejezet, az ezután következőket még nem tudom megmondani.
Ami Rose történetét illeti, az első fejezet nem eséllyel a hétvégén várható.

Az utolsó túra  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Ezt az EDR és Végzősök között játszódó történetet még decemberben írtam, adventi meglepinek, és most végre ide is felkerül.





Az utolsó túra


James a hetedik évére már gyakorlatilag legendának számított a Roxfortban. Persze nem volt része akkora kalandokban, mint az apjának, de megteremtette a sajátjait. Két híresség gyermeke volt, kviddicskapitány és az egyik legnagyobb mókamester. Az iskola ráadásul tele volt a rokonaival, aminek köszönhetően szinte mindenkit ismert.

Ennek James is tudatában volt.

– Érezd megtiszteltetésnek, hogy jóban lehetsz velem – vigyorgott végzős évének egyik utolsó napján Dahliára.

A lány válaszul a vállába bokszolt.

– Azért te sem panaszkodhatsz.

James nem is tette. Az évek alatt Fred mellett Dahlia volt az, aki mindig vevő volt egy kis éjszakai túrára. Minden kalandban benne volt, és James imádta ezért. Még mielőtt Dahlia jött, szerette Freddel kettesben róni a folyosókat, de hármasban még sokkal jobb volt minden.

– Akkor benne vagy? – kérdezte a lányt.

– Mikor?

– Érted megyünk.

James még elhadarta a részleteket, aztán ott hagyta Dahliát a pincébe vezető lépcsősornál. Neki most még fontosabb dolga volt, mint hogy beköszönjön a szerkesztőségbe.


Pontban tizenegykor találkoztak a Hollóhát klubhelyiségénél. Dahlia ott várt rájuk, de ezt Jamest már tudta, hiszen látta a térképen.

– Most már megtudhatjuk, hová is megyünk?

– Ne reménykedj! Semmit sem fog elárulni – felelte James helyett Fred.

– Csak figyelmeztetésként mondom, hogy Nara tudja, hogy veletek vagyok.

– Máris megijedtem – tettetett remegést James. – Nara pedig lazíthatna egy kicsit.

– Ezzel nem vitatkozom – kuncogta Dahlia.

– Mi olyan vicces?

– Majd megtudod.

– Hé, el kell árulnod! – James hangja kétségtelenül parancsoló volt.

– Ha neked lehetnek titkaid, nekem is.

Azzal Dahlia kikapta a térképet James kezéből, és már el is indult a folyosón.

– Rossz hatással vagy rá – bökte oldalba Fred Jamest. – Egyre pimaszabb.

– Nálad jobban pedig senki sem tudja, mennyire szeretem a kihívásokat – felelte James, és már ment is Dahlia után, hogy visszaszerezze, ami az övé.


– James, ugye tudsz róla, hogy ez a női mosdó?

– Hidd el, tudom – vonta fel a szemöldökét a fiú.

– Csak azt ne mondd, hogy ide jársz leselkedni! – nevetett Dahlia. – Vagy várj! Hisztis Myrtle talált párt végre?

– Szerintem inkább a második – adta a lovat Fred a lány alá. – Mostanában furcsán viselkedik, és mintha szerelmes csillogást láttam volna a szemében.

James ügyet sem vetett rájuk. Ez volt az a nap, amit olyan régóta várt, örülniük kellene, hogy megosztja velük.

– Ünnepélyes pillanatnak lehettek mindjárt tanúi, szóval kéretik a dilis vicceiteket máskorra tartogatni.

– És mégis miféle ünnepélyes pillanatnak?

James összehajtotta a térképet, és válasz nélkül beterelte barátait a mosdóba.

– Nem kell a térkép? – kérdezte Fred csodálkozva.

– Nem. Olyan helyre megyünk, ahol még a Tekergők sem jártak.

Mielőtt Dahlia vagy Fred megkérdezhette volna, hová akar menni James, hirtelen hangot hallottak az egyik mosdó felől.

– Jaj, ne! – nyögött fel Dahlia, a következő pillanatban pedig már ott is volt előttük Hisztis Myrtle.

Utálkozó pillantást küldött a lány felé, aztán minden figyelmét James felé irányította.

– Hát megint eljöttél?

– Megint? – suttogta Dahlia kérdőn Frednek. – Tényleg ide jár leskelődni?

– Tudod, hogy mindig visszajövök hozzád. – James Myrtle-lel flörtölt, barátai pedig leesett állal figyelték.

Ez még percekig folytatódott, amikor végül a fiú elindult az egyik csap felé.

– Mi a fenét csinálunk? – kérdezte Fred meghökkent hangon.

– Történelmet írunk – felelte James, aztán furcsán kezdett suttogni az egyik csaphoz hajolva.

– Na jó, komolyan kezdem félteni – mondta Dahlia Frednek. – Egy szellemmel flörtöl, most meg ez.

De aztán már nem volt idejük ezzel foglalkozni. A csap ugyanis hirtelen felizzott, és az egész csúszni kezdett, míg a helyén csak egy cső látszott.

– Feltárult a Titkok kamrája! – mosolygott elégedetten James, és már ugrott is, barátai pedig fél perccel később követték.

Amikor megérkeztek az alagútba, ahová a cső vezetett, minden sötét volt. Mindhárman fényt gyújtottak a pálcájuk végén.

– Mi ez az egész?

– Évek óta dolgozom rajta, hogy bejussak ide – kezdte James, és közben már el is indult az alagútban előre. – Nem volt könnyű. Sokat hallottam már róla, de nem ismerem a kígyók nyelvét. Rengeteget kutattam, de nem találtam semmit.

Útjuk csontokon vezetett keresztül, de Jamest mintha egy cseppet sem lepte volna meg a dolog, csak ment előre töretlenül.

– Már épp feladtam volna, amikor kviddicskapitány lettem végre. Prefektusi fürdő, miegymás. Meg a leskelődő Myrtle. Hónapokba telt, mire rájöttem, hogy ő a kulcs. És akkor...

– Kiszedted belőle – fejezte be helyette Dahlia.

– Nem is olyan rossz ám, ha megszokod.

– De miért? – kérdezte Fred.

– Miért ne? – Aztán James megint visszaváltott komolyra. – Mindig is le akartam jönni ide. Annyit hallottam már róla. És így még azt is elmondhatom magamról, hogy túlszárnyaltam a Tekergőket! Felfedeztem egy helyet, ahol biztosan nem jártak.

Azzal James áhítatosan lépkedett tovább a terem felé, ahol az apja megmentette az anyját. Mert – bár ezt nem mondta volna ki – ez is azok közé az okok közé tartozott, amik miatt le akart ide jutni.

– Méltón búcsúzom a Roxforttól – suttogta, amikor felbukkant előtte a terem, amit Mardekár Malazár épített sok száz évvel korábban.

Egy Dursley Roxfortban - Teljes  

Posted by Deszy in

Sziasztok!

Némi csúszással, de végül megérkezett!!! Íme a teljes Egy Dursley Roxfortban, letölthető verzió!

Sajnos a formázás elveszett, mivel a betűtípust nem ismeri a scribd. :(

És ha esetleg szeretnétek megosztani, itt a közvetlen link is: http://www.scribd.com/doc/125904069/Egy-Dursley-Roxfortban

Valentin-napi Végzősök részlet  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Itt egy kis részlet Valentin-nap alkalmából a Végzösökből. :)


Aranyosak voltak együtt. Dahlia percekig nézte őket anélkül, hogy észrevették volna. Nara egyszerűen kivirult, amikor Albus mellette volt. Közel bújt a fiúhoz, átölelte, játszadozott a kósza tincseivel, amik rendszerint ide-oda meredeztek. Albus ezt azzal hálálta meg, hogy rendszeres időközönként végigsimított a karján vagy a hátán, vagy nyomott egy puszit a homlokára. Teljesen ártatlan érintések voltak, egyik tanár sem tehetett volna megjegyzést miattuk. Nem csókolóztak vadul, mint az a két hatodikos mardekáros, akiket az előbb küldtek el aludni, mégis sokkal rosszabb volt nézni őket. Ennek ellenére képtelen volt elszakítani a pillantását róluk.

De elég volt rájuk már egyetlen pillantás is, és Dahlia rettentően magányosnak érezte magát. Neki nem volt senkije, akinek végigsimíthatta volna a hátát, nem volt senkije, aki úgy nézett és mosolygott rá, mint Albus Narára. Nem volt senkije, aki belógott volna miatta a bálba, amikor már nem is járt a Roxfortba. Egyedül volt.

Végül minden erejét összeszedte, hogy ne kukkolja őket, és a terem másik végébe bámult. Nem kellett volna. Észrevette, hogy többen méregetik, úgy néznek rá, mint egy húsdarabra. A legtöbbnek a nevét sem tudta, és biztos volt benne, hogy egyik fiú sem arra kíváncsi, ami a fejében van. Idült mosoly játszott az ajkukon, a gyengébbek szégyen nélkül nézték a mellét, egy pedig – neki legalább a nevét tudta, Niels – rákacsintott.

Hirtelen megragadta valaki hátulról, és megpördítette. Egy kis része azt remélte, hogy James az, mint a régi szép időkben, amikor váratlanul berántotta egy sötét sarokba, hogy valamilyen kalandra vitte. Most szüksége lett volna egy ilyen éjszakai túrára, akárhová elment volna.

De csalódnia kellett, nem James állt mögötte.

– Te meg mit akarsz? – kérdezte Olivert, de még ha akart volna sem tudott volna többet mondani, mert a fiú magához rántotta, és megcsókolta. Ott, mindenki előtt. Dahlia próbálta eltolni, de mire igazán összeszedhette volna az erejét, Oliver már mosolyogva hátrébb lépett.

– EZ MEG MI A FENE VOLT? – kiáltotta mérgesen Dahlia, mert a szeme sarkából látta, hogy mindenki őket bámulja. Néhány fiú dühösen és féltékenyen méregette Olivert, és legnagyobb meglepetésére néhány lány ugyanezt tette vele. Ez lesz a legfrissebb pletyka az iskolában. Nem ez az első eset, hogy Oliver kihúzza a gyufát, de most nyilvánosan csinálta.

Dahlia a végén Narát is kiszúrta magának, aki most nem Albusszal volt elfoglalva, hanem kérdőn nézett rá. Válaszul csak intett egy apró nemet felé, jelezve, hogy nem akar semmit Olivertől.

– Gondoltam, lopok egy csókot. Hát nem erre vannak a bálok?

– Nem, nem erre vannak – tette csípőre Dahlia a kezét, és már épp készült lehordani a fiút, amikor az egyszer csak megdermedt, és úgy ahogy volt, elterült a padlón.

Megpördült, és Jamest látta meg az ajtóban. Olivert nyomban el is felejtette, és már rohant is a fiúhoz, és rögtön a nyakába vetette magát, amint elérte.

– Itt vagy! – kiáltotta izgatottan.

– Itt vagyok – nevetett James. – Jó is, hogy jöttem. Mondtam, hogy a kéretlen udvarlókat bármikor elintézem, de nem gondoltam, hogy rögtön így fogadsz.

James Oliver felé intett a fejével.

– Á, őt el tudom intézni – legyintett Dahlia. – Már nagy gyakorlatom van benne.

Ha ez lehetséges, még több szempár meredt rájuk, mint az előbb. A pletyka még rosszabb lesz, mint amire Dahlia számított. Mert most már az is hozzáadódik, hogy a nagy Harry Potter fia féltékenyen közbelépett, ő pedig repült a karjaiba. Újságíró volt, pontosan tudta, milyen cikkeket lehetne összedobni abból, amit a többiek láttak. Pedig semmit sem tudtak a dologról.

De most, hogy James ott állt mellette, nem akart ezzel foglalkozni.

– Miért jöttél? – kérdezte, és már nem foglalkozott senkivel, aki a teremben állt. Csak ők ketten számítottak. – Nem írtál, hogy jössz.

– Meglepetés – tárta szét a karját James.

– Akkor... – Dahlia csillogó szemét a fiúra emelte, remélte, hogy majd azt mondja, hogy ma éjjel megint túrára indulnak az iskola folyosóin.

– Akkor – mosolygott James, azzal kihúzta a nagyteremből.

Még egy pont a pletykálóknak.

EDR vége - Ajánlók  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Ez még nem új fejezet, de közérdekű mindenkinek, aki olvassa az Egy Dursley Roxfortbant. 

Tehát... Már nem fog külön új fejezet felkerülni Dahlia első évéből, majd csak egyben az egész, szerkesztett verzió. Viszont, ami a jó hír, hogy ne ijedjetek meg nagyon, ez azt jelenti, hogy ha minden jól megy, a héten felkerül a teljes, szerkesztett, befejezett Egy Dursley Roxfortban letölthető, nyomtatható formában. 

Ezzel kapcsolatban több részletet egyelőre nem szeretnék elárulni, hogy legyen meglepi is, annyit mondok csak, hogy Dahlia első éve hosszabb lett, mint a Bölcsek köve. 

Ami pedig a cím másik részét illeti... Nem tudom, mennyien ismeritek a magyar Vörös Pöttyös szerzők könyveinek hátuljában lévő ajánlókat, de arra gondoltam, mi is összehozhatnánk egy ilyet az Egy Dursley Roxfortban hátuljába. 

Ehhez nem kell mást tennetek, mint a következő módon kommentelni EHHEZ a bejegyzéshez:

Néhány soros ajánló, végén zárójelben a nevetekkel (ez lehet teljes név, K. Péter, mint a bűnözőknél, becenév, internetes név bármi, csak azt vegyétek figyelembe, hogy fel fogom tölteni az internetre) és a korotokkal. 


Tehát pl:

El sem hiszem, hogy a végére értem. (Deszy, 21)


Remélem, sok-sok ajánló érkezik. Nagyon örülnék neki. Bármit írhattok, de kérlek titeket, kerüljük a nem beleillő dolgokat, mint pl. káromkodás stb. Az ilyen vélemények nem fognak belekerülni.

Kommentek :)