Bloglovin  

Posted by Deszy


Sziasztok!


Ahogy már bizonyára sokan hallottátok, megszűnik a Google funkciója, amivel eddig követni tudtátok az egyes blogokat. Már szép számmal összejöttetek a blogon rendszeres olvasók, de nincs mit tenni...

Viszont ez a blog is, mint sok másik, csatlakozik a Bloglovin nevű oldalhoz, azaz ezentúl a Bloglovin szolgáltatásával tudjátok majd követni az oldalt, és az eddigi követéseiteket is importálhatjátok majd.

Ez körülbelül azt jelenti, hogy amikor felléptek az oldalra, a főoldalon látni fogjátok azoknak a blogoknak a posztjait, amelyeket követtek.

Az oldal használata nem tűnik bonyolultnak, bár még én is csak tanulgatom, és regisztrálni gyakorlatilag kb. egy percet vesz igénybe, és még ennyit, amíg a jelenlegi követett blogjaidat importálja a rendszer. (Már ha van ilyen persze. :D)





Follow my blog with Bloglovin

Egy végzős Dursley Roxfortban - Tiszta lap  

Posted by Deszy in

9. fejezet
Tiszta lap


– Segítened kell! – ismételte meg Dahlia a kérését Hugónak, amint a fiú megjelent a szobájában.

– Segítek – felelte a fiú, és hogy megpróbálja kicsit megnyugtatni barátnőjét, könnyedén a vállára tette a kezét. – De először mondd el, hogy miben és hogyan segítsek! Nem hiszem, hogy megakadályozhatom, hogy az édesanyád Harryéknél vacsorázzon, és amúgy szerintem ez egy jó ötlet.

Dahlia szeme a döbbenettel hatalmasra tágult. Hugo komolyan azt hiszi, hogy jó ötlet, ha Petunia Dursley a Potter házban vacsorázik?

– Gyászol, ahogyan te is. Szerintem jót tesz majd neki, ha kimozdul kicsit a házból, és neked is.

– Rossz ötlet – szögezte le a lány. – De nem ebben kell segítened.

– Nem? – Hugo meglepetése sütött az arcáról. Ha más helyzetben lettek volna, Dahlia még nevetett is volna az arckifejezésén, de most nem volt hozzá ereje.

– Nem. – Dahlia az ágyára huppant, és úgy érezte, a világ minden terhe az ő vállát nyomja: az apja halála, a vacsora és...

– Mi a baj, Lia? – térdelt le elé a fiú, és a meglepetése már nem volt sehol. A homlokán a ráncok összeszaladtak, ahogyan aggodalmasan méregette őt, és próbált rájönni, mi lehet a probléma. Furcsa volt ilyennek látni, mert az ismerősei közül Hugo volt az, aki a legvészesebb helyzetben is képes volt megőrizni az optimizmusát. Őt nem lehetett kihozni a sodrából és nem lehetett csak úgy elszomorítani, mert mindig mindenben észrevett valami jót. Vagy ha nem, akkor megvonta a vállát, és annyit mondott, hogy így kellett lennie.

Dahlia sokszor irigyelte tőle ezt a tulajdonságát. Ő hirtelen természet volt, nem gondolkozott, hanem cselekedett, és ez nem csak a döntéseiben mutatkozott meg, hanem az érzelmeiben is. Könnyen fel tudták dühíteni és egyik percről a másikra képes volt széles érzelmi skálát végigélni, a dühöstől a vidámig.

Az vigasztalta, hogy a legtöbb ismerőse ilyen. James az egyik percben nevetett, a következőben pedig hihetetlen fájdalom jelent meg a szemében – ezt persze nem mindenki vette észre, de ő már elég jól ismerte, hogy észrevegye a különbséget. Lilynél lobbanékonyabb emberrel még nem találkozott, Albuson még mindig képtelen volt kiigazodni, Rose pedig a legkisebb megjegyzésre is képes volt leharapni az ember fejét. Lorcan és Lysander olyan álomszerű ködben éltek, hogy náluk sose lehetett tudni, milyen a hangulatuk, leginkább olyanok voltak, mintha egy más világban lennének. Talán még Nara volt az, aki a legnyugodtabb az ismerősei közül, de belőle is hiányzott az a fajta életöröm, ami Hugóban megvolt.

Most azonban nem ezt látta a szemében, csak a tiszta aggodalmat.

– Lia! – szólongatta, és megfogta a kezét. – Mondd el!

Mély lélegzetet vett, és a fésülködő asztala felé sandított. Hugo is rögtön odafordult, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, mit néz Dahlia.

Felállt, de csak azért, hogy leüljön a lány mellé, és maga felé fordítsa.

– Nem csinálhatod ezt, ugye tudod? Nem a te hibád volt, és senkinek sem segítesz azzal, ha nem varázsolsz.

– Tudom – bólintott Dahlia. És az eszével tudta is, de ettől még képtelen volt felemelni a varázspálcáját. Évekig várta, hogy otthon varázsolhasson, most pedig, hogy végre lehetősége lett volna rá, nem tudta megtenni.

– Tudom, hogy tudod. – Hugo apró mosolyra húzta a száját. – Te mindig mindent tudsz. Racionálisabb vagy, mint egy tűpárna.

– Tűpárna? – Dahlia nem bírta visszafojtani, hogy felkuncogjon.

– Megmondom, mi lesz. Nem használod a pálcád, nem kényszerítelek rá. – A lány ezt persze nem is feltételezte volna. – De tudom, mi kell neked. Maradj itt, nehogy megmozdulj!

– Hová mehetnék? – tárta szét a karját a boszorkány, de Hugo mintha meg se hallotta volna. A fiú még egyszer megszorította a kezét, és dehoppanált.

Dahlia már percek óta ücsörgött ott, ahol Hugo hagyta, de a fiú csak nem tért vissza. Aztán hirtelen pukkanásokat hallott, és már épp kérdezte volna, hogy hol volt ennyi ideig, de nem ő tért vissza.

– Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte értetlenül.

– Hugo azt mondta, kellünk, hogy kicsit felrázzunk. Mi meg jöttünk – magyarázta Nara.

– Csajbuli! – vékonyította el mesterkélten a hangját Lily, azokat a lányokat utánozva, akik a bátyjait szokták üldözni, még amikor a Roxfortba jártak.

– Ez Hugo nagy megoldása? – Dahlia nevetett, és hitetlenül csóválta a fejét.

– Használ, nem? – mutogatott Lily a lány vigyorára.

– És elmondod, mit fogunk csinálni?

– Amit csak akarunk. Amit csak akarsz – ült le Nara Dahlia mellé az ágyra.

Dahlia nem tudta, mit akar. Körbenézett a szobájában, valamilyen ihletre várva, és közben igyekezett elkerülni, hogy a pálcájára essen a tekintete, akár egy másodpercre is.

Változás. Változást akart.

– Rendezzük át a szobám! – jött a hirtelen ötlet.

Lily és Nara egy pillanatra sem tűntek meglepettnek, és nem kérdeztek semmit. A szoba radikális változáson ment keresztül. A legfiatalabb Potter első körben a fal színét változtatta meg, ki nem állhatta, hogy barátnője szobája rózsaszín. Először vörös-aranyra színezte, aztán Nara kékre, és bár utóbbi passzolt volna a házához, túl hidegnek tűnt. Végül egy halványzöld mellett döntöttek, mivel egyetértettek, hogy ennek az árnyalatnak semmi köze a Mardekár-ház rusnya mohazöldjéhez. Nara még azt is megjegyezte, hogy a zöld állítólag megnyugtatja az idegeket, mire Lily haragosan nézett rá, és közölte, hogy itt és most mindenki jól érzi magát, és senkinek sincs szüksége arra, hogy megnyugtassák.

A fallal együtt minden más színe is megváltozott. A csipkés függönyöket és a rózsaszín sötétítőt teljesen száműzték, és kerestek helyettük egyszerűbbeket, ezek halványsárga színt kaptak. A táskákat egymás után reptette le a falról Lily, és mivel nem tudta eldönteni, hová kellene tennie őket, inkább hagyta, hogy a levegőben lebegjenek tovább.

Aztán ahogy bemelegedtek, következtek a nagyobb dolgok. Máshová került az ágya, a fiókos szekrénye, a fésülködő asztala, minden, ami mozdítható volt. Nem tologattak, Nara és Lily mindent varázslattal oldottak meg, és egyetlen egyszer sem kérdezték meg, hogy Dahlia miért nem csatlakozik.

Az átalakítás nem is sikerülhetett volna jobban, a boszorkány szinte rá sem ismert a szobájára, amikor néhány órával később végeztek. Először kicsit furcsa volt, mintha valamit elveszített volna, de minél tovább nézte a végeredményt, annál elégedettebb lett, hogy meg merte tenni. Már nem az a kislány volt, aki annak idején gondosan megtervezte a szobáját, hogy tökéletes legyen. Hosszú évek teltek el azóta, és az élete, a gondolkodásmódja, a jövője nem is lehetett volna különbözőbb a tíz éves Dahliáétól.

A Roxfortból hazatérve mindig ez volt az egyetlen vigasza, a kuckó, ami mindig ismerős volt, ami csak az övé volt. Nem, nem is az övé volt, ő maga volt. De most rájött, hogy csak a régi Dahlia köszönt vissza a falakból, a színekből, és nem is annyira vigaszt, mint inkább kapaszkodót jelentett a szoba, valamit, ami a régi életéhez kötötte. Ezért járt annyit a Szükség szobájában azt kívánva, hogy a szobájává alakuljon.

De most minden megváltozott. Ez a Dahlia más ember volt.

– És most? – kérdezte Nara, miután valószínűleg percekig méregette a gondolataiban elmerülő boszorkányt.

Dahlia nem válaszolt, egyszerűen az ágyába ugrott, a hátára fordult és a plafont bámulta. Pár pillanattal később Lily a bal oldalán landolt, aztán másik barátnője is az ágyra mászott, és együtt bámultak felfelé.

Percekig feküdtek így csöndben, aztán Nara kinyújtotta a pálcás kezét, és valamit mormolt, amit Dahlia nem értett. A következő pillanatban azonban megjelent fölöttük a csillagos ég. Nem tűnt olyan élethűnek, mint a Roxfortban, de még így is gyönyörű volt.

– Luna újabb fajt talált – szólalt meg úgy tíz perc nézelődés után Lily. – A nevére már nem emlékszem, de Lorcan nagyon izgatott, és állandóan erről beszél. El akar menni utána Afrikába, hogy a saját szemével lássa. Azt szeretné, hogy én is menjek.

– És, menni akarsz?

A kérdés persze felesleges volt, nyilvánvaló volt Lily hangjából, hogy ha tehetné, már most indulna. Nem az új fajok kutatása vonzotta, sokkal inkább az ismeretlen és a kalandok, amiket átélhetnének.

– Egyelőre felesleges a kérdés. Apáék nem engednek, azt mondják, előbb be kell fejeznem a Roxfortot – vonta meg a vállát. – Apa néha komolyan úgy csinál, mintha nem emlékezne rá, mennyi kalandban vett részt, amikor ennyi idős volt.

– Szerintem elég biztosan kijelenthetjük, hogy Harry bármit megtenne, hogy ne élj át hasonló dolgokat, mint ő akkor – mutatott rá Dahlia a nyilvánvalóra.

Lily felnyögött.

– Tudod, hogy értem.

Persze, hogy tudta. De nem bírta elhessegetni a gondolatot a fejéből, hogy ő mennyire örülne, ha az apja így vigyázna rá. Ami már soha nem fog megtörténni. Persze ha őszinte akart lenni magához, ez nem volt új keletű érzés, már régebben is irigyelte a Potter gyerekek kapcsolatát a szüleikkel. De mindig reménykedett, hogy előbb-utóbb Vernon Dursley is jobb belátásra tér majd.

– Apa még mindig nem teljesen érti, mit tanulunk a Roxfortban és mit nem. Tegnap azt akarta, hogy javítsam meg a mikrót – nevetett Nara.

– A mit? – kérdezte rögtön Lily, akinek még mindig nagyon kevés fogalma volt arról, hogyan élnek a muglik, még így is, hogy ennyi időt töltött Nara és Dahlia, illetve a Mugliismeret iránt lelkesen érdeklődő Hugo mellett.

Nara magyarázni kezdte a mikrohullámú sütő működését Lilynek, de amikor a lány minden második szónál megkérdezte, hogy az mi, végül feladta.

Olyan könnyű volt csak feküdni itt, két oldalán a barátnőivel, és mindenféléről csacsogni. Ki hitte volna, hogy tényleg pontosan erre volt most szüksége?

– Nem tudok varázsolni – szakadt ki egyszer csak Dahliából anélkül, hogy gondolkozott volna. Mindent megoszthatott Narával és Lilyvel, ők is mindent elmondhattak neki, miért nem árulhatta volna el ezt is?

A két említett döbbenten fordult felé, Lily még fel is támaszkodott a könyökére, úgy méregette.

– Ezt meg hogy érted? Elment az erőd? – Látszott a félelemmel vegyes értetlenség a lány arcán. Nem voltak válaszai arra, hogy lehetséges-e, hogy valaki egyik napról a másikra elveszítse a varázserejét. De tovább magyarázott, próbálta megnyugtatni őt. – Nem kell aggódnod, ha így van. Mármint... Emlékszel amikor Teddy egyszer beállított barna hajjal? Barnával! Azt mondta, nem képes megváltoztatni, aztán csak kiderült, hogy amiatt volt az egész, hogy maga alatt volt egy kicsit. Biztos ez is ilyesmi, és ha...

Dahlia megrázta a fejét, és gyorsan félbeszakította Lilyt, mert tudta, hogy még hosszú percekig képes lenne mondani.

– Nem bírok még csak ránézni sem a pálcámra.

A beálló csendben a gondolatai újra száguldozni kezdtek, és rájött, hogy ha ennyire meglepte Lilyt és Narát azzal, amit most elárult nekik, akkor Hugo nem mondta el, hogy miben kérte a segítségét. Bár ezen nem kellett volna meglepődnie, a fiú nem árulta volna el senkinek a titkait. Még akkor sem, ha ez nem igazán volt titok, és előbb-utóbb úgyis mindenki rájött volna.

– Gyászolsz. És úgy tűnik, hogy nem csak az édesapádat. De nem kell feladnod a másik életed, csak mert nem tetszett neki. Nem változtathatsz rajta, mi vagy, akkor sem, ha bűntudatod van, amiért ezt választottad, amikor ő nem akarta.

– Mióta vagy pszichológus? – kérdezte Dahlia, hogy ne kelljen erre reagálnia.

– Gondolkozz el azon, amit mondtam. És aludjunk végre, mert megígértem Albusnak, hogy elmegyek vele repülni reggel – borzongott meg Nara. Mindannyian tudták, hogy neki ez nem lesz olyan szórakoztató.


Van, amikor az ember úgy érzi, hogy valami, amit átél, már megtörtént vele egyszer. Dahlia most így érezte magát, csak számára az események még ráadásul kaptak valamiféle fájdalmas csavart, és ettől az egész csak még rosszabb lett.

Lily és Nara korán elmentek, egyedül hagyták Dahliát ebben a furcsa párhuzamos világban. Belegondolva nagyon sok dolog másként volt, mint amikor először vacsorázni mentek Potterékhez. Már mindenkit ismert, ezerszer járt a Grimmauld téren, nem érhette semmi meglepetésként. És a legnagyobb változás az volt, hogy Vernon most nem mehetett velük.

De valamiért mégis egész délelőtt az az első vacsora járt a fejében. Azt érezte, hogy harcba vonul Petuniával az oldalán, és nem tudja, melyik oldalon is kellene állnia. Akkor még nem tudott varázsolni, most pedig tudna, de mégsem tud. Ugyanolyan sebezhető lesz, mint az első alkalommal.

Egész nap a vacsora miatt aggódott, amikor pedig nem, akkor a fésülködőasztalán heverő pálcáját szuggerálta, és próbálta magát rávenni, hogy legalább felemelje, még ha nem is varázsol. Nem sikerült. Végül csengettek, Dahlia pedig rohant, hogy ajtót nyisson. A pálcáját ott hagyta a szobájában, és tudta, hogy ezúttal is varázslat nélkül kell túlélnie a Dursley-Potter vacsorát.

Legnagyobb meglepetésére Hugo állt az ajtóban. Farmert és egyszerű, fehér pólót viselt. Nem keltett feltűnést a Privet Drive-on, és látszott, hogy nagyon élvezi a dolgot.

– Én jöttem értetek.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne hoppanálni – rázta a fejét a lány, és sápadt édesanyjára gondolt. Nem, határozottan nincs szüksége rá, hogy ilyesminek tegyék ki. Azt hitte, Harry küld majd értük kocsit, vagy ő maga jön el.

– Nem is fogunk hoppanálni. – Hugo belépett az ajtón, és körbenézett, nyilván Petuniát kereste. – Én vezetek.

– Vezetsz? Mármint... autót?

A fiú bólintott.

– Mióta tudsz te vezetni? Mugliismereten biztos nem tanítják.

– Apa tanította, papírom is van róla – vigyorgott Hugo.

Végszóra Petunia is megjelent, ugyanúgy feketében, mint Dahlia, de látszott rajta, hogy igyekezett összeszedni magát. Potterék kedvéért? A világ határozottan kibillent a tengelyéből, legalábbis a boszorkány így érezte, és nem tudta, hogy visszatér-e valaha a régi medrébe.

A ház előtt egy fehér autó parkolt, Dahlia nem tudta volna megmondani, milyen típus pontosan, de ez érdekelte a legkevésbé.

– Ez... a tiéd? – kérdezte döbbenten a barátját.

– Csak kölcsön.

– De biztos, hogy elboldogulsz vele?

– Ha nem így lenne, nem jöttem volna. – Hugo előhúzta zsebéből a jogosítványt, ami Dahlia legnagyobb megdöbbenésére teljesen hétköznapi volt, és igazinak tűnt. – Igazi – mondta a fiú, mintha csak a gondolataiban olvasott volna.

Beszálltak a kocsiba, Dahlia ült az anyósülésre, Petunia pedig egyedül hátra. Amióta Hugo megérkezett, egy szót sem szólt, de mivel nem tudta, hogyan is vonhatná be a beszélgetésbe az anyját, Dahlia inkább nem is próbálkozott.

Hugo kihúzta magát az ülésben, aztán a zsebéből elővarázsolta – nem szó szerinti értelemben – a kulcsot, és beillesztette a helyére. Gyújtást adott, aztán a sebességváltóhoz nyúlt. Hosszú ujjai ugyanolyan szakértelemmel dolgoztak, mint amikor a fényképezőgépét kattintgatta, és úgy tűnt, pontosan tudja, mit miért csinál.

Dahlia nem mondhatta el ezt magáról, fogalma sem volt, hogyan kell vezetni. Számtalanszor látta már, hogyan csinálta az apja és Dudley, de egyszer sem jutott eszébe jobban megnézni. Tudta, hogy kormányozni meg indexelni kell, és időnként sebességet váltani, illetve azzal is tisztában volt, hogy három pedált kell a vezetőnek nyomnia, de a tudása ebben nagyjából ki is merült. Amióta boszorkány volt, soha nem gondolt arra, hogy jogosítványt szerezzen, mert tudta, hogy pár éven belül nem lesz rá szüksége. Tud majd hoppanálni, használhat zsupszkulcsot vagy a Hop-Hálózatot, végső esetben pedig még mindig ott volt neki a seprű.

Furcsa volt nézni, hogy Hugo, aki számára a mugli világ mindig idegenebb volt, mint Dahliának, aki ebben nőtt fel, valamit jobban tud nála. Persze a fiút nagyon érdekelte a mugli világ, de mindig kívülállónak tűnt benne. Most azonban akármelyik mugli is lehetett volna, aki friss jogosítvánnyal furikázik.

Egy piros lámpánál megálltak, aztán mielőtt Dahlia észrevette volna, az autó már el is indult, a fiú pedig körültekintően belenézett minden tükörbe, és szépen, fokozatosan gyorsított fel. Ahogy mentek a Grimmauld tér felé, minden teljesen hétköznapi volt. Nem repkedtek varázslatok, nem lengetett senki pálcát, még csak szóba se került a varázslat. Dahlia egy ideig csöndben nézte, ahogy Hugo karja határozottan tologatja a váltót előre, aztán vissza hátra, majd megint előre.

– Miért nem mondtad, hogy vezetni tanulsz? – kérdezte kíváncsian Dahlia.

– Fontosabb gondjaid voltak az utóbbi időben annál, mint hogy vezethetek-e vagy nem.

Végül megérkeztek a Grimmauld térre, és a boszorkány gyomra újfent görcsbe rándult. Ahogy beléptek a házba, már minden ismerős volt. Tudta, milyen színűek a falak, merre kell mennie az ebédlőbe és merre a szobákhoz, és tisztában volt vele, hogy ha jót akar magának, akkor Sirius anyjának falát messzire elkerüli.

Lily szaladt le a lépcsőn.

– Hallottam, hogy megjöttetek! – ugrándozott oda mellé, és köszönt Petuniának. – Anya reggel óta meg se áll. Még a szobánkat is ki kellett takarítanunk, mintha nem lennél vele pontosan tisztában, hogy hogy fest általában.

Az ebédlőbe belépve a gyomorgörcs hirtelen elszállt, ahogy az ismerős arcok feléjük fordultak. Nem nagycsaládi vacsorát rendeztek, és ennek Dahlia most nagyon örült. Nem mintha nem szerette volna látni Ront vagy Hermionét, de valahogy most jobban esett neki, hogy csak a Potter család ül csak asztalhoz. Egy kakukktojás volt csak, Hugo, de senki nem lepődött meg, hogy ő is ott van, és Dahlia az ő jelenlétének is örült.

James és Albus beszélgettek, Ginny épp a konyhából jött egy tállal a kezében, Harry pedig felállt, hogy üdvözölje őket. Néhány perc múlva már mind az asztalnál ültek, és várták, hogy Sipor behozza az ételeket. Dahlia Petunia és Hugo között ült, vele szemben a három Potter gyerek, Harry pedig az asztalfőn ült.

– Mégis ideértetek egyben – állapította meg James.

– Miért ne értünk volna ide?

– Ne is figyelj rá, Lia! James legújabb hobbija az, hogy a vezetési képességeimmel ugrat.

– Valóban? – mosolyodott el a lány. – Hát, James, azt hiszem, új szórakozás után nézhetsz. Hugo nagyon jól vezet.

A legidősebb Potter fiú horkantott, hogy kifejezze kételyeit.

– Nagyon... körültekintő volt, minden szabályt betartott – szólalt meg egyszer csak Petunia, közben pedig még bólintott is egyet, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Mindenki döbbenten kapta felé a pillantását. A nő egész eddig teljes csöndben volt, és még ha megszólalt sem várták tőle, hogy ilyen hosszan beszél, ráadásul sértések nélkül.

Dahlia igyekezett újabb témát előkaparni, hogy megtörje az újra beálló kínos hallgatást.

– Milyen volt a repülés? – kérdezte Albus felé fordulva.

– Még mindig nem értem, hogy valaki, aki ilyen okos, hogy nem érti, mi a jó a repülésben.

Harry kuncogni kezdett, és megvonta a vállát.

– Kérdezd csak Hermionét! Rá is tökéletesen illik ez a leírás. Biztos, szívesen válaszol a kérdésedre.

Dahlia inkább nem tett róla említést, hogy Nara tisztában van vele, miért szeret Al annyira repülni, de pontosan ismeri a veszélyeit is, ráadásul egyet kellett értenie a barátnőjével abban is, hogy a repülés egyáltalán nem kényelmes. Ha választhatott, ő is inkább elviselte a kis hányingert, amivel a hoppanálás járt. Az pedig, hogy hobbiból pattanjon seprűre, teljességgel kizárt volt. Néha megtette James és Hugo kedvéért, hogy meglegyen a kviddicscsapat létszáma a családi meccseken, de nem volt valami nagy játékos, úgyhogy legtöbbször terelő pozícióban végezte, és távolról nézte, ahogy a többiek hajtanak.

Petunia az egész vacsora alatt meglepően nyugodt volt. Nem sikkantott fel, amikor Sipor sorban belebegtette a fogásokat, nem tett sértő megjegyzéseket a varázslással kapcsolatos témáknál, és néha még hozzá is szólt a beszélgetésekhez. Csak tőmondatokkal, és ritkán, de már ez is elég volt, hogy Dahliát teljesen megdöbbentse.

És aztán eljött egy pillanat, amikor rájött, hogy napok vagy talán hetek óta először érzi igazán jól magát. Még az sem zavarta, hogy a pálcája nincs nála, mert képtelen volt megérinteni is. A gyász megmaradt, de mégis mintha szakadozni kezdett volna a súly a válláról. Semmi mást nem kellett csinálnia, csak élvezni a barátai társaságát.

Ahogy végignézett az asztalon, eszébe jutott, mi lett volna, ha annak idején mégsem kapja meg a levelet. Vagy ha enged a szülei nyomásának, és nem megy el a Roxfortba. Az utóbbi napokban sokszor gondolt erre, és mindig ugyanazok a képek peregtek le előtte: az Abbey Mount egyenruhája, Marge néni történetei az iskoláról, amelyekben ezúttal ő volt a főszereplő. De most, ahogy látta Jameset és Hugót civakodni, Albust és Lilyt nevetni, és maga elé képzelte Nara, Loo, Rose, Tiff és a többiek arcát, nem tudott elképzelni egy olyan életet, ahol nem ismeri őket. A lelke egy darabja hiányzott volna.

Nem csak arról volt szó, hogy nem tanult volna meg varázsolni, hanem arról, hogy ő maga is egészen más ember lenne, talán önző és követelőző. Nem lenne mögötte a sok kaland, amit Jamesszel átélt a sötét folyosókon, nem lettek volna a meghitt beszélgetések Hugóval és Narával, nem látta volna Loo mosolyát vagy Rose és Scorpius veszekedéseit. Még az unokatestvérét sem ismerné.

– Mi az? – kérdezte váratlanul Hugo. – Nagyon elgondolkodtál.

Megint ott volt a szemében az aggodalom, és Dahlia anélkül, hogy gondolkozott volna, hirtelen megölelte a fiút.

– Hiányoznál! – motyogta.

Hugo megdöbbent, a lány érezte, ahogy megmerevedett, amikor átölelte és magához rántotta, de ő csak nevetett rajta.

– Ez most valami ölelkezős parti? – kérdezte az asztal túloldaláról James. – Mert én nem ölelem meg Siport, az tuti.

Vernon halála  

Posted by Deszy in

Az utóbbi két-három fejezettel kapcsolatban elég sok kérdést kaptam. Nem mind ugyanazt kérdeztétek, de mindegyik kérdés középpontjában Vernon halála állt. Arra gondoltam, hogy szentelek neki egy külön posztot, és megírom, hogy miért döntöttem úgy, hogy megölöm Vernont, hogy a történet melyik pontján jutottam erre a döntésre, hogy van-e szerepe Vernon halálának, hogy mennyi a leírt dolgokban az, amit saját élményeimből merítettem. Tehát alapjáraton a gondolataimat és a válaszaimat Vernon halálával kapcsolatosan. Ezért ezt a posztot most nem is fogom kérdések szerint tördelni, remélem, azért még lesztek néhányan, akik rászánjátok magatokat, hogy belevágjatok ebbe a gondolat- és szótengerbe.


Először is elmondanám, hogy nem azért öltem meg Vernont, mert meghalt Richard Griffiths, a színész, aki a filmekben Vernon bácsit játszotta. Ez a sors egy furcsa egybeesése, és bizonyos szempontból örülök is, hogy pont így jött ki, talán ekképpen méltón búcsúztam a színésztől, aki számomra tökéletesen hozta a karaktert a filmekben.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már az EDR elején tudtam, hogy a történet egy bizonyos pontján Vernon Dursley meg fog halni. Sok mindent tudtam már akkor is. Hogy Dahlia akaratos lesz, de nem gonosz, hogy Hugo cuki, és igen, tudtam a vélaságáról is, és azt is tudom az elejétől kezdve, hogy kivel fog összejönni, már ha... :P (Ez egy olyan kérdés, ami gyakran felmerül, és szeretném hangsúlyozni, hogy nem befolyásol, mit írtok. Dahlia sorsa már régen elrendeltetett. :D)

Ezzel szemben azt például nem tudtam az elejétől, hogy meg fogom ölni Vernont. Mégis, ahogy haladt előre a történet, egyre inkább éreztem, hogy meg fog történni. Nem azért, mert személy szerint nem szeretem, néhány jelenetét kifejezetten szerettem írni. Viszont sokkal több okot tudtam felsorolni a halála mellett, mint ellene.

Először is, a logikus ok: Vernon öreg volt, nem is kicsit. Nem mondhatni, hogy túlságosan egészségesen élt volna, és a stressz is megtette a hatását. Senki sem halhatatlan, még akkor sem, ha Rowling alkotta, és a muglik – mint azt tudjuk – rövidebb ideig is élnek, mint a varázslók és boszorkányok. (Már ha természetes halálról beszélünk persze.) A legtöbb Rowling szereplőt megtartottam, viszont ők sem élhetnek örökké.

Másodszor, lesz szerepe a történetben is. (Erre vonatkozóan volt egy kérdés.) Igen, Vernon halála nem csak azért történt, hogy húzzam a sztorit. Egy ember halála meglepő változásokat indíthat el, negatív és pozitív változásokat egyaránt. Egyelőre erről nem szeretnék többet mondani, majd ki fog derülni az elkövetkező fejezetekből.

Dahliának találkoznia kellett a halállal. Lehetséges, hogy ez furcsán hangzik, de ehhez tartom magam. Hiszem, hogy egy hősnek ismernie kell a kockázatokat ahhoz, hogy tudja, mit hajlandó feláldozni egy csatában, mert különben nem tudja, mit tesz kockára. Most kicsit tekintsünk el a Harry Pottertől, és akármelyik másik fantasy történetet nézzük meg! Mielőtt a hős elindul a kalandján, és szembenéz a sorsával, tudnia kell, milyen valakit elveszíteni. Katniss elvesztette az édesapját, mielőtt az arénába indult... Eragon árva volt, és aztán végignézte Garrow halálát, majd szépen sorban még sokakét, többek között Bromét, mielőtt megvívta az első könyv végén az igazán nagy csatát. Frodo látta meghalni Boromirt, aztán Gandalfot. Sorolhatnám még nagyon hosszan, mindenesetre a hősök útjuk során okkal néznek szembe a halállal. Tudniuk kell, hogy az életüket kockáztatják, és ezt át is kell érezniük.

Dahliát nem szeretném egyik fent említett főhőshöz sem hasonlítani, mert soha nem az volt a célom, hogy valami világot megváltoztató óriási csatát alkossak, ami alapjaiban megrengeti a varázslóvilágot. Nem minden generációban létezhet egy Voldemort és egy Harry, akiknek a döntései az egész világ sorsát meghatározzák. Dahliának is szembe kell néznie a maga gonoszával, nem szeretném kisebbíteni az érdemeit, és nem szeretném lelőni a Végzősök bonyodalmát. Mindenesetre Dahlia még nem veszített el senkit. Él a családja, élnek a barátai, még egy háziállata sem halt meg soha. Nézett szembe veszéllyel, de a halállal még soha. Egészen addig, amíg Vernon meg nem halt. Az édesapja halálával, még ha természetes volt is, megtanulta, milyen elveszíteni valakit, és felfogta, hogy onnan nincs visszaút.

Emellett Dahliának nem csak hősként, hanem emberként is találkoznia kellett ezzel. Valahogy úgy éreztem, ez fontos mérföldkő lesz Dahlia felnőtté válásának útján, és ezt jelenleg is így érzem. Megváltoztatja az embert, amikor elveszít valakit, akit szeret, főleg ha először történik meg. Dahliának meg kellett ezt tapasztalnia.

Nem mondom, hogy a kapcsolatrendszerét alapjaiban változtatja meg, mert nem. De ilyenkor felértékelődik, hogy ki van az ember mellett, ki az, akire támaszkodhat, ki az, aki képes még az ilyen pillanatokban is megmosolyogtatni, és kinek a jelenléte nyújt vigaszt. Az elmúlt néhány fejezetben olyan dolgok történtek, Vernon halálával kapcsolatban és azon kívül is, amelyek nagyon fontos szerepet játszanak majd Dahlia történetének végén, rengeteg kulcsot rejtettem el a történet lezárásával kapcsolatban. Némelyik talán egyértelműbb, mint a többi, de igazából szerintem ezek akkor nyernek majd értelmet, ha már tudjuk, mi lesz a vége...

Az is egyértelmű szerintem, hogy imádom a Harry Potter könyveket. Ha nem így lenne, nyilván nem írnék HP fanfictionöket sem. És az eredeti sorozat egyik nagy üzenete a számomra az, hogy hogyan dolgozzuk fel a halált. Hogy hogyan lehet gyászolni, hogyan törődsz bele abba, ha elveszítesz valakit, és hogyan dolgozod fel a tudatot, hogy előbb-utóbb mindenki – te is – meghalsz. És legfőképp, hogy hogyan élsz mégis tovább a halál után, átvitt és szó szerinti értelemben is. Az egyik legnagyobb és legzseniálisabb dolognak azt tartom a Harry Potter sorozatban, hogy Rowling ezt az üzenetet képes volt egy gyerekkönyvben, teljesen befogadható módon átadni.

A közelébe sem érhetek annak, amit Rowling csinált, de mindig igyekeztem hű maradni hozzá, amennyire lehetséges. És számomra ehhez a hűséghez hozzátartozik az is, hogy valamilyen formában ezt az üzenetet is visszahozzam. Nem feltétlenül csak Vernon halálán keresztül, de ez is a gyász egyik fajtája, még ha mi, olvasók, nem is éljük meg feltétlen akkora tragédiaként, mintha mondjuk James halt volna meg. (És itt jegyezném meg, hogy amit említettem, hogy lesz halál az EVDR-ben, nem Vernonra gondoltam.)


És a legvégén szeretnék reagálni az arra vonatkozó kérdésekre, hogy saját tapasztalatból írtam-e meg azokat a részeket, amelyekben Dahlia gyászol. A válasz: igen és nem.

Körülbelül két hónappal voltam fiatalabb Dahliánál, amikor elveszítettem az édesapámat, egy hónappal a 17. születésnapom előtt. Valószínűleg ebből is fakad az, hogy szeretek halálról és gyászról írni, nem tudom. Szerintem valahogy akkoriban kezdtem el igazán lelkesen írni. De nem ez volt az oka annak, amiért úgy döntöttem, hogy Vernon meg fog halni. Nem a saját életemet vetítettem ki a történetre, már csak azért sem, mert Dahlia nem én vagyok. Dahlia nem is különbözhetne jobban tőlem, és a legtöbb helyzetben nem úgy cselekszik, ahogy én tenném.

Épp ezért nem teljesen úgy gyászol, ahogyan én. Az én helyzetem persze nagyon más volt, de nem úgy birkóztam meg a gyásszal, ahogyan Dahlia teszi. Dahlia a magányt választja, bezárkózik, és a gondolataiba merül. Én nem ilyen voltam. Másnap iskolába mentem, mindent ugyanúgy csináltam, mint előtte, és ott voltak velem a barátaim, és még nevettem is. Ez valószínűleg furcsán hangozhat, de nem azért volt, mert nem szerettem az édesapámat, és nem voltam szomorú. Egyszerűen csak... A gyászt átélni – és itt most közeli családtag, barát elvesztésére gondolok –, nem olyan, mint amilyennek az ember a könyvek alapján elképzeli. Egyrészről sokkal rosszabb, másrészről viszont az élet megy tovább, még ha ez szörnyen is hangzik.

Szóval Dahliához visszakanyarodva, ő nem teljesen úgy gyászol, mint én. De vannak hasonlóságok aközött, amit ő átél, ami neki eszébe jut, és a között, ami az én fejemben járt azokban az időkben. A szinte első cselekedetem, amikor megtudtam, az volt, hogy a szobámba vonultam fekete ruhát keresni, mint ahogyan Dahlia is tette. Soha nem hallottam édesapámat énekelni, mint ahogyan Dahlia sem.

Tehát igen, mondhatni, hogy saját tapasztalatból írtam, de mégsem. Mert Dahlia más ember, mások a körülményei, ezért nyilvánvalóan máshogyan néz szembe az élet nehézségeivel is. De mivel minden szereplő kicsit belőlem is fakad, Dahlia gyásza is.

Egy végzős Dursley Roxfortban - 8. fejezet  

Posted by Deszy in

8. fejezet
Lezárás


Petunia még egy ideig álldogált az ajtóban, aztán belépett, és csak ekkor vette észre, hogy a konyhája tisztább, mint valaha, ami Petunia Dursley konyhájának esetében nagyon nagy dolog volt. Nem szólt egy szót sem, csak egy sóhaj kíséretében leült a Dahlia melletti székre. A lány látta az arcán, hogy miért jött: takarítani akart és felejteni ugyanúgy, ahogy ő az előbb.

Hosszú percekig üldögéltek anélkül, hogy bármelyikük megszólalt volna. Dahliának ezer kérdése lett volna, de egyiket sem tette fel. Félt a válaszoktól, illetlennek tartotta volna az adott körülmények között, vagy egyszerűen nem tudta, hogyan tehetné fel őket. Végül Petunia volt az, aki megtörte a csendet.

– Ez... – nézett az ajtó felé, amin Hugo az előbb kisétált, aztán rögtön el is harapta a mondatot, és kényelmetlenül fészkelődött. Dahlia azonban tudta, mire vonatkozik a kérdés.

– Hugo volt.

Petunia aprót bólintott, aztán tovább ültek néma csendben. Dahlia fejében újra meg újra ugyanaz a kérdés dörömbölt: Az én hibám? Miattam volt?

De képtelen volt rávenni magát, hogy fel is tegye.

Végül felpattant, és készített maguknak egy teát. Minden egyes mozdulatára külön odafigyelt, mint még soha azelőtt. Lekötötte a figyelmét még az is, hogy hányszor keverte meg a teát és milyen irányban, és eszébe jutott minden, amit a jóslástanról hallott. A legtöbben őrültnek tartották Trelawney-t, ő maga is, bár őt szerencsére soha nem tanította. Az egész jóslás dolog valahogy hidegen hagyta, mert soha nem akarta elhinni, hogy a sorsunkat előre megírták. De leginkább azért nem akart hinni benne, mert akkor Andresila átkát sem kellett elhinnie.

Most a teafüvek ott kavarogtak a csészéjében, apró, barna-fekete szemcsék a sárgás lében. Lehetséges lenne, hogy az összes választ a kezében tartja? Még soha nem próbált teafűből jósolni, nem is ismerte a pontos eljárást, de megkísértette a gondolat, hogy kipróbálja. A csészéjére meredt, és az úszkáló levéldarabkákat figyelte, hátha meglát valamilyen formát. Az egyik pillanatban mintha egy csillagot látott volna, de aztán a keze remegése miatt a kép rögtön meg is változott. Törni kezdte a fejét, hogy vajon a csillag mit jelenthet, miközben a racionális oldala végig üvöltött a fejében, hogy hülyeség, amit csinál, és annyit még ő is tudott, hogy ahhoz, hogy teafűből jósoljon, először meg kellene innia a teát. A racionális Dahlia azonban valamilyen megmagyarázhatatlan okból elgyengült, és nem maradt csak egy érzelemtömeg, akinek kapaszkodóra volt szüksége.

Dahlia életében először értette meg, hogy hogyan ejthettek át annyi embert a bűnözők nem működő átkokkal, hamis láthatatlanná tévő köpenyekkel, vagy mindenféle be nem teljesülő jóslattal. Mert abban a pillanatban bármi áron, de hinni akart. Hinni, hogy van kiút, hogy van remény, és mindenek felett hinni akart abban, hogy az édesapja még létezik valahol. Mert az nem lehet, hogy Vernon Dursley, a Grunnings fúrógyár vezetője, aki a Privet Drive 4-es száma alatt élt, amióta az eszét tudta, és aki két gyereket felnevelt a feleségével – vagyis két és felet, ha Harryt is számítjuk –, egyszerűen nem volt többé. Hugo szavai jártak a fejében. „Biztos, hogy az édesapád itt van valahol, és figyel. Én hiszek ebben.”

Csörgés szakította ki a gondolataiból, és amikor felnézett, egy remegő kezű Petuniát látott, aki alig tudta a csészéjét visszatenni a csészealjra. Dahlia hirtelen ötlettől vezérelve véletlennek álcázott mozdulattal az asztalra öntötte a teáját, és hagyta, hogy a teafű darabkák elárasszák a sima fafelületet, és elmossák a jövőjét.

– Ezt fel kellene takarítani, mielőtt nyomot hagy – jegyezte meg, aztán felállt, és elindult kifelé a konyhából.

Lehet, hogy beszélgetni nem volt képes, de legalább lefoglalhatta az édesanyját, ha mással nem is, takarítással.

Aztán meghallotta a nő hangját a háta mögül.

– Nem a levél miatt volt – mondta, aztán már takarította is a tealeveleket az asztallapról.


Így teltek el a napok Vernon Dursley temetéséig. Petunia módszeresen végighaladt a ház minden helyiségén, és egyetlen pillanatra sem lehetett valamilyen takarítószer vagy szerszám nélkül látni. Port törölt, porszívózott, suvickolt, az összes ablakot lemosta, aztán amikor végzett, a biztonság kedvéért az egészet megismételte elölről. Végül amikor már tényleg minden annyira fényes volt, hogy már az elkoptatás veszélye állt fenn, virágföldet vett elő, és az összes virágot átültette, ami persze újabb okot szolgáltatott rá, hogy felmosson és port töröljön. Ezután a kert következett. A Privet Drive előtt még soha nem díszelgett ennyi virág, mint most.

Dudley időnként beugrott, és sokszor magával hozta Violát is, aki elképesztően kedves volt. Szokásává vált, hogy sütött valamit, mert akárhányszor megjelent, hozott egy adagot belőle nekik is. És elképesztően hatékonyan rá is tudta venni őket, hogy egyenek. Mindig elismételtette velük, milyen fontos, hogy most ne gyengüljenek el, és hogy Vernon is azt szeretné, ha erősek maradnának. Ilyenkor Petunia mindig sírdogált egy kicsit, aztán Violával együtt a konyhába vonultak, és főztek.

Hugo betartotta, amit ígért. Egyetlen Potter vagy Weasley sem állított be, és gyásztáviratokat sem kapott. Ennek már csak azért is örült, mert nem tudta, Petunia hogyan reagálna, ha hirtelen baglyok árasztanák el a Privet Drive-ot. Cserébe Dahlia is betartotta a szavát, és minden nap írt Hugónak. Túl sok mindent nem tudott mesélni, de tudta, hogy Hugót nem zavarja, ha végig kell olvasnia az unalmas beszámolót arról, hogyan súrolta le Petunia a kádat a fürdőszobában ecettel, hogy ne legyen vízköves, és hogy ezután milyen szörnyű ecetszag terjengett az egész házban egy teljes napig. Hugo szerencsére nem világított rá, hogy egyetlen pálcaintéssel szagtalaníthatta volna a házat, mert bár nem írta meg neki, Dahlia biztos volt benne, hogy a fiú is tisztában van vele, hogy nem varázsolt.

Azóta, hogy Vernon meghalt, a boszorkány egyszer sem vette a kezébe a pálcáját, ami most is ott hevert az íróasztalán. Még ránézni is alig bírt, mert rögtön arra gondolt, mi lett volna, ha nem tud varázsolni. Nyugodtan éltek volna tovább, ő elment volna az Abbey Mountba, ahogy a családban mindenki akarta, és lehet, hogy az édesapja még mindig élne.


A temetés reggelén gyönyörű idő volt. Sütött a nap, igazi nyári hőség ígérkezett, és még egy apró szellő sem adta jelét, hogy enyhíteni akarná a feketében álldogálók szenvedését – már ami a meleget illeti. Mert azzal Dahlia tökéletesen tisztában volt, hogy a lelki szenvedését semmi sem enyhítheti.

Már napok óta feketét hordott, ezért amikor újra feketét kellett vennie, már szinte meg sem érezte. Kezdte megszokni, ahogy hófehér bőrét és szőke tincseit sötét szín keretezi, és egyetlen szín marad az egész testén: a zöld szeme. Most azonban csak igen kevés látszott a bőréből, mert igyekezett minden szabadon lévő felületet beburkolni. A fekete, alig dekoltált, térd alá érő szoknyához fekete harisnyát vett, rá pedig egy csuklóig érő fekete kis kabátot. Hugo nyaklánca a nyakában lógott, de most is, mint az elmúlt napokban annyiszor, a medált a ruhája alá rejtette.

Amikor leért a földszintre, már ott találta Dudleyt és Violát, akik szintén feketét viseltek, az egyetlen kivételt a férfi fehér inge jelentette. Aztán előbukkant Petunia is, és Dahlia legnagyobb meglepetésére nem sírt. Kihúzta magát, és nagyon erősnek látszott, mint aki bármire fel van készülve.

Ezután egészen a temetőig minden teljesen természetes volt, egyszerűen tették a dolgukat. Kisétáltak az ajtón, beszálltak az autóba, Dudley pedig vezetett. Egyszerű cselekménysorozat, gondolkozás nélkül.

A temető kapujának átlépése már sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Dahlia nem tudta volna megmondani, miért. Talán valamiféle határvonalnak érezte, mintha azzal, hogy besétál a temetőbe, elfogadná, hogy vége van. És persze nevetséges volt, hogy nem képes megtenni, mert tisztában volt vele, hogy Vernon már meghalt, és senki sem hozhatja vissza, de a racionális Dahlia még mindig nem volt a régi.

Aztán mégis besétáltak, és Dahlia látta, hogy sorban érkeznek az ismerősök: a Privet Drive lakói, Vernon régi munkatársai és üzletfelei a Grunningsból, iskolai osztálytársak a Smeltingsből. A lány csodálkozva nézett körül, és rá kellett döbbennie, hogy azoknak az embereknek, akik búcsút akartak venni az édesapjától, a felét sem ismeri. És innen már nem sok kellett ahhoz, hogy befészkelje magát egy gonosz gondolat a fejébe: talán nem is ismerte igazán az embert, aki felnevelte.

Vészesen kezdett kutakodni mindenféle emlék után az édesapjáról, hogy bizonyítsa magának, nincs így. Sorban jutottak eszébe a gyerekkori játékok, a közös vacsorák, az ünnepek. De valahogy úgy érezte, semmit sem tud róla, és most már nem is fogja megtudni ezeket a dolgokat. Soha életében nem hallotta énekelni, nem tudta, milyen zenéket szeretett fiatalabb korában, kik voltak a barátai régen, melyik tantárgyakat szerette és melyikeket gyűlölte. Mind csupa rejtély a számára, és már soha nem fogja tudni megkérdezni őket tőle magától. Elmulasztotta a lehetőséget, és csak most jött rá erre, amikor már nem volt esélye, hogy bepótolja.

Marge néni is megérkezett, aki egy kutyakonferencián volt, és nem tudott hamarabb elszabadulni. Dahlia ennek nagyon örült, mert tudta, hogy az édesanyjának nem volt rá szüksége, hogy még őt is körülugrálja az utóbbi napokban. Marge most is úgy viselkedett, mint mindig. A Cserkész nevű kutyájával érkezett a temetésre, és olyan hangosan sírt, hogy senki sem tudott másra figyelni, csak rá.

Dahlia meredt maga elé, és próbált nem figyelni arra, ahogyan Viola Marge nénit vigasztalja. Ekkor vette észre Harryéket. A Weasleyk és Potterek Narával kiegészülve a hátsó sorokban álltak, és Dahlia legnagyobb meglepetésére teljesen hétköznapinak néztek ki. Még Mr. Weasley is jól szabott fekete öltönyben volt, a zoknija színe sem volt harsányabb, mint kellett volna. Sehol egy kósza lila nyakkendő, egy skótszoknya vagy egy színes nadrág. Ennél muglibbnak még soha nem látta őket. Nem is mert arra gondolni, hogy ott lesznek a temetésen, még akkor sem, ha tisztában volt vele, hogy Vernon Harry nagybátyja volt, akármilyen viszonyban álltak is. De most, ahogy rájuk nézett, hálás volt, amiért eljöttek. Ott volt James is, aki egyáltalán nem tűnt vidámnak, annak ellenére sem, hogy soha nem kedvelte a szüleit. És Loo, aki talán csak távolról látta egyszer a King's Crosson, amikor eljöttek érte a tanév végén.

Mire a temetés elkezdődött, szerencsére Marge néni már halkabban hüppögött, és néhány perc múlva sorban csatlakoztak hozzá ők is. Dahlia képtelen volt odafigyelni arra, amit a pap mondott, a könnyek váratlanul és hirtelen törtek elő belőle, amikor a koporsóra nézett, és ahogy elkezdődött, egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Kétségbeesetten kezdett zsebkendőért kutatni, mire rájött, hogy nem hozott magával. Annyira lefoglalta, hogy egyáltalán eljussanak a temetőbe, hogy nem is gondolt arra, mi lesz, ha már itt lesznek.

Amikor felnézett, látta, hogy Hugo elindult felé, a következő pillanatban pedig már egy köteg zsebkendőt szorongatott, a fiú pedig vissza is állt a helyére.

A temetés többi része homályba veszett. Dahlia csak szipogásra és könnyekre emlékezett, meg nagy szavakra a pap szájából, amikre nem igazán tudott odafigyelni. Aztán mire felocsúdott, már vége is lett. Virágokat látott, James kezében egy fehér liliomot, ami újabb sírásrohamot indított el, végül pedig sorban következtek Vernon ismerősei, hogy részvétüket fejezzék ki.

Dahlia bólogatott a részvétnyilvánításokra, és igyekezett mosolyogva megköszönni őket, de legszívesebben bezárkózott volna a szobájába. Harryék jöttek a végén, és mire ide jutottak, hihetetlenül örült nekik, mert tudta, hogy az ő részvétük őszinte, és ők tényleg tudják, hogy mit érez. Harry nem mondott semmit, nem adott bölcs tanácsokat arról, hogyan kellene átvészelnie ezt az egészet, mert már mindketten tudták, hogy egy szülő elvesztését az ember soha nem dolgozza fel igazán. James neki is átnyújtott egy liliomot, és megölelte.

– Hugo mondta, hogy ne keressünk. Még egy dugiban írt levelemet is elkobozta.

Dahlia elképzelte a jelenetet, és most először támadt kedve mosolyogni, még ha csak halványan is.

– Mindenesetre ha felejtésre van szükséged – folytatta James –, ha szeretnéd magad mögött hagyni ezt az egészet, csak szólj. Majd együtt kitalálunk valamit.

– Köszönöm – felelte Dahlia, bár biztos volt benne, hogy egyelőre még nincs ereje újabb James-féle kalandba keveredni.

Legnagyobb meglepetésére Petunia egy rossz szót sem szólt, hanem hagyta, hogy a teljes Potter és Weasley család sajnálatát fejezze ki. Aztán valami olyasmi történt, amire Dahlia legvadabb álmaiban sem számított, még egy ilyen szürreális napon sem.

– Nagyon örülnénk, ha valamikor meghívhatnánk önöket vacsorára – hallotta meg Ginny hangját, és Dahlia már épp készült volna udvariasan visszautasítani őket, amikor Petunia bólintott.

Ginny is meglepődhetett, mert néhány másodpercig csak tágra nyílt szemekkel nézte a nőt, aztán mégis válaszolt.

– Mondjuk holnap?

És Petunia megint bólintott.

Dahlia ijedten fordult Hugóhoz, aki ott állt a bal oldalán.

– Ezt most csak képzeltem?

A fiú megrázta a fejét, ami azt jelentette, hogy ő és Petunia tényleg elmennek és Potteréknél fognak vacsorázni.

– Hugo – nézett nagyon komolyan a fiúra Dahlia. – Most szükségem van a segítségedre.

A legnépszerűbbek?  

Posted by Deszy

Sziasztok!


Sorsoltam nyertes a nyereményjátékban, az eredményhirdetés a kövi linken elérhető: http://www.vegzetereklyei.net/2013/06/eredmenyhirdetes.html

A Rafflecopteren volt egy olyan kérdés, hogy ki a kedvenc szereplőtök Dahlia történetéből. Erős a gyanúm, hogy több olyan illető is kitöltötte, aki nem ismeri a történetet, a kedvencem az volt, aki simán annyit írt: Dursley

Mindenesetre készítettem egy összesítést:


Volt még két másik kérdés is, azoknak az eredményét sem hallgatom el, csak még nem volt időm mindet átnyálazni rendesen. Csak átfutottam őket. :)

Kommentek :)