9. fejezet
Tiszta lap
– Segítened kell! – ismételte meg
Dahlia a kérését Hugónak, amint a fiú megjelent a szobájában.
– Segítek – felelte a fiú, és
hogy megpróbálja kicsit megnyugtatni barátnőjét, könnyedén a
vállára tette a kezét. – De először mondd el, hogy miben és
hogyan segítsek! Nem hiszem, hogy megakadályozhatom, hogy az
édesanyád Harryéknél vacsorázzon, és amúgy szerintem ez egy jó
ötlet.
Dahlia szeme a döbbenettel hatalmasra
tágult. Hugo komolyan azt hiszi, hogy jó ötlet, ha Petunia Dursley
a Potter házban vacsorázik?
– Gyászol, ahogyan te is. Szerintem
jót tesz majd neki, ha kimozdul kicsit a házból, és neked is.
– Rossz ötlet – szögezte le a
lány. – De nem ebben kell segítened.
– Nem? – Hugo meglepetése sütött
az arcáról. Ha más helyzetben lettek volna, Dahlia még nevetett
is volna az arckifejezésén, de most nem volt hozzá ereje.
– Nem. – Dahlia az ágyára
huppant, és úgy érezte, a világ minden terhe az ő vállát
nyomja: az apja halála, a vacsora és...
– Mi a baj, Lia? – térdelt le elé
a fiú, és a meglepetése már nem volt sehol. A homlokán a ráncok
összeszaladtak, ahogyan aggodalmasan méregette őt, és próbált
rájönni, mi lehet a probléma. Furcsa volt ilyennek látni, mert az
ismerősei közül Hugo volt az, aki a legvészesebb helyzetben is
képes volt megőrizni az optimizmusát. Őt nem lehetett kihozni a
sodrából és nem lehetett csak úgy elszomorítani, mert mindig
mindenben észrevett valami jót. Vagy ha nem, akkor megvonta a
vállát, és annyit mondott, hogy így kellett lennie.
Dahlia sokszor irigyelte tőle ezt a
tulajdonságát. Ő hirtelen természet volt, nem gondolkozott, hanem
cselekedett, és ez nem csak a döntéseiben mutatkozott meg, hanem
az érzelmeiben is. Könnyen fel tudták dühíteni és egyik percről
a másikra képes volt széles érzelmi skálát végigélni, a
dühöstől a vidámig.
Az vigasztalta, hogy a legtöbb
ismerőse ilyen. James az egyik percben nevetett, a következőben
pedig hihetetlen fájdalom jelent meg a szemében – ezt persze nem
mindenki vette észre, de ő már elég jól ismerte, hogy észrevegye
a különbséget. Lilynél lobbanékonyabb emberrel még nem
találkozott, Albuson még mindig képtelen volt kiigazodni, Rose
pedig a legkisebb megjegyzésre is képes volt leharapni az ember
fejét. Lorcan és Lysander olyan álomszerű ködben éltek, hogy
náluk sose lehetett tudni, milyen a hangulatuk, leginkább olyanok
voltak, mintha egy más világban lennének. Talán még Nara volt
az, aki a legnyugodtabb az ismerősei közül, de belőle is
hiányzott az a fajta életöröm, ami Hugóban megvolt.
Most azonban nem ezt látta a szemében,
csak a tiszta aggodalmat.
– Lia! – szólongatta, és megfogta
a kezét. – Mondd el!
Mély lélegzetet vett, és a fésülködő
asztala felé sandított. Hugo is rögtön odafordult, és nem
kellett sok idő, hogy rájöjjön, mit néz Dahlia.
Felállt, de csak azért, hogy leüljön
a lány mellé, és maga felé fordítsa.
– Nem csinálhatod ezt, ugye tudod?
Nem a te hibád volt, és senkinek sem segítesz azzal, ha nem
varázsolsz.
– Tudom – bólintott Dahlia. És az
eszével tudta is, de ettől még képtelen volt felemelni a
varázspálcáját. Évekig várta, hogy otthon varázsolhasson, most
pedig, hogy végre lehetősége lett volna rá, nem tudta megtenni.
– Tudom, hogy tudod. – Hugo apró
mosolyra húzta a száját. – Te mindig mindent tudsz.
Racionálisabb vagy, mint egy tűpárna.
– Tűpárna? – Dahlia nem bírta
visszafojtani, hogy felkuncogjon.
– Megmondom, mi lesz. Nem használod
a pálcád, nem kényszerítelek rá. – A lány ezt persze nem is
feltételezte volna. – De tudom, mi kell neked. Maradj itt, nehogy
megmozdulj!
– Hová mehetnék? – tárta szét a
karját a boszorkány, de Hugo mintha meg se hallotta volna. A fiú
még egyszer megszorította a kezét, és dehoppanált.
Dahlia már percek óta ücsörgött
ott, ahol Hugo hagyta, de a fiú csak nem tért vissza. Aztán
hirtelen pukkanásokat hallott, és már épp kérdezte volna, hogy
hol volt ennyi ideig, de nem ő tért vissza.
– Ti meg mit csináltok itt? –
kérdezte értetlenül.
– Hugo azt mondta, kellünk, hogy
kicsit felrázzunk. Mi meg jöttünk – magyarázta Nara.
– Csajbuli! – vékonyította el
mesterkélten a hangját Lily, azokat a lányokat utánozva, akik a
bátyjait szokták üldözni, még amikor a Roxfortba jártak.
– Ez Hugo nagy megoldása? – Dahlia
nevetett, és hitetlenül csóválta a fejét.
– Használ, nem? – mutogatott Lily
a lány vigyorára.
– És elmondod, mit fogunk csinálni?
– Amit csak akarunk. Amit csak akarsz
– ült le Nara Dahlia mellé az ágyra.
Dahlia nem tudta, mit akar. Körbenézett
a szobájában, valamilyen ihletre várva, és közben igyekezett
elkerülni, hogy a pálcájára essen a tekintete, akár egy
másodpercre is.
Változás. Változást akart.
– Rendezzük át a szobám! – jött
a hirtelen ötlet.
Lily és Nara egy pillanatra sem tűntek
meglepettnek, és nem kérdeztek semmit. A szoba radikális
változáson ment keresztül. A legfiatalabb Potter első körben a
fal színét változtatta meg, ki nem állhatta, hogy barátnője
szobája rózsaszín. Először vörös-aranyra színezte, aztán
Nara kékre, és bár utóbbi passzolt volna a házához, túl
hidegnek tűnt. Végül egy halványzöld mellett döntöttek, mivel
egyetértettek, hogy ennek az árnyalatnak semmi köze a Mardekár-ház
rusnya mohazöldjéhez. Nara még azt is megjegyezte, hogy a zöld
állítólag megnyugtatja az idegeket, mire Lily haragosan nézett
rá, és közölte, hogy itt és most mindenki jól érzi magát, és
senkinek sincs szüksége arra, hogy megnyugtassák.
A fallal együtt minden más színe is
megváltozott. A csipkés függönyöket és a rózsaszín sötétítőt
teljesen száműzték, és kerestek helyettük egyszerűbbeket, ezek
halványsárga színt kaptak. A táskákat egymás után reptette le
a falról Lily, és mivel nem tudta eldönteni, hová kellene tennie
őket, inkább hagyta, hogy a levegőben lebegjenek tovább.
Aztán ahogy bemelegedtek, következtek
a nagyobb dolgok. Máshová került az ágya, a fiókos szekrénye, a
fésülködő asztala, minden, ami mozdítható volt. Nem tologattak,
Nara és Lily mindent varázslattal oldottak meg, és egyetlen
egyszer sem kérdezték meg, hogy Dahlia miért nem csatlakozik.
Az átalakítás nem is sikerülhetett
volna jobban, a boszorkány szinte rá sem ismert a szobájára,
amikor néhány órával később végeztek. Először kicsit furcsa
volt, mintha valamit elveszített volna, de minél tovább nézte a
végeredményt, annál elégedettebb lett, hogy meg merte tenni. Már
nem az a kislány volt, aki annak idején gondosan megtervezte a
szobáját, hogy tökéletes legyen. Hosszú évek teltek el azóta,
és az élete, a gondolkodásmódja, a jövője nem is lehetett volna
különbözőbb a tíz éves Dahliáétól.
A Roxfortból hazatérve mindig ez volt
az egyetlen vigasza, a kuckó, ami mindig ismerős volt, ami csak az
övé volt. Nem, nem is az övé volt, ő maga volt. De most rájött,
hogy csak a régi Dahlia köszönt vissza a falakból, a színekből,
és nem is annyira vigaszt, mint inkább kapaszkodót jelentett a
szoba, valamit, ami a régi életéhez kötötte. Ezért járt annyit
a Szükség szobájában azt kívánva, hogy a szobájává
alakuljon.
De most minden megváltozott. Ez a
Dahlia más ember volt.
– És most? – kérdezte Nara,
miután valószínűleg percekig méregette a gondolataiban elmerülő
boszorkányt.
Dahlia nem válaszolt, egyszerűen az
ágyába ugrott, a hátára fordult és a plafont bámulta. Pár
pillanattal később Lily a bal oldalán landolt, aztán másik
barátnője is az ágyra mászott, és együtt bámultak felfelé.
Percekig feküdtek így csöndben,
aztán Nara kinyújtotta a pálcás kezét, és valamit mormolt, amit
Dahlia nem értett. A következő pillanatban azonban megjelent
fölöttük a csillagos ég. Nem tűnt olyan élethűnek, mint a
Roxfortban, de még így is gyönyörű volt.
– Luna újabb fajt talált –
szólalt meg úgy tíz perc nézelődés után Lily. – A nevére
már nem emlékszem, de Lorcan nagyon izgatott, és állandóan erről
beszél. El akar menni utána Afrikába, hogy a saját szemével
lássa. Azt szeretné, hogy én is menjek.
– És, menni akarsz?
A kérdés persze felesleges volt,
nyilvánvaló volt Lily hangjából, hogy ha tehetné, már most
indulna. Nem az új fajok kutatása vonzotta, sokkal inkább az
ismeretlen és a kalandok, amiket átélhetnének.
– Egyelőre felesleges a kérdés.
Apáék nem engednek, azt mondják, előbb be kell fejeznem a
Roxfortot – vonta meg a vállát. – Apa néha komolyan úgy
csinál, mintha nem emlékezne rá, mennyi kalandban vett részt,
amikor ennyi idős volt.
– Szerintem elég biztosan
kijelenthetjük, hogy Harry bármit megtenne, hogy ne élj át
hasonló dolgokat, mint ő akkor – mutatott rá Dahlia a
nyilvánvalóra.
Lily felnyögött.
– Tudod, hogy értem.
Persze, hogy tudta. De nem bírta
elhessegetni a gondolatot a fejéből, hogy ő mennyire örülne, ha
az apja így vigyázna rá. Ami már soha nem fog megtörténni.
Persze ha őszinte akart lenni magához, ez nem volt új keletű
érzés, már régebben is irigyelte a Potter gyerekek kapcsolatát a
szüleikkel. De mindig reménykedett, hogy előbb-utóbb Vernon
Dursley is jobb belátásra tér majd.
– Apa még mindig nem teljesen érti,
mit tanulunk a Roxfortban és mit nem. Tegnap azt akarta, hogy
javítsam meg a mikrót – nevetett Nara.
– A mit? – kérdezte rögtön Lily,
akinek még mindig nagyon kevés fogalma volt arról, hogyan élnek a
muglik, még így is, hogy ennyi időt töltött Nara és Dahlia,
illetve a Mugliismeret iránt lelkesen érdeklődő Hugo mellett.
Nara magyarázni kezdte a mikrohullámú
sütő működését Lilynek, de amikor a lány minden második
szónál megkérdezte, hogy az mi, végül feladta.
Olyan könnyű volt csak feküdni itt,
két oldalán a barátnőivel, és mindenféléről csacsogni. Ki
hitte volna, hogy tényleg pontosan erre volt most szüksége?
– Nem tudok varázsolni – szakadt
ki egyszer csak Dahliából anélkül, hogy gondolkozott volna.
Mindent megoszthatott Narával és Lilyvel, ők is mindent
elmondhattak neki, miért nem árulhatta volna el ezt is?
A két említett döbbenten fordult
felé, Lily még fel is támaszkodott a könyökére, úgy méregette.
– Ezt meg hogy érted? Elment az
erőd? – Látszott a félelemmel vegyes értetlenség a lány
arcán. Nem voltak válaszai arra, hogy lehetséges-e, hogy valaki
egyik napról a másikra elveszítse a varázserejét. De tovább
magyarázott, próbálta megnyugtatni őt. – Nem kell aggódnod, ha
így van. Mármint... Emlékszel amikor Teddy egyszer beállított
barna hajjal? Barnával! Azt mondta, nem képes megváltoztatni,
aztán csak kiderült, hogy amiatt volt az egész, hogy maga alatt
volt egy kicsit. Biztos ez is ilyesmi, és ha...
Dahlia megrázta a fejét, és gyorsan
félbeszakította Lilyt, mert tudta, hogy még hosszú percekig képes
lenne mondani.
– Nem bírok még csak ránézni sem
a pálcámra.
A beálló csendben a gondolatai újra
száguldozni kezdtek, és rájött, hogy ha ennyire meglepte Lilyt és
Narát azzal, amit most elárult nekik, akkor Hugo nem mondta el,
hogy miben kérte a segítségét. Bár ezen nem kellett volna
meglepődnie, a fiú nem árulta volna el senkinek a titkait. Még
akkor sem, ha ez nem igazán volt titok, és előbb-utóbb úgyis
mindenki rájött volna.
– Gyászolsz. És úgy tűnik, hogy
nem csak az édesapádat. De nem kell feladnod a másik életed, csak
mert nem tetszett neki. Nem változtathatsz rajta, mi vagy, akkor
sem, ha bűntudatod van, amiért ezt választottad, amikor ő nem
akarta.
– Mióta vagy pszichológus? –
kérdezte Dahlia, hogy ne kelljen erre reagálnia.
– Gondolkozz el azon, amit mondtam.
És aludjunk végre, mert megígértem Albusnak, hogy elmegyek vele
repülni reggel – borzongott meg Nara. Mindannyian tudták, hogy
neki ez nem lesz olyan szórakoztató.
Van, amikor az ember úgy érzi, hogy
valami, amit átél, már megtörtént vele egyszer. Dahlia most így
érezte magát, csak számára az események még ráadásul kaptak
valamiféle fájdalmas csavart, és ettől az egész csak még
rosszabb lett.
Lily és Nara korán elmentek, egyedül
hagyták Dahliát ebben a furcsa párhuzamos világban. Belegondolva
nagyon sok dolog másként volt, mint amikor először vacsorázni
mentek Potterékhez. Már mindenkit ismert, ezerszer járt a
Grimmauld téren, nem érhette semmi meglepetésként. És a
legnagyobb változás az volt, hogy Vernon most nem mehetett velük.
De valamiért mégis egész délelőtt
az az első vacsora járt a fejében. Azt érezte, hogy harcba vonul
Petuniával az oldalán, és nem tudja, melyik oldalon is kellene
állnia. Akkor még nem tudott varázsolni, most pedig tudna, de
mégsem tud. Ugyanolyan sebezhető lesz, mint az első alkalommal.
Egész nap a vacsora miatt aggódott,
amikor pedig nem, akkor a fésülködőasztalán heverő pálcáját
szuggerálta, és próbálta magát rávenni, hogy legalább
felemelje, még ha nem is varázsol. Nem sikerült. Végül
csengettek, Dahlia pedig rohant, hogy ajtót nyisson. A pálcáját
ott hagyta a szobájában, és tudta, hogy ezúttal is varázslat
nélkül kell túlélnie a Dursley-Potter vacsorát.
Legnagyobb meglepetésére Hugo állt
az ajtóban. Farmert és egyszerű, fehér pólót viselt. Nem
keltett feltűnést a Privet Drive-on, és látszott, hogy nagyon
élvezi a dolgot.
– Én jöttem értetek.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne
hoppanálni – rázta a fejét a lány, és sápadt édesanyjára
gondolt. Nem, határozottan nincs szüksége rá, hogy ilyesminek
tegyék ki. Azt hitte, Harry küld majd értük kocsit, vagy ő maga
jön el.
– Nem is fogunk hoppanálni. – Hugo
belépett az ajtón, és körbenézett, nyilván Petuniát kereste. –
Én vezetek.
– Vezetsz? Mármint... autót?
A fiú bólintott.
– Mióta tudsz te vezetni?
Mugliismereten biztos nem tanítják.
– Apa tanította, papírom is van
róla – vigyorgott Hugo.
Végszóra Petunia is megjelent,
ugyanúgy feketében, mint Dahlia, de látszott rajta, hogy
igyekezett összeszedni magát. Potterék kedvéért? A világ
határozottan kibillent a tengelyéből, legalábbis a boszorkány
így érezte, és nem tudta, hogy visszatér-e valaha a régi
medrébe.
A ház előtt egy fehér autó parkolt,
Dahlia nem tudta volna megmondani, milyen típus pontosan, de ez
érdekelte a legkevésbé.
– Ez... a tiéd? – kérdezte
döbbenten a barátját.
– Csak kölcsön.
– De biztos, hogy elboldogulsz vele?
– Ha nem így lenne, nem jöttem
volna. – Hugo előhúzta zsebéből a jogosítványt, ami Dahlia
legnagyobb megdöbbenésére teljesen hétköznapi volt, és igazinak
tűnt. – Igazi – mondta a fiú, mintha csak a gondolataiban
olvasott volna.
Beszálltak a kocsiba, Dahlia ült az
anyósülésre, Petunia pedig egyedül hátra. Amióta Hugo
megérkezett, egy szót sem szólt, de mivel nem tudta, hogyan is
vonhatná be a beszélgetésbe az anyját, Dahlia inkább nem is
próbálkozott.
Hugo kihúzta magát az ülésben,
aztán a zsebéből elővarázsolta – nem szó szerinti értelemben
– a kulcsot, és beillesztette a helyére. Gyújtást adott, aztán
a sebességváltóhoz nyúlt. Hosszú ujjai ugyanolyan szakértelemmel
dolgoztak, mint amikor a fényképezőgépét kattintgatta, és úgy
tűnt, pontosan tudja, mit miért csinál.
Dahlia nem mondhatta el ezt magáról,
fogalma sem volt, hogyan kell vezetni. Számtalanszor látta már,
hogyan csinálta az apja és Dudley, de egyszer sem jutott eszébe
jobban megnézni. Tudta, hogy kormányozni meg indexelni kell, és
időnként sebességet váltani, illetve azzal is tisztában volt,
hogy három pedált kell a vezetőnek nyomnia, de a tudása ebben
nagyjából ki is merült. Amióta boszorkány volt, soha nem gondolt
arra, hogy jogosítványt szerezzen, mert tudta, hogy pár éven
belül nem lesz rá szüksége. Tud majd hoppanálni, használhat
zsupszkulcsot vagy a Hop-Hálózatot, végső esetben pedig még
mindig ott volt neki a seprű.
Furcsa volt nézni, hogy Hugo, aki
számára a mugli világ mindig idegenebb volt, mint Dahliának, aki
ebben nőtt fel, valamit jobban tud nála. Persze a fiút nagyon
érdekelte a mugli világ, de mindig kívülállónak tűnt benne.
Most azonban akármelyik mugli is lehetett volna, aki friss
jogosítvánnyal furikázik.
Egy piros lámpánál megálltak, aztán
mielőtt Dahlia észrevette volna, az autó már el is indult, a fiú
pedig körültekintően belenézett minden tükörbe, és szépen,
fokozatosan gyorsított fel. Ahogy mentek a Grimmauld tér felé,
minden teljesen hétköznapi volt. Nem repkedtek varázslatok, nem
lengetett senki pálcát, még csak szóba se került a varázslat.
Dahlia egy ideig csöndben nézte, ahogy Hugo karja határozottan
tologatja a váltót előre, aztán vissza hátra, majd megint előre.
– Miért nem mondtad, hogy vezetni
tanulsz? – kérdezte kíváncsian Dahlia.
– Fontosabb gondjaid voltak az utóbbi
időben annál, mint hogy vezethetek-e vagy nem.
Végül megérkeztek a Grimmauld térre,
és a boszorkány gyomra újfent görcsbe rándult. Ahogy beléptek a
házba, már minden ismerős volt. Tudta, milyen színűek a falak,
merre kell mennie az ebédlőbe és merre a szobákhoz, és tisztában
volt vele, hogy ha jót akar magának, akkor Sirius anyjának falát
messzire elkerüli.
Lily szaladt le a lépcsőn.
– Hallottam, hogy megjöttetek! –
ugrándozott oda mellé, és köszönt Petuniának. – Anya reggel
óta meg se áll. Még a szobánkat is ki kellett takarítanunk,
mintha nem lennél vele pontosan tisztában, hogy hogy fest
általában.
Az ebédlőbe belépve a gyomorgörcs
hirtelen elszállt, ahogy az ismerős arcok feléjük fordultak. Nem
nagycsaládi vacsorát rendeztek, és ennek Dahlia most nagyon örült.
Nem mintha nem szerette volna látni Ront vagy Hermionét, de
valahogy most jobban esett neki, hogy csak a Potter család ül csak
asztalhoz. Egy kakukktojás volt csak, Hugo, de senki nem lepődött
meg, hogy ő is ott van, és Dahlia az ő jelenlétének is örült.
James és Albus beszélgettek, Ginny
épp a konyhából jött egy tállal a kezében, Harry pedig felállt,
hogy üdvözölje őket. Néhány perc múlva már mind az asztalnál
ültek, és várták, hogy Sipor behozza az ételeket. Dahlia Petunia
és Hugo között ült, vele szemben a három Potter gyerek, Harry
pedig az asztalfőn ült.
– Mégis ideértetek egyben –
állapította meg James.
– Miért ne értünk volna ide?
– Ne is figyelj rá, Lia! James
legújabb hobbija az, hogy a vezetési képességeimmel ugrat.
– Valóban? – mosolyodott el a
lány. – Hát, James, azt hiszem, új szórakozás után nézhetsz.
Hugo nagyon jól vezet.
A legidősebb Potter fiú horkantott,
hogy kifejezze kételyeit.
– Nagyon... körültekintő volt,
minden szabályt betartott – szólalt meg egyszer csak Petunia,
közben pedig még bólintott is egyet, hogy nyomatékot adjon a
szavainak. Mindenki döbbenten kapta felé a pillantását. A nő
egész eddig teljes csöndben volt, és még ha megszólalt sem
várták tőle, hogy ilyen hosszan beszél, ráadásul sértések
nélkül.
Dahlia igyekezett újabb témát
előkaparni, hogy megtörje az újra beálló kínos hallgatást.
– Milyen volt a repülés? –
kérdezte Albus felé fordulva.
– Még mindig nem értem, hogy
valaki, aki ilyen okos, hogy nem érti, mi a jó a repülésben.
Harry kuncogni kezdett, és megvonta a
vállát.
– Kérdezd csak Hermionét! Rá is
tökéletesen illik ez a leírás. Biztos, szívesen válaszol a
kérdésedre.
Dahlia inkább nem tett róla említést,
hogy Nara tisztában van vele, miért szeret Al annyira repülni, de
pontosan ismeri a veszélyeit is, ráadásul egyet kellett értenie a
barátnőjével abban is, hogy a repülés egyáltalán nem
kényelmes. Ha választhatott, ő is inkább elviselte a kis
hányingert, amivel a hoppanálás járt. Az pedig, hogy hobbiból
pattanjon seprűre, teljességgel kizárt volt. Néha megtette James
és Hugo kedvéért, hogy meglegyen a kviddicscsapat létszáma a
családi meccseken, de nem volt valami nagy játékos, úgyhogy
legtöbbször terelő pozícióban végezte, és távolról nézte,
ahogy a többiek hajtanak.
Petunia az egész vacsora alatt
meglepően nyugodt volt. Nem sikkantott fel, amikor Sipor sorban
belebegtette a fogásokat, nem tett sértő megjegyzéseket a
varázslással kapcsolatos témáknál, és néha még hozzá is
szólt a beszélgetésekhez. Csak tőmondatokkal, és ritkán, de már
ez is elég volt, hogy Dahliát teljesen megdöbbentse.
És aztán eljött egy pillanat, amikor
rájött, hogy napok vagy talán hetek óta először érzi igazán
jól magát. Még az sem zavarta, hogy a pálcája nincs nála, mert
képtelen volt megérinteni is. A gyász megmaradt, de mégis mintha
szakadozni kezdett volna a súly a válláról. Semmi mást nem
kellett csinálnia, csak élvezni a barátai társaságát.
Ahogy végignézett az asztalon, eszébe
jutott, mi lett volna, ha annak idején mégsem kapja meg a levelet.
Vagy ha enged a szülei nyomásának, és nem megy el a Roxfortba. Az
utóbbi napokban sokszor gondolt erre, és mindig ugyanazok a képek
peregtek le előtte: az Abbey Mount egyenruhája, Marge néni
történetei az iskoláról, amelyekben ezúttal ő volt a
főszereplő. De most, ahogy látta Jameset és Hugót civakodni,
Albust és Lilyt nevetni, és maga elé képzelte Nara, Loo, Rose,
Tiff és a többiek arcát, nem tudott elképzelni egy olyan életet,
ahol nem ismeri őket. A lelke egy darabja hiányzott volna.
Nem csak arról volt szó, hogy nem
tanult volna meg varázsolni, hanem arról, hogy ő maga is egészen
más ember lenne, talán önző és követelőző. Nem lenne mögötte
a sok kaland, amit Jamesszel átélt a sötét folyosókon, nem
lettek volna a meghitt beszélgetések Hugóval és Narával, nem
látta volna Loo mosolyát vagy Rose és Scorpius veszekedéseit. Még
az unokatestvérét sem ismerné.
– Mi az? – kérdezte váratlanul
Hugo. – Nagyon elgondolkodtál.
Megint ott volt a szemében az
aggodalom, és Dahlia anélkül, hogy gondolkozott volna, hirtelen
megölelte a fiút.
– Hiányoznál! – motyogta.
Hugo megdöbbent, a lány érezte,
ahogy megmerevedett, amikor átölelte és magához rántotta, de ő
csak nevetett rajta.
– Ez most valami ölelkezős parti? –
kérdezte az asztal túloldaláról James. – Mert én nem ölelem
meg Siport, az tuti.
This entry was posted
on 2013. június 23., vasárnap
at vasárnap, június 23, 2013
and is filed under
Egy végzős Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.