Egy végzős Dursley Roxfortban - 11. fejezet  

Posted by Deszy in

11. fejezet
Valami új kezdete


Dahlia a talárszabászatban történt incidens után úgy rohant vissza Harryékhez, mintha legalábbis halálfalók üldöznék. Valójában azonban az Oliverrel való találkozás emlékétől és Petunia egyelőre még fel nem tett kérdéseitől akart szabadulni. Újra meg újra visszaidézte, mi is történt néhány perccel korábban, és nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Oliver túlságosan is könnyen az ujja köré csavarta az édesanyját. Lehet, hogy varázsló volt és ráadásul még mardekáros is, de Dahlia úgy sejtette, Oliver könnyedén az összes orvoscsemete elé került az anyja listáján, már ami az ő kívánatos udvarlóit illeti. És ez nem tetszett neki, az pedig még kevésbé, ha arra gondolt, mit fog válaszolni Petunia kérdéseire. Csak remélni merte, hogy ha elérik a fiúkat, azok a kérdések ott is maradnak édesanyja fejében.

Ezért úgy loholt, hogy az Abszol úton több boszorkány is mérgesen nézett utána, egy kifejezetten ronda látvány nyújtó, foghíjas néni pedig még morgott is valamit a bajsza alatt. Idegesítő módon férfiakat egyáltalán nem zavarta a dolog, amint Liára pillantottak, a homlokukon megjelent dühös ráncok nyomban kisimultak, és idegesítő vigyor vette át a helyüket.

Végül rekordidő alatt érkeztek meg a fagyizóhoz, és mindketten lihegtek, mire a két varázsló meglátta őket.

– Hát veletek meg mi történt? – kérdezte Harry.

Hugo is érdeklődve méregette Dahliát, hátha megtalálja a magyarázatot. A lány csak megrázta a fejét, a barátja pedig annyiban hagyta a dolgot.

Nem is kérdezett, még akkor sem, amikor már rég otthon voltak, a Privet Drive-on. Dahlia tudta, hogy arra vár, magától elmondja neki, de egyelőre semmiképp sem volt kedve hozzá. Tudta, hogy Hugo megértené, az Oliver téma mégis olyasmi volt, amit igyekezett kerülni.

Petunia elől azonban nem menekülhetett, hiszen egy házba voltak összezárva. Dahlia úgy tett, mintha nem venné észre a lopott pillantásokat, és az alkalmakat, amikor édesanyja szóra nyitotta a száját. A faggatózásra sem reagált, aztán hogy mégis kinyögjön valami választ, gyorsan elhadart néhány dolgot, amit Oliverrel tudott. Csupa semleges információ, semmi lényeges. Olyasmiket hogy mik a közös óráik (sajnos kettő is volt), hogy mindketten írnak a Roxforti Hírmondóba.

Amikor már nem volt több kérdés, végre száműzhette a fiút a gondolataiból, és az új roxforti tanévre koncentrálhatott.

Életében először nem kellett rejtőzködnie, amikor összecsomagolt. Persze volt egy kis része – igazából nem is olyan kicsi –, amelyik nem akarta ezt, hiszen ez csak azért következhetett be, mert meghalt az édesapja. De így is felszabadító érzés volt, hogy szabadon rakosgatta egyik helyről a másikra a tankönyveit, amíg sikerült eldönteni, melyikre lesz szüksége és melyikre nem. Aztán következtek a ruhái és az egyéb varázseszközök, és végül minden egyéb, amire szüksége volt, például Veda bagolycsemegéje.

Azon, hogy minden eddiginél több holmit csomagolt el, meg sem lepődött. A végzős év minden szempontból hosszúnak ígérkezett. Bár talán darabszámra kevesebb tankönyvet kellett megvenniük, mint az addigi években, ám az a kevés, ami a listáján szerepelt, meglehetősen vaskos olvasmánynak bizonyult. Ahhoz, hogy a kiválasztott tárgyakban tényleg elmélyüljenek, a RAVASZ előtt elképesztő mennyiségű tananyagot kellett még megtanulniuk, és minden eddiginél nehezebb varázslatokat begyakorolniuk. A magasabb szintű varázslatok miatt el kellett csomagolnia a korábbi években beszerzett tankönyveit is, mert sohasem tudhatta, mikor lesz szüksége ismétlésre.

Az indulás előtti napon még megírta az utolsó leveleket a barátainak, és Veda lelkére kötötte, hogy feltétlenül érjen vissza még aznap, mert nem akart egy üres kalitkával rohangálni. Az igazság az, hogy azt akarta, Veda ott legyen vele a pályaudvaron, amikor utoljára indul a Roxfortba.

A bagoly nem is okozott csalódást, Dahlia másnap reggel a szobájában találta az alvó Vedát, aki valamikor az éjjel érkezett, és anélkül repült be a nyitott ablakon, hogy felébresztette volna őt.

Amikor a rengeteg holmijára nézett, bátorságot merített a tudatból, hogy már csak néhány óra választja el a barátaitól. Megmarkolta a pálcáját, és anélkül lebegtette le a csomagokat, hogy bármilyen varázsigét elsuttogott volna. Legalább gyakorolta a nonverbális varázslást.

Legnagyobb döbbenetére Petunia nem kapott szívrohamot, amikor megérkezett a csomagokkal az előszobába. Egy szót sem szólt akkor sem, amikor azok a magasból a földre pottyantak, majd anélkül, hogy Dahlia hozzájuk ért volna, takaros rendben egymás tetejére szökkentek.

A következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy Petunia abbahagyta, amit eddig csinált, és a bőröndöket nézegeti.

– Lily is ugyanígy csinálta régen – jegyezte meg. – Persze neki nem volt ennyi csomagja.

Dahlia döbbenten nézett a konyhában újfent eltűnő édesanyja után, majd rögtön utána ment. Tisztázniuk kell végre az egész helyzetet. Nem gondolta, hogy a döbbenete tovább nőhet, pedig így lett. A konyhaasztalon ugyanis egy nagy halom becsomagolt étel pihent takaros kis csoportokban. Voltak szendvicsek, különböző saláták dobozokban, Dahlia még többféle süteményt is észrevett. Olyan volt, mintha parti készült volna.

– Ez mi? – kérdezte.

– Nektek készítettem az útra.

– Nekünk?

– Neked és a barátaidnak. Hugo mondta, hogy szereti az almát, úgyhogy sütöttem almás pitét is. Adhatnál belőle annak a másiknak is. Hogy is hívták?

– Almás... Hogy mi?

Petunia mindeközben tovább csomagolt, és valahonnan még egy piknikkosarat is előkerített. Összeráncolt homlokkal nézegette, majd megcsóválta a fejét.

– Nem fog beleférni.

– Anya! Megállnál egy pillanatra?

Az egy dolog, hogy az édesanyja jobban viselte a varázslást, mint eddig bármikor, de ez olyan volt, mintha valami párhuzamos univerzumba került volna. Kezdett komolyan aggódni Petuniáért. Lehet, hogy idegösszeomlása van?

A nő a kezét tördelte, és látszott, hogy nagyon ideges.

– Mi ez az egész? – fakadt ki Dahlia, és közben leült, mert nem bírta tovább. – Eljössz az Abszol útra, és hihetetlenül jól kezeled. Nem zavarnak a repkedő bőröndök sem. De most még sütsz is, hogy legyen mit ennünk a varázsló barátaimmal? – A varázsló szót direkt kihangsúlyozta.

Petunia hosszúnak tűnő ideig nem válaszolt. Fel-alá járkált a konyhában, aztán végül megállt és kihúzta magát. Olyan határozottnak látszott, mint amilyennek Dahlia még sosem látta.

– Nem fogok még egy embert elveszíteni, akit szeretek. Ha ehhez el kell fogadnom, hogy tárgyak repkednek a házamban, és hupilila csillagok hullanak a plafonról, akkor ezt fogom tenni.

Dahlia leesett állal nézte. Úgy tűnt, az édesanyja nem akar több szót fecsérelni a témára, mert mintha mi sem történt volna, folytatta a csomagolást. Megpróbálta az összes ételt bepréselni a kosárba, de nem sikerült.

– Most is tizenegykor indul a vonat? Mert akkor még elmehetnénk gyorsan a nagyobb kosárért. Vagy Dudlus elhozhatná, amikor érted jön, fel is hívom Violát.

– Anya! Nem lesz rá szükség.

Még csak egyszer csinált ilyet, de most úgy érezte, muszáj sikerülnie. Nem igazán értette, miért érzi akkora szükségét, hogy ő oldja meg a gondot, méghozzá varázslattal, de ez volt a helyzet. Talán azt akarta bizonyítani Petuniának, hogy a varázslat jó dolog, vagy egyszerűen csak ellenőrizni, hogy tényleg komolyan gondolta-e, amit mondott. Vagy esetleg megköszönni, hogy végre elfogadja?

Fogalma sem volt, de a pálcáját a doboz felé tartotta, és úgy koncentrált, mint talán még soha azelőtt. Egyszerre vetette be mindkét Dahliát. A boszorkány a varázsigét mormolta magában, minden egyes szótagot tökéletesen hangsúlyozva, a pálcáját milliméterre pontosan úgy mozgatva, ahogyan azt tanulta. De valahol mélyen a véla énje is mocorgott a nagy koncentrációtól. Ez a fele a varázslatnak egy sokkal ősibb, elemibb fajtáját vetette be. Mindezt azért, hogy néhány pillanattal később a kosár elnyelve az összes belepakolt ételt.

Petunia tátott szájjal nézte. Amikor Dahliára emelte a tekintetét, a lány még látta a régi félelmet és tartózkodást a szemében, de aztán hirtelen lerázta magáról.

– Akkor azt hiszem, vághatok még néhány szeletet mindenből.

Mire Dudley megérkezett Liáért, már a fél Roxfortnak elég étel volt a piknikkosárban. Még jó, hogy a súlya nem volt olyan nehéz, mint kellett volna lennie, mert elég nehéz volt a bőröndöket is kicipelni a kocsiig, majd beemelni a csomagtartóba varázslás nélkül.

– Nehogy elfelejts írni, amíg ott vagy. Elvárom, hogy legalább hetente egyszer írj – kötötte Petunia a lánya lelkére a kocsiban. Dahlia látta, hogy Dudley lopva a visszapillantó tükörbe néz, hogy biztosan az édesanyja mondta-e azt, amit hallott. Ő maga is nehezen akarta elhinni a hirtelen jött pálfordulást.

– Nálunk nincs posta.

Petunia legyintett.

– Hát persze, hogy nincs. De nem ezért viszed Vedát?

Lia kényszeredetten bólintott. Valóban tud levelet küldeni Vedával, de az egész még mindig nagyon furcsa volt. Szinte képtelen volt maga elé képzelni a jelenetet, amint Petunia készségesen beengedi a baglyot az ablakon, hogy aztán leoldozza az üzenetet a lábáról.

– Írok majd – ígérte meg végül mégis. Ez a nap már úgysem lehet furcsább.

Legszívesebben rögtön rohant volna, hogy mindent elmondjon Hugónak, és megkérdezze, hogy nem lehet-e, hogy kimosta az agyát, amíg nem figyelt az Abszol úton. Almás pite?

Így amikor végül megérkeztek a King's Crossra, Dahlia már tépte is fel a kocsi ajtaját, mert olyan gyorsan a kilenc és háromnegyedik vágányon akarta találni magát, amilyen gyorsan csak lehetséges. Nagyon gyorsan meg is érkeztek a kilences és a tízes vágányhoz, és Dahlia megfordult, hogy elbúcsúzzon. Az újonnan jött lelkesedés talán még arra is rávitte volna Petuniát, hogy át akarjon menni a fal túloldalára, de ezt meg akarta akadályozni.

– Írok – ismételte, amit már a kocsiban is mondott. – És nektek is – fordult a testvéréhez.

Petunia bólintott, és megölelte, és Lia legnagyobb örömére nem kérdezte meg, hogy vele mehet-e a vonathoz. Amikor elindultak, Dahlia még nézte őket egy ideig, ahogy távolodtak. Ennyire furcsa még soha nem volt az útja a Roxfortba, pedig valójában még el sem indult.

Aztán hirtelen észrevett egy szőke kislányt, aki a kilences és a tízes vágány között álldogált, és tanácstalannak látszott. Kétségtelenül Roxfortba igyekezett, ezt Dahlia ennyi év után már egy pillanat alatt képes volt megállapítani, még az elsősökről is. Hatalmas koffer volt nála, bár állatnak nyomát sem látta a lánynál. A kezében viszont a roxforti borítékot szorongatta, és a két vágány közötti falat nézte.

Lia még emlékezett, milyen volt először. Persze Loo ott volt vele, aztán Harryék is, de mégis idegen volt neki a világ, ahogyan úgy tűnik, a lánynak is.

– Szia – szólította meg. – Roxfortba mész? – kérdezte egyszerűen.

A kislány barna szeme kitágult, amikor meghallotta, mit kérdezett, és ijedten bólintott. Dahlia próbált biztatóan mosolyogni.

– Tudod, mit kell tenned?

A lány végre megszólalt. A hangja még vékonyabb volt, mint amilyennek várta, és kicsit remegett.

– A falon át. Elmagyarázták. De nem merek...

– Nem mersz átmenni. Ez érthető. Én is féltem, amikor először jöttem, de hidd el, hogy nem lesz semmi baj. – Hogy kicsit megnyugtassa a kislányt, bemutatkozott. – Dahlia vagyok. És te?

– Emma.

– Hát akkor, Emma, elmondom, mit fogunk csinálni, jó? – Megvárta, amíg Emma bólintott. – Megfogjuk egymás kezét, aztán lehunyjuk a szemünket, és rohanunk.

– De... Biztos, hogy el fog tűnni a fal?

Dahlia körbenézett, hogy megbizonyosodjon, nem figyeli őket senki. Szerencsére mindenki rohant, mint ahogy általában a vasútállomásokon. Úgyhogy előrenyújtotta a kezét, és miközben eltűrte Emma haját, egy kis virágot varázsolt a füle mögé. Emma rögtön odakapott, és amikor megérintette a szirmokat, megjelent az első mosoly az arcán. Még apró gödröcskéi is voltak a szája két oldalán.

– Bízz bennem! – kérte a boszorkány, a kislány pedig bólintott, és rögtön megfogta a kezét.

Dahlia még egyszer Emmára nézett, és kicsit irigyelte. Irigyelte, amiért még hét hosszú éve van a Roxfortban. De ahogy a fal felé közelített, kezében Emmáéval, elhatározta, hogy nem gondol erre. Még neki is van egy teljes éve, és senkinek és semminek nem hagyja, hogy tönkretegye az utolsó hónapokat, amiket a Roxfortban tölthet. Az utolsó évet, amikor a barátaival lakhat és a Hollóhát színeiben drukkolhat értük a kviddicspályán. Pontosan tudta, mi vár a végzősökre, és az biztos, hogy ő idén semmiből sem fog kimaradni.

Csak néhány századmásodperc volt, amíg átértek a falon, de ez is elégnek bizonyult, hogy szinte ünnepélyes esküt tegyen. Amikor pedig előbukkantak a túloldalon, kicsit minden a helyére került. Mert a Roxfort Expressz mellett, a gőzfelhők között rögtön észrevette a barátait, akik neki integettek. Látta Loo-t is, aki már nem griffendéles talárban volt, és Lia kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt, a tanára lesz, ő pedig csak egy a diákjai közül. De még ez sem ronthatta el a kedvét. Ahogyan Oliver sem, aki hirtelen szintén megjelent, és felé közeledett.

Dahlia gyorsan cselekedett, és magával húzta a kislányt, aki még mindig a kezét szorongatta.

– Gyere, Emma! Bemutatlak a barátaimnak.

This entry was posted on 2013. október 15., kedd at kedd, október 15, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

2 megjegyzés

Névtelen  

Szia!
Nagyon tetszik! Már vártam és őrülök, hogy már ma hoztad. Petunia nagyon meglepett, bár jobban tetszik, mint előtte. Loo, mint tanár... hát òszintén kìváncsi vagyok.Várom a kövit! :-)
domóra

2013. október 15. 21:11
Névtelen  

Loo mit fog tanítani?

2013. október 26. 16:48

Megjegyzés küldése

Kommentek :)