Szerelemben, háborúban - 3. fejezet  

Posted by Deszy in

3. fejezet
Közös munka


– Ketten? – kérdezte Rose tátott szájjal. Erre tényleg nem számított.

– Talán gondot jelent? – McGalagony professzor kimért hangjában nem volt semmi él, mégis lehetett belőle érezni, hogy nem tűr ellentmondást. De életében először Rose azért megpróbálkozott.

– Nem vagyok benne biztos, hogy...

– Nem probléma – vágott közbe Scorpius, aztán felvont szemöldökével Rose-ra sandított és visszaindult a Mardekár asztalához.

Rose tele volt feszültséggel, és így anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, a fiú után ment.

– Normális vagy? – fogta meg a mardekáros vállát, hogy maga felé fordítsa.

– Nem tudom, mennyire mérvadó a kérdés a te szádból.

– Most arra célzol, hogy én nem vagyok az?

– Nem célozgatok semmire, de nem én vagyok, aki jelenetet rendez a fél iskola előtt – bökött a fejével Scorpius a nagyterem asztalai felé, és Rose csak most vette észre, hogy valóban mindenki őket bámulja. Előbb a cikk, aztán az igazgatónő magukhoz hívatta őket, most meg még jelenetet is rendez. Ez már biztosan mindenki érdeklődését felkeltette.

Gyorsan vett egy mély lélegzetet, és próbálta magát nyugalomra kényszeríteni.

– Szerinted mégis hogy fogunk közösen cikket írni, amikor még a főbb jelöltekben sem értünk egyet?

– Te vagy a Roxforti Hírmondó főszerkesztője, még ha nem is a legjobb – vonta meg a vállát Scorpius hanyagon. – Biztosan kitalálsz majd valamit, ha meg nem, akkor legalább itt a felmentősereg.

– Felmentősereg alatt magadat érted?

– Nyilván. De ha most megbocsátasz, nincs időm ilyesmire, vár a reggelim.

– De...

Rose-nak már a nyelve hegyén volt a kérdés a másik dologgal kapcsolatosan, nevezeten, hogy Scorpius miért nem vonja felelősségre a cikk miatt. Annyira nyugodtnak látszott, hogy az már kifejezetten irritáló volt.

Végül mégis erőt vett magán, mert tudta, hogy semmire sem megy vele, ha most rákérdez, amilyen ideges volt, csak rosszul jönne ki a dologból. Így hátat fordított, és kivonult a nagyteremből. Már a reggelije sem érdekelte, egyszerűen csak minél messzebb akart lenni a szőke mardekárostól és a figyelő tekintetektől.


Rose aznap minden szünetet a pincében töltött, hogy a cikken dolgozzon. Vagyis valójában nem magán a cikken, hanem azon, hogy milyen módszerrel tudnának együtt dolgozni. A világon mindenféle lehetőséget végiggondolt. Feloszthatnák egymás között, ez tűnne a legkézenfekvőbb megoldásnak. Mondjuk házak szerint is feloszthatnák, mindenkinek jutna kettő-kettő. De ez már csak azért sem lenne jó megoldás, mert nem minden házban voltak egyforma erősségű prefektusok, és az is valószínűnek tűnt, hogy ha Scorpiusnak kell írnia például a Hugrabug jelöltjeiről, annak nem lesz jó vége. Aztán elég logikus megoldás lenne, hogy Rose írjon a fiúkról, Scorpius pedig a lányokról. Így nem lenne belőle probléma, hogy magukról kell objektívan írniuk. Viszont ebben az esetben nem kizárt, hogy Scorpius arra vetemedne, hogy nem említi meg a lányok között jelöltként, annak pedig tényleg háború lenne a vége.

Rose abban is biztos volt, hogy McGalagony nem felosztásra gondolt. Mert akárhogyan osztják is szét egymás között a cikket, azon biztosan látszódni fog a kettejük stílusa közötti különbség. Persze Rose a főszerkesztő, az ő feladata lenne, hogy összefésülje a két cikket és egységessé tegye őket, de az biztos, hogy Scorpius a nyakában lihegne, hogy hogy merészel ennyire belenyúlni a cikkébe.

Ha nem kettőjükről lenne szó, hanem bárki másról, akkor Rose azt javasolná, hogy dolgozzanak együtt. Nem csak a cikk magán a megírásán, hanem a háttérkutatáson is, hiszen nyilvánvaló, hogy több szem többet lát alapon más értékeket és hiányosságokat vesznek észre egy-egy jelölt esetében. Minél átfogóbb lesz a cikk, annál jobb.

De nem igazán hitte, hogy ez működni fog. Ha ugyanis ők ketten együtt indulnak el beszélgetni a jelöltekkel, annak csak vita és veszekedés lesz a vége, és valószínűleg a jelöltekről az ég világon semmit sem derítenek ki.

Akkor is egy halom papír hevert előtte, amikor Hugo belépett.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte a fiú, és felhúzott szemöldökkel meredt a káoszra, ami Rose-t körülvette.

– Írnunk kell egy cikket az iskolaelsőkről. Vagyis a jelöltekről.

– Ezt tudom, McGalagony professzor beszélt velem a fotók ügyében.

– Igen? – kérdezte meglepetten Rose, mert ez általában az ő dolga volt.

– Igen, de még mindig nem értem, hogy ez miért jár ezzel – mutatott a papírhalomra Hugo. – Én ugyan nem vagyok végzős, de még én is meg tudom mondani, hogy kik az esélyesek.

– Nem is a jelöltekkel van a gond, csak... – A boszorkány nagyot sóhajtott, aztán lemondóan hátradőlt. – Scorpiusszal kell megírnunk.

Hugo pár pillanatig szótlanul nézte őt, nyilván kellett neki egy kis idő, amíg feldolgozta a hírt, aztán elmosolyodott.

– Együtt kéne dolgoznotok? Neked és Scorpiusnak? – Most már szabályosan kacagott, aztán a fejét csóválta. – Akkor már mindent értek. Sok szerencsét. És remélem, nem gond, ha én a fotózást inkább külön intézem. Nem szeretnék a tűzvonalba kerülni.

– De most mit csináljak?

Rose ritkán érezte magát tanácstalannak, és még kevesebbszer fordult elő, hogy az öccsétől kérjen tanácsot. Egyrészt mert az a típus volt, aki megtalálja a megoldást a maga gondjaira, másrészt mert az öccse pedig az a fajta volt, aki kérés nélkül is észreveszi, ha valakinek gondja van, és rögtön segít neki.

Most azonban már úgy érezte, hogy minden józan esze elszállt, és nem maradt helyette semmi, csak egy nagy idegcsomó, amit valaki fél percenként jól megcsavarintott, hogy fájjon.

– Írjátok meg a cikket! – felelte Hugo, mintha az ilyen egyszerű lenne. – Rose, te vagy a főszerkesztő. Gyakorlatilag folyamatosan együtt dolgozol vele most már évek óta. A szerkesztőségen kívül pedig még közös óráitok is vannak, és prefektusokként is együtt kell működnötök egész évben. Lehet, hogy észre sem veszed, de így van. Ez is menni fog.

A boszorkány elgondolkozott, és döbbenten jött rá, hogy az öccsének igaza van. Észre sem vette, de annyi időt töltött Scorpiusszal az utóbbi években, amennyit csak kevesekkel. Persze nem önszántából, de attól még így állt a helyzet. És lehet, hogy folyamatosan vitatkoztak, és amint a fiú a közelébe került, a feszültség rögtön feljebb kúszott benne, de mégis mindig sikerült együtt dolgozniuk.

És ha ez ennyi ideig működött, akkor az a néhány óra sem jelenthet gondot, amennyi időbe a cikk megírása telik majd.

Rose vett egy mély levegőt, és bár még nem könnyebbült meg teljesen, a vállát nyomó terheket határozottan könnyebbnek érezte.

– Állófotókat szeretnék, minden jelöltről – szólt most már hivatalosabb hangon Hugóhoz, hiszen hiába az öccse, és hiába minden jó tanács, most akkor is a főszerkesztője. Mire öt perc alatt pontosan elmondta a fiúnak az elképzeléseit arról, milyen képeket is képzelt a cikk mellé, szinte a réginek érezte magát. Szinte.

Amikor Ben Cooterman megjelent a szerkesztőségben, hogy leadja a cikkét, valószínűleg nem számított a plusz feladatra, de ha a főszerkesztője megkérte valamire, akkor nem sok választása maradt. Úgyhogy Rose a kezébe nyomott egy üzenetet és a lelkére kötötte, hogy amilyen gyorsan csak tudja, adja át a fiúnak. Csak annyit kért tőle, hogy írja össze, szerinte kik a legesélyesebbek az iskolaelsőségre, és ugyanezt ő maga is megtette. Alig fél órán belül Ben már vissza is tért a válasszal. Scorpius ugyanolyan módszerrel rangsorolta a jelölteket, ahogy ő tette. Két oszlopba rendezte őket nemek szerint, és százalékos értékeket rendelt melléjük.

Rose legnagyobb meglepetésére a lányok listájának élén a saját nevét vette észre. Na nem az okozott meglepetést, hogy ő volt ott, mert kimondva-kimondatlanul mindenki tisztában volt vele, hogy neki van a legnagyobb esélye. De hogy ezt Scorpius is elismerte, az már egészen szokatlan volt. Rose érezte, hogy elégedetten elmosolyosodik. Persze nem azért, mert hízelgett neki a dolog, hanem mert ez azt jelentette, hogy a mardekáros legalább komolyan vette a feladatát.

A két listára nézve támadt egy ötlete, bár egyszerre érezte tökéletesnek és pocséknak. Valahogy mégis zsigerből úgy érezte, főszerkesztőként ezt meg kell lépnie. De ehhez nem volt elég kettejük véleménye.


Rose a következő két órát szavazócédulák gyártásával töltötte. Illetve a szavazócédula nem is volt jó kifejezés, hiszen az iskolaelsőkről nem a diákok döntöttek. Egyszerűen csak egy felmérést készítenek a diákok körében, hogy ők kit tartanak a legesélyesebbnek. Mindenki kap egy cédulát, amelyen megtalálja az egyes jelöltek nevét, nemek szerint két oszlopban. Semmi más dolga nincs a diákoknak, mint számozással rangsorolni őket.

Persze a rendszer ennyire nem volt egyszerű, legalább Rose számára még volt vele munka. Ugyanis nyilvánvalóan többet ér a hatodikosok szava, mint az elsősöké, akik nem ismerik annyira az esélyeket. Persze névtelen volt a felmérés, de mindenkinek rá kell írnia a cetlire az évfolyamát is, hogy ez kiderüljön. Minél régebb óta jár valaki a Roxfortba, arányaiban annál több pontot ért a szavazata.

Amint a papírok elkészültek, Rose nem pocsékolta az időt. Elment mind a négy házvezető tanárhoz, és megkérte őket, hogy töltessék ki a diákokkal.


Két nappal később meg is születtek az eredmények. Semmi meglepetés, pontosan azt gondolták a diákok is, amit Scorpius és ő is. Több mint kilencven százalék rangsorolta Scorpiust és Rose-t a két lista élére. De így legalább a felmérés is olyasmi volt, amiről írhattak, és jogosan hivatkozhat rá, ha majd megkérdezik a két kiemelt bekezdésről.

Rose már látta is a szeme a fő cikket, aminek két oldalt szánt a Roxforti Hírmondóban. Középen összefoglalják majd az általános tudnivalókat arról, hogyan is zajlik a döntés, esetleg még néhány tanárt is megkérdeznek róla. Ez alá következik a felmérés eredménye valamilyen látványos diagrammal, és egy közös fotóval, amin az összes prefektus látható lesz. Az interjúkat külön lehozzák majd a fő cikk után sorban, minden oldalon az adott ház jelöltjeivel készült interjúkkal.

A dupla oldal két szélén viszont valami olyasmit olvashatnak majd, amit soha azelőtt. Rose gyomrába visszatért az az idegcsomó, ami délelőtt Scorpius miatt már előbújt, de ezúttal sokkal könnyebb volt vele megbirkózni. Most ugyanis ő maga vállalta a kockázatot. És amikor féloldalas pillantást vetett Scorpius listájára, már majdnem biztos lett a dolgában. Lehet, hogy nem bírnak sokáig egy légtérben tartózkodni, de mindketten profik. Nem lesz gond.

Már épp azon gondolkozott, hogy kit kellene Scorpiusért küldenie, amikor a fiú belépett a szerkesztőségbe. Nem az egyenruhája volt rajta, nem is a kviddicsmeze, és Rose valamiért megdöbbenve jött rá, hogy a fiút alig látta uniformis nélkül. Most mindenesetre a fekete nadrághoz világoskék pólót viselt, ami kiemelte szürke szemét.

– Megkaptad a listát, igaz? – kérdezte Scorpius, aztán odahúzott egy széket Rose íróasztalához. Nem pont vele szembe, hanem az íróasztal rövidebbik oldalához, mintha ezzel is azt akarná sugallni, hogy ő nem tartozik a lány többi alárendeltje közé.

– Igen, megkaptam.

– És? Egyetértesz?

Rose bólintott. – És mindenki más is.

Scorpius önelégülten vigyorgott, és mielőtt megszólalhatott volna, a lány közbevágott. – Ki ne mondd!

A mardekáros felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rá. – Mit gondolsz, mit akartam mondani?

– Valami olyasmit, hogy mindenki imád vagy hogy mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb. De erre nincs időnk, arról nem is beszélve, hogy a gyomromnak sem tenne jót.

– Ha szépen megkérsz, az érzékeny gyomrodra tudok készíteni neked valamilyen jó kis bájitalt. Tudom, hogy neked kicsit tovább tartana, mint nekem, de nem akarom, hogy a rosszullét lassítson a cikk megírásában.

Rose vett egy nagyon mély lélegzetet, és magában elkezdte a mantrát, amit már rengetegszer alkalmazott Scorpius ellen. Nagyképű. Egoista. Nem tudta, miért, de ennek a két szónak párszori elismétlése számtalanszor megmentette már attól, hogy valami kemény átkot bocsásson a fiúra.

Hivatalos hangon folytatta, szeretett volna minél hamarabb túl lenni a beszélgetésen, mert tudta, hogy az elkövetkező egy-két hétben több időt is töltenek majd együtt, mint remélné.

– Az interjúkat együtt készítjük, minden jelöltet külön keresünk meg, egyesével beszélgetünk velük. Így nem áll fenn annak kockázata, hogy nem mernek a versenytársak előtt nyíltan beszélni. Persze ebbe mi is beletartozunk, de ezzel kénytelenek lesznek valahogy megküzdeni. A beosztást majd még megbeszéljük, de talán a hétvégék lennének a legalkalmasabbak, így nem zavarunk meg senkit a tanulásban. – Rose figyelmen kívül hagyta Scorpius gúnyos arckifejezését, amit az utolsó szavaknál vágott. – Viszont beleviszünk egy kis csavart a dologba, és elvárom, hogy komolyan vedd a feladatot. Ha nem tudod megtenni, inkább most szólj.

– És mi lenne a csavar? – kérdezte a mardekáros kíváncsian.

– A diákok szerint mi ketten vagyunk a legesélyesebbek a címre. Magunkról nyilván nem írhatunk, ez egyértelmű. De a két legesélyesebb jelöltet ki fogjuk emelni a cikkben. – Rose mutogatni kezdte egy üres papíron az elképzelését Scorpiusnak, aki erre közelebb húzta a székét és a papír fölé hajolt. A boszorkány persze csak elnagyolt téglalapokat rajzolt, hogy nagyjából látszódjon a felépítés, de így is lelkesen magyarázott. – Két oldalt lennének a kiemelt írások a két legesélyesebb jelöltről. A legtöbb esetben ez valami unalmas összefoglaló szokott lenni az érdemeikről, de idén itt jön a csavar. – Rose nagyot nyelt, mert tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy meggondolja magát. Ha most kimondja, nincs visszaút. – Idén a két legesélyesebb jelölt ír egymásról.

Scorpius döbbentebb nem is lehetett volna. Rose elmosolyodott, mert már ezért az arckifejezésért megérte az egész, akármi lesz is a vége. A fiú higgadtan fogadta a cikket, amit róla írt, a közös feladat sem rázta meg nagyon, de most végre nem csak gúnyt látott sápadt arcán.

– Azt akarod, hogy én írjak rólad?

Rose bólintott. – De ne felejtsd el, hogy én pedig rólad írok.

Azzal lezártnak tekintette a beszélgetést. Scorpius kezébe lökte a vázlatot, amit a cikkről készített, mert ebbe írta bele azokat a fontos információkat, amelyeket a fiúnak tudnia kellett a cikk megírásához – például a karakterszámot. Aztán visszafordult a Ben által leadott pocsék cikkhez, amin épp dolgozott, és amivel még rengeteg dolga volt, ha valami lehozhatót akart kihozni belőle.

Egy végzős Dursley Roxfortban - 15. fejezet  

Posted by Deszy in

15. fejezet
Potter fiúk a Roxfortban


Dahlia igyekezett elkerülni, hogy Nara elolvassa a Jamestől kapott levelet, de persze ez lehetetlen küldetésnek bizonyult, még Lia számára is. Jamesből pedig a próféta szólt. Amint a lány elolvasta a sorokat, kezdődött a leckéztetés. Iskolaelsőként Nara tényleg kötelességének érezte, hogy jó útra térítse legjobb barátnőjét, és nyilván az is a célja volt, hogy ők nyerjék a házkupát, az meg pontlevonásokkal nem megy. Amikor pedig Lia már azt hitte, véget ért a szentbeszéd, hirtelen kezdődött megint minden elölről. Egészen addig, amíg Nara nem kapott levelet Albustól. Amikor ugyanis kiderül, hogy James végül az öccsét is hozza, a Hollóhát pontjainak elvesztése már nem is tűnt olyan nagy kockázatnak.

Így fél órával éjfél előtt együtt indultak el a Szükség szobája felé. Nara elővigyázatosságból kifejezetten feltűnő helyre tette az iskolaelsőségét jelző jelvényt, mert az volt a terv, hogy ha bárki megállítja őket, azt mondják, engedéllyel tartózkodnak a folyosón.

Kicsivel előbb érkeztek meg, mint a megbeszélt időpont, de mire beléptek az ajtón, a fiúk már várták őket. A Szükség szobája ezúttal úgy nézett ki, mint a Potter-ház nappalija. Kényelmes kanapék és fotelek, meleg, narancssárga falak és a boszorkány meg mert volna esküdni, hogy még a jellegzetes Mrs. Weasley receptje alapján készült fahéjas sütemény illata is a levegőben száll.

Nara Albus nyakába ugrott, és ha nem Jamesről lett volna szó, Lia biztosan kényelmetlennek érezte volna a helyzetet. Olyan volt, mintha csak duplarandira készültek volna.

Dahlia valamivel finomabban, de széles mosollyal az arcán Jameshez futott, és a fülébe suttogva kérdezte:

– Ugye nem akarunk végig velük maradni? – Közben a gerlepár felé intett, akik láthatóan már el is feledkeztek a társaságról. Soha nem voltak illetlenek a társaságban, mégis elég volt csak rájuk nézni, hogy az ember zavarba jöjjön.

– Miről beszélsz? Közös gyertyákat hoztam – vigyorgott James, de a jutalma sem maradt el, Lia a vállába öklözött, amiért szórakozik vele.

– Vagy akár őket is kizavarhatnánk, szerintem nekik mindegy, hol vannak.

Jamesnek igaza is volt, Nara és Al közben már lehuppantak az egyik kanapéra, és úgy sugdolóztak, mintha évek óta nem látták volna egymást, és létfontosságú információkat kellene cserélniük.

– Á, hagyjuk őket! – legyintett Lia, aztán a turbékoló párnak is odaszólt. Nem sokszor fordult elő, hogy Nara nem vetette a szemére, hogy a folyósokra indul, de ez megint egy ilyen alkalom volt. – Tudod, James, ha tudtam volna, hogy ez a kulcs Narához, akkor már korábban összehozom őket.

Úgy hagyták ott őket a Szükség szobájában, hogy fogalmuk sem volt, hová tartanak. Előkerült a Tekergők térképe, és már az is hihetetlen örömmel töltötte el őket, hogy egyszerűen csak sétálgathatnak a Roxfort folyosóin. Lia néha elgondolkozott, mi lesz, ha majd ő lesz James helyében. Ő már jó pár éve elballagott, de rendszeresen visszaszökött hozzájuk. Ide jártak még a testvérei, az unokatestvérei és bármikor találhatott egy rajongót vagy régi ismerőst, akivel kalandozhat. Ha viszont Dahlia ballag el, nem marad miért visszajárnia. Itt lesz persze még Lorcan és Lysander, de rajtuk kívül senki más. Ha ő elmegy, nem lesz neki egy saját Liája, akivel majd a folyosókat róhatja, ha kedve támad beszökni az iskolába.

Végül a Trófeateremben kötöttek ki. Ugyan James nem reklámozta, Lia tudta, hogy nagyon büszke rá, hogy az apjáé és a nagyapjáé mellett az ő nevét is megtalálni néhány kviddicskupán. Ő maga már nem járt az iskolába, de valamilyen szinten még mindig ott volt az iskolai falai között.

James mesélt az edzésekről, de leginkább Liát biztatta, hogy meséljen a roxforti pletykákról, az első hétről. Amikor Lia beszámolt neki Oliver hajáról, James pukkadozott a nevetéstől. És amikor még hozzátette, hogy nagon úgy tűnik, Oliver nem tudta visszafordítani a varázslatot, mert még mindig lila üstökkel járkál, a fiú könnye is kifolyt.

Lia valóban többször látta azóta Olivert, és mindig arra számított, hogy a mardekáros majd dühösen ráveti magát, hogy bosszút álljon, vagy legalábbis haragosan méregeti majd, de nem ez történt. Oliver sajnos félelmetes természetességgel viselte új hajszínét, mintha csak azzal született volna. Persze az eset híre futótűzként terjedt az iskolában, ami legalább némi elégedettséggel tölthette el Dahliát, még akkor is, ha néhány lány úgy tűnik, kifejezetten bukik a lila hajszínre. Ki hitte volna? Lehet, hogy a következő cikkét a természetellenes hajszínek romboló hatásáról kellene írnia. Nem is rossz ötlet.

Persze ezeket már nem mesélte el Jamesnek, jobban örült, ha a fiú abban a hitben marad, hogy Oliver majd belehalt a szégyenbe.

Amikor észrevették, hogy már majdnem két óra eltelt azóta, hogy találkoztak, mindketten érezték, hogy lassan az idejük végére érnek.

– Egyébként hoztam is neked valamit. Küldetésem van – húzta ki magát tettetett büszkeséggel James.

– Vajsör? – kérdezte Dahlia izgatottan, mert nagyon örült volna neki. Jamesnél persze nem volt korsó, de a lány már rég megtanulta, hogy a varázslat szó szerint csodákra képes.

– De részeges lett itt valaki. Csak nem gondolod, hogy bűnbe viszem a kiskorúakat?

– Elképzelésem sincs, miről beszélsz, James Sirius – húzta ki magát Lia is, mint ahogy előbb a fiú tette. – Már nagykorú vagyok.

Persze azzal is tökéletesen tisztában voltak mindketten, hogy James már számtalanszor csempészett be neki vajsört, jóval azelőtt, hogy tizenhét éves lett volna.

– Tudom – felelte James elgondolkozva, ami meglepte a lányt. De mire rákérdezhetett volna, a legidősebb Potter már megint mosolygott. – Igazából én csak a postás vagyok. Rose maga hozta volna, de nem tudott elszabadulni.

James a fejét rázta, mintha ennél rosszabb kifogást még soha nem hallott volna. Pedig ő is ugyanolyan jól tudta, mint Dahlia, hogy ha Rose valamit nem maga intéz, akkor az nem véletlen.

– És mit küldött Rose? Ugye nem egy újabb könyv az újságírásról? Kérlek, mondd, hogy nem!

– Nem, ezen meg fogsz lepődni, azt garantálom.

Dahlia felvonta a szemöldökét, és csak még tovább nőtt a kíváncsisága, amikor James előhúzott a talára alól egy borítékot. Gyöngyházszínű, sötétzöld betűkkel nyomott papír volt, és alig néhány másodpercre volt szüksége hozzá, hogy kibetűzze a Meghívó szót.

Már akkor sejtette, mit talál majd benne, amikor felé nyúlt, és igaza is lett. Bár ettől még a meglepetése nem volt kisebb.

– Esküvő?

– Én is így reagáltam. Tulajdonképpen örülök, hogy én vagyok a postás, látni akartam az arcod, amikor megkapod.

Nem volt ebben semmi átverés. Dahlia újra átfutotta a meghívót, és félreérthetetlenül ott állt: Rose Weasley és Scorpius Hyperion Malfoy ünnepélyesen meghívják az esküvőjükre.

– Nem korai ez kissé? – kérdezte Lia még mindig a meglepetés ködében.

– Malfoyéknál így szokás. Minél hamarabb meg kell házasodniuk, mielőtt pocakot eresztenek vagy kopaszodni kezdenek és már nem kellenek senkinek.

Az esküvőig persze még hónapok voltak, de ettől függetlenül a hír tényleg megdöbbentő volt.

– Ne mondd el Rose-nak, hogy elkotyogom, de mintha olyasmit hallottam volna, hogy koszorúslánynak szeretne téged is.

– Komolyan? Nincs elég lány a Weasley családban?

– Van egy olyan érzésem, hogy a Malfoy családban nagy lagzikat tartanak. Bár az is igaz, hogy hallottam, ahogy ezek ketten az esküvőről vitatkoznak. Na nem mintha, ők mindig vitatkoznak, de...

– James Potter! Most már hallgatózol is?

– Mi az, hogy most már? Nem is tudom, kivel lógtunk ki rendszeresen egy telefüllel, hogy kihallgassuk anyáékat.

Mielőtt Dahlia válaszolhatott volna, hangokat hallottak a folyosóról, aztán pár pillanat múlva már azt is látták, hogy a terem ajtaja alatt fény kúszik be. James a térképre nézett, összeráncolta a szemöldökét, aztán berángatta a lányt az egyik falikárpit mögé, ahol egy kis helyiség húzódott. Dahlia mindenféle fényesítőszert látott maguk körül, nyilvánvaló volt, hogy egy kis takarítószertár van a szőnyeg mögött.

– Kik azok? – kérdezte suttogva Dahlia. Nem először fordult már elő, hogy éjszakai túra közepén valaki másba ütköznek a folyosón, és a lány nagyon remélte, hogy nem is utoljára. De szinte biztos volt benne, hogy nem egy tanárról vagy egy prefektusról van szó, mert akkor James nem ráncolta volna a szemöldökét.

Nem árulta el, kik azok, csak a szájára szorította az ujját, jelezve, hogy maradjon csöndben.

Dahlia csak foszlányokat hallott a kárpit másik oldalán zajló beszélgetésből. Abban biztos volt, hogy többen vannak a teremben, és ahogy teltek a percek, újabb és újabb diákok érkeztek. A hangjuk alapján csak diákok lehettek.

James intése ellenére meg akart kockáztatni egy rövid pillantást, úgyhogy nagyon óvatosan és lassan félrehúzta kicsit az anyagot. Körülbelül tízen álltak a helyiségben, csupa fiú. Először nem vette észre, hogy mi más közös van még bennük, de aztán az egyikük úgy fordult, hogy láthatóvá vált a talárján díszelgő címer.

Lia visszahúzódott, és James felé tátogta: mardekárosok.

A fiú csak megvonta a vállát, mintha már tudta volna. Nyilván így is volt, hiszen még mindig a kezében szorongatta a térképet. Dahlia még mindig nem értette, hogy hogy lehet, hogy James tisztában van vele, hogy nála jó pár évvel fiatalabbak melyik házba tartoznak, de ez is egy volt a fiú különleges képességei közül, amelyeket már igazán megszokhatott volna az évek során.

Végül még körülbelül fél óra telt el így, aztán ahogy a mardekárosok megjelentek, el is tűntek. A biztonság kedvéért még néhány percet vártak a kárpit mögött, aztán előjöttek.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Lia meglepetten.

– Valami mardekáros szekta – felelte James. – Már az én időmben is szokásuk volt hülye csoportokba szerveződni. Némelyik aranyvérű szövetség állítólag már több száz éve működik. Azt persze nem reklámozzák annyira, hogy ezek közül mennyi harcolt Voldemort oldalán.

Dahliát meglepte, hogy még mindig van olyasmi a Roxfortban, amiről nem tud. Azt hitte, kívül-belül ismeri az iskolát, de ezek szerint tévedett.

– Szóval, koszorúslány? – kérdezte mosolyogva James.

– Még nem kértek meg, emlékszel? Egyébként is, miért kellene hinnem a pletykaterjesztőknek?

– Újságíró vagy, Dala. Az a dolgod, hogy terjeszd a pletykákat.

Nevetve indultak vissza a Szükség szobája felé, bár nem voltak benne biztosak, hogy még ott találják-e Naráékat. Amikor azonban benyitottak, Nara és Albus ugyanúgy ültek ott a kanapén, mint amikor elmentek.

Lia Jamesre nézve a szemét forgatta.

– De legalább nem meztelenek. Sok nem szépet láttam én már az öcsémtől, de vannak dolgok, amiktől inkább megkímélném a szemem.

– Már vissza is jöttetek? – kérdezte Nara meglepetten.

– Mindjárt három – rázta meg a karkötőjét Lia a barátnője felé, mintegy bizonyítékként.

– Három? – pattant fel Nara aprót sikkantva.

Al csak nevetett rajta, és visszahúzta maga mellé, majd nyugtatóan megpöccintette az iskolaelsők jelvényét. – Soha nem gondoltam, hogy egyszer még szeretni fogok egy ilyen kitűzőt, de ez a kilépőd az éjszakákra. Nem büntethetnek meg.

Nara most már mérgesen nézett a fiúra.

– Az lehet, hogy én nem kaphatok büntetést, de Lia igen.

– Akkor máskor gyere egyedül – nézett rá kedvesen Al a barátnőjére.

– Én is nagyon örülök, hogy láthattalak, Albus, tényleg – heccelte Dahlia a fiút.

– És hadd emlékeztesselek rá – tette hozzá a bátyja –, hogy ez eredetileg az én ötletem volt. Örülj neki, hogy megengedtem, hogy gyere. Máskor szökj be nélkülem, ha valami nem tetszik.

Nara nyomott egy gyors puszit a barátja arcára, aztán rángatni kezdte Liát a Szükség szobája ajtaja felé. Mielőtt kinyitotta volna, szigorú pillantással Jamesre nézett, aki ebből rögtön tudta, mit akar. A fiú a térképre nézett, aztán bólintott.

– Tiszta a levegő, sehol egy gonosz, lila hajú mardekáros – kacsintott James Liára búcsúzóul.

Kommentek :)