Szerelemben, háborúban - 3. fejezet  

Posted by Deszy in

3. fejezet
Közös munka


– Ketten? – kérdezte Rose tátott szájjal. Erre tényleg nem számított.

– Talán gondot jelent? – McGalagony professzor kimért hangjában nem volt semmi él, mégis lehetett belőle érezni, hogy nem tűr ellentmondást. De életében először Rose azért megpróbálkozott.

– Nem vagyok benne biztos, hogy...

– Nem probléma – vágott közbe Scorpius, aztán felvont szemöldökével Rose-ra sandított és visszaindult a Mardekár asztalához.

Rose tele volt feszültséggel, és így anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, a fiú után ment.

– Normális vagy? – fogta meg a mardekáros vállát, hogy maga felé fordítsa.

– Nem tudom, mennyire mérvadó a kérdés a te szádból.

– Most arra célzol, hogy én nem vagyok az?

– Nem célozgatok semmire, de nem én vagyok, aki jelenetet rendez a fél iskola előtt – bökött a fejével Scorpius a nagyterem asztalai felé, és Rose csak most vette észre, hogy valóban mindenki őket bámulja. Előbb a cikk, aztán az igazgatónő magukhoz hívatta őket, most meg még jelenetet is rendez. Ez már biztosan mindenki érdeklődését felkeltette.

Gyorsan vett egy mély lélegzetet, és próbálta magát nyugalomra kényszeríteni.

– Szerinted mégis hogy fogunk közösen cikket írni, amikor még a főbb jelöltekben sem értünk egyet?

– Te vagy a Roxforti Hírmondó főszerkesztője, még ha nem is a legjobb – vonta meg a vállát Scorpius hanyagon. – Biztosan kitalálsz majd valamit, ha meg nem, akkor legalább itt a felmentősereg.

– Felmentősereg alatt magadat érted?

– Nyilván. De ha most megbocsátasz, nincs időm ilyesmire, vár a reggelim.

– De...

Rose-nak már a nyelve hegyén volt a kérdés a másik dologgal kapcsolatosan, nevezeten, hogy Scorpius miért nem vonja felelősségre a cikk miatt. Annyira nyugodtnak látszott, hogy az már kifejezetten irritáló volt.

Végül mégis erőt vett magán, mert tudta, hogy semmire sem megy vele, ha most rákérdez, amilyen ideges volt, csak rosszul jönne ki a dologból. Így hátat fordított, és kivonult a nagyteremből. Már a reggelije sem érdekelte, egyszerűen csak minél messzebb akart lenni a szőke mardekárostól és a figyelő tekintetektől.


Rose aznap minden szünetet a pincében töltött, hogy a cikken dolgozzon. Vagyis valójában nem magán a cikken, hanem azon, hogy milyen módszerrel tudnának együtt dolgozni. A világon mindenféle lehetőséget végiggondolt. Feloszthatnák egymás között, ez tűnne a legkézenfekvőbb megoldásnak. Mondjuk házak szerint is feloszthatnák, mindenkinek jutna kettő-kettő. De ez már csak azért sem lenne jó megoldás, mert nem minden házban voltak egyforma erősségű prefektusok, és az is valószínűnek tűnt, hogy ha Scorpiusnak kell írnia például a Hugrabug jelöltjeiről, annak nem lesz jó vége. Aztán elég logikus megoldás lenne, hogy Rose írjon a fiúkról, Scorpius pedig a lányokról. Így nem lenne belőle probléma, hogy magukról kell objektívan írniuk. Viszont ebben az esetben nem kizárt, hogy Scorpius arra vetemedne, hogy nem említi meg a lányok között jelöltként, annak pedig tényleg háború lenne a vége.

Rose abban is biztos volt, hogy McGalagony nem felosztásra gondolt. Mert akárhogyan osztják is szét egymás között a cikket, azon biztosan látszódni fog a kettejük stílusa közötti különbség. Persze Rose a főszerkesztő, az ő feladata lenne, hogy összefésülje a két cikket és egységessé tegye őket, de az biztos, hogy Scorpius a nyakában lihegne, hogy hogy merészel ennyire belenyúlni a cikkébe.

Ha nem kettőjükről lenne szó, hanem bárki másról, akkor Rose azt javasolná, hogy dolgozzanak együtt. Nem csak a cikk magán a megírásán, hanem a háttérkutatáson is, hiszen nyilvánvaló, hogy több szem többet lát alapon más értékeket és hiányosságokat vesznek észre egy-egy jelölt esetében. Minél átfogóbb lesz a cikk, annál jobb.

De nem igazán hitte, hogy ez működni fog. Ha ugyanis ők ketten együtt indulnak el beszélgetni a jelöltekkel, annak csak vita és veszekedés lesz a vége, és valószínűleg a jelöltekről az ég világon semmit sem derítenek ki.

Akkor is egy halom papír hevert előtte, amikor Hugo belépett.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte a fiú, és felhúzott szemöldökkel meredt a káoszra, ami Rose-t körülvette.

– Írnunk kell egy cikket az iskolaelsőkről. Vagyis a jelöltekről.

– Ezt tudom, McGalagony professzor beszélt velem a fotók ügyében.

– Igen? – kérdezte meglepetten Rose, mert ez általában az ő dolga volt.

– Igen, de még mindig nem értem, hogy ez miért jár ezzel – mutatott a papírhalomra Hugo. – Én ugyan nem vagyok végzős, de még én is meg tudom mondani, hogy kik az esélyesek.

– Nem is a jelöltekkel van a gond, csak... – A boszorkány nagyot sóhajtott, aztán lemondóan hátradőlt. – Scorpiusszal kell megírnunk.

Hugo pár pillanatig szótlanul nézte őt, nyilván kellett neki egy kis idő, amíg feldolgozta a hírt, aztán elmosolyodott.

– Együtt kéne dolgoznotok? Neked és Scorpiusnak? – Most már szabályosan kacagott, aztán a fejét csóválta. – Akkor már mindent értek. Sok szerencsét. És remélem, nem gond, ha én a fotózást inkább külön intézem. Nem szeretnék a tűzvonalba kerülni.

– De most mit csináljak?

Rose ritkán érezte magát tanácstalannak, és még kevesebbszer fordult elő, hogy az öccsétől kérjen tanácsot. Egyrészt mert az a típus volt, aki megtalálja a megoldást a maga gondjaira, másrészt mert az öccse pedig az a fajta volt, aki kérés nélkül is észreveszi, ha valakinek gondja van, és rögtön segít neki.

Most azonban már úgy érezte, hogy minden józan esze elszállt, és nem maradt helyette semmi, csak egy nagy idegcsomó, amit valaki fél percenként jól megcsavarintott, hogy fájjon.

– Írjátok meg a cikket! – felelte Hugo, mintha az ilyen egyszerű lenne. – Rose, te vagy a főszerkesztő. Gyakorlatilag folyamatosan együtt dolgozol vele most már évek óta. A szerkesztőségen kívül pedig még közös óráitok is vannak, és prefektusokként is együtt kell működnötök egész évben. Lehet, hogy észre sem veszed, de így van. Ez is menni fog.

A boszorkány elgondolkozott, és döbbenten jött rá, hogy az öccsének igaza van. Észre sem vette, de annyi időt töltött Scorpiusszal az utóbbi években, amennyit csak kevesekkel. Persze nem önszántából, de attól még így állt a helyzet. És lehet, hogy folyamatosan vitatkoztak, és amint a fiú a közelébe került, a feszültség rögtön feljebb kúszott benne, de mégis mindig sikerült együtt dolgozniuk.

És ha ez ennyi ideig működött, akkor az a néhány óra sem jelenthet gondot, amennyi időbe a cikk megírása telik majd.

Rose vett egy mély levegőt, és bár még nem könnyebbült meg teljesen, a vállát nyomó terheket határozottan könnyebbnek érezte.

– Állófotókat szeretnék, minden jelöltről – szólt most már hivatalosabb hangon Hugóhoz, hiszen hiába az öccse, és hiába minden jó tanács, most akkor is a főszerkesztője. Mire öt perc alatt pontosan elmondta a fiúnak az elképzeléseit arról, milyen képeket is képzelt a cikk mellé, szinte a réginek érezte magát. Szinte.

Amikor Ben Cooterman megjelent a szerkesztőségben, hogy leadja a cikkét, valószínűleg nem számított a plusz feladatra, de ha a főszerkesztője megkérte valamire, akkor nem sok választása maradt. Úgyhogy Rose a kezébe nyomott egy üzenetet és a lelkére kötötte, hogy amilyen gyorsan csak tudja, adja át a fiúnak. Csak annyit kért tőle, hogy írja össze, szerinte kik a legesélyesebbek az iskolaelsőségre, és ugyanezt ő maga is megtette. Alig fél órán belül Ben már vissza is tért a válasszal. Scorpius ugyanolyan módszerrel rangsorolta a jelölteket, ahogy ő tette. Két oszlopba rendezte őket nemek szerint, és százalékos értékeket rendelt melléjük.

Rose legnagyobb meglepetésére a lányok listájának élén a saját nevét vette észre. Na nem az okozott meglepetést, hogy ő volt ott, mert kimondva-kimondatlanul mindenki tisztában volt vele, hogy neki van a legnagyobb esélye. De hogy ezt Scorpius is elismerte, az már egészen szokatlan volt. Rose érezte, hogy elégedetten elmosolyosodik. Persze nem azért, mert hízelgett neki a dolog, hanem mert ez azt jelentette, hogy a mardekáros legalább komolyan vette a feladatát.

A két listára nézve támadt egy ötlete, bár egyszerre érezte tökéletesnek és pocséknak. Valahogy mégis zsigerből úgy érezte, főszerkesztőként ezt meg kell lépnie. De ehhez nem volt elég kettejük véleménye.


Rose a következő két órát szavazócédulák gyártásával töltötte. Illetve a szavazócédula nem is volt jó kifejezés, hiszen az iskolaelsőkről nem a diákok döntöttek. Egyszerűen csak egy felmérést készítenek a diákok körében, hogy ők kit tartanak a legesélyesebbnek. Mindenki kap egy cédulát, amelyen megtalálja az egyes jelöltek nevét, nemek szerint két oszlopban. Semmi más dolga nincs a diákoknak, mint számozással rangsorolni őket.

Persze a rendszer ennyire nem volt egyszerű, legalább Rose számára még volt vele munka. Ugyanis nyilvánvalóan többet ér a hatodikosok szava, mint az elsősöké, akik nem ismerik annyira az esélyeket. Persze névtelen volt a felmérés, de mindenkinek rá kell írnia a cetlire az évfolyamát is, hogy ez kiderüljön. Minél régebb óta jár valaki a Roxfortba, arányaiban annál több pontot ért a szavazata.

Amint a papírok elkészültek, Rose nem pocsékolta az időt. Elment mind a négy házvezető tanárhoz, és megkérte őket, hogy töltessék ki a diákokkal.


Két nappal később meg is születtek az eredmények. Semmi meglepetés, pontosan azt gondolták a diákok is, amit Scorpius és ő is. Több mint kilencven százalék rangsorolta Scorpiust és Rose-t a két lista élére. De így legalább a felmérés is olyasmi volt, amiről írhattak, és jogosan hivatkozhat rá, ha majd megkérdezik a két kiemelt bekezdésről.

Rose már látta is a szeme a fő cikket, aminek két oldalt szánt a Roxforti Hírmondóban. Középen összefoglalják majd az általános tudnivalókat arról, hogyan is zajlik a döntés, esetleg még néhány tanárt is megkérdeznek róla. Ez alá következik a felmérés eredménye valamilyen látványos diagrammal, és egy közös fotóval, amin az összes prefektus látható lesz. Az interjúkat külön lehozzák majd a fő cikk után sorban, minden oldalon az adott ház jelöltjeivel készült interjúkkal.

A dupla oldal két szélén viszont valami olyasmit olvashatnak majd, amit soha azelőtt. Rose gyomrába visszatért az az idegcsomó, ami délelőtt Scorpius miatt már előbújt, de ezúttal sokkal könnyebb volt vele megbirkózni. Most ugyanis ő maga vállalta a kockázatot. És amikor féloldalas pillantást vetett Scorpius listájára, már majdnem biztos lett a dolgában. Lehet, hogy nem bírnak sokáig egy légtérben tartózkodni, de mindketten profik. Nem lesz gond.

Már épp azon gondolkozott, hogy kit kellene Scorpiusért küldenie, amikor a fiú belépett a szerkesztőségbe. Nem az egyenruhája volt rajta, nem is a kviddicsmeze, és Rose valamiért megdöbbenve jött rá, hogy a fiút alig látta uniformis nélkül. Most mindenesetre a fekete nadrághoz világoskék pólót viselt, ami kiemelte szürke szemét.

– Megkaptad a listát, igaz? – kérdezte Scorpius, aztán odahúzott egy széket Rose íróasztalához. Nem pont vele szembe, hanem az íróasztal rövidebbik oldalához, mintha ezzel is azt akarná sugallni, hogy ő nem tartozik a lány többi alárendeltje közé.

– Igen, megkaptam.

– És? Egyetértesz?

Rose bólintott. – És mindenki más is.

Scorpius önelégülten vigyorgott, és mielőtt megszólalhatott volna, a lány közbevágott. – Ki ne mondd!

A mardekáros felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rá. – Mit gondolsz, mit akartam mondani?

– Valami olyasmit, hogy mindenki imád vagy hogy mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb. De erre nincs időnk, arról nem is beszélve, hogy a gyomromnak sem tenne jót.

– Ha szépen megkérsz, az érzékeny gyomrodra tudok készíteni neked valamilyen jó kis bájitalt. Tudom, hogy neked kicsit tovább tartana, mint nekem, de nem akarom, hogy a rosszullét lassítson a cikk megírásában.

Rose vett egy nagyon mély lélegzetet, és magában elkezdte a mantrát, amit már rengetegszer alkalmazott Scorpius ellen. Nagyképű. Egoista. Nem tudta, miért, de ennek a két szónak párszori elismétlése számtalanszor megmentette már attól, hogy valami kemény átkot bocsásson a fiúra.

Hivatalos hangon folytatta, szeretett volna minél hamarabb túl lenni a beszélgetésen, mert tudta, hogy az elkövetkező egy-két hétben több időt is töltenek majd együtt, mint remélné.

– Az interjúkat együtt készítjük, minden jelöltet külön keresünk meg, egyesével beszélgetünk velük. Így nem áll fenn annak kockázata, hogy nem mernek a versenytársak előtt nyíltan beszélni. Persze ebbe mi is beletartozunk, de ezzel kénytelenek lesznek valahogy megküzdeni. A beosztást majd még megbeszéljük, de talán a hétvégék lennének a legalkalmasabbak, így nem zavarunk meg senkit a tanulásban. – Rose figyelmen kívül hagyta Scorpius gúnyos arckifejezését, amit az utolsó szavaknál vágott. – Viszont beleviszünk egy kis csavart a dologba, és elvárom, hogy komolyan vedd a feladatot. Ha nem tudod megtenni, inkább most szólj.

– És mi lenne a csavar? – kérdezte a mardekáros kíváncsian.

– A diákok szerint mi ketten vagyunk a legesélyesebbek a címre. Magunkról nyilván nem írhatunk, ez egyértelmű. De a két legesélyesebb jelöltet ki fogjuk emelni a cikkben. – Rose mutogatni kezdte egy üres papíron az elképzelését Scorpiusnak, aki erre közelebb húzta a székét és a papír fölé hajolt. A boszorkány persze csak elnagyolt téglalapokat rajzolt, hogy nagyjából látszódjon a felépítés, de így is lelkesen magyarázott. – Két oldalt lennének a kiemelt írások a két legesélyesebb jelöltről. A legtöbb esetben ez valami unalmas összefoglaló szokott lenni az érdemeikről, de idén itt jön a csavar. – Rose nagyot nyelt, mert tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy meggondolja magát. Ha most kimondja, nincs visszaút. – Idén a két legesélyesebb jelölt ír egymásról.

Scorpius döbbentebb nem is lehetett volna. Rose elmosolyodott, mert már ezért az arckifejezésért megérte az egész, akármi lesz is a vége. A fiú higgadtan fogadta a cikket, amit róla írt, a közös feladat sem rázta meg nagyon, de most végre nem csak gúnyt látott sápadt arcán.

– Azt akarod, hogy én írjak rólad?

Rose bólintott. – De ne felejtsd el, hogy én pedig rólad írok.

Azzal lezártnak tekintette a beszélgetést. Scorpius kezébe lökte a vázlatot, amit a cikkről készített, mert ebbe írta bele azokat a fontos információkat, amelyeket a fiúnak tudnia kellett a cikk megírásához – például a karakterszámot. Aztán visszafordult a Ben által leadott pocsék cikkhez, amin épp dolgozott, és amivel még rengeteg dolga volt, ha valami lehozhatót akart kihozni belőle.

This entry was posted on 2014. május 7., szerda at szerda, május 07, 2014 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

1 megjegyzés

Hát ez egyszerűen lenyűgöző! IMÁDOM! Egyszerűen csak ezt tudom mondani :) Scorpius az egyik kedvenc szereplőm, és Rose meg olyan aranyos, amikor kétségbeesik... Jujj de várom a kövi részt! Remélem tudod, hogy ez a csavar dolog nagyon tetszik :D Várom a kövi részt!

Puszi: Szmiszi

2014. május 8. 17:26

Megjegyzés küldése

Kommentek :)