Egy végzős Dursley Roxfortban - 17. fejezet (1. rész)  

Posted by Deszy


Mivel úgy alakult, hogy a novemberem zsúfoltabb, mint ebben az évben bármelyik hónapom, és a munka, a suli, a beadandók és egyéb kötelezettségeim és programjaim miatt nem volt és még valószínűleg egy ideig nem is lesz időm befejezni a következő fejezetet, úgy döntöttem, az elejét megosztom külön.
A 17. fejezetet alapvetően két részre lehet osztani. Ez a fejezet teljes első része. 
Amint befejeztem a második részt is, egyben fog felkerülni, mint ahogyan az eddigi fejezetek is.


17. fejezet
A szív titkai


– Szerintetek miért nem tudtunk erről? – kérdezte Lia, amikor már visszafelé tartottak a Hollóhát klubhelyiségébe.

Hugo néhány hosszú másodpercen keresztül feltűnően csendben maradt.

– Te tudtad, igaz? – jött rá végül a lány, mire csak egy bólintást kapott válaszul.

– Nem értem, miért lepett ez meg annyira. A legtöbben sejtették, hogy animágus lehet. Végtére is nagyon fiatalon lett tanár, valami okának kellett lennie. – Nara a szokásos racionális érvelésével valamiért feldühítette Dahliát.

– De hát nekünk elmondhatta volna! Mit ártott volna vele?

Dahlia maga is tudta, hogy hülyén viselkedik, és fogalma sem volt, hogy miért lett hirtelen ilyen dühös, de nem tudott rajta segíteni. Minél többet gondolkozott Loo titkán és a saját furcsa reakcióján, annál inkább belelovalta magát, annál dühösebb és dühösebb lett. A Roxfort egy elhagyatott folyosóján voltak éppen, az volt az egyetlen vigasza, hogy legalább mások nem látják a hirtelen kitörését, csak a barátai.

Hirtelen csupa olyan dolog jutott eszébe, ami csak fokozta a lelkében dúló vihart. Ő elmondta a legnagyobb titkát a fiúnak, megosztotta vele a szenvedését, már akkor is, amikor először találkoztak, és azóta mindig. Azt hitte, bízhat benne. Azt hitte, Loo is bízik őbenne. Aztán eszébe jutottak a lányok, akik Loo után koslattak, meg az, ahogyan nézték a fiút. Folyékony harag lángolt fel benne, és minél jobban igyekezett lenyugodni, csak annál rosszabb lett.

– Dahlia – szólt megnyugtatónak szánt hangon Hugo, mire a lány dühösen felé fordult. Az, hogy a fiú nem Liának szólította, csak még tovább növelte a haragját. Mindenki elárulja? Épp most? A düh mintha csak kitörni készült volna belőle, mint valami vulkán, nem tudta uralni.

– Mi van? – förmedt rá Hugóra.

– Talán meg kellene nyugodnod – kapcsolódott be Nara is, és Lia legnagyobb megdöbbenésére félelmet vett észre barátnője arcán.

Végül Hugo közelebb lépett, úgy közelített Dahlia felé, mintha valami vadállat lenne, amit nem akar elriasztani. Apró lépésekkel, kinyújtott kézzel, feltűnően megnyugtatónak szánt arckifejezéssel.

– Mi a fene bajotok van?

– Lia – váltott vissza a becenevére a fiú, és ez kicsit máris megnyugtatta a boszorkányt, nem nagyon, de egy egész kicsit –, nem akarom, hogy megijedj. És ha lehet, ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot. – Hugo fújt egyet, majd kinyögte: – Nézz le a kezedre, Lia!

A boszorkány követte az utasítást, és még a fiú figyelmeztetése ellenére is majdnem elrántotta a jobb kezét, amelyben hatalmas tűzlabda forgott körbe-körbe, mint ami bármelyik pillanatban kitörni kész. Lia kezét csápokként simogatták a lángok, amelyeknek melegét érezte ugyan, mégsem égették meg.

Lia megbűvölten bámulta a labdát.

– Ez meg hogy lehet? – kérdezte most már lényegesen nyugodtabban, mert a tűzgolyó elterelte a figyelmét a haragjáról. Ahogyan azonban érezte, hogy a dühe elpárolog, úgy kezdett el zsugorodni a labda is, még végül semmivé lett.

Két barátja egy emberként sóhajtott fel, a veszély elmúlt.

– Szerintem te is tudod – felelte Nara remegő hangon.

És valóban, Lia a szíve mélyén pontosan tudta, miről van szó, de még bólintani se volt ereje.

– De én nem tudtam, hogy...

– Azt észrevettük. Úgy rohantál azzal az izével a tenyeredben, mintha senkit és semmit nem látnál magad körül.

– De hogy lehet – rogyott le Dahlia a folyosó közepén a hideg kőre –, hogy nem tudtam, hogy varázsolok?

– Valójában nem először történik – emlékeztette Nara. – Nem emlékszel az álmaidra, amikor a hajad spontán világítani kezdett? Vagy arra, amikor Andresilával harcoltál?

Dahlia felszisszent, amikor meghallotta a túlságosan is ismerős nevet. Habár rengeteget kutattak a vélák átka után, azt, ami első roxforti évük végén a Tiltott rengetegben történt, ritkán emlegették. Túlságosan fájdalmas és félelmetes lett volna.

– Szerintem a düh volt az oka. Úgy tűnik, a véla képességeid olyankor törnek elő, ha dühös vagy.

Hugo leült Lia mellé a földre, és hagyta, hogy a lány a vállára hajtsa a fejét.

– Most már minden rendben – simogatta a haját.

– Rendben? – kérdezte Lia. – Egy óvatlan pillanatban pirítóst csinálhatok belőletek.

– Belőlem biztosan nem, rám nem tudsz haragudni. – Dahlia nem látta, csak érezte és tudta, hogy Hugo mosolyog. Kicsit meglökte a fiút, hogy helyre tegye, de persze mindketten tudták, hogy Hugónak igaza van.

– Akarsz róla beszélni, hogy miért húztad fel magad ennyire Loo átváltozásán?

– Én... én nem is tudom.

De persze tudta. Mindig is úgy érezte, Loot és őt valami furcsa kötelék tartja össze. Persze, voltak fiú barátai, nem is egy. Ott volt James, akivel bármilyen bolondságba képesek voltak belerángatni egymást. Aztán Hugo, a nyugalom szigete az életében, az örök napfény. És persze Albus és Teddy és Scorpius, a lökött Fred és Lorcan meg Lysander, mindegyikükkel jóban volt, más-más mértékben persze, de szerette őket.

Looval azonban valahogy minden más volt. Úgy érezte, megértik egymást. Talán azért, mert részben Loo is véla volt. Vagy azért, mert annyit segített neki idegenként is, amikor Dahlia Roxfortba indult.

És az, hogy most látta átváltozni, mindent megváltoztatott. Mintha valahogy azt bizonyította volna, hogy Loo mégis más, mégsem olyan, mint ő. Mintha az a delfin hirtelen járatot fúrt volna közéjuk a palackos orrával. Az Átváltoztatástan tanárának volt egy olyan oldala, amihez ő már sosem férhet hozzá.

Loot az állati alakjában látni sokkoló volt. De Lia végig érezte, hogy az ő. Eszébe jutott a Kagylólak, és a fiú terme itt, a Roxfortban, a tengerillat, ami még ott is kísérte. A tengerkék szeme, amiben olyan volt elmerülni, mintha csak a friss vízbe csobbant volna, aztán a hosszú séták, amiket ketten az óceánparton tettek, az a jó néhány alkalom, amikor úszni indultak, és Loo úgy lubickolt, mintha csak oda született volna.

Persze, hogy Loo volt az a vízben. Egyáltalán nem kellett volna meglepnie Dahliát, amit látott. Mégis váratlanul érte. Hirtelen elhagyatottság vett erőt rajta, mintha Loo ezzel őt árulta volna el és a kapcsolatukat. És mindennek a tetejében az érzés, hogy nem árulta el neki!

De még csak nem is ez volt, ami ennyire feldühítette. Hanem az, amire rájött a sokk következményeként. Szerette a fiút.

A felismerés nem volt nehéz, sőt... Mintha egész végig tudta volna, hogy Loo igazából tetszik neki. Még apró jelei is voltak. Hiszen zavarták a lányok, akik Looról áradoztak! Rettentően rosszul esett neki minden alkalom, amikor nem Dahliának szólította, hanem úgy, mintha csak egy lenne a diákjai közül, mégis alig várta az Átváltoztatástan órákat.

– Menjünk, mielőtt takarodó van – pattant fel, és próbált természetesen viselkedni a barátai előtt, mintha nem épp most jött volna rá valami fájdalmasra. Loo a tanára volt, ráadásul sokkal idősebb, mint ő. Nem lehet közöttük semmi.

– Most komolyan azt hallottam a szádból, hogy takarodó? – kérdezte nevetve Nara, aki láthatóan örült, hogy vége a drámának.

– Ó, nagyon is tudatában vagyok, mikorra kellene a klubhelyiségünkbe visszaérni, elhiheted.

Nara horkantott.

– Persze, mert így tudod, mikortól kell odafigyelned a járőröző prefektusokra és tanárokra.

– Ez a tudás nagyon is sok pontot mentett meg a Hollóhátnak, úgyhogy te csak ne panaszkodj.

– És mennyivel több pontot mentett volna meg, ha egyáltalán nem is kell aggódni miattuk – morogta Nara csak épp annyira halkan, hogy még érezhető legyen, az volt a célja, hogy Dahlia is hallja.

Mugli voltam Roxmortsban - 1. fejezet  

Posted by Deszy in


1. fejezet – Meleg fények


Megint szeptember 1-je van. Utálom ezt a napot, de nem azért, amiért a legtöbben. Nem azzal van gondom, hogy iskolába kell mennem, hanem azzal, hogy nem mehetek.

Öt éve nézem most már remény nélkül, ahogyan nevető diákok indulnak el új vagy régi-új otthonuk felé. Csak ülök az ablakban, elmerülök az elém táruló gyönyörű látványban. A Roxfort tornyai a hold halvány fényében a magasba törnek, hegyesek, mégis hívogatóak. Talán a meleg, piros fények miatt van, amit az elsősök csónakjainak fénye vet a falakra.

Ezen a napon újra meg újra kedvem támad felpattanni, és mindent magam mögött hagyva, nem törődve a következményekkel bevetni magam a Tiltott rengetegbe. Nem érdekelnének a veszélyek, mert varázserő ide vagy oda, a szívem mélyén úgy érzem, ott lenne a helyem közöttük. Legyőznék bármilyen veszélyt, mert a célom hajtana előre.

Többet tudok bármelyiküknél a Roxfortról, pedig még soha nem jártam benne. Tudom például, hogy hol találom az eltűnő lépcsőfokokat. Vagy hogy hol kell keresnem a Szükség szobáját és hol jutott le Harry Potter a Titkok kamrájába. Tudom, hogy hívják az iskola kísérteteit, és azt is, hogy ha Sir Cadogan portréjához érnék, fel kellene készülnöm rá, hogy nem szabadulhatok a meséitől.

A Roxfort az otthonom, pedig még az udvarára sem tehettem a lábam soha.

Csak itt ülök Sarah ablakában, bámulom a csodát és vágyakozom. Mintha csak megidéztem volna – ami tudom, persze, lehetetlen –, Sarah belép a szobámba, és látom a szemében, hogy sajnál.

– Nem jössz vacsorázni? – kérdezi, és amikor látja, hogy a fejemet rázom, egy sóhaj kíséretében ott hagy.

Ismer már annyira, hogy tudja, nem tud semmivel jobb kedvre deríteni. Azóta ez megy, amióta nem kaptam meg a levelem. Az utolsó pillanatig vártam, hiszen nem tudtam, mikor van pontosan a szülinapom. Minden egyes nap azzal a reménnyel keltem fel, hogy aznap már megérkezik. De nem jött. Aztán a tavasz nyárba fordult, a nyár őszbe, én pedig itt maradtam Roxmortsban.

Egyetlen mugliként Nagy-Britannia utolsó varázslók lakta településén.

Hezitált - Félperces fordítás  

Posted by Deszy in


Sziasztok!

Ezúttal - tőlem szokatlan módon - egy fordítással érkeztem. Amikor megláttam ezt a félpercest Tumblr-en, rögtön beleszerettem. Szerintem Ti is imádni fogjátok!
Eredeti cím: Hesitation




Hezitált

Minden szem a széken fészkelődő fiúra meredt. A kalap félig eltakarta az arcát, de látszott, ahogy a homlokát ráncolja az aggodalomtól. A másodpercek csak vánszorogtak. 
Sirius Blacket különösen érdekelte a diák. Alig látott át a fejek tengere fölött. Félig felemelkedett a székéből, csak hogy aztán egy kéz nyugtatólag visszahúzza a vállánál fogva. James együttérzőn nézett rá, és Sirius visszaereszkedett, ahogy rájött, hogy semmit nem tehet. 
Addigra már eltelt egy hosszú perc. Sirius egész arcát beragyogta egy mosoly, mintha már ki is hirdették volna a végeredményt. 
Végül a kalap életre kelt és egyetlen szót zengett a Nagyteremben:
MARDEKÁR!
Sirius szomorúan bólintott, James megszorította a vállát. És mégis, a szomorúsága ellenére még mindig mosolygott, miközben Regulus levette a kalapot és a zöld-ezüst asztalhoz sietett. 
Sajnálom, pajtás – morogta Remus. 
Sirius legyintett. – Ó, tudtam, hogy a Mardekárba kerül majd. 
A barátai meglepve meredtek rá, képtelenek voltak leplezni a zavarukat. 
Akkor – kérdezte Peter suttogva – miért mosolyogsz? 
– Azért – jelentette be Sirius büszkén –, mert a Süveg hezitált.

Kommentek :)