35. fejezet
Párbaj Szakkör
Amikorra Dahlia megtanulta tökéletesen
az ellenfele felé lebegtetni a hólabdákat – már a nagyobb
méretűekkel is ment, bár akkora bombákat még nem tudott
röptetni, mint James –, váratlanul beköszöntött a tavasz. A hó
egyik napról a másikra eltűnt. Reggel még mindent fehér takaró
borított, délelőtt szép lassan csöpögni kezdett a fákról az
olvadt hó, délutánra pedig már csak egy-egy kisebb területen
lehetett fehér foltokat felfedezni.
A roxforti természet ébredezett.
Először csak apróságokat lehetett észrevenni, mint például
azt, hogy a szél már nem olyan csípős, aztán egyre több lett a
zöld a barna mellett, a fák rügyezni kezdtek, az első kisebb
virágok is megjelentek, ahogy Neville nevezte őket, a tavasz
hírnökei.
De nem a tavasz volt a legnagyobb hír,
ami a Roxfortot foglalkoztatta. Ennél valami sokkal izgalmasabb
készült.
– A Párbaj Szakkör – újságolta
izgatottan a hírt Nara már korán reggel, amikor Dahlia még csak
készült kikászálódni az ágyból. – Kitették a felhívást.
Jövő héten lesz.
Dahliának először csak álmos
bólintásra futotta, de aztán csak eljutott a tudatáig az
információ. Onnantól kezdve pedig alig várta, hogy Harry és Ron
megérkezzenek.
– És megint mindenki Apáékról
beszél – vigyorgott James. – Minden évben ez van. És a Potter
Fan Klub minden évben izgatottabb.
Mintegy bizonyítékképp meghallották,
hogy a hátuk mögött három barátnő a nagy Harry Potterről
sutyorog, majd az egyik megjegyezte, hogy Ronról se feledkezzenek
meg, mert szépek a szemei.
Hugo erre a megjegyzésre elpirult,
mivel ő is pontosan tudta, hogy az apja szemét örökölte.
– Majd te is megszokod – lökte
oldalba James Hugót. – Bár ha már itt tartunk, volt már rá
tizenegy éved.
– Erről a részéről lemondanék –
motyogta Hugo.
– Akkor mondd majd ezt, amikor alig
tudod magadról levakarni a csajokat. Bár nem vagy olyan sármos,
mint én, azért nem lesz hátrány a neved.
– Ne mondj neki ilyeneket –
tromfolta le Loo a fiút, amikor megérkezett. – Ne hallgass rá,
Hugo! Csak a szája jár, mint mindig. Kedves lányt keress, aki
magadért szeret, nem azért, mert híresek a szüleid.
– Mondja ezt Louis, a francia véla a
szőke hajával meg a kék szemével.
Dahlia a szemét forgatta.
– Nem hiszem, hogy szükségetek
lenne a hírnévre. De ha megbocsátotok, mi most itt hagyjuk a macsó
szekciót Narával, hadd adjatok még hasonlóan rossz tanácsokat
Hugónak.
A kedélyek nem akartak lenyugodni,
egyre rosszabb lett. Hugót már többször megállították a
folyosón, hogy megkérdezzék, nem tudja-e, mi lesz a szakkörön.
Dahlia látta rajta, hogy kezdi magát nagyon kellemetlenül érezni.
Ezért még egy okkal több volt, miért örült annyira, amikor
végül eljött a Párbaj Szakkör napja. Az órák eseménytelenül
teltek, bár mindenki mintha kicsit több hibát ejtett volna abban,
amit csinált: a bájitalok mellélöttyentek, Mágiatörténeten
pedig már senki nem is próbált úgy tenni, mintha odafigyelne –
Narát kivéve mindenki az esti szakkörről suttogott.
A legtermészetesebben a Potter és
Weasley gyerekek közül Lily viselkedett. Ő volt az egyetlen, aki
viszonylag semlegesen állt hozzá az egészhez. Nem próbált a
figyelem középpontjába kerülni, mint James – aki persze
általában amúgy is ott volt –, és nem is zavarta úgy a dolog,
mint Hugót.
Az egyetlen megjegyzés, amit ezzel
kapcsolatban tett, mosolyra fakasztotta Dahliát, annyira hétköznapi
volt.
– Anya azt írta, küld Apával
valami csomagot. Kíváncsi vagyok, mit.
Dahlia legnagyobb meglepetésére
néhány rajongó még őt is megtalálta. Ilyenkor mindig
elismételte a szöveget, amit szinte már fejből tudott: Nem,
fogalma sincs, mi lesz a Párbaj Szakkörön. Nem, Harry nem írta
meg neki. És nem, nem tudja, hogy Harry ad-e autogramot.
A Párbaj Szakkört a nagyteremben
tartották. Amikor beléptek, Dahlia szinte alig ismert rá a
helyiségre. A hosszú asztalok eltűntek, helyettük viszont jó pár
ember formájú bábu álldogált az egyik sarokban. A másik
sarokban jó néhány matracot lehetett látni, és ahogy arra
gondolt, hogy vajon mire kellhetnek, hevesebben kezdett verni a
szíve. A régi tornaórák jutottak eszébe, és ha őszinte akart
lenni magához, azok nem voltak túl jó emlékek. De a legmeglepőbb
az volt, hogy valamilyen furcsa módon hasonlított az egész izgalom
arra, amikor először lépett be a nagyterembe.
Aztán amikor az utolsó is beért –
James volt az, vigyorogva lépett be, aztán utat tört magának
előre –, Harry és Ron közelebb léptek, és előbbi elkezdte a
szakkört.
– Most nincsen háború, de sohasem
szabad megfeledkezni arról, hogy az ember bármikor olyan helyzetbe
kerülhet, amikor tudnia kell megvédeni magát. – James közben
odaért Dahliákhoz, és a lány alig bírta visszafojtani a
nevetését, amikor észrevette, hogy a fiú végig tátogja apja
beszédét. Szóról szóra. Harry eszerint minden évben ugyanazzal
a beszéddel készült. – Az önvédelem a legfontosabb, mert amíg
nem tudsz védekezni, képtelen vagy a támadásra.
– És most jön a szokásos
lefegyverző bűbáj gyakorlása. Már a könyökömön jön ki. –
James a pálcájával szemléltette a varázslatot, mire az egyik
első sorban álló lány kezéből kiröppent a pálca.
Harry reflexei azonban tényleg
kitűnőek voltak – állapította meg Dahlia, amikor a varázsló
kinyúlt, hihetetlen könnyedséggel elkapta a pálcát, és
jóindulatúan mosolyogva visszaadta gazdájának. A lány
arckifejezéséből ítélve egy évig nem tervezett kezet mosni.
Aztán Harry metsző pillantással
Jameshez fordult.
– Úgy tűnik, vannak itt olyanok,
akik azt gondolják, már birtokában vannak ennek a tudásnak.
James ügyet sem vetett arra, hogy
mindenki őket bámulja, hanem normális hangerővel megjegyezte:
– Még jó, hogy a birtokában
vagyok! A Capitulatus volt az egyik első varázslat, amit
megtanultam. Már azelőtt tudtam, hogy kell csinálni, mielőtt
varázsolhattam.
– Akkor egy profival állunk szemben.
Talán megmutathatnád, mit tudsz, James.
A tömeg megnyílt kissé, így már
nem képeztek akadályt apa és fia között. Dahlia látta, hogy
Harry mellett Ron szélesen vigyorog.
– Párbajra hívsz? – kérdezte
James meglepetten.
Dahlia örömmel látta, hogy van még,
aki képes meglepni Jamest. Bár azt is gyanította, hogy
unokatestvérének nem egyszer kellett meglepő szülői fogásokkal
előállnia egy ilyen fiú mellett.
– Ez egy párbaj szakkör, és önként
jelentkeztél.
Az egész terem néma csendben követte
az eseményeket. Néhányan izgatottan ficánkoltak, hiszen hányan
mondhatják el, hogy látták Harry Pottert a fiával párbajozni?
James kihúzta magát és előrébb
lépett, a tömeg pedig körbeállta őket.
– Támadj – utasította Harry a
fiát, akinek nem kellett kétszer mondani.
– Stupor! – kiáltotta James, és
vörös fény indult a pálcájából, de rögtön le is pattant
Harryről.
James újra próbálkozott.
– Petrificus totalus!
Ez az átok sem működött.
James nem adta fel, harmadszor is
próbálkozott.
– Tarantallegra! – amikor ez sem
hatott, mással próbálkozott, sorban egymás után. –
Rictusempra! Pofix!
Mindenki elhűlve figyelte a jelenetet.
James töretlenül próbálkozott, Harry pedig gond nélkül
hárította minden támadását. Ennek ellenére mindenki csodálta a
fiút is. Annyi átkot ismert, amit nagyon kevesen. Dahlia először
azt hitte, csak neki jelent újdonságot, hogy James ennyi varázsigét
ismer, de hamar kiderült, hogy nem az ő mugli származása a ludas,
és nem is az, hogy még csak elsős. James korát meghazudtoló
módon harcolt.
Végül Harry is felemelte a pálcáját,
és alig lendítette meg, egy piros fény kíséretében James
pálcája a magasba lendült, és az apja kezében kötött ki.
– A képzett boszorkányok és
varázslók hajlamosak megfeledkezni az alapokról. Pedig életet
menthetnek. – Úgy nézett Jamesre, mintha ezt már legalább
ezerszer elmondta volna neki. Valószínűleg így is volt. – A
védekezés mindennek az alapja, mint ahogy mondtam. Utána lehet
támadni is.
Jamest, úgy tűnt, nem nagyon taglózta
le a vereség. Vigyorogva ment oda a pálcájáért, aztán
visszaállt a többiek közé.
– De hogy azok se unatkozzanak,
akiknek a jó öreg Capitulatus már megy – lépett elő Ron, és
megveregette barátja vállát –, idén két csoportban fogunk
dolgozni. Először gyakoroljuk a lefegyverző bűbájt, aztán azok
a felsőbb évesek, akiknek ez már megy, maradhatnak a haladó
részre is.
– Akkor erről a meglepetésről
beszélt Apa – állapította meg Hugo. – Karácsonykor azt
mondta, lesz valami újítás a Párbaj Szakkörben.
– Merlinnek hála! – nyögte James.
– Már nagyon untam a Capitulatust.
– Ha neked már olyan jól megy –
jegyezte meg Dahlia –, akkor minek jöttél el mégis?
– Mindig jó a kezdőket nézni –
kacsintott rá James.
– Téged is legyőztek –
emlékeztette a lány.
James csak legyintett.
– Apa más tészta. Tőle nem szégyen
kikapni. Valószínűleg a legtöbb varázslót lefegyverezte volna,
beleértve a tanárainkat is.
Dahlia halvány büszkeséget hallott a
fiú hangjában. Aztán már nem tudott ezzel foglalkozni, mert Harry
tanítani kezdett. Először részletesen elmagyarázta, hogyan is
működik a lefegyverző bűbáj, megmutatta a pálcamozdulatot,
többször elismételtette a varázsigét is. Végül szembeállította
magával Ront, és bemutatták egymáson is. Amikor Harry pálcájából
vörös fény indult barátja felé, sokan ámuldozva sóhajtottak.
És Dahlia hallotta a sutyorgást is:
– Ezzel győzte le!
Harry nem zavartatta magát, a hosszú
évek során már megszokhatta ezeket a reakciókat.
– Álljatok párba, hogy
gyakorolhassátok!
Hirtelen Oliver jelent meg a semmiből.
– Önként jelentkezem. Egyszer már
úgyis lefegyvereztél a mosolyoddal.
Oliver bármilyen helyzetben képes
volt az arcára varázsolni azt az idegesítő vigyort, amitől
Dahlia arca rögtön egy színnel vörösebb lett a kelleténél.
– Sajnálom, hogy senki sem akarja a
társaságod élvezni, de nekem már van párom – rántotta magához
gyorsan Narát, és bocsánatkérő pillantást küldött Hugo felé.
Ez volt a hátránya annak, hogy hárman barátok: valaki mindig pár
nélkül maradt.
Hugo azonban nem igazán zavartatta
magát, párba állt az egyik fiúval, aki Dahlia emlékei szerint a
szobatársa volt.
Legalább egy órán keresztül
gyakorolták a lefegyverzést. Az idősebbeknek hála a teremben
ide-oda repkedtek a pálcák a fejük fölött, és óriási
hangzavar támadt, hiszen mindenki egyszerre kiáltotta a
Capitulatusokat, Harry és Ron pedig időnként jó tanácsokkal
látták el őket.
Dahliának eleinte nem ment túl jól a
dolog. Nara sokkal jobbnak bizonyult, fél óra után többször is
ügyesen lefegyverezte őt. De aztán ő is ráérzett, és sikerült
elvennie a barátnője pálcáját néhányszor.
Épp amikor igazán kezdtek volna
belelendülni, vége lett a szakkör első felének.
– Mind nagyon ügyesek voltatok! Már
tudtok egyedül is gyakorolni, de azért csak óvatosan! – zárta
le Harry az órát.
Hatalmas taps volt a válasz, de
azokon, akiknek már jól ment a lefegyverzés, látszott az izgalom.
Alig várták, hogy megtudják, mit fognak tanulni a szakkör második
felében.
Dahlia lemondóan sóhajtott, és
Narával meg Hugóval már épp indultak volna, amikor Ron
megállította őket.
– Hová mentek? – kérdezte. –
Maradhattok nézni a többieket. Úgyis oda kell még adnom a
csomagokat, amiket Ginny meg Hermione küldtek. Komolyan nem tudom,
mit gondolnak. A fél kamrát elcsomagolták, mintha itt nem kapnátok
enni.
Nevetett, aztán fájdalmas,
bocsánatkérő pillantással Narára és Dahliára nézett.
– És hát... Nektek Hermione küldött
még valamit. Két M.A.J.O.M. kitűzőt. Nem muszáj hordani, de
azért el ne égessétek, hátha rákérdez.
Aztán Harry intett, hogy folytassák,
úgyhogy Ron ott hagyta őket. Ők pedig Lilyvel és Tiffel – ők
is maradtak – letelepedtek az egyik matracra, onnan figyelték,
hogy mit csinálnak a többiek. Az összes idősebb Weasley és
Potter ott állt a nagyteremben, pálcával a kezében. James és
Fred alkottak egy párt, és direkt produkálták magukat, úgyhogy
csak nehezen lehetett kibírni mellettük nevetés nélkül.
– Három varázslatot fogunk átvenni,
aztán akár már egyedül is gyakorolhatjátok. Kettő az
egyszerűbbek közül való. A kábítóátok és az egyszerű
pajzsbűbáj. Ezeket lehet, hogy többen már ismeritek is. –
Néhányan bólintottak. – Elsajátítjuk ezenkívül egy
bonyolultabb varázslat alapjait. Ez RAVASZ szintű varázslat, sok
felnőtt boszorkánynak és varázslónak is meggyűlik vele a baja.
Szóval ha nem sikerül, ne keseredjetek el. Gyakorlás kérdése.
Sok-sok gyakorlásé.
Fél órát gyakorolták a kábítóátkot,
és Dahlia ekkor jött rá, hogy miért voltak az embernagyságú és
-formájú bábok. Ezekre küldték sorban az átkokat a diákok.
Aztán a pajzsbűbájt gyakorolták újabb fél órán keresztül,
amikor pedig már ez is jól ment, a bátrabbak élesben is
megpróbálhatták, hogy ki tudják-e védeni egymás támadásait.
Ekkor derült ki, hogy a matracok azt a célt szolgálják, hogy a
sikertelenül védekezők esését tompítsák.
Harry csak ezután árulta el, hogy mi
is az a bonyolultabb varázslat, amiről még tanulni fognak. A
patrónusbűbáj.
Amikor ezt meghallották, többen
ficánkolni kezdtek izgatottságukban.
– A patrónusbűbáj nagyon hasznos
varázslat. Tulajdonképpen egy pozitív erőtér, ami a
tulajdonosára jellemző formát ölt. Védelmet nyújt több sötét
lény, például a dementorok és a lethifoldok ellen, és hasznos
lehet akkor is, ha az ember gyorsan akar rövid üzenetet eljuttatni
valakinek.
Ezután Harry elmagyarázta, hogy a
megidézése nem tűnik bonyolultnak, de sokkal nehezebb, mint
amilyennek az ember elsőre hiszi. Valamilyen igazán boldog emlékre
van hozzá szükség.
Végül a közönség legnagyobb
örömére ő és Ron meg is mutatták, hogy kell csinálni. Ron volt
az első, a pálcájából először mintha halvány füst szivárgott
volna, aztán hirtelen előrobbant egy fényes kutya, egy Jack Russel
terrier. Olyan volt, mint egy valódi kutya: körbefutkosott a
teremben, a farkát csóválta, még a nyelvét is kidugta, éppen
úgy, mint a valódi kutyák. De fényes volt, nem volt valódi
teste, csak mintha egy kékes szellemalak lett volna. Amikor pedig
Ron leeresztette a pálcáját, ahogy jött, el is tűnt.
Ezután Harry patrónusa következett.
Jamesre nézett, áhítatos mosoly jelent meg az arcán, aztán már
ott is volt: egy szarvas, sokkal nagyobb és tekintélyt
parancsolóbb, mint Ron kutyája. De valahogy Ronhoz jobban is illett
egy pajkos Jack Russel. Harrynek igaza lehetett, amikor azt mondta,
hogy a patrónus a tulajdonosára jellemző alakot ölt.
Ahogy a szarvas lassan körbelépkedett
a teremben, Dahliának eszébe jutott a sok történet, amit James a
Tekergőkről mesélt. És valahogy az az érzése támadt, hogy Ágas
akkor és ott velük volt a teremben. Amikor a fiú felé fordult, az
ő arcán is ugyanezt látta: csodálattal és vágyakozva meredt a
kecses állatra, és abban a pillanatban jobban hasonlított az
apjára, mint bármikor előtte.
This entry was posted
on 2012. december 28., péntek
at péntek, december 28, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.