Egy Dursley Roxfortban - 36. fejezet  

Posted by Deszy in

36. fejezet
A titokra fény derül


– Hát, ez jó móka volt – mondta James elégedetten, amikor vége lett a Párbaj Szakkörnek. Bár nem sikerült inkarnálódott – ezt a szót Dahlia most tanulta – patrónust előidéznie, csak füstöt, ez cseppet sem zavarta.

Jó negyed óráig várniuk kellett, mire az összes diák elszivárgott – azok is, akik autogramot akartak kérni Rontól és Harrytől. James közben még gyakorolta a patrónus előidézését – Dahlia látta rajta, hogy tényleg nagyon szeretné megidézni a saját patrónusát, és abból az eltökéltségből, ami James szemében tükröződött, arra következtetett, hogy előbb vagy utóbb sikerülni is fog neki. Rose közben mindenféle észrevételt tett a fiú pálcatartásáról, és csak akkor hagyta abba, amikor James mérgesen ránézett és közölte, hogy bármit képzel is Rose, még mindig ő az idősebb, és ne akarja, hogy bebizonyítsa, hogy ismer olyan varázslatokat, amelyeket a lány nem.

Végül aztán Dahlia, Nara és Tiff kivételével tényleg csak a Potter és a Weasley gyerekek maradtak. Még így is egy kisebb osztály lehettek volna, már ami a számukat illeti.

Ekkor aztán Harry és Ron elkezdték kiosztani a csomagokat, amiket rájuk bíztak. Ez eltartott egy darabig, és Dahlia már épp készült félrevonulni Narával, amikor kiderült, hogy Ginny neki is küldött csomagot. Még le se győzte a csodálkozását, amikor egy Hermione csomag is a kezében landolt.

Dahlia kérdő pillantással nézett Hugóra, mire az csak megvonta a vállát.

– Lehet, hogy megírtam neki, hogy te nem szoktál csomagot kapni.

A lány mindenesetre nagyon örült a csomagoknak, és Narával együtt nyitogatni kezdték, hogy lássák, hogy mindenféle édességet kapott. Na persze a M.A.J.O.M. kitűzőjén kívül, ami tényleg ott volt, ahogy Ron ígérte. De Dahliát egy csöppet sem zavarta, már így is különcnek érezte magát a származása meg a rokonsága miatt, úgyhogy kérdés nélkül a talárjára tűzte.

– Már te is? – horkantott James, amikor meglátta a lány talárját.

– Nincs azzal semmi gond, ha valami jó mellett is kiáll – szólalt meg mellette Loo. – A manók jogai...

– Nincs bajom a manók jogaival, Siport is megkérdezheted, imád engem. De majom?

– Ez az ő döntése.

Loo szavaira Dahliának hirtelen megint eszébe jutott a korábbi álma. Andresila szerint döntést kell hoznia. De fogalma sem volt, hogy miben. És még mindig nem sikerült kideríteniük, ki ő egyáltalán.

Aztán ahogy meghallotta Harry hangját, döntésre jutott. Legalábbis ebben.

– Ha választ keresnél valamire, de a könyvtárban nem találnád, hol kutatnál tovább? – kérdezte Ronéktól, amikor odaért hozzájuk.

– Hát, én alapból nem a könyvtárban kezdeném – nevetett Hugo édesapja. – Megkérdezném Hermionét. Ne mondd meg neki, hogy ezt mondtam.

Mindhárman nevettek, aztán Harry sokkal komolyabban méregette őt, mint azt Dahlia szerette volna. Az egy dolog, hogy tanácsot kér tőlük, de nem akarta elmondani, hogy mire keresi a választ.

– De azért egyszer mi is kutattunk a könyvtárban, emlékszel, Harry? – kérdezte szinte nosztalgikus hangon Ron. – Hónapokig görnyedtünk öreg pergamenek fölött.

– És nem találtunk semmit – bólintott. – Még a tiltott részlegben sem.

– A tiltott részlegben? – csillant fel Dahlia szeme. Hallott már róla, hogy van a könyvtárnak egy lezárt része, de egészen eddig nem jutott eszébe, hogy ott is kutathatnak. Csak nagyon ritkán engedtek be diákokat. – Hogy kaptatok engedélyt?

– Igazából nem kaptunk.

– Szóval betörtetek?

Dahlia csodálkozására Harry elmosolyodott.

– Csak én. És nem ez volt az utolsó alkalom. – A lánynak most már eszébe jutott, hogy mit meséltek neki a Gringotts-ról. Harryék oda is betörtek, pedig az sokkal nagyobb szabályszegés volt, mint az, hogy pár diák belóg a könyvtárba. Még akkor is, ha a tiltott részlegre.

Hirtelen James jelent meg.

– Mintha valami betörést hallottam volna? Hová kell betörni?

Harry megpróbált szigorúan nézni a fiúra, de Dahlia látta a mosoly árnyékát az arcán.

– Sehová.

– Ti tudjátok. Pedig szépen mutatna a kihágásaim listáján, nem?


Harry és Ron még egy fél óráig maradtak, de Dahlia már nem tudott odafigyelni arra, hogy miről beszélgettek. Csak a tiltott részegre tudott gondolni. Így amikor elindultak vissza szobáikba, megragadta James karját, és berántotta egy falmélyedésbe.

– Segítened kell.

James csibészesen vigyorgott.

– Szabad tudnom, miben?

– Be kell törnünk valahová.

A fiú szeme kíváncsian felcsillant.

– Akkor mégis bővülhet a listám. Hová megyünk?

– A könyvtárba. – Amikor James mosolya kezdett leolvadni, Dahlia még hozzátette: – A tiltott részlegbe.

A fiú lelkesedése erre nyomban visszatért, és közölte, hogy fél óra múlva érte megy a Hollóhát toronyhoz. Még magához kellett vennie ugyanis a Tekergők térképét. Naráéknak nem szólt, mert tudta, hogy elleneznék a dolgot, vagy legjobb esetben is velük akarnának menni, és négyen már tényleg túl nagy feltűnést keltettek volna.


A könyvtárban hihetetlen sötét volt, csak az ablakokon szökött be némi holdfény. De ez persze nem jelentett problémát, James egyetlen suttogására még nagyobb világosság gyúlt a pálcája végén, mint előtte volt. Az egész helyiség valahogy sokkal kísértetiesebb volt, mint nappal. Nappal csak a könyvek voltak és a tudás, meg a többi diák. Most minden üres volt, a polcok nem csak polcok voltak, hanem falak, amelyek mögött veszély lehetett. Az asztalok félelmetes árnyakat vetettek, és még a könyvek is rejtekhelyül szolgálhattak akármilyen félelmetes lénynek.

James megfogta a kezét, és a tiltott könyvek felé kezdte húzni, amik a könyvtár hátsó részében voltak.

– Ha elmondom valakinek, hogy a könyvtárba törtem be, oda a jó hírem – suttogta a lánynak, és Dahlia értékelte, hogy próbál viccelődni. – Egyébként mit is keresünk? Valami plusz beadandót kell írnia a hollóhátasoknak vagy mi?

– Nem, nem házi feladatról van szó.

– Akkor miről?

Dahlia elhúzta a száját, amíg gyorsan végiggondolta, hogy elmondja-e Jamesnek az álmait. Végül két okból úgy döntött, hogy megteszi: egyrészt megbízott benne, másrészt több szem többet lát alapon a fiúnak segítenie kellett a keresésben Andresila után.

Néhány mondatban összefoglalta neki az álmait, és James sokkal komolyabban vette a dolgot, mint azt képzelte.

– Furcsa álmaid vannak? Ez nem játék, Dahlia. Lehet valamilyen sötét varázsló is. Vagy boszorkány, ha az álombéli lány tehet róla.

– Ugyan már! Miért zaklatna ilyen álmokkal egy sötét varázsló? Emlékszel? Mugli származású – mutatott magára Dahlia, aztán már ment is a könyvek felé, hogy kutatni kezdjen.

James még mindig túlságosan komoly tekintettel méregette, de ő is keresgélni kezdett.

Dahlia szíve amúgy is hevesen dobogott, mint mindig, amikor tilosban jártak. Élvezte ugyan a kis éjszakai kalandokat, de az adrenalinszintje – némi mugli tudásanyagot is megőrzött, és magában mosolygott, hogy James ezt a szót nem értené – ilyenkor mindig magasabbra szökött. Igyekezett minél gyorsabban lapozni a könyveket, mert minél többet át akart nézni, mielőtt még rájuk talál valaki.

James is ezt tette, és a lánynak egy pillanatra eszébe jutott, hogy még soha nem látta őt ilyen lelkesen könyvet lapozgatni. Igazából nem is nagyon látta még őt könyvvel. De nem volt túl sok ideje ezen gondolkozni, úgyhogy visszairányította figyelmét a könyvekre.

Aztán észrevette, hogy egy örökkévalóságnak tűnő idő után James hirtelen az egyik könyvnél megállt, és már nem lapozgat. Épp amikor meg akarta kérdezni, mit talált, a fiú oldalba bökte.

– Nézd – tolta elé a könyvet.

Dahlia az oldal fölé hajolt, és egy festményt látott. A kép egy szőke nőt ábrázolt. A harmincas évei elején járhatott és lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Loo aranyos szőke hajával ellentétben a nőé inkább ezüstösnek látszott, bőre olyan volt, mint a porcelán, fehér és hibátlan, ajka telt rózsaszín. Alig néhányszor pislogott, sötétkék szemével úgy méregette Dahliát, mintha a lelkébe látna.

Ő volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha látott. Szinte életre kelt a papíron, és nem csak azért, mert időről időre megmozdult. Az ember szinte vágyat érzett, hogy megpróbáljon benyúlni a papírba, és végigsimítani a selymes bőrön vagy a tündöklő hajszálakon.

– Ő az? – kérdezte James, és Dahlia nagyon meglepődött, hogy nyugodtabbnak látszott, mint amilyen ő maga volt. Feltételezte, hogy ha rá így hatott ennek a szépséges nőnek a látványa, akkor a fiút szabály szerint megbabonázta a festmény. De úgy tűnt, mégsem.

Dahlia aprót bólintott, aztán nagy nehezen elszakította pillantását a könyvről, hogy a fiú szemébe nézzen. A barátságos barna rögtön megnyugtatta, tökéletes ellentétben állt Andresila hideg szemével. James pillantása meleg volt és vidám. Békésen ismerős.

– Idősebb, mint legutóbb az álmomban. De ő az.

James bólintott, aztán fejével a másik oldal felé intett. Dahlia csak ekkor vette észre, hogy a festmény mellé egy kisebb szöveget írtak nagy, cirkalmas betűkkel. Hiába próbálkozott, a félhomályban nem tudta rendesen kiolvasni a régiesen íródott szöveget.

James végül felnyögött, és elvette tőle a könyvet.

– Hogy egy griffendéles jobban olvasson, mint egy hollóhátas!

Dahlia inkább nem akart rámutatni, hogy ez valószínűleg abból fakad, hogy James kénytelen volt kialakítani a készséget, hogy a legolvashatatlanabb macskakaparást is ki tudja betűzni, amilyen rondán írt.

James nem zavartatta magát, olvasni kezdte a szöveget hangosan. Az első hírös után azonban felnyögött, és már a mai kiejtésnek megfelelően olvasta tovább.


Andresila

A tizenegyedik században élt híres véla, akit a mugli legendákban is emlegetnek. Játszott a férfiakkal, és amerre járt, összetört szíveket hagyott maga mögött.

– Hát, ezt mondjuk nem csodálom – szúrta közbe James, de Dahlia mérges pillantására folytatta.

1067-ben váratlanul nyoma veszett, tömeges öngyilkosságot elkövető csodálókat hagyva maga mögött.

– Öngyilkosok lettek, csak azért, mert eltűnt? Nem hallották még, hogy sok hal úszkál a vízben?

Amikor Dahlia erre nem tett semmilyen megjegyzést, James folytatta.

– Lehet, hogy most téged akar elbűvölni. Ugye eszedbe sem jut, hogy öngyilkos legyél?

Dahlia nem nevetett, mire a fiú arcán a vidámság helyét hirtelen átvette az aggodalom.

– Dahlia! Komolyan megijesztesz? – James közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a szemét.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – Dahlia ekkor jött csak rá, hogy James beszélt hozzá, annyira elmerült a gondolataiban.

– Csak ellenőriztem a szemed. Anyát szállták meg korábban, és azt olvastam, hogy az emberek szeméből rá lehet jönni, ha nem önmaguk.

– Olvastad? – vonta fel a szemöldökét kérdőn a lány.

– Néha én is szoktam – vonta meg a vállát James.

– És, önmagam vagyok?

– Úgy tűnik, de egy pillanatra tényleg megijesztettél.

– Csak elgondolkoztam. – Dahlia a könyv felé intett. – Ír még valamit?

James a fejét csóválta.

– Csak annyit, hogy néhányan verset írtak hozzá, de nem hiszem, hogy ez fontos.

Dahlia sóhajtott. Már sokkal többet tudott Andresiláról, de ez akkor sem volt túl sok. Azt remélte, ennél többet találnak. Ráadásul furcsa érzése volt, mintha valamiről megfeledkezett volna.

– Ez még nem indokolja a hajam – motyogta.

– A hajad? – kérdezte James, és a lány csak ekkor jött rá, hogy azt az aprócska részletet, ami állítólag a hajával történik, miközben álmodik, kihagyta, amikor elmesélte James-nek a történetet. Amikor végül megtette, a fiú tátott szájjal bámulta. Ha nem lett volna ilyen ideges, akkor valószínűleg jót nevetett volna rajta. – Világít.

Dahlia bólintott, és előrehúzta a vállán a szőke tincseket. Simogatni kezdte, mintha ezzel elérhetné, hogy világítsanak, de persze nem sikerült.

– Tudjuk, hogy szép volt és eltűnt. És hogy véla.

– Ezen már elindulhatunk. Megkérdezhetnéd, hátha Loo tud valamit – mondta James. – Ha csak nyolcadrészben is, de akkor is van benne véla vér. Lehet, hogy ő többet tud. Vagy ha ő nem is, akkor Fleur. Neki még a pálcájában is vélahaj van, és elég ránézni...

Dahlia azonban már megint nem hallotta, hogyan folytatta James. Vélahaj. Pálca.

– Mit mondtál, mikor élt? – kérdezte izgatottan. Újra a könyv fölé hajolt, és ezt még ő is ki tudta venni. – 1067. Mit tudsz Ollivanderékről?

James úgy méregette, mintha épp tanúja lett volna, hogy Dahlia megőrült.

– Hogy jó pálcáik vannak.

– Ennyi?

James megvonta a vállát.

– Szerinted már 1067-ben is árultak pálcákat? – Dahlia emlékezett rá, hogy ki volt írva az alapítás dátuma az üzletre, de egyszerűen nem emlékezett rá.

– Azt hiszem, igen. Igen, biztosan – bólintott a fiú, ahogy végiggondolta. – Hogy jön ide Ollivander?

Dahlia előhúzta a pálcáját, és James felé nyújtotta.

– Ollivandertől van. A fia azt mondta, hogy nagyon régi, még Octavius Ollivander készítette. – Dahlia minden szóra pontosan emlékezett. – Tölgy, tizenkét hüvelyk, vélahaj maggal.

– Vélahaj van a pálcádban? – kérdezte James csodálkozva, és újult érdeklődéssel nézegette a pálcát. – Mi van, ha...

Dahlia bólintott, mert tudta, hogy a fiú is ugyanarra gondol, amire ő.

– Mi van, ha Andresila haja?

This entry was posted on 2013. január 5., szombat at szombat, január 05, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

5 megjegyzés

Kendra Dumbledore  

Egyben olvastam el az utolso 3fejezetet, es nagyon jok!!!! Tetszik, hogy felporogtek az esemenyek, remelem, hamar folytatod!

2013. január 10. 3:51

Deszy. Amúgy az EDR-t mennyi részre tervezed?? Ez valamikor a vizsgaidőszakom alatt vetődött fel, de akkor nem tudtam megkérdezni.

2013. február 16. 12:53

Szia!

Nagy eséllyel kettőre, egyelőre ez a terv. Az elsős és a végzős év.
Illetve utána még lehetséges, hogy az egyik köztes évet is megírom, de az nagy eséllyel nem Dahlia szemszög lesz. Ez még nem biztos. A második rész viszont igen.

2013. február 16. 13:08
Névtelen  

Szia Deszy! Elolvastam és nagyon tetszett!! NE nézz hülyének de én hiányoltam belőle a csókot James és Dahlia között(akármennyi is a korkülömbség), bár még nem olvastam a végzőst lehet hogy ott meg lesz:D

2013. június 13. 17:11
Réka  

Szia Deszy!

Ez is nagyon jó lett, mint a többi. Nemrég mutatta a bátyám ezt az oldalt és azóta már kb. az egész EDR-t elolvastam. A végzőst folytatod még a jővőben?

Szia

2016. november 14. 16:33

Megjegyzés küldése

Kommentek :)