Sziasztok! Ígértem, hogy megírom Rose történetét, ami az Egy Dursley Roxfortban és az Egy végzős Dursley Roxfortban között játszódik időben. Hát íme, itt van:
SZERELEMBEN, HÁBORÚBAN
1. fejezet
Főszerkesztő asszony
– Mi az, hogy az olyan kitalált
lények, mint a furpantyú? – rázta dühösen Rose a kezében
tartott pergament. – Kitalált lény? Már két hónapja megjelent
Luna Lovegood tanulmánya, amely bebizonyította a furpantyúk
létezését! Újságíró vagy! Merlinre, tisztában kellene lenned
az ilyen dolgokkal!
Rose látta, hogy a lány, a hugrabugos
Heather Poultney fülét-farkát behúzta, és bűntudatosan vonult
félre a pergamennel, hogy újrakezdje a cikkét. Rose rosszul
érezhette volna magát amiatt, hogy megbántotta a lányt, de nem
érezte. Azért voltak ott, hogy minőségi újságot készítsenek,
és a leggyengébb láncszemnek is erősen kellett küzdenie, hogy a
legjobb formáját hozza. Nem engedhették meg maguknak, hogy a
legapróbb pontatlanságot ejtsék.
Heather még új volt, abban az évben
kezdett el a Roxforti Hírmondónál dolgozni. Ő az egyik, aki az
utánpótlást jelenti majd, ha ő elvégzi a Roxfortot. A rövid,
barna hajú, kissé pattanásos lány még csak másodikos volt, azaz
Rose távozása után még négy évet tölthet el az iskolaújságnál.
Ő akkor már nem lesz itt, hogy felügyelje, tehát most kell
megtanítania neki, amit lehet.
Rose újabb cikket kezdett el olvasni,
de ebben sem jutott sokáig.
– Stewart! Már megint? A
helyesírásod szörnyű, csak az első sorban négy hibát találtam!
Stewart, aki Rose évfolyamán tanult,
így őt is csak ez a tanév választotta el attól, hogy végre
végzős legyen, a fejét csóválva sétált oda a főszerkesztőhöz.
– Pedig ezt most háromszor átnéztem!
Azt hittem, tökéletes lett!
– Hát, azt javaslom, máskor nézd
át negyedszerre, és a biztonság kedvéért ötödszörre is.
Ekkor ismerős arcok jelentek meg az
ajtóban, bár mivel Rose mindenkit ismert a Roxfortban –
valószínűleg a legtöbben megrémültek volna, ha tudják, hogy
Rose pontosan tudja, kit hogy hívnak, melyik házban van, hányadikos
és mikor született –, de ezeket az arcokat jobban ismerte, mint a
többit.
– Dahlia, azt mondtad, mára
befejezed a cikket – mondta köszönés nélkül egyiküknek, és
közben az addig engedélyezett cikkeket rendezte sorba a
tördeléshez.
– Már csak néhány sor hiányzik.
– A hangsúly azon van, hogy
hiányzik. Nem szoktál késni.
Jobban megnézte a lány arcát.
Gyönyörű volt, mint mindig, szőke haja még a pince sötétjében
is tündökölt. A legtöbben valószínűleg nem vették volna észre
a szeme alatti karikákat, de neki feltűnt, végtére is oknyomozó
riporter volt. Ha nem tudta volna, hogy James már nem jár a
Roxfortba, azt hitte volna, hogy azok ketten már megint éjszakai
túrára indultak.
– Még ma leadom – biztosította
róla Dahlia, és Rose látta, hogy próbálja figyelmen kívül
hagyni az őt bámuló hímneműeket a helyiségben.
– Rendben – sóhajtotta, aztán a
lány mellett álló öccséhez fordult. – A képek?
– Minden megvan. Bár arra gondoltam,
hogy használhatnánk egy másik fotót a bájitalos cikkhez. –
Hugo a többiekhez képest mindig nyugodtan sétált oda Rose-hoz, és
ez nem csak azért volt, mert történetesen az öccse, és nem is
azért, mert annyira el van telve magától, hogy azt hiszi, minden,
amit csinál tökéletes. Egyszerűen tudta kezelni őt. Hugo ilyen
hatással volt az emberekre. Ha ő valakit meg akart nyugtatni,
megtette. Csak így. Épp ezért nem volt oka aggodalomra. – Nézd!
– nyújtotta végül felé a képet, amiről beszélt.
Bájitaltanból versenyt rendeztek egy
hete, és nem is volt kérdés, hogy tudósítanak róla. Rose már
most utálta, mert nem elég, hogy a versenyt Scorpius nyerte, még a
cikk megírását is ő vállalta korábban. És amikor megnyerte sem
hagyta lebeszélni magát erről a szándékáról, mert állította,
hogy „elég jó újságíró ahhoz, hogy objektív tudjon maradni,
akkor is, ha érintett a témában”.
Hugóval abban állapodtak meg, hogy
csak a szokásos fotókat készíti. A nyertes az oklevéllel és egy
kép a megnyitóról. Egyik sem túl izgalmas, de nem is kellett
annak lennie. A bájitaltan verseny a legtöbb embert az iskolában
hidegen hagyta, ezek a fotók elég informatívak lettek volna, hogy
a tanárok elégedettek legyenek, a diákok pedig úgyis átlapozzák.
Hugo azonban valami egészen más képet
tolt az orra elé. Rose-nak a szava is elállt. Újra és újra
rácsodálkozott, milyen tehetséges az öccse, pedig már évek óta
válogatja a fotóit az újsághoz, ráadásul a családi albumokban
is mindig az ő képei vannak, és azokat is átlapozzák minden
családi ünnepen.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezte
Rose, miközben valamilyen megmagyarázhatatlan okból képtelen volt
elszakítani a pillantását a képtől. Amikor végül sikerült,
Hugo bizonytalan arccal nézett rá és megvonta a vállát.
– Ez sokkal jobb, mint amire
számítottam – mosolygott biztatóan Rose. A kérdés eldöntetett.
Dahlia és az öccse ezután elmentek,
és csak remélni tudta, hogy a lány a cikkét akarja befejezni. A
pillantása visszasiklott a fényképre, amit Hugo az előbb hozott.
A képen Scorpius állt egy üst
fölött. Ez önmagában még nem lett volna olyan megdöbbentő
látvány, legalább milliószor látta már, ahogyan a fiú
bájitaltanon dolgozott. De az arcát soha nem nézte meg jobban. És
Hugo pontosan ezt hozta most el neki: Scorpius arckifejezését,
amikor az üstben fortyogó bájitalt kavargatja. És még ennél
sokkal többet.
Rose mindig dühös volt, ha a fiú
valamiben jobbnak bizonyult nála. Ez nem fordult elő túl gyakran,
de bármilyen nehezére is esett elismerni, tisztában volt vele,
hogy bájitaltanból messze előtte jár. Eddig képtelen volt
megérteni, hogy ez hogy lehetséges. Órákat görnyedt a bájitaltan
könyvük felett, amikor csak tehette, gyakorolt, minden hozzávalót
pontosan kimért, csak tökéletesen friss alapanyagokat használt.
Mégsem lett soha olyan tökéletes semmi az ő üstjében, mint a
fiúéban. Egyszer még fel is merült benne, hogy az üstjével
lehet a baj, de amikor lecserélte sem változott semmi.
De most, ahogy Scorpius arcát nézte,
hirtelen megvilágosodott. A fiú szereti ezt! Mindig játssza az
érdektelent, amikor szóba kerül a dolog, és úgy tesz, mintha
csak azt élvezné, hogy jobb lehet nála, de ezután már nem tudja
letagadni. Csak úgy süt róla a lelkesedés: a szeme csillog, az
arca teljesen kisimult, még egy apró mosoly is ott lapul a szája
sarkában.
Rose elgondolkozott, és rájött, hogy
még soha nem látta a fiút szívből mosolyogni a hat év alatt,
amióta ismerte. Persze, sokszor mosolygott, de a legtöbbször
gúnyosan, nem igazából. De most! Van valami, amit Scorpius
szenvedélyesen szeret a kviddicsen kívül!
A gondolat meglehetősen zavarba ejtő
volt, ezért Rose gyorsan félretette a fotót, és ráfirkantotta a
teendői listájára, hogy engedélyeztesse a képet a fiúval.
Különösen ügyelt rá, hogy a Roxforti Hírmondó senkiről ne
hozzon le úgy fotót, hogy az érintett előtte nem bólintott rá.
Így megelőzhették a panaszáradatot, ami minden bizonnyal a
pattanásos orroktól a kibuggyanó hurkákon át a kopasz foltokig
tartott volna.
Újabb cikket húzott maga elé,
felkészülve, hogy minden egyes hibát kiszúrjon. Anélkül, hogy
észrevette volna, a szájához emelte a tolla végét, és rágcsálni
kezdte. Rossz szokása volt ez, idejét sem tudta már, mióta
csinálta. Egyszerűen a részévé vált, mint másnak a haja
csavargatása vagy a körme rágása. Gyakrabban kellett cserélnie a
pennáit, mint másoknak, de mivel a hegyes végüket is gyorsan
koptatta, ez tulajdonképpen nem is volt olyan nagy kár. És mindig
úgy gondolta, vannak rosszabb szokások is.
Egy ötödikes lány cikke feküdt
előtte, aki már nem számított kezdőnek. Tulajdonképpen egészen
jó cikkeket írt, és Rose esélyesnek is tartotta, hogy átvegye a
megüresedő főszerkesztői posztot, ha ő már nem lesz a
Roxfortban. De mégis mindig hiányzott a cikkeiből valami apróság.
Egészen jók voltak az írásai, nem tökéletesek.
Rose a sorokat olvasta.
Minden egyes varázslónak és
boszorkánynak tisztában kellene lennie vele...
Ő most már nagyon is tisztában van
vele, hogy Scorpius szereti a bájitaltant.
Tovább olvasott.
Az alapvető védőbűbájok
ismerete mellett fontos lehet ismerni néhány ellenmérget arra az
esetre...
Rose fejében hirtelen felbukkant egy
régi emlék. Bájitaltan, még másodikban. A bódítószérumra
való ellenmérget kellett előállítaniuk, az egész terem
szorgosan dolgozott: aprítottak, szeleteltek, nyomkodtak, öntöttek,
kevertek. A teremben kesernyés gőz terjengett mindenfelé, Scorpius
pedig teljesen nyugodtan ücsörgött, és találomra mindenféléket
beledobált az üstjébe. Rose pontosan látta, hogy nem azok a
hozzávalók voltak előkészítve az asztalán, amelyek az
ellenméreghez kellettek. Az óra végén kíváncsian figyelte,
ahogy Corner professzor a fiúhoz sétált, és valami teljesen mást
talált az üstben.
– Mi ez? – kérdezte Corner
professzor, és kíváncsian méregette az üst tartalmát. – A
színe alapján semmiképpen sem az ellenméreg.
Scorpius megcsóválta a fejét.
– Nem, nem az.
– Akkor mi?
A fiú megvonta a vállát.
– Nem tudom.
Teljesen közönyösen mondta ezt, és
Rose-t elképesztette ez az arrogancia, pedig addigra már pontosan
tisztában volt vele, milyen is a legkisebb Malfoy. De mégis! Ilyen
szinten semmibe venni a feladatot és a tanár utasítását! Csak
egy mardekáros csinálhat ilyet.
– És mégis mit tenne, Mr. Malfoy,
ha mondjuk – Corner professzor körbenézett, aztán a fiú egyik
barátja, Benedict felé intett – őt kellene megmentenie?
– A bódító bájital nem halálos.
Kialussza – vonta meg a vállát.
A tanáron látszott, hogy már ő sem
olyan nyugodt, mint néhány perce.
– Tegyük fel, hogy veszélyben
vannak, és menekülniük kell. A barátja pedig képtelen talpra
állni, mert alig van magánál.
– Arra van a bezoár – jelentette
ki higgadtan Scorpius, aztán visszafordult az üstjéhez, és többet
nem is nézett Corner professzor felé.
Most, hogy Rose felidézte magában az
emléket, rájött, hogy akkor annyira lekötötte, hogy
felháborodjon a fiú viselkedésén, hogy három nagyon fontos
kérdést nem tett fel magának. Egy: Honnan tudta Scorpius, hogy
egyáltalán mi az a bezoár, ha annyira hidegen hagyja a bájitaltan?
Kettő: Egyáltalán miért fáradt bármilyen bájitallal, ha úgyis
tudta, hogy a bezoárral képes kivágni magát? És végül: Hogy
lehet, hogy recept nélkül, látszólag összevissza dobálta a
hozzávalókat az üstjébe, és az üst nem hogy nem robbant fel,
hanem bájitalnak tűnő végeredmény született?
Rose ekkor rájött, hogy Scorpius
megint elterelte a figyelmét a cikkről. Úgy, hogy ott sem volt.
Mérgesen húzta közelebb a pergament, hogy megint beletemetkezzen,
ezúttal már odafigyelve, amikor hirtelen a helyiség ajtajában
megjelent, akire gondolt. Így jár, aki falra festi a hippogriffet!
– gondolta keserűen.
Nagyot sóhajtott, és próbált
felkészülni arra, ami az elkövetkező néhány percben rá várt.
Mint mindig, most sem sikerült.
– Meghoztam – dobott le egy
pergament Scorpius az asztalra, mintha valami félelmetes kegyben
részesítette volna.
– Büszke vagyok rád, csak egy
teljes nap késéssel.
– A jó munkához idő kell –
mosolygott önelégülten a fiú.
– Nagyon biztos vagy magadban. –
Rose már fente a pennáját, hogy hibát vadászhasson a cikkben.
– Első kézből szereztem az
információimat.
Scorpius ezt olyan furcsa hangon
mondta, hogy a lány nem bírta ki, és belenézett a cikkbe, pedig a
fiú még ott állt vele szemben. Aztán elkerekedett a szeme.
– Te interjút készítettél...
magaddal? – Ha Rose nem látja a saját szemével, el se hiszi.
Scorpius közönyös vállrándítással
válaszolt. – Ha egyszer én győztem.
Rose mélyen beszívta a levegőt, mert
legszívesebben ráordított volna, de tudta, hogy bármilyen dühös
is, ezt nem teheti. Ő a főszerkesztő, a fiú pedig – akármilyen
idegesítő is – tulajdonképpen az egyik alárendeltje. Amikor
megnyugodott annyira, hogy ne csak üvöltés jöjjön ki a torkán,
megszólalt:
– Megkérhettél volna valaki mást.
Persze lehet, hogy számodra a kérni szó teljesen ismeretlen.
– Ó, nagyon is szeretek kívánságokat
teljesíteni, ha a megfelelő ember kéri. Kettőnk közül te vagy
az, aki mindenkinek parancsolgatni akar.
Rose felháborodottan pattant fel a
székéből. Nem akart felfelé bámulni a fiúra, a nyakát
nyújtogatva, miközben épp vitatkoznak. Sajnos rá kellett jönnie,
hogy bár a magasságkülönbség lényegesen csökkent, így is
számottevő volt. Scorpius legalább egy fejjel magasabb volt nála,
szóval még így is jócskán felfelé kellett néznie. Hogy ezt a
különbséget valamiképpen palástolja, Rose két kezével az
asztalnak támaszkodott, mintha csak ez okozná a centibeli eltérést.
Scorpius ajkán Rose nyilvánvaló
érzelemnyilvánítására kéretlen mosoly jelent meg, a
leggonoszabb fajtából. Rettenetesen élvezte, hogy megint sikerült
felidegesítenie. De még ez sem volt elég neki.
– Ugyan kit kértem volna? Téged? –
Ezt olyan lenéző hangsúllyal kérdezte, mintha el sem tudna
képzelni megalázóbb dolgot, mint hogy Rose készít vele interjút.
– Vagy valamelyik tehetségtelen rabszolgád? – Scorpius az egyik
sarok felé intett, ahol Stewart éppen egy helyesírási
szabályzatot böngészett. – Kösz, nem.
Azzal megfordult, és laza, egyenletes
léptekkel kisétált a pincehelyiségből, Rose még utánakiáltani
sem tudott, mert már el is tűnt. A lány olyan dühös volt, hogy
fel tudott volna robbanni. Rögtön el is határozta, hogy minden
apró hibát megkeres Scorpius cikkében, ha kell, a teljes szöveget
aláhúzza. Legnagyobb bosszúságára azonban a cikk egészen jó
volt. Jobban mondva tökéletes. Kellően informatív, mégis
szórakoztató, helyenként kifejezetten vicces. Olyan cikk volt,
amit megfelel a tanároknak, mégis elolvassák, sőt élvezik a
diákok is.
Rose már épp készült volna magába
roskadni, hogy megint ő veszített, amikor meglátta Hugo képét a
kupac tetején. Nem engedélyeztette Scorpiusszal!
Ajka hirtelen gonosz vigyorra húzódott,
ahogyan körvonalazódni kezdett a fejében a terv. Elégedetten
nyúlt a pennájáért. Ha harc, hát legyen harc!