3. fejezet
Egy szabad boszorkány
Dahlia most igazán hasznát vette a jó
kis lebegtető bűbájnak, mert kezdte azt hinni, hogy a sok szatyor
súlya miatt mindenféle bűbáj nélkül megnyúlik majd a keze.
Vagy az is elég lett volna, ha legalább hoppanálhat, de még volt
néhány órája addig, amíg ezt megengedhette magának.
Pokoli érzés volt, hogy képes lenne
valamire, de vissza kell fognia magát. Egyetlen dolog vigasztalta:
hogy hamarosan jönnek a barátai. Magában már visszaszámolta a
perceket, amíg láthatja őket. A súly mellett eközben még arra
is figyelnie kellett, hogy igyekezzen, mert bár ha a szomszédság
igazán belelendül, az órákig eltarthat, de azért nem örökké.
Legnagyobb megkönnyebbülésére
amikor végül hazaért, a szülei még nem voltak otthon. Minden
pontosan úgy alakult, ahogyan remélte.
Felrohant a szobájába a zacskókkal
együtt, bármennyire vágyott is már rá, hogy letegye őket.
Amikor felért, mindent kiborított az ágyára. Volt ott mindenféle
édesség, chipsek, üdítők, még néhány lufit és egy csomag
konfettit is beszerzett.
Petunia lánya születésnapi tortáját
évek óta először különös gondossággal készítette el. Nem
kellett attól félnie, hogy ha gyertyát mer gyújtani a tetején,
az rossz útra téríti Dahliát, és a következő pillanatban
lángokban fog állni a ház. Hiszen ha egy orvos udvarol neki, akkor
ki fog gyógyulni az elmebajból. Még a papnak is udvariasan a
tudtára adták, hogy már nincs szükségük a szolgálataira, és
helyette más meglepetésvendéget hívtak. Dahlia legnagyobb
bánatára.
A boszorkány már korán reggeltől
nagyon izgatott volt, és legszívesebben az egész házat
körbeugrálta volna a pálcájával, hogy végre a mindennapokban is
használja, amit a Roxfortban hat év alatt megtanult. Helyette
azonban egyelőre csak apró varázslatokat végzett, mert nem
akarta, hogy szülei idő előtt megsejtse, mire készül:
varázslattal megtisztította az ablakát, aztán fürdőszobába
hoppanált, végül egy egyszerű Invitóval kereste meg cipője
elveszett párját.
Délután kicsit tovább merészkedett,
mert elő kellett készítenie a szobáját a bulihoz. A lufikat
fellógatta, a konfettit pedig megbűvölte, hogy úgy szálljon a
levegőben, mintha csak hó lenne. Már attól jobb kedve lett, hogy
ide-oda hessegette őket.
Közben gyorsan felöltözött, hogy az
anyja véletlenül se jöjjön be a szobájába érte, mert akkor idő
előtt kiderült volna, mire készül.
Magára kapta az első ruhát, ami a
kezébe akadt. Egy fehér, pántos darab volt, amit nagy, zöld
virágok borítottak be. A kivágása nem volt túl mély, és a
hossza sem volt túl rövid. A családi vacsorához pont megfelelt,
és mivel csak a család volt meghívva, nem számított nagyon, mit
visel.
Ám amikor leért a földszintre,
rögtön tudta, hogy mégsem úszta meg ilyen könnyen a dolgokat.
Papot nem hívtak, de Dudleyn és a feleségén kívül még valakit
talált a nappaliban.
Az asszony mosolyogva fordult felé, és
Dahlia szívverése rögtön kihagyott egy ütemet.
– Mrs. Gable – nyögte ki
fájdalmasan, mert valamit mondania kellett. – Micsoda meglepetés.
– Édesanyád hívott meg. A férjem
sajnos nem tudott eljönni, mert egy konferencián van, de helyette
hoztam valakit. – Mrs. Gable olyan negédesen mosolygott, mintha
minimum a dalai lámát hozta volna magával, aztán oldalra
sandított a fotel felé, ami Dahliának háttal állt. – Oscar
hamarabb kimenőt kapott a nyári iskolából.
– Hát ilyen, amikor a hazugságok
visszaütnek! – motyogta.
– Mondtál valamit, drágám? –
kérdezte Petunia zavartan.
– Csak annyit, hogy remek hír.
Végszóra az említett felemelkedett a
fotelből, hogy aztán Dahlia felé forduljon. A lány nem látta
magát, mert szerencsére a közelben sehol sem volt tükör, de
valószínűleg hulla sápadt lehetett. Pap helyett kapott egy
udvarlót. Csodálatos! Nem is reménykedhetett volna szebb szülinapi
ajándékban.
Oscar pontosan olyan volt, mint az
anyja által mutatott fényképeken. Dahliánál legalább egy fejjel
magasabbra nőtt, pedig ő sem volt alacsony, és olyan vékony, hogy
ha még egy kilót fogyott volna, már nem is látszik. Feje tetején
gondosan nyírt barna, enyhén göndör haj, barna szemek, néhány
pattanás és fogszabályzó. Álmai hercege, semmi kétség.
Ahogy Oscar ott állt előtte, legalább
olyan merev tartással, mint aki szó szerint karót nyelt, Dahlia
nem tudta elfojtani magában a gondolatot, hogy bármelyik fiú
ismerősével hamarabb összejött volna, mint vele. Még Oliverrel
is, pedig az már tényleg nagy szó.
– Oscar Gable – lépett közelebb a
fiú, és a kezét nyújtotta. Dahlia már épp készült volna
megrázni, amikor a fiú hirtelen megragadta az övét, és
kéretlenül megcsókolta. Petunia magán kívül volt a
gyönyörűségtől.
– Micsoda úriember! – Oscar egy
szerénységtől mentes bólintással fogadta a bókot, mintha csak
azt mondta volna, hogy ennek maga is tökéletesen tudatában van.
Dahlia ezzel szemben csak annak volt tudatában, hogy nyálas lett a
keze, és sürgősen meg akarja törölni.
Vernon ezután faggatni kezdte a fiút
a terveiről, és bizonyos válaszokat enyhe morgással, másokat
pedig helyeslő hümmögéssel nyugtázta. Dahlia elhűlve nézte a
jelenetet. Mégis hogy került ebbe a helyzetbe? Egyetlen előnye
volt a kérdésáradatnak, hogy neki nem kellett megszólalnia, és
egészen addig figyelmen kívül hagyhatta a fiút, amíg Petunia meg
nem jelent az ajtóban egy „A vacsora tálalva!” felkiáltással.
Ekkor ugyanis mind felálltak, Oscar
pedig Dahlia kezét a sajátjába fogta, mielőtt még tiltakozhatott
volna ellene. Úgy tűnt, a vacsoránál sem akarja elengedni, csak
amikor tényleg mindkét kezére szüksége van. Amikor aztán
ecsetelni kezdte, hogy hogyan fog bejutni az orvosira, aztán mire
akar szakosodni, a boszorkány már nem bírta tovább.
– Az nem is érdekel, hogy én mivel
szeretnék foglalkozni? – kérdezte a lehető legártatlanabb
mosollyal, de így is látta, hogy Petunia és Vernon kényelmetlenül
ficánkolni kezdenek.
– Ezt hogy érted? – kérdezte
Oscar, és az arcáról le lehetett olvasni, hogy tényleg fogalma
sincs, mit akar Dahlia.
– Tudod, te orvos leszel. De nem
érdekel, én hol és mit akarok majd tanulni?
Oscar felkacagott.
– Egy nőnek nincs szüksége
ilyesmire. Elég, ha jól főz és gyerekeket nevel.
Dahlia először komolyan azt hitte,
hogy a fiú viccel, de amikor néhány másodperccel később rájött,
hogy nem erről van szó, vörösödni kezdett.
– Szóval szerinted a nők
üresfejűek, és maradjanak a tűzhely mellett, nem igaz?
– Dahlia, drágám, biztosan nem
így... – kezdte Petunia, de a lánya hamar félbeszakította.
– Ne, hagyd, hadd válaszoljon!
Roppant kíváncsivá tett.
Oscar kinyitotta a száját, aztán
becsukta, és most először látszott rajta, hogy valami zavarba
hozta. Az asztalnál mindenki tudta, hogy erre nincs jó válasz.
Mindenki, kivéve Vernont.
– Az Abbey Mountban minden ilyesmire
megtanították volna, én megmondtam.
– Volna? Hát nem oda jár? –
kérdezte csodálkozva Viola.
Vernon ekkor jött rá, hogy mekkora
hibát követett el.
– Hát... hm... – hümmögött
Petunia, és próbált kitalálni valami jó kifogást. Dahlia az óra
felé pillantott, és úgy döntött, ő lesz az, aki megoldja a
helyzetet, még ha nem is úgy, ahogy a szülei akarták.
Felállt, és Oscar felé fordult, majd
a vállára tette a kezét, és sajnálkozó kifejezést erőltetett
magára.
– Mi nem illünk össze, remélem,
megérted. Biztosan megtalálod majd a tökéletes házvezetőnőt,
akit keresel.
Petunia csak tátogni tudott.
– De... de... Mi lesz a tortával?
Dahlia a pulthoz sétált, ahol ott
állt a torta, egy késért nyúlt, és néhány pillanat alatt
levágott néhány szeletet a tortából – a maximum, amire most
képes volt az, hogy ezt megteszi –, aztán fogta a torta nagyobbik
részét, és elindult a szobájába. Nagy volt a kísértés, hogy a
süteményt inkább lebegtesse, de még a méreg ellenére is volt
annyi önuralma, hogy ne tegye. Az ajtóból még visszafordult.
– Mindenkinek köszönöm a
jókívánságokat!
Amint felért a szobájába, sokkal
nyugodtabb lett. A szobájában lebegő konfettifelhő rögtön jobb
kedvre derítette, aztán újra arra gondolt, hogy milyen jó, hogy
végre varázsolhat. Leült az ágyra és épp a pálcájáért
nyúlt, amikor valaki kopogtatott az ajtón.
– Ki az? – kérdezte dühösen. Már
csak fél órája maradt a megbeszélt időpontig, amikor jönnek a
többiek.
– Én – felelte Petunia.
Dahlia erősen fontolgatta, hogy
eltünteti a konfettiket, de végül a dühe győzött, és hagyta,
hadd lebegjenek. Egy pálcasuhintással kinyitotta az ajtót.
Petunia megszeppenve vette észre
először azt, hogy az ajtó anélkül nyílt ki, hogy Dahlia ott
állna, aztán a konfettiket. Nagyot nyelt, de végül mégis
belépett a szobába.
– Nem akarok róla beszélni –
tartotta fel védekezőn a kezét Dahlia.
– De... Oscar nagyon udvarias, és
biztos, hogy ha beszélgettek egy kicsit...
– Nem!
Dahlia döbbenten vette észre, hogy
Petunia a kezét tördeli maga előtt.
– Akkor valaki más... Vannak még...
– Nem – tiltakozott újra Dahlia,
meglepően halkan és nyugodtan. Hugo talán mégis jó hatással
volt rá. – Nekem megvannak a saját barátaim.
Petunia még egy ideig álldogált
csendben, aztán lemondóan sóhajtott, megfordult, és kisétált a
szobából. Dahlia még percekig bámult utána némán, mert
egyszerűen nem értette, mi történt épp az előbb. Észre sem
vette, hogy mennyire elgondolkozott, amikor hirtelen egy hang
térítette magához.
– Nem itt lesz a buli?
A boszorkány boldogan szökkent
talpra, és a fiú nyakába vetette magát.
– Jaaames! – kiáltotta. – Hogy
vagy? Előbb jöttél? A többiek hol vannak? Ugye mindenki jön? –
zúdította rá a kérdéseit, mire a fiú csak nevetett.
– Előbb jöttem, mint ők. Az igazat
megvallva nem otthonról jövök.
– Honnan jössz?
James a nyitott ajtó felé sandított,
és Dahlia csak ekkor jött rá, hogy amióta Petunia kiment a
szobából, csak dermedten ült, és semmit nem készített elő,
ahogy akarta. Gyorsan intett hát a pálcájával az ajtó felé,
aztán néhány lépéssel a gardróbjában termett, és kilebegtette
onnan a beszerzett mugli édességeket és üdítőket.
– Ezek meg mik? – kérdezte James,
miközben egy csomag gumicukrot méregetett.
– Gumimacik.
James kivett egy narancssárga medvét
a zacskóból, és furcsán méregetni kezdte.
– Nem túl élethűek.
Dahlia nevetve figyelmen kívül hagyta
a megjegyzést.
– Nem válaszoltál. Szóval, honnan
jössz?
– Edzésen voltam.
– Este hétkor?
– Az edzőnk egy megszállott. Fontos
meccsünk lesz, és egy pillanatra sem hagy minket lazítani.
James ezt grimaszolva mondta ugyan, de
Dahlia pontosan tudta, hogy a fiú tulajdonképpen élvezi, hogy
hivatásos kviddicsjátékos lehet.
– Ha már itt tartunk, odaadhatom az
ajándékod?
A kérdés költői volt, mert a fiú
rögtön elő is kapott valamit a talárja alól, és Dahlia felé
nyújtotta. Nem volt becsomagolva, csak egy kis masnit ragasztott rá,
de a lány nem is várt mást.
– Két jegy a következő meccsünkre.
És most nincs kifogás, el kell jönnöd, és kész.
– Hová kell elmennie? – kérdezte
Loo, akinek a feltűnését Dahlia megint csak nem vette észre. De
James arckifejezéséből ítélve ő sem.
– James elhívott a következő
meccsükre – mosolygott a lány.
Loo közben már ott is volt mellette,
és megölelte, aztán két puszit nyomott az arcára, mire Dahlia
rögtön elpirult.
– Szabad ilyet? Zaklatni a diákodat?
Nincs a házirendben valami erről? – szólalt meg James.
– Mintha bármit is tudnál arról,
mi van a Roxfort házirendjében!
– Hülyéskedsz? Betéve kellett
ismernem, hogy minél több pontot megszeghessek!
Loo a szemét forgatta. Dahliának
közben szöget ütött valami a fejében.
– Úristen! Weasley professzornak
kell majd hívnom!
– Mit szóljak én? Én vele nőttem
fel, és nekem is így kell majd hívnom. – Lily, Lorcan és
Lysander álltak az ablaka előtt, Veda pedig nyugtalan huhogni
kezdett. – Nem értem, mi baja van velem ennek a bagolynak!
Lilyt valóban nem kedvelte meg igazán
Veda, de ez nem a lány hibája volt. A bagoly még mindig nagyon
zárkózott volt, Dahlia azt is kisebb csodaként könyvelte el, hogy
őt sikerült megszeretnie. De Veda ilyen volt, és így szerette őt.
Gyorsan odalépett az ablakhoz, és úgy döntött, mindenkinek jobb
lesz, ha kiengedi a baglyot éjszakára.
– Ha ez vigasztal titeket, nekem még
furcsább lesz, mint nektek – tért vissza a korábbi témára Loo.
– Kizárt dolog – motyogta Dahlia.
Még tökéletesen emlékezett, milyen volt, amikor a fiú feltűnt a
szobájában, hogy megszöktesse. Kizárt, hogy egyszerű tanárként
nézzen Loo-ra.
– Ha már a furcsaságokról van
szó... – James Lily és Lorcan irányába sandított, és
összehúzott szemmel nézte őket. – Nem akarok semmi olyat látni,
amiért valami kemény átkot kéne szórnom rád. Luna nem lenne túl
boldog, ha a fia egy füllel állítana haza vagy ilyesmi.
Lysander kuncogni kezdett.
– Én hálás lennék érte. Engem is
megkímélnél néhány roppant kínos pillanattól.
– Csak egyszer fordult elő –
bokszolt bele Lily pirulva a fiú vállába.
– Miről maradtam le?
– Megkíméllek bennetek a
részletektől, de maradjunk annyiban, hogy akkor sem sikerül minket
mindig megkülönböztetni, ha történetesen az említett illető az
egyikünkkel jár.
– Háttal voltál! – tiltakozott
Lily, Lorcan és Lysander pedig tovább nevettek. – Ne merészelj
kinevetni! – Most Lorcan válla bánta Lily erejét.
– Jól van, jól van! – tette fel a
kezét Lorcan, mint aki megadja magát, aztán puszit nyomott
barátnője homlokára.
Mielőtt tovább vitatkozhattak volna,
hirtelen sikkantás szakította félbe a bulit.
Dahlia riadtan fordult meg, mert
pontosan tudta, mit – vagyis kit – fog az ajtóban látni. És
igaza is lett. A rózsaszín pongyolás Petunia állt ott,
hajcsavarói ide-oda meredeztek a fején.
This entry was posted
on 2013. március 9., szombat
at szombat, március 09, 2013
and is filed under
Egy végzős Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.