2. fejezet
Ki lesz az iskolaelső?
Kevés ennél szebb pillanat létezett
Rose életében. Minden alkalommal, amikor kezébe fogta a frissen
megjelent Roxforti Hírmondót, olyan elégedettség töltötte el,
ami mindennél jobb volt. Még annál is jobb, amikor minden
tantárgyból kiválót kapott. Érezte, ahogyan az ujjai között
ott van a munkája gyümölcse: a finoman sercegő pergamenoldalak
egymáshoz dörzsölődtek és a levegőben még ott lebegett a friss
tinta illata. Ilyenkor teljesnek érezte az életét, mert tudta,
hogy valami csodálatosat alkotott. Senki sem értette, hogy milyen
érzés, amikor főszerkesztőként végigsimít a cikkeken, és
boldog elégedettséggel nyugtázza az eredményt.
Sokan – köztük James és Fred, az
unokatestvérei – egyszerűen képtelen voltak felfogni ezt. És
bár ezt soha nem mondta volna el Jamesnek, gyanította, hogy számára
olyan az újság szerkesztése, mint a fiúnak az éjszakai kalandok
voltak. Mindig is helytelenítette ezeket a titkos túrákat, és
soha nem vallotta volna be, de benne is megvolt az a beteges
szenvedély valami iránt, ami Jamesben. Mindig is sejtette, hogy
pontosan azért teszi, amit tesz, amiért ő az újságot szerkeszti:
mert olyankor hevesebben vert a szíve, hogy szinte érezte, hogy a
vér végigszáguld az erein, és mert a világ azokban a
pillanatokban izgalmasnak és kihívásokkal telinek tűnt.
Rose pontosan tudta, hogy az iskola
nagy része úgy gondolja, hiányzik belőle a szenvedély, de nem
így volt. Egyszerűen csak más dobogtatta meg a szívét, mint a
legtöbb diáknak.
Aznap pedig, ha ez lehetséges, még
boldogabb volt, mint a Roxforti Hírmondó megjelenésekor bármikor.
Két méterrel a föld fölött lebegett, mert ezúttal még egy
dolgot beteljesíthetett: áldozott a bosszú oltárán.
A legtöbbször az újság utolsó
oldalával kezdte az olvasást – ez egy olyan szokása volt, amire
nem tudott racionális magyarázatot találni –, és onnan haladt
tovább, egészen a címlapig. Minden cikket elolvasott, az összes
sort végigbogarászta, és magában elraktározta a hasznos
információkat, ha valami nem volt teljesen tökéletes – ha egy
címet érdemesebb lett volna nagyobb betűmérettel szedni vagy ha
egy fotót éppen kisebb méretben kellett volna leközölni. (Ilyen
persze ritkán fordult elő, mert Hugo képei a legtöbbször aranyat
értek.)
Ezúttal azonban Rose Weasley életében
először kivételt tett. Az újság közepére lapozott, hogy
megcsodálja legújabb remekművét.
És ott volt: Scorpius Malfoy képe,
amit Hugo készített, és alatta a felirat: Már tudunk az igaz
szerelméről
Rose az újság érdekében igyekezett
visszafogni magát, mert eredetileg egy sokkal csípősebb cikket
tervezett a kép mellé, mint ami végül bekerült. Természetesen
maga írt Scorpiusról és a bájitalokról. Ehhez találta ki a
képfeliratot is, mivel a cikk arról szólt, hogy a legkisebb
Malfoynak nem lesz gondja a párkapcsolatokkal, mert legrosszabb
esetben bevetheti szerelmi bájital-készítési tudományát. Így
kötött ki végül a bájitaltan verseny eredménye a bulvár
rovatban, amibe Rose még soha nem írt. De úgy érezte, ezért
megérte feláldozni magát, bármennyire gyűlölte is a pletykákat.
Tulajdonképpen jó írás volt, és külön büszkeséget érzett,
amiért képes volt annyira visszafogni magát, hogy semmilyen igazán
keményet ne írjon.
Alig várta, hogy a haragos Scorpius
berontson a pincehelyiségbe, és felháborodottan tiltakozzon a cikk
és a kép ellen. A percek azonban csak teltek és teltek, de a fiú
csak nem akart megjelenni. Közeledett a reggeli, és Rose úgy
tervezte, hogy oda már elégedetten, kárörvendő vigyorral az
arcán mehet, de Scorpius még mindig váratott magára. Lehetséges,
hogy nem kapta meg az újságot? De az lehetetlen, hiszen a
szerkesztőség tagjaihoz már kora hajnalban eljuttatja a
példányaikat.
Ekkor Hugo és két barátnője, Dahlia
és Nara jelentek meg az ajtóban, mindannyiuk kezében ott volt egy
példány a Roxforti Hírmondóból. Tehát megkapták, semmi kétség.
– Te meg mit csináltál? –
kérdezte Nara, tőle szokatlanul merészen. Dahlia azonban cinkosan
mosolygott, és Rose-ra kacsintott.
– Szerinted lehetne egy hasonlót
írni Oliverről is?
Igen, Dahliának is megvolt a maga
keresztje, és ironikus módon sok szempontból még hasonlított is
az övéhez. A szőke mardekárosok átka. Mindenesetre Rose
kételkedett benne, hogy Oliver lehet olyan szörnyű, mint Scorpius.
– Bár szerintem Olivernél valami
más témát kellene választani, mert komolyan kétlem, hogy a
kviddicsen kívül bármi más érdekelné – töprengett Dahlia.
– Legalább még egy dolog van, ami
érdekli – jegyezte meg Hugo.
– Mi?
– Te – felelte a fiú, aztán
Rose-ra nézett. Nem volt haragos, Hugótól távol állt a
haragtartás, és mérgesnek is csak nagyon ritkán lehetett látni.
– Mit gondoltál?
Rose ezt költői kérdésnek vette, és
inkább nem válaszolt. Egyedül Hugo miatt volt némi bűntudata,
amiért a csodás képét ilyen célokra használta fel. De a cél
szentesítette az eszközt, és az eszköz ezúttal az öccse egyik
fotója volt, így nem tehetett mást.
– Nincs szükségem kioktatásra.
A boszorkánynak most egyáltalán nem
volt kedve erről cseverészni, csak Scorpius arcát akarta végre
látni. Biztosan fortyog a dühtől.
– Lekéssük a reggelit, ha nem
sietünk – Rose ezzel a vitát lezártnak tekintette, és öccsével
meg a barátaival a nyomában elindult a nagyterem felé.
Amikor beléptek, az első, amit
észrevett, most is az volt, hogy minden diák kezében ott lapult
egy a Roxforti Hírmondóból. Normális körülmények között
elmerült volna a látványban, és néhány másodpercig csak
élvezte volna a látványt, és aztán percekig az arcokat figyelte
volna olvasás közben. A tinédzserek a legtöbb esetben szerepet
játszanak. Ott vannak például a mókamesterek, akiket a legtöbb
esetben valamilyen trauma ért, és a viccelődéssel próbálják
leplezni a fájdalmukat. Vagy ott voltak a menő diákok, akik bármit
megtettek volna, hogy azok is maradjanak, és a legelső áldozat a
személyiségük volt. Mugli könyvek tonnái szólnak erről, és
bármennyire is jobbnak tartják magukat ennél bizonyos boszorkányok
és varázslók, ez a helyzet bizony pontosan ilyen volt a varázzsal
bírók között is.
Arra viszont csak nagyon kevesen
ügyelnek, hogy olvasás közben mi tükröződik az arcukon. Ha nem
koncentrálnak kifejezetten erre, akkor szinte lehetetlen feladat
leplezni az első érzelmeket. Persze utána eljátszhatják a
barátaik előtt, hogy bizonyos cikkeket viccesnek vagy unalmasnak
találták, annak megfelelően, amit elvártak tőlük, még akkor
is, ha valójában nem is igaz. De az első, a legelső reakció soha
nem hazudott. Összeráncolt homlok, száj szegletében meglapuló
mosolykezdemény, csillogó szempár. Ezeket nem lehetett elrejteni,
akármilyen jól színészkedett is az illető. Pontosan ezért
imádta Rose figyelni az első reakciókat. Ilyenkor mindenki nyitott
könyv, amiből ő szabadon olvashat.
Most azonban csak egyetlen reakció
érdekelte, de amikor a Mardekár asztala felé sandított, nem látta
ott azt, akit keresett. Aztán már nem csak sandított, hanem
kendőzetlenül bámult, de még így sem fedezte fel sehol a szőke
fejet, amit keresett.
– Ti látjátok? – fordult
Hugóékhoz már határozottan idegesen.
Természetesen nem kellett kimondania,
kire gondol, Dahlia rögtön válaszolt.
– Nincs ott – rázta a fejét a
lány.
Hugo sóhajtott.
– Menjünk inkább reggelizni.
Rose úgy érezte, egyetlen falatot sem
tudna leerőltetni a torkán. Ahogy teltek a percek csak egyre
dühösebb lett, és erre csak rátett egy lapáttal a sok kíváncsi
tekintet. A teremben lévők próbáltak úgy tenni, mintha nem
bámulnák, és csak futólag néznének rá, de nyilvánvaló volt,
hogy mindenki a cikkről sustorog.
Hirtelen azonban minden nyak egyszerre
fordult a nagyterem ajtaja felé. Rose még nem nézett oda, de
abból, ahogyan megfagyott a levegő a helyiségben, pontosan tudta,
ki lépett be. És igaza is lett. Scorpius állt ott, teljes
valójában, a fekete talárjában, amin jól láthatóan ott
díszelgett a zöld-ezüst kígyós címer.
Alig várta, hogy Scorpius dühös
pillantása megtalálja az övét, és aztán mérgesen odacsörtessen
hozzá, számon kérve rajta a cikket. De nem ez történt. A fiú
tökéletesen figyelmen kívül hagyta az őt bámulókat, és a
nyilvánvalóan szokatlan légkört. Közönyösen mosolygott, mint
mindig, és laza léptekkel elindult a szokásos helyére.
Rose azt várta, hogy Scorpius magán
kívül lesz a haragtól, de most kénytelen volt rájönni, hogy ő
az, aki mindjárt felrobban a méregtől. Mielőtt azonban bármit is
tehetett volna, egy üzenet jelent meg előtte az asztalon.
Már első pillantásra pontosan tudta,
kitől jött az üzenet. Smaragdzöld, hosszúkás betűk egy
pergamendarabon.
– McGalagony professzor? Vajon mit
akarhat? – kérdezte döbbenten, és az idegességtől rögtön
gombócot érzett a torkában.
A cikk az oka, csak az lehet. Az
igazgatónő is olvasta, és most büntetést fog kapni, amiért nem
megfelelő célokra használta fel a Roxforti Hírmondó hasábjait.
Annak idején, amikor Rose kitalálta az újságot, aztán a
tervekkel az igazgatónőhöz fordult, az volt az egyik feltétel,
hogy komolyan veszi a munkáját. És egészen eddig így is volt. És
persze most is komolyan veszi, de még maga előtt sem tagadhatta le,
hogy egy pillanatra megingott.
Nagyot sóhajtott, és felemelkedett az
asztaltól. Látta, hogy McGalagony ott reggelizik a tanárok
asztalánál, és szeretett volna minél hamarabb túl lenni a
dolgon.
Döbbenten látta azonban, hogy nem
sokkal utána Scorpius is felállt a maga asztalánál. Igyekezett
figyelmen kívül hagyni, és gyorsított. De a fiú nem váltott
irányt sőt, mintha ő is szaporázta volna a lépteit. Nem
lehetséges, hogy pont most akarja számon kérni, amit tett, ugye?
Mert ha igen, akkor a legrosszabb időpontot választotta.
Nyelt egyet, de nem állt meg, hanem
tovább lépkedett, amíg oda nem ért a tanárok asztalához.
– McGalagony professzor – szólalt
meg, és mire kimondta, Scorpius is odaért, és megállt pontosan
mellette.
– Mit akarsz itt? – Rose szája
gyorsabban járt, mint az agya. Ha nem lett volna ilyen ideges minden
miatt, végiggondolja, hogy megszólaljon-e, és természetesen nem
tette volna.
– Én is nagyon kíváncsi vagyok,
hogy miért vagyok itt. De nem tudom a választ. – Scorpius olyan
higgadt volt, hogy Rose legszívesebben felképelte volna. Minden
egyes halk szavával Rose vérnyomása csak egyre magasabbra szökött.
– Hogyhogy nem tudod?
– McGalagony professzor hívott,
ahogy feltételezem, téged is.
Rose látta a Scorpius szája szélén
megjelenő nagyon apró, de azért gúnyos mosolyt. Ha McGalagony
professzor mindkettőjüket hívatta, akkor csak a cikkről lehet
szó. Lehetséges, hogy leváltják a főszerkesztői posztról? De
hiszen ő alapította az újságot! Nem cserélhetik le csak úgy.
Aztán egy még borzalmasabb gondolat furakodott az agyába: Mi van,
ha Scorpius kerül a helyére?
McGalagony professzor nem szólt
semmit, csak egyik szemöldökét felvonva nézett rájuk. Öreg volt
már, de még mindig olyan szigorú, mint régen. A szülei és a
többi családtag órákat meséltek a roxforti éveikről, és ebből
pontosan tudta, milyen kemény volt már régen is az igazgatónő,
amikor még nem ő volt az iskola vezetője. Ráadásul bátran
szembenézett többször is Voldemorttal meg a halálfalóival. Most
pedig ő áll vele szemben. Nem túl biztató gondolat.
– Az iskolaelsőségről lenne szó –
mondta mindenféle bevezetés nélkül McGalagony professzor.
Rose azon nyomban kihúzta magát
kissé. Kislány kora óta arra várt, hogy iskolaelső lehessen,
mint az édesanyja. Kevés olyan dolog volt, amit jobban akart.
Az igazgatónő az izgatottságát
észre sem véve folytatta.
– Cikket szeretnénk a lehetséges
jelöltekről az utolsó számba, Ms. Weasley.
– Természetesen – bólintott Rose.
Minden évben írtak az adott évi jelöltekről, és általában
mindig az évfolyam egy vagy két tagja volt, aki a cikket írta,
mert ők mégiscsak jobban ismerték a potenciális iskolaelsőket,
mint azok, akik alattuk jártak. – Rögtön neki is kezdek a
cikknek, és...
– Akkor interjúalanynak vagyok itt?
– szólalt meg végül Scorpius.
– Interjúalanynak? – kérdezte
Rose döbbenten.
– Mint a jövendőbeli iskolaelső. –
Scorpius bólintása pillanatok alatt visszahozta a lány dühét.
– Ugye csak viccelsz? – McGalagony
professzorról teljesen megfeledkezett. – Esélyed sincs.
– Nem kell jósnak lenni, hogy
nyilvánvaló legyen, én leszek az iskolaelső. A legjobb tanuló
vagyok az évfolyamon – Rose itt közbe akart szólni, de Scorpius
folytatta, mintha észre sem vette volna, hogy tiltakozni akar –,
prefektus, kviddicskapitány, Roxforti Hírmondó szerkesztőségi
tag...
Úgy sorolta, mintha abba sem akarná
hagyni. Rose azt hitte, ennél már nem lehet rosszabb, de tévedett,
mert a fiú még egy utolsó pontot odabiggyesztett a lista végére.
– És mint ahogy olyan kedvesen
rámutattál, a legjobb bájitalmester az iskolában.
A mardekáros már nem is rejtegette a
sunyi mosolyát, a szemében pedig ott csillogott a kihívás, és a
kimondatlanul maradt kérdés: Na, erre vajon mit válaszolsz?
Rose ezt utálta a legjobban: amikor a
saját fegyverét fordították ellene. És bármilyen borzasztó is
volt elismerni, Scorpius ennek tényleg nagymestere volt.
McGalagony professzor megköszörülte
a torkát, és Rose csak most döbbent rá, hogy ennek az egész
megalázó párbeszédnek az igazgatónő is tanúja volt, ráadásul
néhány tanár fürkésző pillantása is arra engedett
következtetni, hogy minden szót pontosan hallottak.
– Természetesen nincsen szó
interjúról, Mr. Malfoy. Amíg nincsenek meg az iskolaelsők, nincs
interjúalany – nézett a boszorkány szigorúan Scorpiusra.
– Összefoglaló cikk, mint az eddigi
években is. Világos – bólintott Rose.
– Igen, ahogy mondja, Ms. Weasley.
Pont, mint az előző években. – McGalagony professzor előbb az
egyikükre, majd a másikukra irányította a pillantását. –
Maguk ketten írják.
This entry was posted
on 2013. március 12., kedd
at kedd, március 12, 2013
and is filed under
Szerelemben háborúban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.