8. fejezet
Lezárás
Petunia még egy ideig álldogált az
ajtóban, aztán belépett, és csak ekkor vette észre, hogy a
konyhája tisztább, mint valaha, ami Petunia Dursley konyhájának
esetében nagyon nagy dolog volt. Nem szólt egy szót sem, csak egy
sóhaj kíséretében leült a Dahlia melletti székre. A lány látta
az arcán, hogy miért jött: takarítani akart és felejteni
ugyanúgy, ahogy ő az előbb.
Hosszú percekig üldögéltek anélkül,
hogy bármelyikük megszólalt volna. Dahliának ezer kérdése lett
volna, de egyiket sem tette fel. Félt a válaszoktól, illetlennek
tartotta volna az adott körülmények között, vagy egyszerűen nem
tudta, hogyan tehetné fel őket. Végül Petunia volt az, aki
megtörte a csendet.
– Ez... – nézett az ajtó felé,
amin Hugo az előbb kisétált, aztán rögtön el is harapta a
mondatot, és kényelmetlenül fészkelődött. Dahlia azonban tudta,
mire vonatkozik a kérdés.
– Hugo volt.
Petunia aprót bólintott, aztán
tovább ültek néma csendben. Dahlia fejében újra meg újra
ugyanaz a kérdés dörömbölt: Az én hibám? Miattam volt?
De képtelen volt rávenni magát, hogy
fel is tegye.
Végül felpattant, és készített
maguknak egy teát. Minden egyes mozdulatára külön odafigyelt,
mint még soha azelőtt. Lekötötte a figyelmét még az is, hogy
hányszor keverte meg a teát és milyen irányban, és eszébe
jutott minden, amit a jóslástanról hallott. A legtöbben őrültnek
tartották Trelawney-t, ő maga is, bár őt szerencsére soha nem
tanította. Az egész jóslás dolog valahogy hidegen hagyta, mert
soha nem akarta elhinni, hogy a sorsunkat előre megírták. De
leginkább azért nem akart hinni benne, mert akkor Andresila átkát
sem kellett elhinnie.
Most a teafüvek ott kavarogtak a
csészéjében, apró, barna-fekete szemcsék a sárgás lében.
Lehetséges lenne, hogy az összes választ a kezében tartja? Még
soha nem próbált teafűből jósolni, nem is ismerte a pontos
eljárást, de megkísértette a gondolat, hogy kipróbálja. A
csészéjére meredt, és az úszkáló levéldarabkákat figyelte,
hátha meglát valamilyen formát. Az egyik pillanatban mintha egy
csillagot látott volna, de aztán a keze remegése miatt a kép
rögtön meg is változott. Törni kezdte a fejét, hogy vajon a
csillag mit jelenthet, miközben a racionális oldala végig üvöltött
a fejében, hogy hülyeség, amit csinál, és annyit még ő is
tudott, hogy ahhoz, hogy teafűből jósoljon, először meg kellene
innia a teát. A racionális Dahlia azonban valamilyen
megmagyarázhatatlan okból elgyengült, és nem maradt csak egy
érzelemtömeg, akinek kapaszkodóra volt szüksége.
Dahlia életében először értette
meg, hogy hogyan ejthettek át annyi embert a bűnözők nem működő
átkokkal, hamis láthatatlanná tévő köpenyekkel, vagy mindenféle
be nem teljesülő jóslattal. Mert abban a pillanatban bármi áron,
de hinni akart. Hinni, hogy van kiút, hogy van remény, és mindenek
felett hinni akart abban, hogy az édesapja még létezik valahol.
Mert az nem lehet, hogy Vernon Dursley, a Grunnings fúrógyár
vezetője, aki a Privet Drive 4-es száma alatt élt, amióta az
eszét tudta, és aki két gyereket felnevelt a feleségével –
vagyis két és felet, ha Harryt is számítjuk –, egyszerűen nem
volt többé. Hugo szavai jártak a fejében. „Biztos, hogy az
édesapád itt van valahol, és figyel. Én hiszek ebben.”
Csörgés szakította ki a
gondolataiból, és amikor felnézett, egy remegő kezű Petuniát
látott, aki alig tudta a csészéjét visszatenni a csészealjra.
Dahlia hirtelen ötlettől vezérelve véletlennek álcázott
mozdulattal az asztalra öntötte a teáját, és hagyta, hogy a
teafű darabkák elárasszák a sima fafelületet, és elmossák a
jövőjét.
– Ezt fel kellene takarítani,
mielőtt nyomot hagy – jegyezte meg, aztán felállt, és elindult
kifelé a konyhából.
Lehet, hogy beszélgetni nem volt
képes, de legalább lefoglalhatta az édesanyját, ha mással nem
is, takarítással.
Aztán meghallotta a nő hangját a
háta mögül.
– Nem a levél miatt volt – mondta,
aztán már takarította is a tealeveleket az asztallapról.
Így teltek el a napok Vernon Dursley
temetéséig. Petunia módszeresen végighaladt a ház minden
helyiségén, és egyetlen pillanatra sem lehetett valamilyen
takarítószer vagy szerszám nélkül látni. Port törölt,
porszívózott, suvickolt, az összes ablakot lemosta, aztán amikor
végzett, a biztonság kedvéért az egészet megismételte elölről.
Végül amikor már tényleg minden annyira fényes volt, hogy már
az elkoptatás veszélye állt fenn, virágföldet vett elő, és az
összes virágot átültette, ami persze újabb okot szolgáltatott
rá, hogy felmosson és port töröljön. Ezután a kert következett.
A Privet Drive előtt még soha nem díszelgett ennyi virág, mint
most.
Dudley időnként beugrott, és sokszor
magával hozta Violát is, aki elképesztően kedves volt. Szokásává
vált, hogy sütött valamit, mert akárhányszor megjelent, hozott
egy adagot belőle nekik is. És elképesztően hatékonyan rá is
tudta venni őket, hogy egyenek. Mindig elismételtette velük,
milyen fontos, hogy most ne gyengüljenek el, és hogy Vernon is azt
szeretné, ha erősek maradnának. Ilyenkor Petunia mindig sírdogált
egy kicsit, aztán Violával együtt a konyhába vonultak, és
főztek.
Hugo betartotta, amit ígért. Egyetlen
Potter vagy Weasley sem állított be, és gyásztáviratokat sem
kapott. Ennek már csak azért is örült, mert nem tudta, Petunia
hogyan reagálna, ha hirtelen baglyok árasztanák el a Privet
Drive-ot. Cserébe Dahlia is betartotta a szavát, és minden nap írt
Hugónak. Túl sok mindent nem tudott mesélni, de tudta, hogy Hugót
nem zavarja, ha végig kell olvasnia az unalmas beszámolót arról,
hogyan súrolta le Petunia a kádat a fürdőszobában ecettel, hogy
ne legyen vízköves, és hogy ezután milyen szörnyű ecetszag
terjengett az egész házban egy teljes napig. Hugo szerencsére nem
világított rá, hogy egyetlen pálcaintéssel szagtalaníthatta
volna a házat, mert bár nem írta meg neki, Dahlia biztos volt
benne, hogy a fiú is tisztában van vele, hogy nem varázsolt.
Azóta, hogy Vernon meghalt, a
boszorkány egyszer sem vette a kezébe a pálcáját, ami most is
ott hevert az íróasztalán. Még ránézni is alig bírt, mert
rögtön arra gondolt, mi lett volna, ha nem tud varázsolni.
Nyugodtan éltek volna tovább, ő elment volna az Abbey Mountba,
ahogy a családban mindenki akarta, és lehet, hogy az édesapja még
mindig élne.
A temetés reggelén gyönyörű idő
volt. Sütött a nap, igazi nyári hőség ígérkezett, és még egy
apró szellő sem adta jelét, hogy enyhíteni akarná a feketében
álldogálók szenvedését – már ami a meleget illeti. Mert azzal
Dahlia tökéletesen tisztában volt, hogy a lelki szenvedését
semmi sem enyhítheti.
Már napok óta feketét hordott, ezért
amikor újra feketét kellett vennie, már szinte meg sem érezte.
Kezdte megszokni, ahogy hófehér bőrét és szőke tincseit sötét
szín keretezi, és egyetlen szín marad az egész testén: a zöld
szeme. Most azonban csak igen kevés látszott a bőréből, mert
igyekezett minden szabadon lévő felületet beburkolni. A fekete,
alig dekoltált, térd alá érő szoknyához fekete harisnyát vett,
rá pedig egy csuklóig érő fekete kis kabátot. Hugo nyaklánca a
nyakában lógott, de most is, mint az elmúlt napokban annyiszor, a
medált a ruhája alá rejtette.
Amikor leért a földszintre, már ott
találta Dudleyt és Violát, akik szintén feketét viseltek, az
egyetlen kivételt a férfi fehér inge jelentette. Aztán előbukkant
Petunia is, és Dahlia legnagyobb meglepetésére nem sírt. Kihúzta
magát, és nagyon erősnek látszott, mint aki bármire fel van
készülve.
Ezután egészen a temetőig minden
teljesen természetes volt, egyszerűen tették a dolgukat.
Kisétáltak az ajtón, beszálltak az autóba, Dudley pedig
vezetett. Egyszerű cselekménysorozat, gondolkozás nélkül.
A temető kapujának átlépése már
sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Dahlia nem tudta volna
megmondani, miért. Talán valamiféle határvonalnak érezte, mintha
azzal, hogy besétál a temetőbe, elfogadná, hogy vége van. És
persze nevetséges volt, hogy nem képes megtenni, mert tisztában
volt vele, hogy Vernon már meghalt, és senki sem hozhatja vissza,
de a racionális Dahlia még mindig nem volt a régi.
Aztán mégis besétáltak, és Dahlia
látta, hogy sorban érkeznek az ismerősök: a Privet Drive lakói,
Vernon régi munkatársai és üzletfelei a Grunningsból, iskolai
osztálytársak a Smeltingsből. A lány csodálkozva nézett körül,
és rá kellett döbbennie, hogy azoknak az embereknek, akik búcsút
akartak venni az édesapjától, a felét sem ismeri. És innen már
nem sok kellett ahhoz, hogy befészkelje magát egy gonosz gondolat a
fejébe: talán nem is ismerte igazán az embert, aki felnevelte.
Vészesen kezdett kutakodni mindenféle
emlék után az édesapjáról, hogy bizonyítsa magának, nincs így.
Sorban jutottak eszébe a gyerekkori játékok, a közös vacsorák,
az ünnepek. De valahogy úgy érezte, semmit sem tud róla, és most
már nem is fogja megtudni ezeket a dolgokat. Soha életében nem
hallotta énekelni, nem tudta, milyen zenéket szeretett fiatalabb
korában, kik voltak a barátai régen, melyik tantárgyakat szerette
és melyikeket gyűlölte. Mind csupa rejtély a számára, és már
soha nem fogja tudni megkérdezni őket tőle magától.
Elmulasztotta a lehetőséget, és csak most jött rá erre, amikor
már nem volt esélye, hogy bepótolja.
Marge néni is megérkezett, aki egy
kutyakonferencián volt, és nem tudott hamarabb elszabadulni. Dahlia
ennek nagyon örült, mert tudta, hogy az édesanyjának nem volt rá
szüksége, hogy még őt is körülugrálja az utóbbi napokban.
Marge most is úgy viselkedett, mint mindig. A Cserkész nevű
kutyájával érkezett a temetésre, és olyan hangosan sírt, hogy
senki sem tudott másra figyelni, csak rá.
Dahlia meredt maga elé, és próbált
nem figyelni arra, ahogyan Viola Marge nénit vigasztalja. Ekkor
vette észre Harryéket. A Weasleyk és Potterek Narával kiegészülve
a hátsó sorokban álltak, és Dahlia legnagyobb meglepetésére
teljesen hétköznapinak néztek ki. Még Mr. Weasley is jól szabott
fekete öltönyben volt, a zoknija színe sem volt harsányabb, mint
kellett volna. Sehol egy kósza lila nyakkendő, egy skótszoknya
vagy egy színes nadrág. Ennél muglibbnak még soha nem látta
őket. Nem is mert arra gondolni, hogy ott lesznek a temetésen, még
akkor sem, ha tisztában volt vele, hogy Vernon Harry nagybátyja
volt, akármilyen viszonyban álltak is. De most, ahogy rájuk
nézett, hálás volt, amiért eljöttek. Ott volt James is, aki
egyáltalán nem tűnt vidámnak, annak ellenére sem, hogy soha nem
kedvelte a szüleit. És Loo, aki talán csak távolról látta
egyszer a King's Crosson, amikor eljöttek érte a tanév végén.
Mire a temetés elkezdődött,
szerencsére Marge néni már halkabban hüppögött, és néhány
perc múlva sorban csatlakoztak hozzá ők is. Dahlia képtelen volt
odafigyelni arra, amit a pap mondott, a könnyek váratlanul és
hirtelen törtek elő belőle, amikor a koporsóra nézett, és ahogy
elkezdődött, egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Kétségbeesetten
kezdett zsebkendőért kutatni, mire rájött, hogy nem hozott
magával. Annyira lefoglalta, hogy egyáltalán eljussanak a
temetőbe, hogy nem is gondolt arra, mi lesz, ha már itt lesznek.
Amikor felnézett, látta, hogy Hugo
elindult felé, a következő pillanatban pedig már egy köteg
zsebkendőt szorongatott, a fiú pedig vissza is állt a helyére.
A temetés többi része homályba
veszett. Dahlia csak szipogásra és könnyekre emlékezett, meg nagy
szavakra a pap szájából, amikre nem igazán tudott odafigyelni.
Aztán mire felocsúdott, már vége is lett. Virágokat látott,
James kezében egy fehér liliomot, ami újabb sírásrohamot
indított el, végül pedig sorban következtek Vernon ismerősei,
hogy részvétüket fejezzék ki.
Dahlia bólogatott a
részvétnyilvánításokra, és igyekezett mosolyogva megköszönni
őket, de legszívesebben bezárkózott volna a szobájába. Harryék
jöttek a végén, és mire ide jutottak, hihetetlenül örült
nekik, mert tudta, hogy az ő részvétük őszinte, és ők tényleg
tudják, hogy mit érez. Harry nem mondott semmit, nem adott bölcs
tanácsokat arról, hogyan kellene átvészelnie ezt az egészet,
mert már mindketten tudták, hogy egy szülő elvesztését az ember
soha nem dolgozza fel igazán. James neki is átnyújtott egy
liliomot, és megölelte.
– Hugo mondta, hogy ne keressünk.
Még egy dugiban írt levelemet is elkobozta.
Dahlia elképzelte a jelenetet, és
most először támadt kedve mosolyogni, még ha csak halványan is.
– Mindenesetre ha felejtésre van
szükséged – folytatta James –, ha szeretnéd magad mögött
hagyni ezt az egészet, csak szólj. Majd együtt kitalálunk
valamit.
– Köszönöm – felelte Dahlia, bár
biztos volt benne, hogy egyelőre még nincs ereje újabb James-féle
kalandba keveredni.
Legnagyobb meglepetésére Petunia egy
rossz szót sem szólt, hanem hagyta, hogy a teljes Potter és
Weasley család sajnálatát fejezze ki. Aztán valami olyasmi
történt, amire Dahlia legvadabb álmaiban sem számított, még egy
ilyen szürreális napon sem.
– Nagyon örülnénk, ha valamikor
meghívhatnánk önöket vacsorára – hallotta meg Ginny hangját,
és Dahlia már épp készült volna udvariasan visszautasítani
őket, amikor Petunia bólintott.
Ginny is meglepődhetett, mert néhány
másodpercig csak tágra nyílt szemekkel nézte a nőt, aztán mégis
válaszolt.
– Mondjuk holnap?
És Petunia megint bólintott.
Dahlia ijedten fordult Hugóhoz, aki
ott állt a bal oldalán.
– Ezt most csak képzeltem?
A fiú megrázta a fejét, ami azt
jelentette, hogy ő és Petunia tényleg elmennek és Potteréknél
fognak vacsorázni.
– Hugo – nézett nagyon komolyan a
fiúra Dahlia. – Most szükségem van a segítségedre.
This entry was posted
on 2013. június 5., szerda
at szerda, június 05, 2013
and is filed under
Egy végzős Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.