10. fejezet
Levelek
Dahlia úgy tett, ahogyan azt Harry kérte. Bár félt kiengedni Vedát valamilyen határozott céllal. Nem volt benne biztos, hogy Veda megtalálja, hová kell mennie, attól pedig még jobban félt, hogy nem talál vissza. De mindenképpen ki kellett engednie vadászni is, szóval félve, de útjára bocsátotta baglyát.
- Menj el Harryhez. Azt mondta, megüzeni, hogy megyünk a Roxfortba. Nagyon vigyázz magadra! - Azzal kinyitotta a kalitka ajtaját, Veda pedig kiszökkent a sötét éjszakába.
Dahliának ez az éjszakája sem telt sokkal jobban, mint az előző. Csak most nem egerekről meg koszos sikátorokról, hanem a sötétben ólálkodó vadászokról álmodott, akiknek a gyűjteményéből már csak egy bagoly hiányzik.
Reggel azonban legnagyobb örömére ott találta baglyát az ablakpárkányon, a napfényben sütkérezve. Mellette egy boríték hevert.
Dahlia rögtön kipattant az ágyból, és rávetette magát a levélre. Már nagyon kíváncsi volt, de azért annyira nem, hogy elmulassza megköszönni madarának a postás szerepét. Tündöklő mosollyal, szép lassan felé nyújtotta a kezét, mert elérkezettnek látta az időt az első igazi simogatásra. Veda először hátrébb húzódott, de végül, ha félve is, hagyta, hogy Dahlia keze végigsimítson selymes tollain. Néhány pillanatig a lányra meredt sárga szemeivel, majd beszökkent a kalitkába, és elaludt.
Dahlia abban a pillanatban az ágyra vetette magát, és feltépte a borítékot.
Kedves Dahlia!
A Roxfort Expressz, mint ahogy azt a leveledben is olvashattad, szeptember 1-jén tizenegy órakor indul a King's Crossról, a 9 és ¾. vágányról. Mi tíz órakor indulunk a gyerekekkel, ha gondolod, csatlakozhatsz hozzánk. Küldj baglyot, és ott leszünk érted! Ha pedig Petúnia néni és Vernon bácsi hoznak ki, akkor várunk a kilences és a tízes vágány között fél tizenegykor!
Üdv:
Harry
U.i: James a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét!
Amint elolvasta a levelet, hirtelen izgatott lett. A nagy nap már nagyon közel volt, ő pedig elképesztően kíváncsi. És bár szívesen ment volna Harryékkel, gyanította, hogy szülei ennek nem igazán örülnének. Így hát úgy döntött, rögtön meg is beszéli velük, mikor indulnak majd.
- Most kaptam ezt a levelet Harrytől. Azt írja, hogy velük is mehetek a King's Crossra, de gondoltam, inkább elkísérnétek – dobta be hát a témát reggelinél Dahlia.
De úgy tűnt, mégsem ez volt a megfelelő pillanat. Vernon torkán akadt a reggeli tojás és bacon, Petúnia keze pedig megállt a kavargatás közben.
- Szóval még mindig nem tettél le róla, mi? - kérdezte a férfi, amikor pár perces köhögés-krákogás után végre megint levegőhöz jutott.
- Nem – felelte dacosan Dahlia. - Természetesen nem tettem le róla.
- Pedig azt hittük, az után a pokoli vacsora után, már amennyire azt vacsorának lehet nevezni, végre kinyílik a szemed.
- Ezt meg hogy érted?
- Te a mi lányunk vagy – szólt közbe Petúnia, miközben megtörölte kezét a kötényében. - Nem egy afféle.
- Afféle? - kérdezte Dahlia, de persze tudta, mire gondolnak. - Én nem változtam. Az vagyok, aminek születtem. Ezen nem változtathatok.
- Á, szóval már az agyad is kimosták! - kiáltotta Vernon. - De ne aggódj, kincsem, majd mi segítünk ezen is!
Azzal Vernon felpattant, és hóna alá kapta gyanútlan lányát. Dahlia hiába rúgkapált, kiabált, ordítozott, csapkodott, semmi sem használt. Édesapja a saját szobáját használta fel ellene. Bezárták. Fogoly lett.
Ablakára rácsot szereltek, bár fogalma sem volt, honnan volt a rács, és mikor szerelték fel. Vedát nyitott kalitkával kitették a ház elé. Az Abszol úton beszerzett holmijait pedig – a pálcáját is beleértve -, elvették tőle, és bezárták a lépcső alatti gardróbba.
Dahliának fogalma sem volt, mit tehetne. Megpróbálhatott volna varázsolni, de nem még nem tudott. Megpróbálta elreszelni az ablakára felszerelt rácsot egy körömreszelővel, ahogy a filmekben látta, de rá kellett jönnie, hogy a tévében ez is sokkal egyszerűbb. Hetekig reszelgethette volna, talán még egy rácsot sem sikerült volna eltüntetnie, nemhogy annyit, hogy ki tudjon mászni.
Ezért jobb híján kiabált, üvöltött, minden fellelhető törékeny tárgyat az ajtónak vágott, de most először szülei nem reagáltak a hisztijére. Végül már a hangja is elment, és kiabálni sem tudott. Ezért csak sírt, és elmerült az önsajnálatban.
Aztán egyszer csak kaparászó hangot hallott az ablak felől. Amikor odament, hogy megnézze, mi vagy ki az, Vedát látta. Gyorsan kitárta az ablakot, de a rácsok még mindig ott voltak. Azért kinyúlt, hogy megsimogassa Vedát, aki még így is visszatért hozzá.
Aztán mentő ötlete támadt.
- Maradj itt! Van egy üzenetem, amit el kellene vinned.
Gyorsan papírt és tollat vett elő, és írni kezdett.
Kedves Harry!
Kezdte, de aztán letette a tollat. Nem, Harrynek nem írhat. Bár eddig mindig segített neki, ő is csak egy felnőtt, sőt szülő. Lehet, hogy még a végén a szülei pártját fogná!
- De akkor kinek írhatnék? - gondolkozott Dahlia, és közben golyóstolla végét rágcsálta.
Aztán néhány perc múlva újra írni kezdett.
Kedves Lily!
Nem tudom, ki másnak írhatnék. A szüleim nem akarnak elengedni Roxfortba, gyakorlatilag foglyul ejtettek a saját szobámban. Rácsok, és minden, amit el tudsz képzelni. De nekem el KELL mennem, érzem.
Csak benned bízhatok. Ki kell szabadítanod valahogy. Harrynek ne szólj!
SEGÍTS!
Dahlia
Gyorsan újra átfutotta, amit írt. Úgy döntött megfelelő. Nem túl hosszú, de érthető. Lily tudni fogja, mit kell tennie. Legalábbis Dahlia ebben reménykedett.
Összehajtotta a levelet, beletette egy borítékba, és a biztonság kedvéért azért a borítékra is ráírta a címzett nevét: Lily Potter. Aztán odament Vedához.
- Veda, vidd el ezt Lilynek! - magyarázta, minden egyes szót külön kihangsúlyozva. - Csak Lilynek add oda, senki másnak. Főleg ne Harrynek! Érted? Ez nagyon fontos.
Veda egy ideig kíváncsian nézett, majd mintha aprót bólintott volna. Dahlia erre kinyújtotta a borítékot két rács között Vedának, és nézte, ahogyan a madár lassan eltűnik a távolban.
Órákig járkált fel-alá a szobában a válaszra várva. Elhatározta, hogy nem adja fel. Valahogyan ki fog jutni. Azt még nem tudja, hogyan, de kijut, és akkor szüksége lesz a holmijára. A varázsvilághoz kötődő dolgait ugyan elvették, de a többit nem. Összepakolja hát, amit a mugli világból visz majd magával: ruhákat, papírt, tollat, mindent, amire szüksége lehet...
De épp amikor elhatározta magát, kopogást hallott az ablakból.
- Veda! - suttogta Dahlia, majd rögtön kinyúlt a rácsok között. Elvette a levelet. - Köszönöm!
Kedves Dahlia!
Remélem, nem gond, ha Lily helyett én válaszolok. Ott voltam, amikor megkapta a levelet, és hát... Mondjuk úgy, hogy megszereztem.
Ne aggódj! Kiszabadítunk. Készülj fel! Augusztus utolsó napján, éjfélkor legyél menetkész!
James
U.i.: Ne feledd, pontban éjfélkor!
A borítékban Dahlia egy másik levelet is talált.
Dahlia!
Az őrült bátyám elszabadult, bocsi. De tuti, hogy ő majd segít valahogy. Ha James egyszer valamit a fejébe vesz, az úgy is lesz. Ebben nagyon jó. (Ne mondd el neki, hogy ezt írtam!)
Apunak nem mondtunk semmit, és továbbra is titokban tartjuk.
Remélem, azért nem éheztetnek, de ha mégis, küldd el megint a baglyod (egyébként nagyon visszahúzódó, nem akart elfogadni semmit, még a bagolycsemegét sem!), és küldök valamit!
Puszillak:
Lily
Dahlia mindkét levélnek nagyon örült, és csöppet sem bánta, hogy James is elolvasta, amit írt. Sőt, lehet, jobb is így, ha lehet hinni Lilynek.
Augusztus harmincegyedik napja még messze volt, és bár Dahliát nem éheztették, társasága nem volt. Csak Vedával beszélgethetett, aki egész végig az ablakpárkányon gubbasztott, és őrizte gazdáját. Dahlia ezért még több levelet írt. Először egyet Harrynek, hogy biztosítsa róla, ott lesz a pályaudvaron.
Kedves Harry!
Anya és Apa ragaszkodnak hozzá, hogy ők vigyenek ki. Akkor fél tizenegykor a kilences és tízes vágány között.
Dahlia
Aztán Lilynek is írt egy újabb levelet.
Kedves Lily!
Éhezni nem éhezek, de nagyon unatkozom. Írj nekem valami izgalmasat!
És kérlek, próbáld meg még egyszer megetetni Vedát (így hívják a baglyom)! Elég félős szegény, és most még vadászni sem hajlandó. Beszéltem vele, talán most már elfogad valami élelmet.
Várom a felmentősereget!
Dahlia
Mindkét levelet odaadta Vedának, és útjára bocsátotta.
Úgy tűnik, Lily komolyan vette, amit írt, mert ezután minden nap kapott levelet valakitől. Kapott egyet Lilytől (e mellé járt egy kis csomag bagolycsemege is, mivel Veda még mindig nem fogadta el Lilytől), egyet Jamestől és egyet Albustól.
Sőt, még Hugo is írt neki.
Kedves Dahlia!
Lilytől hallottam, hogy mi történt. Remélem, nem olyan szörnyű, mint amilyennek képzelem. Beszéltem Jamesszel, a terve jónak tűnik, de ha mégsem sikerül, mind elmegyünk, hogy kiszabadítsunk.
Gondoltam, küldök neked egy képet a Roxfortról, hátha abból merítesz egy kis erőt. Sajnos nem olyan jó minőségű, de azért... Majd ha ott leszünk, készítek egy igazán szép fotót.
Szeretettel:
Hugo
U.i.: Ha még csomagolsz, nem tennél be egy mugli fotót is a pakkodba? Tényleg nagyon megnéznék egy olyan képet, ami nem mozog. Elképzelni sem tudom, milyen lehet.
Dahlia ennek a levélnek is nagyon örült, főleg mivel nem számított rá. A borítékba nyúlt, és tényleg ott volt benne egy kép. Percekig bámulta, de nem akarta elhinni, amit lát. A kép mozgott. Olyasmi volt, mint egy film, csak sokkal szebb annál. A fotó egy hatalmas középkori kastélyt ábrázolt, apró ablakokkal, rengeteg toronnyal. Valóban varázslatos volt. Ahogyan nézte, csak még jobban elvágyódott egyre kisebbnek tűnő zárkájából.
Valahogy meg akarta köszönni a fotót Hugónak, mert tényleg erőt adott neki. Elkezdett valami épkézláb kép után kutatni a szobájában, de csak olyanokat talált, amelyek őt ábrázolták. De mindenképp teljesíteni szerette volna Hugo kérését, így kiválasztotta a képet, amin a legjobban nézett ki. Papírt és tollat ragadott, és rögtön megírta a választ.
Kedves Hugo!
Minek addig várni? Küldöm a képet, sajnálom, hogy nem találtam érdekesebbet, de most elég korlátozottak a lehetőségeim.
Dahlia
A levelet a képpel együtt a borítékba tette, és megint Vedához indult.
- Sajnálom, hogy így megdolgoztatlak!
Végül elérkezett a harmincegyedike. A Dursley szülők egyre elégedettebbek voltak magukkal, mivel lányuk nem tudott tenni ellenük semmit. Legalábbis ezt hitték. Elmerültek abban a megnyugtató tudatban, hogy sikerült megakadályozniuk, hogy Dahlia a bolondok közé kerüljön, és ez meglehetős elégedettséggel töltötte el őket.
Dahlia eközben nagy munkában volt. Minden holmiját, amit a szobájából magával akart vinni, összepakolta. Ruhákat hajtogatott, füzeteket, tollakat és könyveket szortírozott. Olyan érzése volt, mintha nyaralni készülne. Ám ezúttal egyedül.
Ráadásul arra is figyelnie kellett, hogy szüleinek ne tűnjön fel, hogy csomagol. Halkan húzkodott, hajtogatott, dobált, és közben igyekezett fenntartani a rendetlenséget, mert abban kevésbé látszott, hogy fogynak a dolgai.
Este tízkor, lefekvés előtt Vernon és Petúnia még benéztek lányukhoz. Leültek mellé az ágyra, Petúnia még a fejét is megsimogatta. Dahlia megint óvodásnak érezte magát, azt pedig utálta. Le akarta rázni az érintést, és kiküldeni őket, de nem akarta felhergelni őket éppen most. Így csak tűrt.
- Örülünk, kincsem, hogy végre rájöttél, hogy csak a legjobbat akarjuk neked – kezdte Petúnia, Dahlia pedig csak bólogatott.
- Neked köztünk van a helyed. Meglásd, tetszeni fog az Abbey Mount. - Dahlia folytatta a bólogatást, mint valami gép.
A hegyi beszéd azonban a nagy egyetértés mellett sem akart abbamaradni. A Dursley szülők csak mondták és mondták, egyszerre akarták rázúdítani az egészet Dahliára. Szeme sarkából az óra irányába sandított, és látta, hogy már elmúlt tizenegy. Cselekednie kellett.
- Álmos vagyok. Aludnom kellene – ásított, majd apjához fordult. - Szép akarok lenni holnap, amikor a többi lánnyal találkozom. Az első benyomás mindig fontos – toldotta meg.
- Ez az én lányom! - kiáltotta Vernon, és megölelte. - Menjünk, Petúnia. Igaza van.
Dahlia még hallotta, ahogyan kifele menet apja még motyog valamit a fúrókról, meg arról, hogy mindkét gyereke örökölte a tehetségét az üzlethez.
De ez őt már cseppet sem érdekelte. Lekapta a látszat kedvéért felvett pizsamáját, és felvette az előre kikészített farmerjét és pulcsiját, majd leült az ágyra, és várt. Fogalma sem volt, hogy mire, csak várt.
Valószínűleg elbóbiskolhatott, mert egy halk pukkanásra riadt fel. Felült, és ekkor a szoba közepén egy férfit látott. Először azt hitte, James az, felállt, és közelebb sétált, de aztán már jobban látott. Az alak vékonyabb volt, mint James, a haja valamivel hosszabb, és ha a holdfényben jól látta, szőke volt.
Épp sikítani készült, amikor egy kéz szorult a szájára.
- Hallgass!
...o.O...
Előzetes: Kiderül, ki az idegen, és hogy Dahlia vajon eljut-e végre Roxfortba...
Sziasztok!
Nos, először is, bocsánat az újabb egynapos késésért, és a rövidke fejezetért.
A játék győztese már megvan, Griffendél Godric kitalálta a megfejtést. Neki ezúton is gratulálok!
Sokan azonban még szeretnék folytatni a játékot, és mivel nem vagyok semmi jónak elrontója, egy ideig még adok nyomokat, mielőtt elárulom a megfejtést, hogy akinek még kedve van játszani, találgathasson. ;) Természetesen tét nélkül, hiszen a nyertesünk már megvan. Kommentben jelezzétek, ha már elegetek van, és mondjam a megfejtést! :)
Az e heti nyom:
A hármas és az ötös egymás mellett mindig jó!
A két fejezet között pedig töltsétek ki az időt!
Csatlakozhattok a Facebook oldalamhoz http://www.facebook.com/pages/Deszy-%C3%ADr%C3%A1sai/219307144782464?ref=hnav, és ellátogathattok a blogomra. Ezeken találhattok érdekességeket, szavazásokat, képeket, és naprakészek lehettek a frissekkel kapcsolatban is. Mindkettőn nagyon örülök nektek! :)
Írtam ezenkívül egy kis szösszt Pitonnal és Dursleyékkel a főszerepben, Piton és a kerító akció címmel. Egy mesém is van, terveim szerint sok közül az első, a címe: Bogar Bárd elveszett meséi – A kapzsi királykisasszony. Ha esetleg még nem olvastátok őket, akkor hajrá! És a kritikáknak véleményeknek azoknál is ugyanúgy örülök! ;)
This entry was posted
on 2011. augusztus 15., hétfő
at hétfő, augusztus 15, 2011
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
