A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A középső testvér hagyatéka. Összes bejegyzés megjelenítése

A középső testvér hagyatéka - 1. fejezet  

Posted by Deszy in

Ha már korábban olvastátok a feltett fejezetet, akkor is fussátok át újra, mert ez már egy átírt verzió!!!!!!!!!!! (2011. július 21.)

Ennek a sztorinak az alapötlete akkor pattant ki a fejemből, amikor az Egy Dursley Roxfortban című fanficen gondolkoztam, hogy mi fog történni benne hosszú távon. (Most lehet gondolkozni, hogy vajon mi olyan történik ebben, ami annak az írásakor jutott eszembe. xD Mert lesz kapcsolat, majd meglátjátok. ;D)

Nagy vonalakban annyit a sztoriról, hogy az egyik főszereplő az én fejemből pattant ki, a másikat viszont mindenki ismeri: Cedric Diggory. És igen, Cedric még mindig halott. Mielőtt még valaki megkérdezi... xD Az alaptörténet romantikus, de nem kell tömény fluffra számítani. Nem lesz habcsókos, de igenis a fő szál romantikus, a többi pedig annyira nem. A címből már sejthetitek, hogy köze lesz a történetnek a Halál ereklyéihez. És ugye az egyik főszereplő Cedric... Máris sokat elárultam! xD

Még annyit, hogy terveim szerint kilenc fejezet lesz (igen, szép szám: 3x3), és a címadás is rendhagyó. Annyit mondok, hogy nem a saját kis buksimból pattannak ki, hanem valamiből idézek. Kíváncsi vagyok kitaláljátok-e. Előbb-utóbb biztos. Ugyanis mind a kilenc fejezetcím ugyanonnan jön. :D

Nagyon örülök neki, hogy végre Cedrices sztorit írok, mert nagyon szerettem őt, és sajnáltam, hogy ilyen hamar eltűnt. Biztos vagyok benne, hogy hősiesen védte volna a Roxfortot a nagy csata idején, ha megéli, és biztosan nagy tetteket várhattunk volna tőle. Hiszen mégiscsak ő volt a Roxfort bajnoka... :)

Nem is szaporítom tovább a szót, íme az első fejezet:


1. fejezet
A lombok már nem rejtik el...

- A mai óra témája a lethifold lesz – jelentette be nagy vidáman Gwydion professzor. Erre rögtön heves sutyorgás kezdődött a teremben, ami már csak azért is hangosabb volt a szokásosnál, mert ezúttal mind a négy ház hatodikosai egy órára zsúfolódtak be. A RAVASZ szintre felkészítő órákon mindig kevesebben voltak, hiszen mindenki más-más fakultációt választott. A Sötét Varázslatok Kivédésére ráadásul csak azok járhattak, akik kiváló RBF vizsgát szereztek. De még így is sokkal többen voltunk, mint más órákon. A nagy háború óta mindenki érezte, milyen fontos, hogy meg tudja védeni magát.

- Ki tudja, milyen lény a lethifold? - Rose Weasley keze abban a pillanatban a magasban volt.
- Fekete, köpenyforma éjjeli ragadozó – hadarta, mintha valami lexikonból mondta volna fel.
- Helyes válasz, öt pont a Hollóhátnak! - Rose elégedetten vigyorgott, és kihúzta magát a büszkeségtől. Nem mintha nem tudta volna mindenki a teremben, hogy ő lesz az, aki megmondja a helyes választ, gondoltam.
- És hogyan védekezhetünk ellene? Tudja esetleg valaki?
Néhány másodperces csönd után egy kéz lendült bizonytalanul a magasba.
- Igen, Mr. Potter?
- Patrónus-bűbájjal – felelte Albus.
- Újabb helyes válasz! - kiáltotta lelkesen Aldan Gwydeon professzor, sokak kedvenc tanára a Roxfortban. - Nagyszerű, csodálatos! Tíz pont a Griffendélnek! - Kedvenc sötét varázslatok kivédése tanárunk néha olyan volt, mint egy túlpörgött golymók. Mindenért lelkesedett, mindenkit imádott, és nem lehetett megállítani.
Ezután belefogott a tényleges előadásba.
- Inkarnálódott patrónust megidézni nagyon nehéz. Viszont rendkívül hasznos védekező bűbáj, védelmet nyújt olyan sötét lények ellen, mint amilyenek lethifoldok vagy a dementorok. A patrónus tulajdonképpen egy pozitív erőtér, ami az általatok felidézett boldog emlékekből táplálkozik. Fontos még tudni, hogy a patrónus mindenkinek más alakban jelenik meg. Általában valamilyen állat, de bizonyos esetekben más mágikus lény formáját is öltheti.
Erre a kijelentésre mindenki újra sugdolózni kezdett, és elkezdte találgatni, neki vajon milyen formát ölt majd.
- Nos, akkor lássatok is neki! A szükséges varázsige: Expecto Patronum! – miközben ezt kiáltotta, megmutatta a pálcamozdulatot is. És azzal kirobbant a terembe egy csodálatos bagoly, széles szárnyait kitárta, és tett egy kört a diákok fölött.
Az óra első felét a csodás jelenés feldolgozása után azzal töltöttük, hogy szebbnél szebb emlékeket felidézve próbáltunk patrónusokat megidézni. A szoba megtelt a szeretet és boldogság légkörével, de patrónust megidézni csak keveseknek sikerült, nekik is csupán kis ezüstös felhőcskék törtek elő pálcájuk végéből.
Bevallom, nekem sem ment túl jól. A gyakorlás végére egy apró, szürkés kis ködöt sikerült ugyan elővarázsolnom, de alig pár másodpercre. A legügyesebb az osztályban Albus volt, és ez Rose-t idegesítette is rendesen.
Az óra nagy meglepetése csak ezután következett. A professzor ugyanis úgy gondolta, a legjobban úgy gyakorolhatunk, ha élesben is kipróbáljuk a tudásunkat. Sorban szembeállítottak minket a legundorítóbb lénnyel, amit valaha láttam. Elkezdett felénk kúszni, közben lebegett, mintha csak egy vízben sikló nagy, fekete rája lenne.

Amikor én kerültem sorra, pár pillanatra ledermedtem. Csak bámulni tudtam azt a sötét lényt, amint felém úszik. Elismerem, féltem. De mielőtt legyőzhettem volna a pánikot, az egyik griffendéles hős, valami Logan, elém nem vetette magát. Az „én bátor lovagom” elvette tőlem a bizonyítás lehetőségét, és még mielőtt kifejezhettem volna felháborodásomat, Gwydeon professzor közölte, hogy vége az órának.
Azt hittem, felrobbanok! Én magam voltam a száguldó Confringo átok, ahogy kirontottam a teremből. Az agyam hátsó része érzékelte, hogy valaki megérintette a vállamat, és hallottam, hogy a nevemet kiabálják, de nem érdekelt. Mentem előre töretlenül, mint a Roxfort Expressz.
Hogy merészelte? Hogy merte meggátolni, hogy megpróbáljam? Én igenis elég bátor és ügyes vagyok ahhoz, hogy sikerüljön!

Amióta csak élek, mindenki azt hiszi, én vagyok a jó kislány, akinek nincs jobb dolga, mint hogy állandóan nekik segítsen, vagy a könyveket bújja. Rólam soha nem feltételeznek semmi rosszat. Én vagyok az a lány, aki soha nem mond nemet, mindig mindenkinek segít, mindig mindenkivel kedves.
De már elegem van ebből! Azt akarom, hogy lássák végre, én is nő vagyok. Már nem vagyok kislány. És nem csak a kedves jóbarát akarok lenni. Nő vagyok, és igenis van egy sötét, szenvedélyes oldalam is!
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor a Roxfort udvarán sétáltam, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Olyan dühös voltam, hogy szinte futottam a tó felé. A víz illata, a lágy hullámok látványa és a finom szellő mindig megnyugtattak. Ezért indultam most is oda.
Hosszú, fekete talárom keményen lobogott a szélben, és vele együtt a hajam is. Göndör, barna sörényem már a legkisebb szellőtől is csomókba állt össze, bele sem merek gondolni, akkor most hogy állt. De nem érdekelt, hogy nézek ki. Csak szabadulni akartam.
Ám hirtelen egy hang állított meg:
- Niah, van egy kis gondom, tudnál segíteni? Violetnek most lesz a születésnapja. De hiába járunk már két hónapja, fogalmam sincs, mit vegyek neki. Van valami ötleted?
- Persze - vágtam rá a már jól megszokott választ, és száguldoztam is tovább. Még hallottam, ahogy Lotem utánam kiált: - Akkor Roxmortsban!

Ezt utáltam magamban a legjobban: képtelen voltam nemet mondani. Így van, amióta megszülettem. Hatéves koromban, ha valaki az én játékommal akart játszani, akkor odaadtam. Tízévesen mindig én maradtam ki a kviddicsmeccsekből, ha túl sokan voltunk, mert nagylelkűen vállaltam a bíró szerepét. Végül már nem is kérdezték, hogy akarok-e én is játszani, vagy megmaradok a pálya szélén. Pedig akartam.

Mára pedig már afféle egyszemélyes segélyszolgálat lettem. Gondod van a barátnőddel? Gyere hozzám, adok tanácsot! Nem érted valamelyik feladatot, amit feladott a tanárod? Gyere, majd én elmagyarázom! Át kéne nézni a hat pergamentekercses fogalmazást Nagy-Britannia őshonos sárkányfajairól? Semmi vész, Zaniah majd segít.
Ezek után vajon kérdéses volt, hová oszt be a Teszlek Süveg? Hát nem. Bátor? Nem. Ravasz? Nem. Okos? Nem igazán. Szelíd? Bingó! Keserűen végigsimítottam a szívem fölötti sárga mintán, ami megtörte a fekete talár egyszínűségét. És most először nem voltam büszke rá. Nem voltam büszke, hogy a Hugrabug ház színeit viselhetem. Az mi házunkat mindig lenézték, amióta Roxfort a Roxfort. Soha nem nyertünk házkupát vagy kviddicskupát, mindenki úgy gondolta, hozzánk jönnek a lúzerek. A selejtesek, akiket a süveg nem tud hová tenni, mert semmiben sem jók. De ez minket egyáltalán nem zavart, talán pont azért, mert mi voltunk a nyájasak és békések gyülekezete.

De most először életemben azt éreztem, bár máshová kerültem volna. A Griffendélbe, hogy elmondhassam, én bizony olyan bátor vagyok, semmi nem riaszthat, mindenkivel szembeszállok. Vagy a Hollóhátba, hogy büszkén hirdessem az én fegyverem bizony az eszem, ami úgy vág, mint a borotva. Sőt, akár a Mardekárba, hogy hirdethessem, mennyire ravasz vagyok, és mennyivel magasabban állok másoknál. Black vér folyik az ereimben, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy zöld-ezüstöt viselhessek.
De nem, nekem a sárga színt rendelte a sors és a Teszlek Süveg.

Ami a legrosszabb volt, hogy bár nem vallottam be, nem arra a fiúra, arra a Loganre haragudtam, hanem magamra. Mert nem tettem semmit, csak álltam ott, mint valami béna. Mint ahogy sosem tettem semmit, hogy bizonyítsak, hogy kitörjek. De ezt most megváltoztatom! Itt és most.

Senki sem akarja elhinni, de bennem igenis több van. Igenis bátor vagyok! És ezt most be is bizonyítom!
Hirtelen bűnös gondolat költözött az agyamba, és ahogy megjelent, a lábam már engedelmeskedett is a parancsnak. Még mielőtt felfogtam volna, mit teszek, irányt váltottam, és gyors lépteimmel már nem a tó, hanem az erdő irányába tartottam. A Tiltott Rengeteg irányába.
Amikor végül mégis száz százalékos lett az információ feldolgozottsága, és rájöttem, merre tartok, majdnem visszafordultam. Egy pillanatra megtorpantam, de aztán mégis továbbmentem. Pontosan erre volt szükségem. Bizonyítékra magamnak, és bizonyítékra másoknak, hogy lássák, több vagyok.

Veszélyes? Sötét? Izgalmas? Érdekes? Tiltott Rengetegre ez a sok jelző mind illett. De főként veszélyes volt. Nincs is jobb módszer rá, hogy bizonyítsam, nem az az ártatlan jó kislány vagyok, aminek mindenki lát, mint hogy megszegem az iskola első számú szabályát. Cadmea Zaniah Black, légy erős és bátor!
Meggyorsítottam a lépteim, és szinte futottam a sötét erdőbe. Nem állítom, hogy nem féltem. Nagyon is féltem. Rengeteg rémtörténetet hallottam és olvastam már arról, hogy mikkel lehet találkozni a Roxfort melletti fák között. Néhányan állítják, hogy még olyan dolgok is megbújnak, amiket nem is ismerünk: új fajok, eddig ismeretlen szörnyetegek. De ha ez nem is igaz, akkor is van mitől rettegni. Egyes pletykák szerint akromantulák szállták meg az egyik barlangot, kentaurok szaladgálnak szabadon, nem is beszélve a vérfarkasokról és a kósza dementorokról.

Egyelőre azonban egyikkel sem találkoztam. Szerencsére minden üresnek tűnt. Ennek ellenére nem volt kevésbé rémisztő: kísérteties volt a csönd, csak ciripelés és a lépteim zaja törte meg, a vaksötétben szinte nem is láttam.

- Lumos - suttogtam bele a sötétségbe néhány méter botorkálás után. Próbáltam a pálcát a talaj felé irányítani, mert az apró buckákban majdnem elestem. Onnantól kezdve semmi másra nem figyeltem, csak meredten néztem az apró fénypontot, és arra koncentráltam, hogy lehetőleg ne essek el.
Fogalmam sincs, mennyi ideig haladtam így, de végül úgy gondoltam, már kellőképp bizonyítottam, hogy bátor vagyok, erős és hősies. Elhatároztam, hogy visszafordulok, de csak ekkor tudatosodott bennem, hogy fogalmam sincs, merre van a kiút.
Még sohasem voltam olyan sűrű erdőben, hogy ne láttam volna tisztán a visszautat. De itt még annak is örültem, hogy az orrom előtt lévő dolgokat láttam, nemhogy mást. Körbe-körbe forgolódtam, és próbáltam megtalálni a helyes irányt. Ha legalább a kastély egyik tornyát látnám! Akkor tudnám, merre induljak.
De nem láttam semmit. A pánik egyre jobban kezdett eluralkodni rajta. Éreztem, hogy a szívem erősen dobol a mellkasomban, kezdtem szédülni és a síráshoz is közel álltam. Azzal próbáltam megnyugtatni magam, hogy lassan elindultam az egyik irányba, és mantraként mondogattam magamnak: - Ki fogsz találni. A helyes úton mész. Ez a jó irány.
De a kétségbeesést nem lehetett ilyen könnyen elűzni. Bár ott álltam egy nagy, nyílt terület közepén, olyan érzés volt, akár egy kis, sötét seprűtartóba bezárva. Úgy éreztem, összenyom ez a sötét erdő, és ha nem jutok ki azonnal, meghalok. Az agyam azonosította, hogy Mugliismereten tanultunk valami ilyesmiről. A muglik klausztrofóbiának hívják. Futni kezdtem arra, amerre a Roxfortot sejtettem. Még csak tizenhat voltam, és nem akartam, hogy így érjen a vég. Magányosan egy sötét erdőben...
Ám ahogy rohanni kezdtem, rögtön fel is buktam az egyik buckában. Esés közben a pálcámat is elejtettem. Ijedten tapogattam utána. Az hiányzik, hogy még a pálcám is eltörjön! - gondoltam, és ekkor már megállíthatatlan áradatként törtek elő a könnyeim.

A tapogatást még így sem hagytam abba, csak már annyit sem láttam, amennyit az előbb. A könnyeim mindent elhomályosítottak, és tudatlanságba burkoltak. Nem láttam mást, csak a nagy fekete homályt. Aztán valami a kezembe akadt. Valami szabályos, sima dolog, ami nem a pálcám volt. Olyan volt a tapintása, mintha egy követ fognék, amit simára csiszolt a tenger. De itt nem volt tenger...

11 megjegyzés »
Régebbi bejegyzések >>

Kommentek :)