A három főbenjáró testvér

Volt egyszer egy távoli királyságban az ország második legnemesebb embere, a király öccse. Ez a férfi évek óta arra tette fel életét, hogy megkaparintsa a szerinte jogosan neki járó koronát. De az évek csak teltek és teltek, de a korona nem lett az övé. A királynak gyermeke született, egy fiú, a régóta várt örökös.

Erre a férfi éktelen haragra gerjedt, mert pontosan tudta, hogy már nem ő lesz a király, ha bátyja elhalálozik. Meg akarta viszont mutatni, hogy ő is van olyan erős férfi, mint a bátyja sőt, erősebb is, mint ő. Hónapokig kutatta a megfelelő nőt, aki erős fiúkkal képes megajándékozni. Végül egy kis faluban megtalálta: a nő boszorkány volt, a férfi pedig remélte, hogy így fiai szintén rendelkeznek majd varázserővel, amivel megszerezhetik a koronát. Végül ő is fiút nemzett, az évek pedig megint csak teltek, mígnem mindkettejüknek három fia volt már.

A király nagy boldogságban élt a feleségével és a fiaival, és ajándéknak tekintett minden napot, amit velük tölthetett. Ha ideje engedte, együtt játszott velük, együtt lovagoltak ki, és úgy általában minden szeretetet megkaptak, amire csak szükségük volt.

A király öccse azonban sötétségben nevelte a saját gyermekeit, távol a világ gyengeségeitől. Kemény harcosnak nevelte őket, mert pontosan tudta, hogy nekik kell majd megvívniuk az ő csatáját, amit ő nem volt képes megnyerni. Felfogadta melléjük a legjobb varázslókat és boszorkányokat, hogy olyan sötét mágiát is ismerjenek, amit senki más.

Amikor a legfiatalabb fiú is betöltötte tizennyolcadik életévét, így szólt gyermekeihez:

– Mindannyian erősek vagytok, hatalmasabbak bármelyik mágusnál, és jobb harcosok a király bármelyik lovagjánál! De vajon méltók vagytok-e a trónra?

Erre a három fivér egymást túllicitálva próbálta meggyőzni apjukat, hogy ők a legrátermettebbek a feladatra. Ő csöndre intette őket, majd így folytatta:

– Mind nagy mágusok vagytok, de ehhez a feladathoz óriási varázserőre van szükség. Bizonyítsatok! Amelyikőtök a legnagyobb varázslatot mutatja be nekem, olyan mágiát, amilyet még soha nem látott a világ, az szerezheti meg a koronát. Három napot kaptok! – Azzal a férfi intett fiainak, hogy távozhatnak.

A három fivér pedig három napon és három éjszakán keresztül kísérletezett és dolgozott, azután apjuk elé járultak.

A legidősebb fivér így szólt:

– Én olyan varázslatot hoztam, amellyel bárkit irányíthatok. Mindenki behódol majd nekem, és akaratom szerint cselekednek, mert irányítom az elméjüket. – Azzal meglendítette pálcáját, és bemutatta az általa Imperius-átoknak keresztelt varázslatot.

Apja egy ideig kérdőn meredt rá, aztán megszólalt.

– Nem rossz, de nem vagyok elégedett. Egy igazán erős elme nem enged semmilyen irányításnak.

Azzal az apa a középső testvérhez fordult.

– Az én hatalmamtól mindenki rettegni fog, bábuként hódolnak majd be előttem félelmükben. – Azzal meglendítette pálcáját, és a világon elsőként lehettek szemtanúi a Cruciatus-átok kínjainak.

– Csodálatos varázslat, ám az igazán erős lélek nem hajlik meg a fájdalom előtt.

Az apa a legkisebbre nézett.

– Engem nem érdekel, meghajlanak-e a hatalmam előtt vagy sem. Porszemként söprök el minden ellenem támadót. – Azzal meglendítette pálcáját egyszer, kétszer, zöld fény töltötte be a szobát, és mire eltűnt, mindkét testvére holtan hevert a földön. Szemük nyitva, nem látszott bennük szenvedés, sem fájdalom. Egyszerűen halottak voltak.

Az apa kacagni kezdett, majd tapsolni.

– Méltó örökösöm vagy! Az egyetlen erő, amely megtöri az erős lelket és az erős elmét, a halál.

A fiú szemében gonosz fény csillant, és megint beszélni kezdett, magas, sziszegő hangján.

– Az utamban állsz, Apám! – szólt, aztán harmadszor is meglendítette pálcáját, és egyetlen zöld fénysugárral az ő életét is kioltotta.


A királyság központjában, a kastélyban suttogni kezdtek a király öccsének gyermekéről, aki egyetlen intésével embereket gyilkol, és el akarja foglalni a trónt. A király fiai pedig önként jelentkeztek, hogy legyőzik szeretett édesapjuk ellenségét.

Először a legidősebb jogán az első fiú indult útnak, aki a legerősebb volt közülük. Ő bánt a legjobban a karddal, ő célzott a legpontosabban az íjjal, és a dárdát is ő vetette a legmesszebbre. Egy hét múlva azonban csak a herceg holttestét látták viszont. Nem sebesült meg, egyetlen karcolás sem volt rajta, mégis meghalt.

A középső fivért ez nem ijesztette meg, megfogadta, hogy bosszút áll bátyjáért, és legyőzi az ellenséget. Ő is útnak indult hát, a legokosabb és legravaszabb mind közül. Bármilyen nehéz feladattal kellett szembenéznie, mindegyiket megoldotta, hol tudásával, hol éles eszével. Egy héttel később azonban az ő teste is felbukkant, egyetlen karcolás sem volt rajta, mégis meghalt.

A királyon mérhetetlen bánat lett úrrá. Két fiát elvesztette, és a reményt is, hiszen legkisebb gyermeke sem bátor harcos nem volt, sem különösebben éles elmével nem rendelkezett. Ő művész volt, festett, verseket írt és énekelt. Igazi érzékeny lélek.

Amikor azonban a legfiatalabb jelentkezett, hogy bosszút áll bátyjai haláláért, és majd ő legyőzi az ellenséget, nem tudott mit tenni. Próbálta lebeszélni utolsó gyermekét, hogy a biztos halálba rohanjon, de nem járt sikerrel. A fiú eltökélt volt. Az érzékeny fivér búcsút vett szerelmétől, akivel épp az esküvőt tervezték, és útnak indult az ellenség kastélyába.


Amikor megérkezett, a kastélyban nem hallott mást, csak kacagást. Aztán az egyik sötét sarokból előbukkant a gonosz unokatestvér, és a fiú megdöbbenve látta, hogy kicsit hasonlítanak egymásra. Ugyanazok a markáns arcvonások, amelyek olyan jellemzőek a családban. A férfi így szólt:

– Hát nem volt elég a két bátyád halála? Te is elém jössz a sajátodért? – Itt tartott egy kis szünetet, közben pedig elővette pálcáját. – De így legalább kevesebb dolgom lesz, ha megérkezem a királyi udvaromba.

Ekkor hirtelen a semmiből elugrott egy alak. A király legkisebb fia pedig nem akart hinni a szemének. Szeretett menyasszonya állt ott, és fejét magabiztosan felszegve mellé lépett.

– Nem bírtam volna ki, hogy otthon üljek, miközben te akár meg is halhatsz – simított végig könnyes szemmel a férfi arcán gyengéden.

A gonosz varázsló nem törődött a lánnyal, a legkisebb fiúra szegezte a pálcáját és meglendítette azt. A lány azonban szerelme elé vetette magát, és holtan esett vőlegénye karjaiba, aki dermedten ölelte magához szerelmét.

Olyan erő száguldott végig az erein e veszteség után, amilyet még sosem érzett.

Unokatestvérérére vetette magát, és tudta, hogy utolsó csepp véréig harcolni fog, ha kell. Amikor azonban a varázsló meglendítette pálcáját, és a gyilkos zöld fény felvillant, neki nem esett bántódása. A mágus azonban holtan rogyott össze, zöld szemében már nem csillogott a gonosz fény.

A legkisebb fiú menyasszonya testével karjaiban tért vissza az udvarhoz, ahol örömujjongás fogadta. Édesanyja és édesapja elé siettek, mindketten átölelték, és kíváncsian hallgatták, mi történt. Amikor a fiú befejezte a mesét, végül kitört belőle a gyász, és szerelme teste fölé hajolva zokogott. Édesanyja megsimogatta a fejét, és halkan ezt suttogta:

– A szeretet a létező legnagyobb varázslat a világon.