Egy Dursley Roxfortban - 17. fejezet  

Posted by Deszy in

17. fejezet
Sámánok és hárpiák



Dahlia olyan mélyen aludt, hogy az óra végén Hugónak kellett oldalba böknie, hogy felébredjen. Ha még tovább vártak volna az ébresztővel, a lány latin füzete valószínűleg teljesen átázott volna.

– Látom, jól aludtál – nevetett a fiú. Dahlia értetlen pillantására a nyálfoltos füzet felé intett, és látszott, hogy minden erejével igyekszik elfojtani a további kuncogást.

– Én... – pirult el a lány, aztán előtört belőle a Dursley vér, és épp készült előadni a védőbeszédet arról, hogy nem csinált semmi rosszat, amikor Hugo megszólalt:

– Én is majdnem elaludtam, szóval meg tudlak érteni. De tudod, aki Anya mellett nő fel...

Nara ügyet sem vetett rájuk, mert még mindig Opus professzor utolsó mondatait jegyezte le. Dahliát kicsit megnyugtatta a tudat, hogy lesz kitől elkérnie a jegyzetet, bár fogalma sem volt róla, hogy maradhatott barátnője ilyen éber.

Már a folyosón voltak, amikor rájött, mi zavarta annyira, miután felébredt. Az álom, amit annyira várt, nem jött. Hiába volt az elalvás előtti utolsó gondolata a szőke lány...

– Jó, hogy végre itt az ebédidő – tette Hugo kezét korgó hasára. – Őszintén szólva már a gyógynövénytant is alig bírtam ki.

– Szerintem nagyon érdekes volt a latin – szólalt meg végül Nara is, mire két döbbent szempár szegeződött rá. – Mi az?

– Érdekes? A latin? – kérdezte Dahlia, és komolyan kezdett kételkedni benne, hogy valóban lenne közös benne és Narában. Kedves lány volt, de egy normális ember nem tarthatta izgalmasnak Opus professzor óráját. Ennél még a matekot is jobban élvezte!

– Hát... Tudjátok, lehet, hogy azért, mert több nyelvet tanultam már amúgy is.

Közben megérkeztek a Nagyteremhez, ami már tömve volt diákokkal. Akkora volt a hangzavar, hogy Dahlia alig akarta elhinni, hogy bárki is hallhatja, amit a mellette ülő mond neki. Mindenki az első napról és az első óráiról beszélt, sőt, akadtak, akik már az első dolgozatukra készültek.

Mielőtt azonban leülhettek volna a Hollóhát asztalához, a tömegből hirtelen kivált egy ismerős arc.

– Dahlia, már reggel óta kereslek. Hol voltál, amikor jöttek a levelek?

– Lia elaludt – közölte Hugo, és nem is vette észre Dahlia döbbenetét a becenév hallatán. A lány már épp készült szóvá tenni a dolgot, de Lily félbeszakította.

– Nem érdekes! Apa írt. Olvasd!


Drága Lily!

Először is Anyáddal szeretnénk gratulálni, hogy a Griffendélbe kerültél. Bár annyira hasonlítasz rá, hogy nem igazán lepett meg a dolog. Ugyanolyan...



A levél még folytatódott, de Lily hirtelen kikapta a kezéből.

– Ez nem az, bocsi. Rosszat adtam. – Azzal egy másik levelet vett elő, és gyorsan kicserélte azzal, amit az előbb nyomott Dahlia kezébe.


Dahlia!

Ha most nem lennék ilyen megbocsátó, és nem érteném meg, miért menekülsz Vernon bácsi és Petunia néni elől, ez egy rivalló lenne. Ezt jó, ha tudod. (Ha érdekel, mi is a rivalló pontosan, fordulj nyugodtan Jameshez, ő kapott már egy párat.)
Hihetetlen, hogy becsaptál minket. Erre nem volt semmi szükség. Ha szólsz, megoldottuk volna a dolgot. Nem tudom, melyik gyerekem keze van a dologban, de gyanítom, mind benne voltak.
Rögtön azután, hogy hazaértünk a King's Crossról, a szüleid fogadtak minket a Grimmauld téren. Hidd el, láttam már Vernon bácsit mérgesen, de ilyennek még soha! Őrjöngött. Megpróbálta betörni az ajtót – nem sikerült neki, de annak örülhet, hogy Petunia néni már csinált néhányszor kötést Dudley vállára –, aztán amikor végül beengedtük, végigcsörtetett a házon, és még a szőnyegek alá is belesett, hátha ott bujtatunk. Nagyot nézett, amikor elhúzta a Mrs Blacket rejtő függönyt... Igazából sajnálom, hogy nincs róla felvételem.
Addig nem nyugodtak, amíg legalább annyit nem mondtam nekik, hogy a Roxfort Skóciában van. Szóval könnyen elképzelhető, hogy épp valahol a skót Felföldön vándorolnak, egy hatalmas kastélyt keresgélve.
Nem találják meg, ebben biztos lehetsz, de azért sokat segítene, ha írnál nekik. Komolyan.
ÍRJ NEKIK!

Harry



– Nem jó hír, igaz? – nézett Hugo vizslató szemmel Dahlia arcára.

– Anyáék – felelte Dahlia egyszerűen, és ezzel az egy szóval mindent elmondott. Hugo még egy utolsó, vágyódó pillantást vetett az asztalok felé, aztán visszafordult Dahliához.

– Menjünk!

Dahlia alig akarta elhinni, hogy Hugo már a második normális étkezésről is hajlandó lenne lemondani miatta, amikor épp az előbb vallotta be, milyen éhes. Nem akarta, hogy Hugo miatta éhezzen, és egész őszintén, jobban örült volna, ha egyedül mehet levelet írni.

– Nem, nem! – tiltakozott. – Ti csak menjetek nyugodtan enni. Majd egyedül felmegyek a... – Itt azonban elhallgatott, mert fogalma sem volt, hol kéne keresnie a baglyokat. Amúgy is volt egy kis bűntudata, amiért egyedül hagyta Vedát, most azonban tényleg rossz érzés lett úrrá rajta. Még csak azt se tudja, hol keresse! James és Fred azt a helyet elfelejtették megmutatni neki.

– Majd én veled megyek – jelentette ki Lily. – Nekem is válaszolnom kell Apának, és tudom, hol a bagolyház. Ti pedig tegyetek nekünk félre az ebédből – fordult ellentmondást nem tűrőn Hugóékhoz. A fiú még néhány pillanatig tétovázott, aztán elballagott az egyik hosszú asztalhoz.

Nara azonban nem indult el rögtön, hanem Dahliához fordult.

– Persze nem ugyanaz, mert Anya boszorkány, de... Tudod, Apa sem emésztette meg túl könnyen, amikor kiderült, hogy... Hogy mik vagyunk. De szeret engem, és végül beletörődött, hogy ezzel együtt kell szeretnie. Biztos a te szüleid is belenyugszanak majd a dolgokba.

Dahlia döbbenten nézett utána. Lehet, hogy mégis van bennük valami közös? Nara mintha a veséjébe látott volna.



Lily nem tűnt túl bűntudatosnak, amiért eltitkolta Dahlia szökését a szülei elől, és lelkizni sem akart, úgy mint Nara. Egész úton arról mesélt, milyen órái voltak eddig, és hogy mennyire örül, amiért a Griffendélbe került.

– Persze azt azért sajnálom, hogy nem vagyunk egy házban – tette hozzá. – De ott van neked Hugo. És Nara is kedvesnek látszik.

– És te? Találtál már barátokat?

– Tiff elég normálisnak tűnik. Ő az egyik szobatársam. A bátyjával már találkoztam, és ha csak kicsit hasonlít rá, akkor tuti barátnők leszünk.

– A bátyjával? – kérdezte Dahlia, és próbált nem azon agyalni, mit fog írni a levélbe.

– Jasonnel. Ő Loo legjobb barátja.

Dahlia emlékezett a fiúra az állomásról, de nem folytatták tovább a beszélgetést, mert közben felértek a bagolyházba, és a lány rögtön Vedát kereste.

Hamar meg is találta, hiszen baglya magányosan gubbasztott az egyik sarokban.

– Veda! – kiáltotta rögtön, és azonnal hozzá lépett. A bagoly felemelte a fejét, és Dahlia úgy látta, mintha a szeme kicsit fényesebben csillogott volna, amikor felismerte. Amint odaért, megsimogatta, és megesküdött neki, hogy máskor nem hagyja ilyen sokáig magára.

– Ne felejtsd el a levelet! – szólt oda még Lily, és a saját baglyához lépett.

– Veda, küldetésed van – suttogta a bagolynak Dahlia. – Nem szívesen kérek tőled ilyesmit, mert fogalmam sincs, hol keresd őket, de... Csak rád számíthatok.

Veda kihúzta magát, és fejét oldalra döntve, kérdőn nézett gazdájára.

– A szüleimnek kellene elvinned egy levelet. Vagy otthon vannak, vagy valahol úton Skóciába... Megtalálod őket?

A bagoly válaszul határozottan huhogott, és Dahlia csak remélni tudta, hogy nem csak ő értelmezte igennek a hangot.

Gyorsan előkapott egy pergament és tollat, és körmölni kezdte a választ, aminek részletei már elkezdtek összeállni a fejében.


Anya és Apa!

Nem tudom, hol vagytok éppen, de Harry szólt, hogy nála kerestetek. Ne keressétek a Roxfortot! (Harry szerint amúgy sem találjátok meg.) Ne aggódjatok értem! És legfőképp, ne akarjatok hazarángatni!
Jól vagyok, önként jöttem ide, senki sem kényszerített. Minden nagyon tetszik, vannak már barátaim is.
Szeretlek titeket, és remélem, meg tudjátok érteni, hogy ez vagyok én. És még ha választhatnék se mondanék le erről a részemről. Boszorkány vagyok. Ezzel együtt kell élnetek!
Amint lesz időm, újra írok!

Dahlia

U.i.: Jó, ha megszokjátok, hogy Vedát küldöm majd a levelekkel, úgyhogy ne is kíséreljétek meg bezárni!



Dahlia nem volt biztos benne, hogy szülei ennyiből megértik, de többet nem volt képes kipasszírozni magából. Egyelőre magával kellett törődnie, és megszoknia ezt az új életet, nem volt ideje még a szüleiért is aggódni.

Összehajtotta hát a levelet, még utoljára megvakargatta Veda fejét, aztán útjára bocsátotta a baglyát.  Közben Lily is végzett, és együtt indultak el vissza a Nagyterembe.

Hugo és Nara annyi ételt tettek félre nekik az ebédből, hogy Dahlia komolyan kételkedett benne, hogy képes lett volna többet enni. De a szünet így is túl hamar véget ért, és menniük kellett órára.

– Hm. Mágiatörténet – sóhajtotta Hugo. – Apa szerint ennél még a jóslástan is érdekesebb. Pedig Apa nagyon utálta azt az órát.

– Én mindenesetre ettől az órától félek a legkevésbé. Történelmet a rendes... már úgy értem a mugli iskolákban is tanítanak, szóval talán nem tudnak meglepetést okozni.

Hugo kuncogni kezdett, és Dahlia kérdő tekintetére csak annyit mondott:

– Hát, majd figyelem az arcod, amikor meglátod a tanárt.

Dahlia figyelte Hugót, amikor elment mellettük, és csodálkozott, milyen felszabadult a fiú. Kicsit irigyelte is, amiért ennyire otthon érezte magát a Roxfortban már most. Persze neki is tetszett az iskola, de olyan volt, mintha Hugónak nem tudnának meglepetést okozni. Itt voltak a testvérei, az unokatestvérei, a szülei is sokat meséltek neki róla sőt, sok tanárt már évek óta ismert.

Amikor beléptek a terembe, az még majdnem üres volt. Diákok is csak elvétve lézengtek a teremben, így választhattak maguknak helyet. Aztán hirtelen Lily bukkant fel egy lánnyal, és kiderült, hogy ezen az órán a griffendélesekkel vannak együtt. Lily integetett nekik, és rögtön becsusszant az utolsó padok egyikébe, közvetlenül Dahliáék elé.

– Ő itt Tiff – jelentőségteljes pillantást vetett Dahliára, amire semmi szükség nem volt, hiszen a lány pontosan emlékezett Tiff nevére.

Mindenki bemutatkozott, és amikor Tiff meghallotta Hugo vezetéknevét, elgondolkozva megszólalt:

– Te Louis rokona vagy? – kérdezte.

Hugo bólintott. – Az unokatestvérem. És Lily is – fordult vissza a vörös hajú lányhoz.

– Akkor ti mind rokonok vagytok?

Lily elgondolkozott, ahogyan fejében végigpörgette a családfát.

– Dahlia Apa unokatestvére, szóval neki a Weasleykhez nincs köze. – Dahlia arckifejezésére még kiegészítette. – Vagyis úgy értem, nem vérrokon. De persze családtag.

– Te Harry Potter unokatestvére vagy? – kérdezte elhűlve Tiff.

– Na és? Én meg a lánya. Nincs ebben semmi különös. – Lily a maga részéről a beszélgetés ezen részét lezártnak tekintette, így Dahliának nem volt lehetősége, hogy megtudakolja Tifftől, miért ilyen nagy dolog az. Tudta, hogy Harry híres, elég sokan nagyot néztek a Potter név hallatán, de még mindig nem értette a dolgot. Unokatestvére betört egy bankba, és mégis nemzeti hősként kezelik. Elhatározta, hogy amint lehetősége lesz, valahogy kideríti, mi áll a dolog mögött.

Tiffany amúgy kifejezetten csinos lány volt. Hosszú barna haja a háta közepéig ért, szeme pedig szürkéskéken csillogott. Bár sokan kissé sápadtnak tartották volna, Dahlia szerint fakó arcszíne tökéletesen illett az összképhez.

És nem csak szép volt, hanem nagyon szimpatikus volt. Állandóan mosolygott és mindenre volt kész válasza. Bármiről kezdtek beszélni, Tiffnek kialakult véleménye volt. Ha Dahlia gondolatait nem kötötte volna le szülei problémája, és az, hogy beilleszkedjen a varázslók és boszorkányok közé, minden bizonnyal nagyon féltékeny lett volna rá. Ám így ők öten nagyon jól elbeszélgettek, és a lány örült, hogy újabb ismerőst szerzett a Roxfortban.

Aztán ez a beszélgetés is megszakadt, mert egy apró alak lebegett be a terembe. Dahlia először azt hitte, az egyik házszellem az, de aztán egyiküket sem ismerte fel benne.

Dahlia Hugóra nézett, és már pontosan tudta, mire gondolt a fiú.

– Binns professzor. A Roxfort legrégebbi aktív tanára.

Dahlia örült, hogy Hugo bemutatta a tanárt, mert ő maga nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Amint az asztal mögé lebegett, rögtön nekiállt az órának.

– A mágiatörténet a tapasztalat végtelen tengere. Minden mai tudásunk valamely elődünk tudásából fakad, ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül a múlt vizsgálatát.

Ezek voltak Binns professzor bevezető gondolatai, és aztán már tényleg a tananyag következett.

– A régi időkben a varázslók még nem rendelkeztek kialakult társadalommal. Nem létezett Mágiaügyi Minisztérium, és nem léteztek szabályok. Mindenki arra használta a képességeit, amire tudta, és amire akarta. Ebben a korszakban a varázslók és boszorkányok még a mugli társadalom elismert tagjai voltak, ilyenformán a korai időkben a mugli és a mágustörténelem szorosabban kapcsolódik össze, mint bármelyik másik korban.

Dahlia fejében történelemtanára szavai csengtek vissza, és elégedetten nyugtázta, hogy erről az időszakról még ők is tanultak valamit.

– A mugli kifejezés csak 400-as években jelent meg, első írásos megjelenése a 476-os év egyik grimoire-jában található. Ezekben a korai időkben tehát még nem a varázslók különböztették meg magukat a varázstalanoktól, hanem fordítva. Ekkor voltak életben az olyan kifejezések, mint a sámán vagy a táltos.

Dahlia mellett Nara szorgalmasan körmölt, és Hugo is lejegyzett egy-két szót abból, amit Binns mondott. Dahlia viszont élvezte, hogy ezeket az információkat már nagyrészt tudja, csak más nézőpontból tanulta őket.

A mágiatörténet tanár pedig töretlenül folytatta.

– Ezek a korai varázslók persze még a mágia egészen más formáját űzték. Feladatuk főként a halottakkal való kapcsolattartás volt, és ehhez természeti jelenségekre támaszkodtak. Nem rendelkeztek pálcákkal, bár néhányan már felfedezték a különböző fafajták tulajdonságainak jótékony hatását a varázslatokra. A rituális tűzrakás...

És Binns csak beszélt és beszélt, Dahlia pedig észrevette, hogy Lily pedig egyre gyakrabban ásítozott. Amikor az órának vége lett, ő pattant fel a leghamarabb. A professzor még alig tűnt el a fal mögött, Lily már hátra is fordult, és próbálta kidörzsölni a szeméből az álmot.

– Apáéknak nagyon igaza volt – fordult Hugóhoz, aztán ő és Tiff már el is búcsúztak, és rohantak bájitaltanra.

– Mi jön? – kérdezte Dahlia.

– Repülés! – vigyorgott Hugo. Dahlia ennek pont az ellenkezőjét érezte. Ha csak eszébe jutott, mit érzett, amikor Harry beültette a repülő motorba, görcsbe rándult a gyomra. Egy seprűn ennél százszor rosszabb lehet. Mi van, ha a többiek előtt lesz rosszul, és kidobja a taccsot?

Dahlia Nara felé fordult, és látta, hogy ő sem lelkesedik túlságosan az ötletért, hogy egy botra ültetve repkedjen a levegőben. Teljesen elsápadt, talán még rosszabb állapotban volt, mint ő.

– Anya... Anya fogó volt a Hollóhátban. Állítólag egyszer még Harry Potter elől is majdnem elhalászta a cikeszt. Ő kviddicsezett. Nekem is jónak kell lennem benne, de ha... De ha csak rá gondolok...

– Ne csináljátok már!


Amikor leértek a repülésórára, Dahlia már még idegesebb volt. A szép, takaros sorokban lefektetett seprűk látványa sem nyugtatta meg, és az sem, hogy a talaj a lába alatt nem tűnt túl puhának. Aztán meglátta a szőke mardekárost a már seprűik mellett ácsorgók tömegében, és elkönyvelte magában, hogy ez az óra maga lesz a pokol. Hát még akkor hogy begurult, amikor kiderült, hogy három szabad seprűt már csak közvetlenül Oliver mellett találnak.

Amikor odaértek, a fiú rögtön meg is szólalt:

– Áh, a szőke vadmacska a Hollóhátból! – vigyorgott rá.

– Áh, a szőke egoista a Mardekárból! – felelte dacosan Dahlia, és felvetette a fejét. A fiú továbbra is önelégült arcát látva nem volt biztos benne, hogy felfogta, ez most sértés volt.

Aztán próbált megfeledkezni a mellette álló fiúról, és kétkedve méregette a lábánál heverő seprűt.

– Még nem repültél? – kérdezte ezt látva a mardekáros olyan mézesmázosan, hogy Dahlia legszívesebben megütötte volna. – Én szívesen segítek – húzta ki magát büszkén, mintha legalábbis egy kviddicsbajnokot tisztelhetnének benne. – Elviszlek egy körre bármikor.

Dahlia minden egyes szavára egyre idegesebb lett. Mit képzel ez magáról? Úgy beszél, mint valami mini Casanova, mintha minden szavára ugrania kellene. Érezte, hogy vörösödni kezd a feje mérgében. Ezt a tulajdonságát apjától örökölte, de csak nagyon ritkán jutott odáig, hogy a mérge meg is látszódjon rajta.

– Akarod, hogy helyet cseréljünk? – kérdezte ekkor Hugo a másik oldaláról. Dahliának csak egy apró bólintásra futotta, mert félt, hogy ha megszólal, olyat talál mondani Olivernek, amit később megbánna.

Oliver további zaklatásának elejét vette a tanárnő megérkezése.

– A nevem Amelia Swift professzor. Sokan ismerhetik a nevem, hiszen a Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya voltam néhány évig. – Sok diák kezdett sutyorogni, amikor ezt kimondta, és Dahlia sejtette, hogy ők olyat tudnak, amit ő nem. Neki ez a név semmit sem mondott. – Tisztában vagyok vele, hogy a repülés mindent felülmúló érzése nem ragad mindenkit magával, de biztosíthatom önöket, hogy úgy fognak távozni az órámról, hogy képesek megülni bármilyen seprűt.

Dahliát lenyűgözte a nő. Hosszú, egyenes gesztenyebarna haját lófarokba kötötte, és ő volt az első, aki nem talárt viselt. Habár rajta sem utcai ruha volt, üdítő változatosságot jelentett a nyúlánk alakjára feszülő barna nadrág, és az egyszerű, ujjatlan fekete felsőrész. Hátán azért így is viselt egy hosszú köpenyt, és a szett a könyök- és térdvédőkkel vált teljessé.

– Nos, ne is halogassuk tovább a dolgot! Álljanak a seprűik mellé, és utánozzanak!

Swift professzor a seprűje mellé állt, fölé emelte a kezét, és fennhangon kiáltott:

– Fel!

A seprű azon nyomban a kezében termett, a másodperc törtrésze alatt. Dahlia nem először látott varázslatot, de hogy ezt puszta kézzel csinálta, egyetlen hárombetűs szavára. El se akarta hinni!

– Na, mire várnak! Csinálják!

Dahlia még nem is emelte kezét a seprű fölé, amikor a mellette álló Hugónak már a kezében is termett, és legnagyobb bosszúságára még Olivernek is hamar sikerült.

– Semmi pánik! Menni fog! – mondogatta magának Dahlia, miközben remegő kezét milliméteres pontossággal a seprű nyele fölé igazította. – Fel! – kiáltotta határozottan, de még ő maga is érezte, hogy a hangja megremegett kicsit, és nem hitt benne igazán, hogy sikerülni fog.

Amikor oldalra pillantott, Oliver csúfondáros mosollyal méregette, és egész testtartásával azt üzente, ő bármikor szívesen segít neki. Mindezt persze nem merő kedvességből.

Aztán hogy még mélyebbre süllyedhessen az önmarcangolásban, hogy ő nem elég jó ehhez, hirtelen Nara kezében is ott termett a seprű, bár ez őt magát is meglepte.

– Segítsek, Lia? – kérdezte Hugo, és máris közelebb lépett. Dahlia normális esetben valószínűleg tiltakozott volna, hogy egyedül is meg tudja oldani, de most egyrészt égett az arca a szégyentől, másrészt úgy tűnt, Hugo őszintén segíteni szeretne. – Ne legyél görcsös! Koncentrálj a seprűre, és hidd el, hogy menni fog! Boszorkány vagy, el kell hinned végre!

Mindezt olyan lágyan és biztatóan mondta, hogy Dahlia hitt neki. Tényleg boszorkány, és ez nem csak az álmában történik. Kiválasztotta a pálcája, beosztotta a Teszlek Süveg, hát kell ennél több bizonyíték?

Újult önbizalommal igazította a kezét megint a seprű fölé, még egy utolsó pillantást vetett Hugóra és a biztató mosolyára, majd megint elkiáltotta magát, ezúttal olyan határozottan, ahogy régen szüleitől az ajándékokat követelte:

– Fel!

És abban a pillanatban a seprű nyitott tenyerében termett, kemény fája selymesen és megnyugtatóan simult a bőréhez. Dahlia teljesen meglepődött, mert ez a seprű sokkal könnyebb volt azoknál, amikkel anyja takarított, és mintha valami különös aura is körüllengte volna. Elhitte, hogy ha azt kell tennie, repülni fog rajta. Meglehet, hogy nem fogja szeretni, de meg tudja tenni, mert erős és határozott boszorkány.

Felnevetett, és újra Hugóra nézett, aki helyeslően bólintott, majd Oliverhez fordult, és olyat tett, amit már évek óta nem: a nyelvét nyújtotta a fiúra, aztán visszafordult Swift professzorhoz, aki már a következő instrukcióit harsogta az elsősöknek.

This entry was posted on 2011. december 30., péntek at péntek, december 30, 2011 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

10 megjegyzés

Névtelen  

Szia!
Nagyon tetszett ez a rész. Van egy olyan érzésem hogy Dahlia a hollóhát kviddiccsapaában fog játszani.

2011. december 30. 22:18

Szia!

Nos, ez majd kiderül. :P

Örülök, hogy tetszett a rész! Holnap érkezik a duplázás! :D

Köszi, hogy írtál!

Pussz:
Deszy

2011. december 30. 22:30
Névtelen  

Szia Deszy! :)

Kissé későn értem haza, és először úgy volt, hogy a fejezetet holnapra hagyom, de az első pár mondat elolvasása után nem tudtam megállni egészen a végéig. És közben meg arra is rájöttem, hogy képtelen leszek nem idebiggyeszteni egy hosszúú kommentet. :D
Kezdjük az elején.. Harry levele nagyon tetszett, a megfogalmazás, a szépen beleszőtt poénok.. :D
'Szóval könnyen elképzelhető, hogy épp valahol a skót Felföldön vándorolnak, egy hatalmas kastélyt keresgélve. ' - ez a mondat a kedvencem belőle.
Tiffany leírását kissé rövidnek találtam, nem nagyon kaptunk infót a kinézetéről, az az egy mondat is, amiben megemlítetted, hogy állandóan mosolygott, valahogy kurtának és mellékesnek tűnt.
A mágiatörténettel viszont egyszerűen lenyűgöztél.. Csak úgy ittam Binns professzor szavait, s habár nem tudom, hogy ezek valós adatok-e, vagy a te fejedből pattantak-e ki, de a megfogalmazástól és a részletességétől hátast dobtam. :)
Tetszik az ifjú Oliver személyisége. :) Igazi rosszfiú, sármos, csábító.. ráadásul pár hónapja olvastam egy Draco-Hermione ficet (valójában ez az egyetlen HP fic, amit eddig olvastam a tiéden kívül), és számomra igencsak összepasszolt, ez a két teljesen ellentétes szereplő, és őszintén szólva szívesen venném, ha a mi Dahliánk az udvarlói terén veszélyesebb vizekre evezne, mint elődei. (Remélem, érted mire gondolok. :D)
Hugo hirtelen jött bátorságát még szokom, és ez a becézés.. 'Lia' - no majd meglátjuk, mi sül ki belőle (Remélhetőleg nem egy jó kis vérfertőzés. :D)
Amelia Swift professzor leírását szintén nagyon díjazom, a megfogalmazásával megint 100%-osan elégedett vagyok, egyszerűen odavagyok az ilyen tökéletesen megszerkesztett mondatokért. ;)
És nem tudom, hogy szándékosan, vagy pusztán véletlenül, de úgy tűnik, megfogadtad a tanácsomat, mert (főképp a fejezet második részében) jó pár leírást használtál, ráadásul mégcsak nem is untam rájuk, és figyeltél a frappáns megfogalmazásra is.
Összesítve: én úgy vettem észre, hogy fejlődtél, és nagyon örülök a több leírásnak, de hiányoltam, hogy Dahlia még mindig nem tud a 'nagy háborúról'. Nagyon kíváncsi lennék a reakciójára, és természetesen egy kiadós Dursley-féle válaszlevélt sem utasítanék vissza.
Bocsi a kusza mondatok sokaságáért, mint írtam, késő van (najó, amúgy is mindig ilyen zűrzavaros véleményt kapsz tőlem, de a részletesen átgondolás csak ritkán fér bele az időmbe, így leírom azt, ami először eszembe jut. :))
Már várom a holnapi folytatást. Jóéjt és üdv:
Dia. [angeldia]
u.i.: szerintem már lassan a nevemet se kell megírnom.. a komment hosszúságából és össze-visszaságából azonnal rám ismersz. :D

2011. december 31. 0:32
Lory  

Szia!
Nagyon jó lett a fejezet. Különösen Harry levele tetszett, na meg Dursleyék rekciója. E tudom képzelni, ahogy Vernon és Petúnia egy kicsi faluban bolyong, és a Roxfortról faggatja szegény mugli lakosságot. Mindenesetre nagyon kíváncsi leszek a válaszukra. Hugo és Dahlia pedig szerintem nagyon aranyos páros. Remélem azért Dahlia megszereti majd a repülést is.
Már alig várom a következő fejezetet:)

2011. december 31. 17:10

Köszönöm a fejezetet, nagyon tetszett. :D Izgalmas volt. Kicsit meglepődtem, hogy jó tanuló lévén, nem próbált kötelességtudó lenni az órákon, hanem aludt. :D Ellustítod Dahliát a szemünkben! :D És az új tanároknak, meg Harry levelének is örültem! :D Jó fejezet volt, váron holnap az újat! :D Ja és remélem, Dahlia nem fog kviddicsezni, valahogy nem olyan dahliás. :D

2011. december 31. 17:24

Szia! :)
Nagyon jó volt ez a fejezet! :D Még mindig imádom Hugot, és az órák! Fú! :D Kérlek nagyon siess a következővel, mert nem bírom kivárni! :)
Puszi : Clary

2012. január 1. 21:34
Névtelen  

Szia!
Tetszik a törid, nagyon :D várom a frisset ;)
Cherry

2012. január 2. 9:20

Szia! Nagyon tetszett a fejezet és alig várom a következőt! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit jelent az álom, és hogy miért is álmodta ezt Dhalia! Siess a következővel!
puszi
angel1533

2012. január 2. 23:51
Névtelen  

Szia!
Szerintem is jó rész volt és eddig úgy éreztem nem teljesen sikerült Harry-t igazán elkapnod, de ahogy azt a levelet olvastam úgy éreztem ez nagyon rá vall, tetszik ahogy felfogod ezt az egészet és jó azt is látni hogy Harry végre megkapta azt ami tényleg járt neki:D

2012. január 24. 19:56

Tetszik dahlia beceneve.

2012. június 21. 19:50

Megjegyzés küldése

Kommentek :)