Egy végzős Dursley Roxfortban - 10. fejezet  

Posted by Deszy in

10. fejezet
Abszol út


Dahlia bagolyhuhogásra ébredt, és rögtön tudta, hogy nem Veda az. Az ő hangját már ezer közül is megismerte, bár nem tudta volna megmondani, hogyan.

Még ki sem nyitotta a szemét, de már tudta, hogy mit jelent az idegen bagoly hangja, és ettől rögtön ideges lett. De erőt vett magán, mert át kellett vennie a levelet. Ahogy sejtette, a roxforti levele volt az, a szokásos listával, hogy mit kell beszereznie arra a tanévre. A lista alján még volt néhány megjegyzés arról, hogy végzősként milyen egyéb dolgokat kell megvennie a tankönyveken kívül, de Dahliának nem volt ereje végigolvasni.

Régebben a nyarak fénypontjának érezte, amikor megkapta a levelet, mert azt jelentette, hogy hamarosan mehet vissza a Roxfortba. Most azonban csak arra tudott gondolni, hogy mit fog csinálni, amikor kiderül, hogy nem képes varázsolni. Vajon nevetnek majd rajta? Kigúnyolják? Vagy szánakozni fognak? Nem tudta, melyik lenne rosszabb.

Ledobta hát a levelet a pálcája mellé, és igyekezett nem tudomást venni a dologról. Nem az a fajta volt, aki szőnyeg alá söpri a dolgokat, szeretett inkább szembemenni velük, de most szüksége volt egy kis időre, hogy eldöntse, mit csináljon.

Bement a gardróbba, és egymás után vette le a ruhákat a vállfákról. Nem volt ebben semmi varázslat, nem lebegtek, nem változtatták meg a színűket, minden olyan volt néhány pillanatra, mint régen. Talán hozzá kell szoknia ehhez, nem igaz?

Amikor azonban jó két óra múlva kilépett az apró helyiségből, legnagyobb döbbenetére Petuniával találta szembe magát. Édesanyja kezében ott volt a roxforti levél.

– Mikor érkezett? – kérdezte.

– Ma reggel.

A beszélgetéseik ilyenek voltak mostanában. Tömörek és világosak, mindenféle körítés nélkül.

– Mikor megyünk?

Dahlia erre már felkapta a fejét. Komolyan azt mondta az édesanyja, amit hallani vélt?

– Megyünk? – kérdezte, kihangsúlyozva a többes szám első személyt jelző ragot.

– Természetesen elkísérlek.

– De...

– Nincs semmilyen de. Veled megyek.

Dahlia elképzelni sem tudta, honnan jött ez a hirtelen lelkesedés édesanyja részéről az Abszol út iránt. A legutóbbi alkalommal, amikor el akarta kísérni, egész végig ájultan hevert a Foltozott üstben. Vagy az lehetett az oka, hogy nem akart egyedül maradni... vagy félt, hogy Dahliát is elveszíti.

A lány néhány pillanatra el is felejtette, hogy pár perccel korábban még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán elmenjen-e beszerezni a dolgait.

– Nem... jöhetsz velem.

– Már hogyne mehetnék! Nehogy azt gondold, hogy nem tudom, a szülők elmehetnek arra a helyre a gyerekeikkel. – Édesanyja hangja ellenkezést nem tűrő volt, és Dahlia most először látta benne viszont a régi Petuniát. És nem is csak a Vernon halála előttit, hanem azt, aki gondtalanul élt teljesen átlagos lányával a Privet Drive-on, távol a varázsvilágtól, és aki úgy gondolta, kezében tartja az élete irányítását.

Dahlia szíve összefacsarodott a látványra, és anélkül, hogy átgondolta volna a dolgot, bólintott.


Hugo ismét magára vállalta a sofőr szerepét, ezúttal azonban Harry is vele tartott. Négyesben indultak az Abszol útra. Harry úgy viselkedett, mintha teljesen természetes lenne, hogy Petunia a varázslóvilág központja felé tart, Hugo pedig izgatott volt, és Dahlia meg tudta mondani egyetlen pillantásából, hogy azt reméli, Petunia végre elfogadja, hogy a lánya boszorkány. Dahlia feszengett, és nem csak az édesanyja, hanem a varázslás – vagyis annak hiánya – miatt is. Hugo nem kérdezett semmit, amikor meglátta, hogy nincs a lánynál a pálcája, egyszerűen a szobájába ment, és lehozta ő maga. Még arra is képes volt, hogy egy biztató mosolyt küldjön felé.

– Hová akartok menni először? – kérdezte Harry vidáman, mintha semmi különöset nem kérdezett volna.

Dahlia csak tátogott, és próbált rájönni, hogy melyik üzletben van a legnagyobb esély arra, hogy képes anélkül bevásárolni, hogy rájönnének az ő kis problémájára.

Hugo azonban megelőzte.

– Szerintem döntsön Mrs. Dursley. Mégiscsak ő jár először az Abszol úton.

A boszorkány döbbenten kapta a fejét Hugo felé, és gyilkos pillantása kétséget sem hagyott afelől, hogy mit csinált volna abban a pillanatban legszívesebben vele.

Harry kuncogni kezdett, majd várakozóan nézett a nénikéjére.

– Nem hiszem, hogy Anya ismer...

Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, Petunia félénken megszólalt.

– Ollivander.

– Bár tetszik az ötlet, már régen találkoztam az ifjú Olivanderrel, szeretnélek emlékeztetni, hogy azokat csak boszorkányok tudják használni – somolygott Harry.

– És ezzel minden bizonnyal Mrs. Dursley is tisztában van. Csak kíváncsi, és ez teljesen érthető. Ha mugli lennék, én is oda mennék először. – Hugo arcáról le se lehetett kaparni a vidámságot.

A nap határozottan nem úgy alakult, ahogyan Dahlia elképzelte. Még alig kezdődött el, de már kitért a normális vágányról, és az volt az érzése, hogy ez csak még rosszabb lesz.

Az első állomás azonban így sem a pálcaüzlet volt, előtte ugyanis még meg kellett állniuk a Foltozott üstben. Nem csak szokásos átkelő vendégek voltak, ez rögtön ki is derült, amikor beléptek, és Hannah szinte a nyakukba borult. Dahlia nem ismerte túl jól, leginkább csak a bevásárlásokkor találkozott vele, de mindig azt gondolta, hogy olyan gondoskodó, mint egy tyúkanyó. Ez a véleménye csak még inkább erősödött, amióta Hannah anya lett.

A kis Alice most itt totyogott a szoknyája mellett, és bizonyos időközönként félénken rámutatott valamire, és érthetetlen szavakat motyogott, amiket Hannah minden bizonnyal értett, mert mindig válaszolt rájuk.

Aztán Neville is előbukkant, és felkapta a kislányt, aki kacarászni kezdett, és a plafon felé nyújtogatta kis karját.

– Követelőző, de nem bírok neki ellenállni – nevetett a férfi is, majd lányát kérésének megfelelően a plafon felé lebegtette. Amikor elérte, mászni kezdett rajta fejjel lefelé, mintha csak oda lenne ragasztva.

– Szedd le onnan! – feddte Hannah a férjét. – Tudod, hogy nem szeretem, amikor ezt csináljátok. Bármikor leeshet.

– Te pedig tudod, hogy azt nem hagynám.

Ez volt Dahliáék végszava, inkább elindultak, nem akartak belefolyni a családi vitába. A boszorkány mindenesetre Alice pártján állt, biztosan jó móka lehetett a plafonon kúszni.

Ahogyan Petuniának megígérték, Ollivander üzletébe mentek először, bár egyikük sem akart venni semmit.

Amikor beléptek, az ifjabb Ollivander gyorsan elhadarta mindegyikük pálcafajtáját, és amikor Dahliához ért, elmosolyodott.

– A vélahajas pálca. Apám azóta sem bocsátotta meg. De azért remélem, jól működik.

Dahlia biccentett, inkább nem akart a pálcájáról beszélni.

Ollivander pillantása Petuniára siklott, és látszott szeme izgatott csillogásából, hogy azt hitte, egy újabb kuncsaft. Dahlia gyorsan megelőzte, mielőtt édesanyja elé lebegtetett volna mindenféle mérőszalagot.

– Az édesanyám – nyögte ki.

– Á, talán mágikus képességeket fedezett fel magában?

– Nem, nem – sietett leszögezni Dahlia. – Csak kíváncsi volt.

– Az Ollivander pálcák híre még a muglikhoz is eljutott. Nem vagyok meglepve, egyszer, amikor Indiában jártam...

– Lily mesélt róla – szólalt meg Petunia.

Dahlia és Harry egyszerre kapták felé döbbenten a fejüket. Egyikük sem hallotta túl gyakran a húgáról beszélni, szinte olyan volt, mintha nem is lettek volna testvérek.

Harry erre a végszóra rögtön úgy döntött, hogy az egész társaságot meghívja fagyizni, majd közölte, hogy majd ő szóval tartja a nagynénjét, Dahlia és Hugo intézzék el a bevásárlást.

Az első útjuk a Czikornyai és Patzába vezetett, aztán vettek némi bagolyeleséget az Uklopszban, beugrottak köszönni a Weasley Varázsvicc Vállalatba is, és bementek a Kviddics a javából-ba is, hogy jót szórakozzanak a James arcával díszített bögréken, nyakláncokon és egyéb kiegészítőkön.

Végül már csak egy üzletet nem pipáltak ki a képzeletbeli tennivalók listáján, Madam Malkin talárszabászatát, ezért előbb visszamentek Harryékhez. Hallgatólagos megegyezés volt, hogy oda a lányok egyedül járnak.

Dahlia fel is készült rá, hogy így is lesz, mivel nem volt velük se Nara, se Lily, de amikor Petunia meghallotta, hová megy, jönni akart. Ezen a napon már semmi sem lephette meg, úgyhogy megvonta a vállát, és hagyta, hogy az édesanyja kövesse.

A boszorkánynak elképzelése sem volt, mennyi idős lehet Madam Malkin, de abban biztos volt, hogy már jó sokat látott. Ősz haját szoros kontyba tekerte, és az arca is meglehetősen ráncos volt már, de még mindig úgy szökdécselt a kuncsaftok között, mintha csak a húszas éveiben járt volna. Repkedtek a mérőcentik meg az anyagdarabok, itt-ott csipke lebegett a levegőben, amiket a vevőknek úgy kellett elhessegetni, hogy lássanak is valamit.

Amikor a nő észrevette Dahliát, szó nélkül egy kis emelvényre állította, és amíg a mérőszalagok a dolgukat végezték, tudakolni kezdte, mire van szüksége a lánynak. A szokásos roxforti egyenruhán kívül be kellett szereznie a ballagók különleges roxforti talárját, mire Madam Malkin rögtön duruzsolni kezdett a régi szép időkről, meg a saját ballagásáról.

Ám igazán lelkes csak akkor lett, amikor kiderült, hogy Dahliának szüksége lesz egy báli ruhára is. Na, ekkor repkedtek csak igazán a csipkék, hiába magyarázta a lány, hogy valami egyszerűt és letisztultat szeretni. Amikor a Madam meghallotta az letisztult szót, csillogó szemmel állapította meg, hogy egy igazi ínyenccel van dolga a divat területén.

A következő vitát a ruha színe indította, ugyanis Dahlia hiába ragaszkodott volna a háza kék színéhez, Madam Malkin hallani sem akart a dologról.

– A ballagási talár viselje a háza színét. A báli ruhának azonban a személyes karakteréhez kell illeszkednie.

Ekkor végre Petunia is meg mert szólalni.

– Sárga. Mindig is jól álltak neki a sárga ruhák. Már kislányként is olyan bájos volt bennük.

Dahlia ezerszeresen is hálát adott, hogy egy ismerős sem volt a környéken, mert nem volt rá szüksége, hogy ezt bárki hallja. Emlékezett a fodros szörnyűségekre, amikbe az anyja bújtatta. Olyan volt bennük, mint egy játékbaba.

Madam Malkin hümmögött, és még kétszer körbejárta, majd megfogta és felemelte az állát, hosszasan méregetve az arcát.

– Zöld – jelentette ki olyan határozottan, hogy egy Dahliánál nyámnyilább lány biztos rögtön bólintott volna.

– Nem.

– A zöld is mindig jól állt. Emlékszel, amikor békát játszottál az iskolai darabban, és...

– Zöldet semmiképp.

– Pedig ki kell emelni a gyönyörű szemét, és ehhez csak a zöld jöhet szóba.

– Egyetértek – szólalt meg egy túlságosan is ismerős hang Dahlia háta mögött, és abban a pillanatban már biztos volt benne, hogy el fog süllyedni. Vajon az egész beszélgetést hallotta?

Meg sem kellett fordulnia, Oliver peckesen az emelvény elé lépkedett, és szakértő szemekkel végigmérte, amivel csak annyit sikerült elérnie, hogy a lányban rögtön forrni kezdett a düh.

– Más szín szóba sem jöhet. Megint csak bebizonyosodott Madam Malkin egyedülálló hozzáértése – hízelgett a fiú a varrónőnek, aki rögtön elpirult, és úgy rebegtette a szempilláit, mintha fiatal bakfis lenne, és épp meghódítani készülne Olivert.

– Te meg hogy kerülsz ide?

– Hát illik így üdvözölni, amikor már ilyen régóta nem találkoztunk?

Mielőtt Dahlia elmondhatta volna, hogy ez az idő nem lehetett elég hosszú, Oliver megint megszólalt.

– Az én dísztalárom is zöld lesz, úgyhogy tökéletes passzolnánk.

– Minek akarnék passzolni hozzád?

Oliver csak mosolygott, aztán Dahlia anyja felé fordult.

– Mrs. Dursley, ha nem tévedek. Oliver Prince vagyok. Már tudom, honnan örökölte a lánya a szépségét.

A boszorkány döbbenten meredt a fiúra, és még sikerült fokoznia a meglepetést, amikor meg is hajolt Petunia előtt.

Az édesanyja nem jutott szóhoz, és Dahlia nem tudta eldönteni, hogy azért, mert ilyen közvetlen stílusban szólt hozzá egy varázsló, vagy azért, amit mondott és tett.

– Hadd fejezzem ki őszinte részvétem a veszteségéért.

Dahlia álla már nem is eshetett volna ennél lejjebb. Egyáltalán honnan tud Oliver az édesapja haláláról?

Pár másodperces hatásszünet után ismét a lány felé fordult.

– De olyan szép napunk van, és a jövőbe kell tekintenünk, ahogy édesanyám mondja mindig. És visszatérve a ruhádra. Feltétlenül a zöldet válaszd. Illik hozzá a fülbevaló, amit küldtem.

Petunia újfent döbbenten tátogott, Dahlia pedig már biztosan paprikavörös volt.

Madam Malkinhoz fordult.

– Legyen zöld. Van egy tökéletes nyakláncom, amit majd felvehetek hozzá. – Madam Malkin tapsikolni kezdett, de Dahlia nem törődött vele. Csak az érdekelte, hogy előhúzza a Hugótól kapott medált a ruhája alól, és kárörvendően meglebegtesse Oliver felé. – A legszebb ajándék, amit valaha kaptam – tette még hozzá, hogy fokozza a hatást.

Dahlia azt várta, hogy Oliver majd megsértődik, de nem ez történt. Csak féloldalasan elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá, mintha csak azért tette volna, hogy jobban megvizsgálja a medált.

A kezébe vette, és így alig néhány centi választotta el Dahliától.

– Én még mindig azt gondolom, hogy az én ajándékom jobban illik hozzád. – Oliver egészen közel hajolt, hogy a fülébe suttogjon. Minden egyes szava csiklandozta a lány fülcimpáját, és legszívesebben hátrébb húzódott volna, de akkor leesett volna a dobogóról, és nem akarta megadni azt az elégtételt Olivernek, hogy ennek a tanúja legyen. – De persze az a fülbevaló nem igényel ennyi réteget. Igazad van, jobb lesz majd ruha nélkül.

Dahlia keze lendült, de Oliver gyorsabb volt, és elhúzódott annyira, hogy a lány ne érje el.

– Nagyon örültem a találkozásnak – fordult a fiú Petuniához, aztán Dahliára kacsintott. – Látlak a King's Crosson.

– Ne vegyél rá mérget – motyogta a lány válaszul, mire Oliver kacagva elindult kifelé az üzletből. Már kinyitotta az ajtót, de még előtte visszafordult.

– Megnéztelek volna abban a békajelmezben. Talán csak egy csók kellett volna, hogy gyönyörű hercegnővé változz. Na mindegy, talán majd legközelebb.

Dahlia annyira dühös volt, szinte forrt a vére. És abban a pillanatban zöld anyagok kezdtek repkedni mindenfelé az üzletben, összefüggéstelenül és gyorsan, Madam Malkin pedig magas hangon sikítozni kezdett.

A boszorkány dühe rögtön elszállt, és kacagva lebegtette tovább az anyagdarabokat a levegőben. Újra varázsolt, ráadásul pálca nélkül! Megállította őket, és kiemelt a sok közül egy kis darabot.

– Ebből szeretném – nyújtotta a varrónő felé a smaragdzöld selymet, aminek pontosan olyan színe volt, mint a szemének és mint a nyakláncnak, ami a nyakában lógott. És mint a fülbevalóknak, de Dahlia erre most inkább nem akart gondolni.

This entry was posted on 2013. július 15., hétfő at hétfő, július 15, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

2 megjegyzés

Névtelen  

Várjuk a folytatást !! :) ♥

2013. augusztus 5. 17:34
Névtelen  

Ó, folytatást, folytatást, hol van a folytatás...?:) Annyira jó a sztorid! Alig várom az új részt!! Nagyon-nagyon tetszik ez a második rész, legalább annyira mint az első:) Minden elismerésem!

2013. augusztus 28. 19:46

Megjegyzés küldése

Kommentek :)