A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Egy végzős Dursley Roxfortban (extrák). Összes bejegyzés megjelenítése

Hol a helyem?  

Posted by Deszy in


Ez egy kis meglepetés a Végzősökhöz, Emma beosztása a kislány szemszögéből. Egyrészt mert szeretnélek titeket valahogyan kárpótolni a hosszú szünetért, másrészt mert nagyon boldog vagyok az egyik vizsgám miatt. Fogadjátok szeretettel!


Hol a helyem?


Emma körül mindenki sugdolózott, és ez nem igazán nyugtatta meg. Jobb híján a talárját gyűrögette, de azért igyekezett úgy csinálni, hogy a többiek ne vegyék észre. Persze senkit sem érdekelt különösebben, mindenki magával volt elfoglalva. Peter mellette úgy remegett, mint a nyárfalevél, ez határozottan nem nyugtatta meg. Vele szemben viszont Rufus olyan magabiztosan állt ott, hogy az ő esetében pedig ettől lett csak még idegesebb.

Lopva kereste a teremben Dahlia arcát, ez tűnt a legjobbnak. Eszébe jutott, amikor odajött hozzá az állomáson, és neki akkor tényleg sikerült feldobnia.

Kicsit keresgélnie kellett, mire megtalálta a sok arc között, de a szőke haja még így is kiemelte a tömegből. Hugóval és Narával beszélgetett, együtt nevettek. Talán neki is ilyen lesz majd, ha már eltöltött egy kis időt a Roxfortban. Ő is talál majd ilyen barátokat, és akkor minden jobb lesz.

Visszafordult az igazgató felé, és végighallgatta a beszédet, de ha őszinte akart lenni magához, csak minden második mondatot értett meg, annyira nem tudott odafigyelni a görcstől, ami a gyomrába fészkelte magát.

Amikor azonban a kalap előkerült, végre fellélegezett kicsit. Persze kicsit rémisztő volt, a maga gyűrött-koszos valójában, de azért a dörgő hangja mégis barátságos volt. Legalábbis félelemre nem adott okot, és ez már nagy eredmény. Az éneke pedig annyira vidám volt, hogy egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy hol van, és csak hallgatta a dalt.


Kopottas és kissé használt,
tán te is ilyennek találsz.
De nem csak a külső számít,
hisz az csak ámít.
Kalpag vagyok, de több annál,
jobban ismerlek magadnál.
Kapj fel hát és jöjj rá,
melyik ház a neked való!
Gyere csak nyugodtan,
hidd el, nem vagyok csaló!

Ha bátor vagy és merész,
a helyed a Griffendél,
oda kerülsz, ha nem félsz,
és igazi hősként élsz.
Ha mások eszén könnyen túljársz,
a Mardekár a te házad.
Ott leszel majd te is edzett,
mint többi ravasz társad.
A Hollóhátban zsenik tanyáznak,
igazi lángelmék várnak!
Ha a könyvek neked is barátaid,
növeld te is e ház sorait!
Utóvégre a Hugrabug marad,
igazi szelíd népek otthona!
Ha békés vagy s igazságos,
szíved biztos oda vágyott.

Valamelyik téged keres,
de útközben el ne feledd!
Minden erény egyformán jó,
egyik sem kevesebb!
Most már tényleg lépj közelebb,
kapj a fejedre hát!
S nem lesz többé rejtély, mi eddig
titok volt talán!


Aztán amikor látta, hogy a diákok sorban a süveghez járulnak, és egyikükkel sem történik semmi különös, egyre kevésbé félt. Persze még mindig izgult, sok minden múlik rajta, hogy hová kerül, de eddig mindenkit beosztottak valahová gond nélkül, biztosan vele sem lesz baj. Petert végül a Hugrabugba osztották, Rufust pedig a Griffendél ház fogadta ujjongva. Volt még a Hollóhát, ide jártak Dahliáék, és végül a Mardekár. Lopva a zöld-ezüst színekben pompázó asztal felé pillantott, és legnagyobb meglepetésére rögtön kiszúrt ott is egy ismerős arcot. Oliver rákacsintott, és Emma érezte, hogy fülig pirul.

De addigra már szólította is a süveg.

Szépen lassan a székhez sétált, aztán megvárta, míg a fejére teszik a fejfedőt.

Egy hang rögtön megszólalt a fejében, és elemezni kezdte. A Griffendélt rögtön kizárta, nem tartotta elég merésznek hozzájuk. Ahogyan Emma az említett asztal felé fordult, és megnézte magának Rufust, ezt nem is bánta annyira. Aztán végül az is biztossá vált, hogy a Mardekár sem neki való, ez sem lepte meg különösképpen, pontosan tisztában volt vele, hogy ravasznak senki sem tartaná.

Végül a süveg még hümmögött-hammogott magában egy kicsit, aztán teljes hangerővel elordította magát:

– Hollóhát!

Legnagyobb örömére Dahlia, Hugo és Nara vidáman pattantak fel, és megtapsolták. Szinte úszott a boldogságban, úgy lebegett oda új családjához, és anélkül, hogy végiggondolta volna, a három ismerőshöz sétált. Csak néhány másodperc késéssel jött rá, hogy előtte minden elsős az asztal szélére, egymás mellé ült, de semmiképpen sem a végzősökhöz.

Mire azonban elbizonytalanodhatott volna, Dahlia arrébb csúszott, hogy helyet szorítson neki maga mellett.

Igen, végül is tényleg minden jó lesz itt a Roxfortban.


Meglepi - Oliver szemszög!  

Posted by Deszy in

Madam Malkinnál
(Oliver szemszög)


Oliver rögtön észrevette a szőke hajat, amint a lány kilépett a Kviddics a javából üzletből. Elképzelése sem volt, vajon mit keresett ott, amikor pontosan tudta, hogy Dahlia mindennél jobban utál repülni. Nem mintha nem szívesen képzelte volna el a lányt egy seprűnyélen, amint a kviddicspályán rója a köröket, nagyon is el tudta képzelni, amilyen harcias volt. Imádna ellene játszani egy Mardekár-Hollóhát találkozón.

Aztán meglátta, hogy nincs egyedül, és minden világossá vált. Weasley. Olyan volt, mint egy árnyék, mindig követte Dahliát, és saját becenévvel illette. Akárhányszor meghallotta, ahogy Hugo Liának szólítja, legszívesebben megmondta volna neki, hogy van rendes neve is, szólítsa úgy. Dahlia.

Mindig is utálta a beceneveket. Az Oliver elég hosszú név ahhoz, hogy becézzék, de senkinek sem hagyta, hogy Oli vagy más hasonló, idióta néven emlegesse, és nem értette Dahlia miért nem teszi ugyanezt.

Persze nyilvánvaló volt, hogy a legkisebb Weasley fülig szerelmes a lányba. Állandóan elpirult mellette, és csak úgy csüggött minden szaván. Idegesítően nyilvánvaló volt, mire vágyik. Márpedig pontosan arra vágyott, amit Oliver is akart, de tudta, hogy nem lehet olyan elszánt, hogy megszerezze, mint amilyen ő.

Követte őket, és nem is kellett sokat várnia, hogy Dahlia kilépjen a fagylaltszalonból. Nem volt egyedül, de akárki is volt vele, legalább nem Hugo akaszkodott rá megint.

Egy nő állt mellette, Oliver nem látta túl jól, mert nem akart túl közel menni, nehogy észrevegyék. Amint azonban beléptek Madam Malkinhoz, várt még egy percet, és beosont az üzletbe. Régóta járt már oda, pontosan tudta, mivel tudja lekenyerezni az eladókat, hogy békén hagyják néhány percre. Elég volt egy-egy jól irányzott bók, és a tenyeréből ettek.

Madam Malkin is, bár ő azért nehezebb dió lett volna. Túlságosan harsány kacagással fogadta a bókokat, és felhívta volna a figyelmet rá. De szerencsére ő most épp Dahliával volt elfoglalva, így Oliver elrejtőzhetett egy bábu mögé, és onnan hallgathatta, miről beszélnek.

Dahlia először megrendelte a szokásos, unalmas talárokat, amiket úgy utált. Oliver tudta, hogy minden évben újat vesz belőlük, és odafigyel, hogy tökéletesen álljanak rajta, de amint lehetett, rögtön megszabadult tőlük. Aztán megrendelte a ballagási talárt, ami a Hollóhát kék-bronz színeiből készül majd, ellentétben az ő zöld talárjával.

Ez nem volt túlságosan érdekes téma, ezért Olivernek lehetősége nyílt, hogy jobban megfigyelje a Dahliával érkezett nőt is. Csontos volt és magas, a kelleténél hosszabb nyakkal. Az arca már ráncos, a haja őszes. Egy cseppet sem hasonlított Dahliára, mégis a pillantásból, ahogy a lányt méregette, biztos volt benne, hogy csak az édesanyja lehet. Nem sokat olvasott Harry Potter életéről, de azt még is ő is tudta, hogyan néztek ki Dursleyék, és ez itt kétségtelenül Petunia Dursley volt.

Fekete ruhát viselt, és ez megerősítette a hírt, amiről Oliver már hallott.

A nő váratlanul beszélni kezdett, pedig egész addig csöndben nézte a folyamatot.

– Sárga. Mindig is jól álltak neki a sárga ruhák. Már kislányként is olyan bájos volt bennük.

Oliver összeráncolta a homlokát a javaslatra, és elég nagy volt a csábítás, hogy előlépjen a baba mögül, és megmondja, a sárga egyáltalán nem jó választás Dahlia számára.

A sárga nem emeli ki a hamvas bőrét, csak sápasztja. És kizárt dolog, hogy képesek legyenek olyan árnyalatú anyagot találni, ami a lány aranyszínű haja mellett nem tűnne szegényesnek. Nem, a sárga egyáltalán nem jó.

Madam Malkin határozott hangja szerencsére megmentette a helyzetet.

– Zöld.

Oliver akaratlanul is elmosolyodott, és megjegyezte magának, hogy amikor következő alkalommal Madam Malkinnál jár, feltétlenül hagyjon magas borravalót.

Elképzelte, ahogyan Dahlia zöld ruhában áll mellette, fülében a fülbevalóval, és mindenki irigyen nézi őket, de senki más nem érhet hozzá, csak ő.

– A zöld is mindig jól állt. Emlékszel, amikor békát játszottál az iskolai darabban...

Oliver alig tudta visszafojtani a nevetést, de egy halk morgásszerű hang még így is elhagyta az ajkát, ahogy próbálta visszanyelni a kitörő hangot.

Dahliát békának öltöztették? Pont békának? Eszébe jutott Edgar, a varangya, és próbálta elképzelni, ahogy a kis Dahliát egy undorító békajelmezbe bújtatják. Feltétlenül meg kell majd kérdeznie, van-e fotó. Még ha csak mugli is, az is több, mint a semmi.

Dahlia tiltakozni kezdett a zöld szín ellen, és ezen Oliver meg sem lepődött. Elképzelte James arcát, mit szólna, ha meglátná a lányt a Mardekár színében. Külön elégtételt jelentene.

– Pedig ki kell emelni a gyönyörű szemét, és ehhez csak a zöld jöhet szóba.

Ez volt Oliver végszava, úgy döntött, felfedi magát. Miközben előlépett, és kifejezte egyetértését – mind a ruha színét, mind Dahlia gyönyörű szemét illetően –, végig a lány arcát nézte. Tudta, hogy legszívesebben megátkozná, az arcára volt írva.

Imádta, amikor így viselkedett. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy megjelenjenek az arcán a pír első hullámai, és ha jól csinálja, akkor a végén szinte felrobban majd a dühtől. Olyankor imádta a legjobban. Sokan meg tudták nevettetni, de úgy feldühíteni, mint ő, senki nem volt képes. És ez megdöbbentő elégedettséggel töltötte el.

– Más szín szóba sem jöhet. Megint csak bebizonyosodott Madam Malkin egyedülálló hozzáértése. – Ha Oliver még egy kicsit feszíteni szerette volna a húrt, akkor még kezet is csókol a nőnek, de ettől most inkább eltekintett.

– Te meg hogy kerülsz ide? – Dahlia hangja dühös volt, de még nem forrt eléggé a vére.

– Hát illik így üdvözölni, amikor már ilyen régóta nem találkoztunk? – Oliver megcsóválta a fejét, hogy nyomatékot adjon szavainak, és még ciccegett is egy kicsit. – Az én dísztalárom is zöld lesz, úgyhogy tökéletesen passzolnánk.

Igazából rengeteg dísztalára volt, jóval azelőtt is, hogy megkapta volna a roxforti levelét. Fekete, szürke, még egy lila is akadt, amit az édesanyja csináltatott, mert azt akarta, hogy az egész család összeillő színekben parádézzon az egyik divatbemutatón, amin részt vettek. De nem hazudott, tényleg volt zöld is, és azt tervezte felvenni a bálra.

Dahlia kérdését, miszerint minek akarna az övéhez illő talárt, Oliver figyelmen kívül hagyta, egyrészt mert a válasz túl egyértelmű lett volna, másrészt mert tudta, hogy semmivel sem idegesíti fel jobban a lányt, mintha úgy tesz, mint aki meg se hallja.

Helyette Dahlia anyjára irányította a figyelmét. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, ki lehet ő, és mivel mugli volt, ez nem is olyan meglepő. Ráadásul amennyire tudja, még Dahlia barátait se nagyon ismerte, nem hitte, hogy a lány róla mesélt volna neki.

De sebaj! Majd ő változtat ezen. Minél nagyobb a kihívás, annál jobb. Lehetséges, hogy Petunia Dursley mugli, és megveti a varázslók világát, de végső soron ő is csak nő.

– Mrs. Dursley, ha nem tévedek. Oliver Prince vagyok. Már tudom, honnan örökölte a lánya a szépségét – vetette be legelbűvölőbb hangját, aztán meghajolt felé.

A nő megdöbbent, és Oliver most először fedezte fel a hasonlóságot közte és a lánya között. Nem a külsejükben, sokkal inkább ebben az arckifejezésben látszódott a kapcsolat. Ugyanúgy ráncolta a homlokát, mint ahogyan Dahlia szokta, és a szája ugyanolyan o-t formált.

– Hadd fejezzem ki őszinte részvétem a veszteségéért.

Oliver lopva oldalra pillantott, mert legszívesebben a lánynak mondta volna ugyanezeket a szavakat, de érezte, hogy nem venné jó néven.

És egyébként is, dühösnek akarta látni és nem szomorúnak. Néhány pillanatig még gondolkozott, mivel dühíthetné fel még jobban, ezzel is elterelve a figyelmét a gyászról, és akkor hirtelen eszébe jutott a tökéletes megjegyzés.

– De olyan szép napunk van, és a jövőbe kell tekintenünk, ahogy édesanyám mondja mindig. És visszatérve a ruhádra. Feltétlenül a zöldet válaszd. Illik hozzá a fülbevaló, amit küldtem.

A fülbevaló említése megtette a hatását, Dahlia szeme szinte szikrákat hányt, és annyira vörös lett, hogy Oliver végre elégedetten kihúzhatta magát, az eredményben gyönyörködve.

– Legyen zöld – szólalt meg a lány váratlanul. Oliver először meglepődött, hogy beadta a derekát, de aztán rájött, hogy valami olyannal vág vissza, amire nem számított. – Van egy tökéletes nyakláncom, amit majd felvehetek hozzá. A legszebb ajándék, amit valaha kaptam.

Az utolsó szavakat nyilvánvalóan neki címezte, mélyen a szemébe nézett, és előhúzta a ruhája alól a nyakláncot, ami egészen addig nem is látszódott. Egy egyszerű virág lógott rajta, de a színe pontosan olyan volt, mint Dahlia szeme. Ahogy közelebb lépett, már azt is látta, hogy nem véletlenül mintázott virágalakot a medál: egy dália.

Oliver a legszívesebben megkérdezte volna, hogy kitől kapta. Hugótól? Esetleg Jamestől? Bármelyiket el tudta képzelni, és egyik variációnak sem örült. A medál persze a nyomába sem ért annak az ékszernek, amit tőle kapott, és tudta, hogy Dahlia csak idegesíteni akarta azzal a megjegyzéssel, hogy ez a legszebb ajándék, amit valaha kapott, mégis... Mégis látta a lány szemében, hogy sokat jelent neki, és ezt mi sem bizonyította jobban, hogy a nyakában lógott, a fekete ruha alatt is viselte.

– Én még mindig azt gondolom, hogy az én ajándékom jobban illik hozzád – igyekezett leplezni csalódott dühét Oliver. Dahlia visszaütött, a saját fegyverével, ahogy mindig. Lehet, hogy ő akarta feldühíteni a lányt, de most ő maga is olyan haragot érzett, hogy alig tudta szavakba önteni. De Dahliával mindig ilyen volt, pont ezt szerette benne: hogy nem félt tőle, hogy vissza mert vágni. Oliver Prince-t azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát. Ha harc, hát legyen harc. – De persze az a fülbevaló nem igényel ennyi réteget. Igazad van, jobb lesz majd ruha nélkül.

A győztes gólt bedobta, ezt pontosan tudta. Kárörvendő vigyorát igyekezett udvarias mosolynak álcázni, miközben elbúcsúzott.

Aztán amikor meghallotta, hogy a lány azt mondja, ne vegyen mérget rá, hogy találkozni fognak a pályaudvaron, nem bírta ki még egy utolsó megjegyzés nélkül.

– Megnéztelek volna abban a békajelmezben. Talán csak egy csók kellett volna, hogy gyönyörű hercegnővé változz. Na mindegy, talán majd legközelebb.

Vernon halála  

Posted by Deszy in

Az utóbbi két-három fejezettel kapcsolatban elég sok kérdést kaptam. Nem mind ugyanazt kérdeztétek, de mindegyik kérdés középpontjában Vernon halála állt. Arra gondoltam, hogy szentelek neki egy külön posztot, és megírom, hogy miért döntöttem úgy, hogy megölöm Vernont, hogy a történet melyik pontján jutottam erre a döntésre, hogy van-e szerepe Vernon halálának, hogy mennyi a leírt dolgokban az, amit saját élményeimből merítettem. Tehát alapjáraton a gondolataimat és a válaszaimat Vernon halálával kapcsolatosan. Ezért ezt a posztot most nem is fogom kérdések szerint tördelni, remélem, azért még lesztek néhányan, akik rászánjátok magatokat, hogy belevágjatok ebbe a gondolat- és szótengerbe.


Először is elmondanám, hogy nem azért öltem meg Vernont, mert meghalt Richard Griffiths, a színész, aki a filmekben Vernon bácsit játszotta. Ez a sors egy furcsa egybeesése, és bizonyos szempontból örülök is, hogy pont így jött ki, talán ekképpen méltón búcsúztam a színésztől, aki számomra tökéletesen hozta a karaktert a filmekben.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már az EDR elején tudtam, hogy a történet egy bizonyos pontján Vernon Dursley meg fog halni. Sok mindent tudtam már akkor is. Hogy Dahlia akaratos lesz, de nem gonosz, hogy Hugo cuki, és igen, tudtam a vélaságáról is, és azt is tudom az elejétől kezdve, hogy kivel fog összejönni, már ha... :P (Ez egy olyan kérdés, ami gyakran felmerül, és szeretném hangsúlyozni, hogy nem befolyásol, mit írtok. Dahlia sorsa már régen elrendeltetett. :D)

Ezzel szemben azt például nem tudtam az elejétől, hogy meg fogom ölni Vernont. Mégis, ahogy haladt előre a történet, egyre inkább éreztem, hogy meg fog történni. Nem azért, mert személy szerint nem szeretem, néhány jelenetét kifejezetten szerettem írni. Viszont sokkal több okot tudtam felsorolni a halála mellett, mint ellene.

Először is, a logikus ok: Vernon öreg volt, nem is kicsit. Nem mondhatni, hogy túlságosan egészségesen élt volna, és a stressz is megtette a hatását. Senki sem halhatatlan, még akkor sem, ha Rowling alkotta, és a muglik – mint azt tudjuk – rövidebb ideig is élnek, mint a varázslók és boszorkányok. (Már ha természetes halálról beszélünk persze.) A legtöbb Rowling szereplőt megtartottam, viszont ők sem élhetnek örökké.

Másodszor, lesz szerepe a történetben is. (Erre vonatkozóan volt egy kérdés.) Igen, Vernon halála nem csak azért történt, hogy húzzam a sztorit. Egy ember halála meglepő változásokat indíthat el, negatív és pozitív változásokat egyaránt. Egyelőre erről nem szeretnék többet mondani, majd ki fog derülni az elkövetkező fejezetekből.

Dahliának találkoznia kellett a halállal. Lehetséges, hogy ez furcsán hangzik, de ehhez tartom magam. Hiszem, hogy egy hősnek ismernie kell a kockázatokat ahhoz, hogy tudja, mit hajlandó feláldozni egy csatában, mert különben nem tudja, mit tesz kockára. Most kicsit tekintsünk el a Harry Pottertől, és akármelyik másik fantasy történetet nézzük meg! Mielőtt a hős elindul a kalandján, és szembenéz a sorsával, tudnia kell, milyen valakit elveszíteni. Katniss elvesztette az édesapját, mielőtt az arénába indult... Eragon árva volt, és aztán végignézte Garrow halálát, majd szépen sorban még sokakét, többek között Bromét, mielőtt megvívta az első könyv végén az igazán nagy csatát. Frodo látta meghalni Boromirt, aztán Gandalfot. Sorolhatnám még nagyon hosszan, mindenesetre a hősök útjuk során okkal néznek szembe a halállal. Tudniuk kell, hogy az életüket kockáztatják, és ezt át is kell érezniük.

Dahliát nem szeretném egyik fent említett főhőshöz sem hasonlítani, mert soha nem az volt a célom, hogy valami világot megváltoztató óriási csatát alkossak, ami alapjaiban megrengeti a varázslóvilágot. Nem minden generációban létezhet egy Voldemort és egy Harry, akiknek a döntései az egész világ sorsát meghatározzák. Dahliának is szembe kell néznie a maga gonoszával, nem szeretném kisebbíteni az érdemeit, és nem szeretném lelőni a Végzősök bonyodalmát. Mindenesetre Dahlia még nem veszített el senkit. Él a családja, élnek a barátai, még egy háziállata sem halt meg soha. Nézett szembe veszéllyel, de a halállal még soha. Egészen addig, amíg Vernon meg nem halt. Az édesapja halálával, még ha természetes volt is, megtanulta, milyen elveszíteni valakit, és felfogta, hogy onnan nincs visszaút.

Emellett Dahliának nem csak hősként, hanem emberként is találkoznia kellett ezzel. Valahogy úgy éreztem, ez fontos mérföldkő lesz Dahlia felnőtté válásának útján, és ezt jelenleg is így érzem. Megváltoztatja az embert, amikor elveszít valakit, akit szeret, főleg ha először történik meg. Dahliának meg kellett ezt tapasztalnia.

Nem mondom, hogy a kapcsolatrendszerét alapjaiban változtatja meg, mert nem. De ilyenkor felértékelődik, hogy ki van az ember mellett, ki az, akire támaszkodhat, ki az, aki képes még az ilyen pillanatokban is megmosolyogtatni, és kinek a jelenléte nyújt vigaszt. Az elmúlt néhány fejezetben olyan dolgok történtek, Vernon halálával kapcsolatban és azon kívül is, amelyek nagyon fontos szerepet játszanak majd Dahlia történetének végén, rengeteg kulcsot rejtettem el a történet lezárásával kapcsolatban. Némelyik talán egyértelműbb, mint a többi, de igazából szerintem ezek akkor nyernek majd értelmet, ha már tudjuk, mi lesz a vége...

Az is egyértelmű szerintem, hogy imádom a Harry Potter könyveket. Ha nem így lenne, nyilván nem írnék HP fanfictionöket sem. És az eredeti sorozat egyik nagy üzenete a számomra az, hogy hogyan dolgozzuk fel a halált. Hogy hogyan lehet gyászolni, hogyan törődsz bele abba, ha elveszítesz valakit, és hogyan dolgozod fel a tudatot, hogy előbb-utóbb mindenki – te is – meghalsz. És legfőképp, hogy hogyan élsz mégis tovább a halál után, átvitt és szó szerinti értelemben is. Az egyik legnagyobb és legzseniálisabb dolognak azt tartom a Harry Potter sorozatban, hogy Rowling ezt az üzenetet képes volt egy gyerekkönyvben, teljesen befogadható módon átadni.

A közelébe sem érhetek annak, amit Rowling csinált, de mindig igyekeztem hű maradni hozzá, amennyire lehetséges. És számomra ehhez a hűséghez hozzátartozik az is, hogy valamilyen formában ezt az üzenetet is visszahozzam. Nem feltétlenül csak Vernon halálán keresztül, de ez is a gyász egyik fajtája, még ha mi, olvasók, nem is éljük meg feltétlen akkora tragédiaként, mintha mondjuk James halt volna meg. (És itt jegyezném meg, hogy amit említettem, hogy lesz halál az EVDR-ben, nem Vernonra gondoltam.)


És a legvégén szeretnék reagálni az arra vonatkozó kérdésekre, hogy saját tapasztalatból írtam-e meg azokat a részeket, amelyekben Dahlia gyászol. A válasz: igen és nem.

Körülbelül két hónappal voltam fiatalabb Dahliánál, amikor elveszítettem az édesapámat, egy hónappal a 17. születésnapom előtt. Valószínűleg ebből is fakad az, hogy szeretek halálról és gyászról írni, nem tudom. Szerintem valahogy akkoriban kezdtem el igazán lelkesen írni. De nem ez volt az oka annak, amiért úgy döntöttem, hogy Vernon meg fog halni. Nem a saját életemet vetítettem ki a történetre, már csak azért sem, mert Dahlia nem én vagyok. Dahlia nem is különbözhetne jobban tőlem, és a legtöbb helyzetben nem úgy cselekszik, ahogy én tenném.

Épp ezért nem teljesen úgy gyászol, ahogyan én. Az én helyzetem persze nagyon más volt, de nem úgy birkóztam meg a gyásszal, ahogyan Dahlia teszi. Dahlia a magányt választja, bezárkózik, és a gondolataiba merül. Én nem ilyen voltam. Másnap iskolába mentem, mindent ugyanúgy csináltam, mint előtte, és ott voltak velem a barátaim, és még nevettem is. Ez valószínűleg furcsán hangozhat, de nem azért volt, mert nem szerettem az édesapámat, és nem voltam szomorú. Egyszerűen csak... A gyászt átélni – és itt most közeli családtag, barát elvesztésére gondolok –, nem olyan, mint amilyennek az ember a könyvek alapján elképzeli. Egyrészről sokkal rosszabb, másrészről viszont az élet megy tovább, még ha ez szörnyen is hangzik.

Szóval Dahliához visszakanyarodva, ő nem teljesen úgy gyászol, mint én. De vannak hasonlóságok aközött, amit ő átél, ami neki eszébe jut, és a között, ami az én fejemben járt azokban az időkben. A szinte első cselekedetem, amikor megtudtam, az volt, hogy a szobámba vonultam fekete ruhát keresni, mint ahogyan Dahlia is tette. Soha nem hallottam édesapámat énekelni, mint ahogyan Dahlia sem.

Tehát igen, mondhatni, hogy saját tapasztalatból írtam, de mégsem. Mert Dahlia más ember, mások a körülményei, ezért nyilvánvalóan máshogyan néz szembe az élet nehézségeivel is. De mivel minden szereplő kicsit belőlem is fakad, Dahlia gyásza is.

Vélák  

Posted by Deszy in

Sziasztok!


Na jó, rengeteg (de tényleg rengeteg) kérdést kaptam a vélákról, hogy mit tudnak, hogy lett véla Dahlia, stb. stb. 

Először is szeretnék hangsúlyozni két dolgot: nagyon örülök a kérdéseknek, még akkor is, ha ugyanazokat a dolgokat kérdezitek, szóval hajrá! És a másik, hogy nem azért tartok vissza információkat, mert gonosz vagyok, vagy csak részben azért. :P Egyszerűen csak a történet miatt csinálom. 

Na, és akkor szépen sorban. Egy érdekes kérdéssel kezdenék, ami abszolút jogos:

Az EDR elején Dahlia neve mellé a boszorkány szó kerül, nem a véla. 
Nem, ez nem baki. Dahlia boszorkánynak született, így boszorkány, amikor feljegyzik a nevét a könyvbe. 

És akkor néhány szó a vélákról.

Rowling a vélák faját bizonyos szempontból rendkívül részletesen megalkotta (ismerjük bizonyos képességeiket, ismerünk negyedrészben vélát stb.), más szempontból viszont nagyon nem, hihetetlen mennyiségű kérdőjel marad, illetve pontosan abból adódóan, hogy egy véla származású szereplőt ismerünk meg igazán, nem tudni biztosan, hogy mi az, ami az ő személyes tulajdonsága és mi az, ami a vélaságából fakad. (Például tévhit, hogy a vélák szőkék. NEM! Fleur szőke, pont.)

Az egyik legnagyobb kérdőjel a vélákkal kapcsolatban például a szaporodásuk. A legtöbben azon a véleményen vagyunk, hogy a vélák nőneműek. De léteznek véla férfiak? Ha nincsenek, hogyan szaporodnak? Na? Na?  Ugye! Erre például eddig nem kaptunk választ.

Éppen ezek a kérdőjelek és lyukak teszik lehetővé azt, hogy a véla kérdés érdekes lehessen a Végzősökben. Mert nincsenek válaszaink. Amit biztosan tudunk, attól nem térek el, ami kérdőjeles, ott a legvalószínűbb verziót választom, a lyukakat pedig egyrészt az eredeti véla legendák (igen, nem Rowling találta ki őket), másrészt a saját kútfőm alapján betömködöm. 

Tehát amit olvasni fogtok, az főként Rowling véláira épít, részben pedig a klasszikus legendákra és a saját ötleteimre. (Példának okáért aki követi a Facebook oldalt, az tudhatja, hogy Dahlia patrónusa hattyú. Az eredeti legendák szerint a vélák szép nőkön kívül meg tudtak jelenni lóként, farkasként és - meglepetés - hattyúként!)

Na, és akkor visszakanyarodva az eredetileg felvetett kérdésre: miért nem véla szerepel Dahlia neve mellett?

Az EDR és Végzősökbeli véla világban többféleképpen lehet véla az ember. Vagy annak születik, vagy azzá válik. Dahlia esetében az utóbbi történt. 

Arra a kérdésre sem válaszolhatok, hogy van-e véla Dahlia felmenői között. Az biztos, hogy boszorkány van, egyelőre elégedjetek meg ezzel a tudással.

Nyilvánvalóan Andresila körül is vannak még kérdőjelek, nem is kevés. Reményeim szerint amint a Végzősök befejeződik, minden tiszta lesz: mind a vélákról általánosságban, mind Dahliáról és Andresiláról.

A fülbevaló  

Posted by Deszy in

Sziasztok!


Aki követi a Facebook oldalt is, talán emlékszik rá, hogy írtam, mindig öröm, ha találok olyan képet valamihez, mint ami a fejemben is van. Na, hát íme, így képzeltem a fülbevalót:




Végzősök érdekesség  

Posted by Deszy in

Sziasztok!


A Végzősökkel kapcsolatban is elárulok majd egy-két érdekességet nektek, mint ahogyan az EDR-rel is tettem korábban. 

Ezúttal Dahlia mugli udvarlójának, Oscar Gable-nek a neve van terítéken. Az ő neve, fogalmam sincs, milyen megfontolásból, filmes alapokon nyugszik. 
A vezetéknév Clark Gable színész nevéből jön, akit többek között az Elfújta a szélből ismerhettek, és akit én nagyon szeretek. A keresztneve pedig - ha már film - az Oscar szobrocskából, másrészt pedig épp egy Oscar Wilde idézetet olvastam közvetlenül az írás előtt, és mivel imádom őt, úgy gondoltam, megérdemli, hogy elnevezzek róla egy szereplőt.

Kommentek :)