20. fejezet
Dahlia Potter
James elégedetten vigyorgott, az arcára volt írva, hogy roppant elégedett.
– Nem is vártam mást. Már amikor először megláttalak, tudtam, hogy bevállalós vagy. Nem is értem, hogy kötöttél ki a Hollóhátban.
– Úgy, hogy neki nem csak víz van a fejében, ellentétben veled – vágott vissza Lily.
– Szólt a friss, ropogós griffendéles.
Albus már nem örült ennyire, de csak megvonta a vállát, és küldött Dahlia felé egy biztató mosolyt.
– Menni fog, ne aggódj! Azt nem mondom, hogy hamar túl leszel rajta, de nagy eséllyel túléled – karolta át Lily Dahliát.
– És mit kell csinálnom? – kérdezte meg Dahlia, mert már nagyon kíváncsi volt. Ráadásul eléggé tartott a próbatételtől, és az volt az elve, hogy jobb tudni, mivel néz szembe az ember.
– Azt nem szabad előre tudnod.
– James és a meglepetések – egészítette ki Albus, amit Lily elkezdett.
Dahlia nyelt egy nagyot. Semmit sem utált jobban, mint ha nem tudja, mi vár rá. Akármi volt is a próbatétel, jobban érezte volna magát, ha előre tudja.
Próbálta átgondolni, vajon mik jöhetnek szóba. James már rögtön az első napján titkos kirándulásra vitte az iskolában, éjszaka. Tehát az nem lehetett kérdés, hogy James szeret tilosban járni. És ebből talán az is következik, hogy nem az iskola épületében kell megkeresnie valamit, mert James és Fred már mindenhol körbevitték. Kivétel persze a Griffendél klubhelyisége, de ott túl sokan vannak ilyenkor.
Tehát akkor maradt a Roxfort udvara, a tó és a Tiltott Rengeteg. És bármilyen szörnyű volt is a gondolat, Dahlia tartott tőle, hogy utóbbiról van szó. Egy hét alatt már megtudta, hogy a Tiltott Rengeteg nem véletlenül tiltott a diákoknak. Tele van mindenféle kevésbé vagy kifejezetten veszélyes lénnyel, amelyekkel még egy felnőtt varázsló vagy boszorkány sem szívesen találkozna szembe, nemhogy egy mugli családból jött elsős!
Ezért is volt nagy Dahlia meglepetése, amikor James a kastély felé indult el. Dahlia először nem is indult el utána.
James visszafordult:
– Na, mi az, mégis megijedtél?
– Nem, de...
– De?
– Nem a Tiltott Rengetegbe megyünk? – kérdezte meg Dahlia. Mindig szerette inkább kimondani a dolgokat. Elég büszke volt ahhoz, hogy ne zavarja, ha valaki hülyének nézi. Ő tudta, hogy nem volt az, és ezt mindig be is bizonyította. Ráadásul hitt benne, hogy jobb kimondani a legőrültebb gondolatot is, mint magában tartani, hogy aztán később megbánja. Egész életét így élte le, és ezen az elven még a Roxfort kedvéért sem változtat.
– Miért mennénk a Rengetegbe? – kérdezte értetlenül Lily, és vele együtt egyik bátyja is megszólalt.
– A Tiltott Rengetegbe? – vonta fel a szemöldökét James, és újabb vigyor jelent meg az arcán. – Ez egyre érdekesebb lesz!
– James, hagyd már! – szólt rá Albus.
– Nem én találtam ki! – tartotta fel az említett védekezőn két kezét. – De kezdem azt hinni, valami durvábbat is kitalálhattam volna a mi kis vadmacskánknak.
Dahlia imádta és utálta a vigyort, amit most is James arcán látott. A fiú barna szeme ilyenkor komiszan csillogott, és ez és a levakarhatatlan vigyor megváltoztatta James egész kisugárzását.
– Akkor nem a Tiltott Rengetegben van a beavatás? – kérdezte Dahlia megkönnyebbülten.
– Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, összehozhatunk valamit, de attól még nem úszod meg az én próbámat sem.
– James, elég lesz már! Induljunk el inkább! Dahlia, te pedig ne figyelj rá! Kell pár év mire az ember megszokja, hogy egy dilissel kell együtt élnie, de nem lehetetlen.
James elővette a nadrágja hátsó zsebéből a pálcáját, és mintha valami mutatvány lenne, pörgetni kezdte az ujjai között.
– Biztos, hogy kekeckedni akarsz az idősebbel? – James vigyora eltűnt, de a szeme még mindig vidáman csillogott, Dahlia ebből tudta, hogy esze ágában sincs megátkoznia az öccsét.
– Kérdezi ezt tőlem az, aki a farzsebében hordja a pálcáját? Soha nem figyeltél oda Apára? Egy nap még lerobbantod a feneked.
– Egy nap lerobbantom a te feneked, Al!
Lily a szemét forgatta, és odahajolt Dahliához.
– Nem akarlak sürgetni, de minél hamarabb indulunk, annál hamarabb abbahagyják. Hidd el nekem, képesek még órákig folytatni.
Habár Dahlia nem szívesen sürgette a próbatételt, bólintott.
– Indulás, fiúk!
– Igenis, húgi!
James nagyon elemében érezte magát, és Dahliának nagyon kellett igyekeznie, hogy ezzel egyenes arányban az ő önbizalma ne csökkenjen.
Azzal próbálta tartani magában a lelket, hogy Albus és Lily már túlélték a próbát, és nincs semmi bajuk. És nagyon remélte, hogy Lily nem hagyná, hogy James rákényszerítse valami őrültségre. Afelől nem volt semmi kétsége, hogy a legidősebb Potter nem akar neki szándékosan ártani, de egy hét alatt már rájött, hogy Jamesnél elég széles a határ, ha csínytevésekről van szó.
Miközben a kastély felé sétáltak, hirtelen megjelent Hugo, nyakában a fényképezőgéppel. Nem fordult meg, hanem tolatni kezdett visszafelé.
– Bocsi a késésért. Alig tudtam bejutni a házba, de aztán szerencsére egy végzős rájött a megoldásra.
Aztán Hugo észrevette a Dahlia arcán tükröződő feszültséget, James vidámságát és elszántságát.
– Miről maradtam le? – kérdezte, miközben ő is megfordult, hogy menetirányban haladhasson.
– James megint elérte, amit akart. Mint mindig – felelte neki Al.
– Azaz hivatalosan is Potterré avatjuk Dahliát.
– És Lia ebbe belement?
– Igen, belementem. És én is itt vagyok. – Dahliát semmi sem idegesítette jobban, mint ha valaki úgy beszél róla, mintha ott se lenne. Elég sokszor kellett ezt elviselnie a szüleitől és Marge nénitől, és a Roxfortban végképp nem volt rá szüksége.
– De tudod, mit vállalsz? – fordult most már Dahliához a fiú.
– Nem, de menni fog. Megcsinálom.
– Te tudod – sóhajtotta Hugo. – Elkísérlek.
– Belépés csak Pottereknek, bocs. Ezek a szabályok.
– Én is megyek – kötötte az ebet a karóhoz Hugo, és nem érdekelte, mit mond James.
– Te tudod. De te akkor is Weasley maradsz.
– Jó nekem így, köszi.
– Elég furán is hangzana, hogy Hugo Potter – jegyezte meg Lily, hogy leállítsa őket.
– Miért? Majdnem olyan, mint a Harry Potter.
Lily sikerrel leállította Jamest, és véget vetett a vitának. Innentől kezdve a kastélyig James meg sem szólalt, csak Lily, Hugo és Albus viccelődtek tovább.
– Siessünk. Oda kell érnünk öt percen belül. Addigra ígértem a belépőnket.
– Ígérted? Kinek?
James nem felelt, csak töretlenül ment a lépcsők felé. Aztán egyszer csak megállt egy terem előtt a másodikon, aminek az ajtaja zárva volt.
Lily Dahliához fordult. – Nézz ide! – Aztán átfésülte a haját az ujjaival, és megcsipkedte az arcát.
– Jól van, csinos vagy – mosolygott.
Csinos, de minek! Talán van valami varázslény, ami csak a csinos lányokkal hajlandó harcolni?
– Felkészültél? – kérdezte James megint magára öltve a vigyorát, és amikor Dahlia bólintott, kitárta az ajtót, és intett Dahliának, hogy induljon.
Amikor a lány belépett, egyszerre több dolog történt. A legfájdalmasabb sikolyorkán hangzott fel, amit Dahlia valaha hallott. Elképesztően hangos volt, fülsiketítően magas és rendkívül idegesítő.
A terem tele volt taláros diákokkal, nagyrészt nőneműekkel, de azért elvétve akadtak fiúk is. Néhányan kerek szemüveget viseltek, és akadtak olyanok, akiknek a homlokán elnagyolt villám látszott. De Dahlia csak akkor jött rá, hogy ez mit jelent, amikor észrevette a plafonról lógó óriási feliratot:
Potter Fan Klub
Még ideje sem volt eléggé elcsodálkozni, mert amikor James és Albus is beléptek mögötte az ajtón, egy csapat lány nevetgélve, és az arcát legyezve ugrándozni kezdett, aztán páran a fiúk nyakába ugrottak. Albus alig győzte lehámozni őket magukról, viszont úgy tűnt, James kifejezetten élvezi a helyzetet.
Amikor Lily belépett, az nem keltett akkora feltűnést, de azért három fiú hozzá is odament, és bátortalanul megölelték.
Dahlia Hugóra nézett, az egyetlen kívülállóra rajta kívül.
– Te tudod, mi folyik itt?
– A Potter Fan Klub a legnagyobb rajongói klub a varázsvilágban. Az országban több helyen is vannak kirendeltségeik, gyanítom, ez itt a diáktagozat.
– De mégis mit keresek én itt?
– James Potterré avatási szertartása nem abban az értelemben veszélyes, ahogy gondoltuk.
Több idejük nem volt cseverészni, mert a fiúknak sikerült hellyel-közzel lenyugtatni a rajongó lányokat, akiknek végre feltűnt, hogy két másik ember is belépett a terembe a három Potteren kívül.
Egy alacsony, fekete hajú lány közelebb lépett Hugóhoz, aztán izgatottan beszívta a levegőt.
– Te egy Weasley vagy igaz?
Dahlia pontosan tudta, miről ismerték fel néhány pillanat alatt. A legtöbb Weasley – Billék és George-ék gyerekeit kivéve – vörös üstökkel dicsekedhettek. És talán mindenki közül a legvörösebb haja pont Hugónak volt, és ez még kiegészült néhány csinos szeplővel is az arcán.
– Hugo vagy, igaz? – lépett előrébb egy másik, rövid barna hajú lány is. – Minden Weasleyt ismerek. A nagy Harry Potter segítőinek leszármazottja vagy. Erre nagyon büszke lehetsz. – Ezt olyan áhítattal mondta, mint valami megszállott. Dahlia kezdte azt gondolni, hogy valóban az is. James egy megszállottakkal teli terembe hozta.
Hugo mélyen elpirult, és segítségért könyörögve nézett Dahliára. De a lánynak ötlete sem volt, hogy mit tehetne a fiú. Az egy dolog, hogy hozzá volt szokva, hogy a szépségét dicsérik, de azért az, hogy Hugónak rajongói vannak, minden tapasztalatán túltett.
– De ki vagy te? És miért vagy itt? – kérdezte egy vékonyka fiú.
– Ő itt a díszvendég, akit ígértem – lépett James oda Dahliához, és átvetette a karját Dahlia vállán, így is közelebb húzva a tömeghez. Ez sok lánynak nem tetszett, irigy pillantásokkal méregették őt, de a lánynak nem volt ereje elhúzódni tőle. – Hadd mutassam be Dahlia Dursleyt!
A tömegben mindenki rögtön sutyorogni kezdett, ami egyben már hangzavar volt.
– Dursley?
– Az a Dursley?
Dahliának még sikerült elcsípnie a szóáradatból a mugli és a gardrób szavakat, mielőtt James intett nekik, hogy hallgassanak el. És Dahlia meglepetésére a tömeg el is hallgatott. James csak felemelte a kezét, és rögtön olyan néma csend lett, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. Mint valami szekta – gondolta Dahlia.
– Igen, az a Dursley. Dahlia az unokatestvérünk.
– Szent szalmaszál, egy Dursley – kiáltotta valaki a tömeg közepéről, ezért Dahlia nem látta őt.
– De Dursleyék a legmegátalkodottabb muglik, akiket valaha hátán hordott a Föld, nem? Mit keres itt a lányuk?
– Szilvaképű Dursleyék? Akik a világ legnagyobb varázslóját képesek voltak a lépcső alatti gardróbba zárni?
Ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallott Dahlia, és nem tehetett róla, de kezdett nagyon dühbe gurulni. Az egy dolog, ha ő haragszik a szüleire. Van rá oka, és igen, azt is nehezen tudta megbocsátani nekik, amit a múltban tettek. Na de hogy az ő saját füle hallatára szidalmazzák őket olyanok, akik még életükben nem találkoztak velük, az túlzás volt!
Sejtette, hogy ami kirobbanni készült belőle, nem élete legjobb bemutatkozása lesz, de nem bírta magában tartani.
– A szüleim muglik. És lehet, hogy nem szentek, de semmi jogotok, hogy ilyeneket mondjatok róluk! – Dahlia érezte, hogy melegszik az arca, és kezdett attól tartani, hogy örökölte apjától a lilulást.
Még folytatta volna, de úgy tűnt, a tömeg már ennyiből is értett. Néhány pillanatig tátott szájjal meredtek a lányra, aztán tapsolni kezdtek.
– Mondtam, hogy Potter. – James melle úgy dagadt a büszkeségtől, mintha csak ő teremtette volna Dahliát. – Dahlia Potter!
This entry was posted
on 2012. április 14., szombat
at szombat, április 14, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
