Az utóbbi két-három fejezettel
kapcsolatban elég sok kérdést kaptam. Nem mind ugyanazt
kérdeztétek, de mindegyik kérdés középpontjában Vernon halála
állt. Arra gondoltam, hogy szentelek neki egy külön posztot, és
megírom, hogy miért döntöttem úgy, hogy megölöm Vernont, hogy
a történet melyik pontján jutottam erre a döntésre, hogy van-e
szerepe Vernon halálának, hogy mennyi a leírt dolgokban az, amit
saját élményeimből merítettem. Tehát alapjáraton a
gondolataimat és a válaszaimat Vernon halálával kapcsolatosan.
Ezért ezt a posztot most nem is fogom kérdések szerint tördelni,
remélem, azért még lesztek néhányan, akik rászánjátok
magatokat, hogy belevágjatok ebbe a gondolat- és szótengerbe.
Először is elmondanám, hogy nem
azért öltem meg Vernont, mert meghalt Richard Griffiths, a színész,
aki a filmekben Vernon bácsit játszotta. Ez a sors egy furcsa
egybeesése, és bizonyos szempontból örülök is, hogy pont így
jött ki, talán ekképpen méltón búcsúztam a színésztől, aki
számomra tökéletesen hozta a karaktert a filmekben.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már
az EDR elején tudtam, hogy a történet egy bizonyos pontján Vernon
Dursley meg fog halni. Sok mindent tudtam már akkor is. Hogy Dahlia
akaratos lesz, de nem gonosz, hogy Hugo cuki, és igen, tudtam a
vélaságáról is, és azt is tudom az elejétől kezdve, hogy kivel
fog összejönni, már ha... :P (Ez egy olyan kérdés, ami gyakran
felmerül, és szeretném hangsúlyozni, hogy nem befolyásol, mit
írtok. Dahlia sorsa már régen elrendeltetett. :D)
Ezzel szemben azt például nem tudtam
az elejétől, hogy meg fogom ölni Vernont. Mégis, ahogy haladt
előre a történet, egyre inkább éreztem, hogy meg fog történni.
Nem azért, mert személy szerint nem szeretem, néhány jelenetét
kifejezetten szerettem írni. Viszont sokkal több okot tudtam
felsorolni a halála mellett, mint ellene.
Először is, a logikus ok: Vernon öreg
volt, nem is kicsit. Nem mondhatni, hogy túlságosan egészségesen
élt volna, és a stressz is megtette a hatását. Senki sem
halhatatlan, még akkor sem, ha Rowling alkotta, és a muglik –
mint azt tudjuk – rövidebb ideig is élnek, mint a varázslók és
boszorkányok. (Már ha természetes halálról beszélünk persze.)
A legtöbb Rowling szereplőt megtartottam, viszont ők sem élhetnek
örökké.
Másodszor, lesz szerepe a történetben
is. (Erre vonatkozóan volt egy kérdés.) Igen, Vernon halála nem
csak azért történt, hogy húzzam a sztorit. Egy ember halála
meglepő változásokat indíthat el, negatív és pozitív
változásokat egyaránt. Egyelőre erről nem szeretnék többet
mondani, majd ki fog derülni az elkövetkező fejezetekből.
Dahliának találkoznia kellett a
halállal. Lehetséges, hogy ez furcsán hangzik, de ehhez tartom
magam. Hiszem, hogy egy hősnek ismernie kell a kockázatokat ahhoz,
hogy tudja, mit hajlandó feláldozni egy csatában, mert különben
nem tudja, mit tesz kockára. Most kicsit tekintsünk el a Harry
Pottertől, és akármelyik másik fantasy történetet nézzük meg!
Mielőtt a hős elindul a kalandján, és szembenéz a sorsával,
tudnia kell, milyen valakit elveszíteni. Katniss elvesztette az
édesapját, mielőtt az arénába indult... Eragon árva volt, és
aztán végignézte Garrow halálát, majd szépen sorban még
sokakét, többek között Bromét, mielőtt megvívta az első könyv
végén az igazán nagy csatát. Frodo látta meghalni Boromirt,
aztán Gandalfot. Sorolhatnám még nagyon hosszan, mindenesetre a
hősök útjuk során okkal néznek szembe a halállal. Tudniuk kell,
hogy az életüket kockáztatják, és ezt át is kell érezniük.
Dahliát nem szeretném egyik fent
említett főhőshöz sem hasonlítani, mert soha nem az volt a
célom, hogy valami világot megváltoztató óriási csatát
alkossak, ami alapjaiban megrengeti a varázslóvilágot. Nem minden
generációban létezhet egy Voldemort és egy Harry, akiknek a
döntései az egész világ sorsát meghatározzák. Dahliának is
szembe kell néznie a maga gonoszával, nem szeretném kisebbíteni
az érdemeit, és nem szeretném lelőni a Végzősök bonyodalmát.
Mindenesetre Dahlia még nem veszített el senkit. Él a családja,
élnek a barátai, még egy háziállata sem halt meg soha. Nézett
szembe veszéllyel, de a halállal még soha. Egészen addig, amíg
Vernon meg nem halt. Az édesapja halálával, még ha természetes
volt is, megtanulta, milyen elveszíteni valakit, és felfogta, hogy
onnan nincs visszaút.
Emellett Dahliának nem csak hősként,
hanem emberként is találkoznia kellett ezzel. Valahogy úgy
éreztem, ez fontos mérföldkő lesz Dahlia felnőtté válásának
útján, és ezt jelenleg is így érzem. Megváltoztatja az embert,
amikor elveszít valakit, akit szeret, főleg ha először történik
meg. Dahliának meg kellett ezt tapasztalnia.
Nem mondom, hogy a kapcsolatrendszerét
alapjaiban változtatja meg, mert nem. De ilyenkor felértékelődik,
hogy ki van az ember mellett, ki az, akire támaszkodhat, ki az, aki
képes még az ilyen pillanatokban is megmosolyogtatni, és kinek a
jelenléte nyújt vigaszt. Az elmúlt néhány fejezetben olyan
dolgok történtek, Vernon halálával kapcsolatban és azon kívül
is, amelyek nagyon fontos szerepet játszanak majd Dahlia
történetének végén, rengeteg kulcsot rejtettem el a történet
lezárásával kapcsolatban. Némelyik talán egyértelműbb, mint a
többi, de igazából szerintem ezek akkor nyernek majd értelmet, ha
már tudjuk, mi lesz a vége...
Az is egyértelmű szerintem, hogy
imádom a Harry Potter könyveket. Ha nem így lenne, nyilván nem
írnék HP fanfictionöket sem. És az eredeti sorozat egyik nagy
üzenete a számomra az, hogy hogyan dolgozzuk fel a halált. Hogy
hogyan lehet gyászolni, hogyan törődsz bele abba, ha elveszítesz
valakit, és hogyan dolgozod fel a tudatot, hogy előbb-utóbb
mindenki – te is – meghalsz. És legfőképp, hogy hogyan élsz
mégis tovább a halál után, átvitt és szó szerinti értelemben
is. Az egyik legnagyobb és legzseniálisabb dolognak azt tartom a
Harry Potter sorozatban, hogy Rowling ezt az üzenetet képes volt
egy gyerekkönyvben, teljesen befogadható módon átadni.
A közelébe sem érhetek annak, amit
Rowling csinált, de mindig igyekeztem hű maradni hozzá, amennyire
lehetséges. És számomra ehhez a hűséghez hozzátartozik az is,
hogy valamilyen formában ezt az üzenetet is visszahozzam. Nem
feltétlenül csak Vernon halálán keresztül, de ez is a gyász
egyik fajtája, még ha mi, olvasók, nem is éljük meg feltétlen
akkora tragédiaként, mintha mondjuk James halt volna meg. (És itt
jegyezném meg, hogy amit említettem, hogy lesz halál az EVDR-ben,
nem Vernonra gondoltam.)
És a legvégén szeretnék reagálni
az arra vonatkozó kérdésekre, hogy saját tapasztalatból írtam-e
meg azokat a részeket, amelyekben Dahlia gyászol. A válasz: igen
és nem.
Körülbelül két hónappal voltam
fiatalabb Dahliánál, amikor elveszítettem az édesapámat, egy
hónappal a 17. születésnapom előtt. Valószínűleg ebből is
fakad az, hogy szeretek halálról és gyászról írni, nem tudom.
Szerintem valahogy akkoriban kezdtem el igazán lelkesen írni. De
nem ez volt az oka annak, amiért úgy döntöttem, hogy Vernon meg
fog halni. Nem a saját életemet vetítettem ki a történetre, már
csak azért sem, mert Dahlia nem én vagyok. Dahlia nem is
különbözhetne jobban tőlem, és a legtöbb helyzetben nem úgy
cselekszik, ahogy én tenném.
Épp ezért nem teljesen úgy gyászol,
ahogyan én. Az én helyzetem persze nagyon más volt, de nem úgy
birkóztam meg a gyásszal, ahogyan Dahlia teszi. Dahlia a magányt
választja, bezárkózik, és a gondolataiba merül. Én nem ilyen
voltam. Másnap iskolába mentem, mindent ugyanúgy csináltam, mint
előtte, és ott voltak velem a barátaim, és még nevettem is. Ez
valószínűleg furcsán hangozhat, de nem azért volt, mert nem
szerettem az édesapámat, és nem voltam szomorú. Egyszerűen
csak... A gyászt átélni – és itt most közeli családtag, barát
elvesztésére gondolok –, nem olyan, mint amilyennek az ember a
könyvek alapján elképzeli. Egyrészről sokkal rosszabb,
másrészről viszont az élet megy tovább, még ha ez szörnyen is
hangzik.
Szóval Dahliához visszakanyarodva, ő
nem teljesen úgy gyászol, mint én. De vannak hasonlóságok
aközött, amit ő átél, ami neki eszébe jut, és a között, ami
az én fejemben járt azokban az időkben. A szinte első
cselekedetem, amikor megtudtam, az volt, hogy a szobámba vonultam
fekete ruhát keresni, mint ahogyan Dahlia is tette. Soha nem
hallottam édesapámat énekelni, mint ahogyan Dahlia sem.
Tehát igen, mondhatni, hogy saját
tapasztalatból írtam, de mégsem. Mert Dahlia más ember, mások a
körülményei, ezért nyilvánvalóan máshogyan néz szembe az élet
nehézségeivel is. De mivel minden szereplő kicsit belőlem is
fakad, Dahlia gyásza is.
This entry was posted
on 2013. június 7., péntek
at péntek, június 07, 2013
and is filed under
Egy végzős Dursley Roxfortban (extrák)
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
