Bogar Bárd elveszett meséi
A mágus és a vendégség áldása
Élt egyszer egy mágus, akinél nagyobb hatalommal bírót még nem látott a világ. A varázsló nagy kósza hírében állt, egész éveket vándorolt végig anélkül, hogy hazatért volna.
Történt egyszer, hogy bármekkora erővel keresett is egy faluban szállást valami fogadóban, sehol nem talált szabad szobát. Így hát úgy döntött, megpróbál segítséget kérni az emberektől. Egész életét annak szentelte, hogy varázstudományával a rászorulókon segített: betegeket gyógyított, szegényeknek varázsolta szebbé az otthonát, ifjú házasoknak épített házat. Gondolta, most az egyszer rajta is segíthet valaki.
Amikor egy ódon kúria mellett sétált el, és megérezte, hogy a házat varázslat lengi körül, azonnal a hatalmas, bronz kopogtató felé indult, és bezörgetett. Egy inas nyitott neki ajtót, de amint meglátta, arcán rögtön undor tükröződött. Megtévesztette a varázsló szegényes küllemes, kopott gúnyája és az út porától koszos süvege.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte lenézően.
- Szállást keresek éjszakára. Bármi megteszi, egy kis sarok és egy vékony derékalj...
- Szólok a gazdámnak – felelte, de arckifejezéséből látszott, hogy mérges, amiért ilyen felesleges dolog miatt kell fáradnia.
A varázsló tíz percig álldogált az ajtóban, mire az inas visszatért.
- Sajnálom, nem segíthetünk. Próbálja esetleg a szegényházban – mondta, és mielőtt a varázsló elmondhatta volna, hogy természetesen bőségesen meghálálná a szívességet, becsapta előtte az épület óriási, díszes ajtaját.
Öt perc sem telt el, mire a mágus újabb varázslócsaládra bukkant a faluban. Ezek valamivel kisebb házban éltek, de azért ez is elég nagy volt. Látszott rajta, hogy jól élnek a benne lakók, bár azt azért gyanította a varázsló, hogy itt nem inas fog ajtót nyitni.
Ide is bezörgetett, és néhány pillanattal később egy férfi ki is nyitotta neki az ajtót, és várakozón nézett a mágusra.
- Szállást keresnék éjszakára. Bármi megteszi, egy kis sarok és egy vékony derékalj...
A férfi mogorván felhördült, és kemény hangon megszólalt:
- Ez nem valami fogadó – dörögte, és ő is becsapta előtte az ajtót.
A mágus egyre reményvesztettebb lett, hogy akad a faluban olyan ház, ahol befogadják. Az összes varázslócsaládot végigjárta, gazdagabbat és kevésbé módosat, de segíteni senki nem akart neki.
Miközben éjszakai szállás után kutatott, a sötétség is leereszkedett, és csöpögni kezdett az eső. A mágusnak egyre kevesebb reménye volt arra, hogy meghúzhatja magát valahol.
Végül a falu határában megpillantott egy szegényes, düledező házikót, aminek minden fala másfelé dőlt, néhány ablakon pedig már ki-be fútt a szél. A házban lakók között nem érzékelt varázslatot, azonban ez volt az utolsó reménye, így ide is bekopogtatott.
Egy asszonyság nyitott ajtót, kezében egy csecsemővel. Hasa is domborodott, következő gyermekét várta. Foltozott ruhát viselt, kontyából pedig itt-ott kilógott egy kósza szál.
- Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Éjszakára keresek szállást. Nem zavarnék, csak szeretnék felmelegedni, és meghúzni magam egy sarokban.
- Jöjjön csak be, és üljön le a tűz mellé. Biztosan átfagyott ebben az esőben!
A mágus először el sem akarta hinni, hogy végül valaki mégis befogadta. Belépett a házikóba, és leereszkedett a kandalló mellé. A ház belülről még kisebb volt, mint amilyennek kívülről képzelte. Egyetlen apró helyiség volt az egész, az asztalnál pedig még három másik gyerek ücsörgött.
- Épp most főztem vacsorát, csatlakozna hozzánk? Ahol ötnek jut, hatnak is akad.
A varázsló el sem akarta hinni, hogy ez az asszony ilyen figyelmes. Leült hát ő is az asztalhoz, és hagyta, hogy az asszony felszolgálja neki a finom levest.
- És a férje hol van, ha nem vagyok túl tolakodó? - kérdezte, mert nem értette, hogy a négy szép gyermek édesapja vajon miért nem jött vacsorázni.
- Az uramat két hónapja vitte el valami betegség – felelte az asszony, és erre az összes gyerek egyszerre szomorodott el, a csecsemő pedig - bár valószínűleg nem értette, miről folyik a tárgyalás - megérezhette a hirtelen hangulatváltozást, mert abban a pillanatban sírni kezdett. - De hagyott nekem még egy utolsó ajándékot – simított végig pocakján gyengéden és szeretetteljesen.
A varázsló ezután próbálta vidámabb témák felé terelni a beszélgetést, és ez sikerült is neki. Már nagyon régen nevetett annyit, mint akkor. Amikor pedig már éjfél felé közeledett az idő, az asszonyság finoman a tudtára adta, hogy ideje lefeküdni, mert a gyerekeknek aludni kell.
A varázslónak megvetette az egyik ágyat – ő sejtette, hogy a legszebb ágyneműjével -, ő maga pedig a gyerekek mellé feküdt a másikba. A mágus hiába kérlelte, hogy ne adja át neki a saját ágyát, mert ő elalszik a földön is, az asszonyság nem engedett.
- Csak nem fogok egy ilyen kedves vendégnek a földre megágyazni? Annyira azért még nem vagyunk szegények.
Ezután jó éjt kívánt a varázslónak, minden gyermekének adott egy cuppanós puszit, és eldúdolt nekik egy altatót. A mágus ennek az altatónak a dallamára merült álomba.
Amikor felébredt, az asszonyság és a gyerekek még az igazak álmát aludták. Hosszan nézte őket, látta, ahogy a gyerekek szeme alatt álmok úszkálnak, és nézte, ahogyan az anya alvás közben is szeretetteljesen átkarolja őket.
- Miért van az, hogy ezeknek a mugliknak ilyen kevés jutott, amikor többet érdemelnének, mint bármelyik varázsló ebben a faluban? - kérdezte magától. - Miért ne kaphatnának ők is abból, amit a Sors nekem megadott?
És abban a pillanatban döntő lépésre szánta el magát.
Akkor ott, amikor a hajnal első sugarai beszöktek a törött ablakokon, a mágus lemondott mágiájának egy részéről, hogy az asszony gyermekének adja. Nehéz varázslat volt, és még senki sem használta előtte. De ő eltökélt volt, és kitartó. Biztos volt benne, hogy helyesen cselekszik, mert mélyen belül érezte, hogy bár az asszony nem született boszorkánynak, és gyermeke is varázstalan lenne, százszor jobban kiérdemelték a mágia használatának képességét, mint a gazdag, aranyvérű családok.
Nem is sejtette, hogy ezzel a lépéssel mit indított el. Mert abban a pillanatban, amikor a varázslatos gyermek megszületett, a világ különböző pontjain mugli családok csecsemőinek százai kapták meg az áldást, amit a varázsló adott, örökre átírva ezzel a varázslók és boszorkányok történetét.
This entry was posted
on 2011. augusztus 25., csütörtök
at csütörtök, augusztus 25, 2011
and is filed under
Mesék
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
