5. fejezet
Feltört pecsét


– Hogy mi vagyok? – kérdezte Dahlia felindultan.

– Boszorkány – erősítette meg Neville, amit Harry mondott. – Természetesen a szó legjobb értelmében.

Dahlia már kezdte érteni, miért viselkedtek a szülei olyan furcsán, ha unokatestvérének neve szóba került. Nem bűnöző. Őrült! Biztosan azért nem látta ennyi ideig, mert valami távoli diliházban volt bezárva. Ez megmagyarázná a különleges édességeket is! Ha valahol messze volt, ismeretlen csokikat és cukrokat tudott küldeni.

– Én nem vagyok boszorkány! – kiáltotta, és anyjához fordult. – Miért nem mondtátok meg, hogy őrült? Ha belegondolok mennyi ajándékot fogadtam el tőle….

– Nem vagyok őrült – kapcsolódott be újra Harry. Ahogy Dahlia újra ránézett, mégsem látta elmebetegnek. Nyugodtnak tűnt és kiegyensúlyozottnak. A ruházata is rendezettnek tűnt, a pólóját valószínűleg még ki is vasalták. Egyedül a haja volt kócos egy kissé, de ez illett hozzá. Bár ez persze még nem feltétlen jelentette, hogy nem őrült. Már sokszor hallotta a csendes bolond kifejezést. Vagy az is lehet, hogy olyan fajta, aki egészen addig a pillanatig teljesen normálisnak tűnik, amíg a torkodnak nem szegez egy kést, vagy pisztollyal nem fenyeget.

De talán mégsem kell ilyen radikális dolgokra gondolnia.

– Akkor hazudik.

Harry erre csak finoman megrázta a fejét, és féloldalas mosolygott.

– Kandi kamera?

Neville erre értetlenül nézett, mintha nem értené, mit is jelent ez a kifejezés. Harry nyilván értette, vagy nem nem is érdekelte, hogy mit jelenthet, mert a megjegyzést figyelmen kívül hagyva megszólalt.

– Dahlia, te boszorkány vagy. Mi pedig – itt a másik férfi felé intett – varázslók.

Annyira nyugodtnak tűnt. Úgy beszélt, mintha amit mondana magától értetődő lenne, nem valami légből kapott marhaság. Sőt, ami azt illeti, kifejezetten komoly benyomást keltett.

– Tudom, mit érzel – folytatta. – Annak idején én is ugyanígy voltam. Sőt, ha figyelembe vesszük Hagrid termetét az egész még ijesztőbbnek tűnik – mosolygott. – Nem vagy képes furcsa dolgokra? Olyan dolgokra, amikre mások nem? Gondolkodj! Nem tettél még soha olyasmit, amire nem volt magyarázat?

Dahlia ezt nem tagadhatta. Az első kép, ami az eszébe jutott, a kötéltáncos volt. Meg akarta menteni, és pont amikor kinyújtotta a kezét, és erre gondolt, a lány megmenekült. De nem ez volt az első eset, hogy valamire nem talált magyarázatot.

Még kislány volt, amikor a szülinapjára megkapta azt a Barbie babát, amire annyira vágyott. Hosszú, szőke haja volt, egészen a fenekéig ért. Bokájáig aláhulló, kék-rózsaszín selyem estélyit viselt, amit csillogó kövek díszítettek. A hátából pedig két tündérszárny állt ki, amelyek még a köveknél is szebben tündököltek. A valaha készült legszebb baba volt. Ám egyik nap fodrászosat akart játszani, és pont azt a Barbie-t szemelte ki. Végül úgy összecsomózta a haját, hogy Petúniának le kellett vágnia az egész leomló arany zuhatagot. Egészen a válláig. Dahlia a teljes éjszakát végigsírta, magához ölelte a babát, és csak arra tudott gondolni, bárcsak visszanöveszthetné. Szinte fizikai fájdalmat okozott neki a tudat, hogy ő tehet a baba megcsonkításáról, és esküdözött, hogy ha visszacsinálhatná, soha többet nem tenne semmi hasonlót. Órákon keresztül sírt hát, mintha minden egyes levágott hajszálért ezer könnycseppel akarna fizetni. Valamikor azonban mégis elaludhatott, mert amikor reggel felébredt, Barbie-nak újra sima, hosszú hajkoronája volt. Nem talált rá magyarázatot, csak arra tudott gondolni, hogy imái meghallgattattak.

Aztán más is eszébe jutott. Az a nap, amikor megjelent az első pattanása. Reggel korán kelt, mert este nem tudta eldönteni, melyik ruháját vegye fel. De amikor fogat mosott, észrevette a tükörben azt a förtelmet, és teljesen elszörnyedt. Egyetlen éjszaka leforgása alatt ronda lett, vörös dudor csúfította el csodálatos arcát. Petúnia hiába próbálta eltakarni alapozóval a kiadós hiszti után, amikor is Dahlia kijelentette, hogy így nem hajlandó iskolába menni, nem sikerült eltüntetni. Édesanyja viszont nem engedte, hogy ellógja a napot. A lány ezt alig akarta elhinni. Mindent bevetett, hogy barátai elől elrejthesse a förtelmet, azaz hogy ne kelljen iskolába mennie. Az összes praktikát: hisztizett, sikítozott, toporzékolt, kiabált, de valamiért egyik sem segített. Viszont mire beért az iskolába, a pattanásnak már nyoma sem volt, így az egésszel nem is foglalkozott tovább.

Egy másik alkalom szintén az iskolához fűződött. Földrajzból írtak aznap dolgozatot, és hiába próbálta rávenni magát az este, hogy készüljön rá, egyszerűen képtelen volt. Ezt a tantárgyat utálta legjobban. Ki a fenét érdekelte, hogy a lemezek hogyan gyűrődtek, vagy hogy melyik kőzet hogyan keletkezett? Még a cseppkövek keletkezése sem tudta lekötni, pedig azokról mindenki állította, hogy gyönyörűek.

Végül pedig sorra ugrottak be a különböző esetek. Lehet, hogy a leskelődéseket is így sikerült mindig megúsznia? Soha nem hallották meg, ahogy beosont egy szobába hallgatózni, és soha nem is látták.

Ám mielőtt tovább jutott volna, fékcsikorgás szakította ki gondolataiból. Aztán pár pillanat múlva felpattant a bejárati ajtó, és egy őrjöngő Vernon rontott be.

– EZEK MEG MIT KERESNEK ITT? – üvöltötte paprikavörös arccal.

Dahliának fogalma sem volt, honnan szerzett tudomást édesapja a látogatókról, de nyilvánvaló volt, hogy amint meghallotta a hírt, rögtön idejött. Még át sem öltözött. Zöld kórházi hálóingben álldogált a szoba közepén, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja. Pedig elég vicces benyomást keltett, és hétköznapi körülmények között soha nem mutatkozott volna így. Főleg, ha a szomszédok is észrevehetik. Mellkasán még ott volt egy fehér tappancs, ami egykor az EKG-hoz tartozott, karjából pedig még kilógott egy beazonosítatlan célt szolgáló cső. A hálóing nem sokkal ért a térde alá, így mindenki láthatta puffadt, szőrös lábait, amikor pedig a lábfejéhez ért Dahlia pillantása, nyilvánvalóvá vált, hogy cipőt venni sem volt türelme.  Újra unokatestvére irányába fordult, aztán visszanézett édesapjára, és csak arra tudott gondolni, hogy ha most meg kéne mondania, melyikük szökött meg egy diliházból, biztosan az apjára tippelne.

– Én is örülök neked, Vernon bácsi – felelte higgadtan Harry. Magában mintha még derült is volna a helyzeten. Bizonyára az ő fejében is hasonló gondolatok járhattak, mint Dahliáéban. Bár biztos nem lehetett benne, a lány élt a gyanúperrel, hogy Harry sem látta még Vernont így.

Mielőtt Vernon erre valami sértéssel reagálhatott volna – fejszínéből látszott, hogy erre készült –, újabb alak lépett be a házba: a taxisofőr várta a fizetséget. Petúniában volt annyi lélekjelenlét, hogy rendezze a számlát, mielőtt még a szomszédok felfigyeltek volna valamire.

– NEM VOLT ELÉG, HOGY ANNAK IDEJÉN BEFOGADTUNK, MOST MÉG A LÁNYUNKAT IS BE AKAROD SZERVEZNI A BOLOND BANDÁDBA? - folytatta az ordítást Vernon, amint a megszeppent taxis becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

– Biztosíthatlak róla, hogy nem akarom „beszervezni”, hogy a te szavaiddal éljek. Ez nem valami szekta, bármit is gondolsz. Valaki vagy boszorkánynak születik, vagy nem. Nincs választási lehetőség.

– AZ ÉN LÁNYOMRA TE CSAK NE MONDJ ILYESMIKET! – rogyott le Vernon a fotelba, miután észrevette, hogy kedvenc kanapéját már elfoglalták. – KÍGYÓT MELENGETTÜNK A KEBLÜNKÖN!

– Azt, hogy tíz évre bezártok egy gardróbba, és eltitkoljátok előlem, hogy ki is vagyok, aztán megtűritek, hogy meghúzódjak egy sarokban, nem nevezném melengetésnek.

Szóval unokatestvére a gardróbban lakott? De hát az alig nagyobb, mint ő! Néha szeretett oda visszavonulni gondolkozni, sőt, kifejezetten szerette azt a helyet, de hogy ott éljen! Egy ablaktalan, koszos-poros kis lyukban! El se tudta képzelni.

Dahlia azonban a vita ellenére nem tudott magában nem derülni ezen az egész helyzeten. Hetek óta nem találkozott senkivel a családján kívül, most pedig az otthonuk mintha valami átjáróházzá változott volna. Idegenek jönnek és mennek, ordítoznak egy sort és őrültségeket beszélnek…. El sem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége.

Harry közben újra Dahlia irányába fordult.

– Boszorkány vagy, ez kétségtelen. Viszont, hogy az egyik legbölcsebb boszorkányt idézzem: a szüleid a legmegátalkodottabb muglik, akik valaha éltek.

– Muglik? – kérdezett vissza rögtön Dahlia, mert ez is egy olyan szó volt, amit hallott már korábban valahol. A cirkuszban! Az a Cedric nevű pasas mondta!

– Varázstalan emberek – magyarázta Neville. Időről időre próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, de érezni lehetett, hogy ez az egész már túlnőtt rajta.

– AZ ÉN LÁNYOM TELJESEN NORMÁLIS! – folytatta az ordítást Vernon.

– Igen, az. Ugyanolyan normális, mint Neville vagy én.

Harry megjegyzése, úgy tűnt, Vernon bácsi szemében a létező legnagyobb sértés volt. Feje lila színt öltött, mint a szilva, amit Petúnia híres-hírhedt szilvatortájába szokott sütni, és minden másodperccel egyre sötétebb árnyalatú lett.

– Bizonyítsd be! – kiáltotta végül Dahlia. Mindenki felé kapta a pillantását erre a mondatra. Vernon és Petúnia félelemmel bámulták, Harry mosolyogva, Neville pedig várakozón.

– Ha csak ennyi kell – mondta Harry, és Neville-lel egyszerre elővették pálcájukat. Petúnia felsikoltott, Vernon dühösen mormogott. Vernon tett egy apró kísérletet, hogy megakadályozza, amire készültek, de amint a két férfi felé fordult pálcával a kezükben, visszahanyatlott a fotelbe. Petúnia közbelépni sem mert, csak kitágult, félelemtől fényes szemekkel bámult.

– A te rokonod, Harry. Ezt inkább rád hagyom – engedte le végül Neville a pálcáját.

Harry meglendítette a sajátját Neville irányába, és hangosan azt kiáltotta:

– Capitulatus!

Vörös fény villant, Neville pálcája magasba lendült, Harry pedig kinyújtotta kezét a magasba, és elkapta a kecses ívben repülő tárgyat. Ezután nyugodtan visszaadta a pálcát gazdájának, és újra Dahliához fordult.

– Nos, megfelelt?

Dahlia egy ideig gondolkozott, majd megszólalt:

– Ez lehet akár valami olcsó trükk is!

– Ez az, Dahlia, mondd meg nekik!

– Ne is hidd el!

Mondták szülei kórusban, lányuk azonban ügyet sem vetett rájuk. Semmi másra nem koncentrált, csak a rejtély megoldására.

– Mutass valami mást! – követelte.

Harry továbbra is csak mosolygott. Újra meglendítette pálcáját, U alakot formázva vele, és most is kiáltott mellé:

– Vingardium leviosa!

Erre a szobában egyszerre több tárgy is a magasba emelkedett: a kanapé, Neville-lel együtt, az egyik szekrény, néhány fénykép, sőt még a szőnyeg is. Harry néhány pillanatig fenntartotta a varázslatot, majd hagyta, hogy a tárgyak visszaereszkedjenek a helyükre.

Ezután újra intett pálcájával a konyha irányába, ahonnan pár másodperces csörömpölés után belebegett a szobába néhány csésze, egy teáskanna, cukor- és tejtartó, kanalak és egy tálca társaságába. A tárgyak a dohányzóasztal felé úsztak, néhány pillanatig lebegtek még fölötte, majd kecsesen leereszkedtek az asztalra: először a tálca, majd a többiek sorban a tálcára.

- Ha már te nem kínáltál teával – fordult Petúniához Harry. - Még emlékszem, mennyire gyűlölöd a karikákat az asztalon, amit a csészék hagynak, szóval remélem, értékeled a tálcát. Megint intett, mire a tea kitöltötte magát a csészékbe, majd Neville-hez fordult, és megkérdezte, hogy kéri a teát – tejjel és citrommal. Odalebegtette a csészét társához, majd kinyúlt a sajátjáért, és belekortyolt.

A jelenetet Neville-en és Harry-n kívül a szobában mindenki kidülledő szemekkel nézte.

– Rajtad is kipróbálhatok valamit, ha még mindig nem hiszed! – intézte szavait újra Dahlia felé unokatestvére. A szülők újra felhördültek a félelemtől. – Csak egy csiklandozó bűbájra gondoltam – nevetett. – De azt hiszem, nem lesz rá szükség – folytatta Dahlia elképedt arcára pillantva.

Ezután Harry, mint aki jól végezte dolgát, leült.

– Mint mondtam, te boszorkány vagy.

A jelenetet újabb ajtócsukódás szakította félbe. Mindenki a nappali bejárata felé fordult, mert el sem merték képzelni, mi vagyis ki jöhet még.

De ezúttal csak Dudley érkezett meg. Először édesapját vette észre a hálóingben, és már épp készült megkérdezni, mi történt, amikor megpillantotta Harryt. Felismerés csillant a szemében, mintha már mindent értene. Unokatestvére felé sétált, és kezet nyújtott neki.

– Harry. Hát eljöttél!

A megszólított újra felállt, és megrázta a felé nyújtott kezet.

– Te vagy ma az első, aki üdvözöl, Nagy D – nevetett.

– A levelek miatt jöttél – ennél a pontnál pillantása Neville felé siklott –, vagyis jöttetek, igaz?

– A roxforti levelek ügyét Neville intézi. Én egy másik miatt jöttem – nézett Petúnia felé. – De a lényeg persze ugyanaz.

– Harry, jó is, hogy mondod! – nyúlt a zsebébe Neville, és egy sárgás borítékot húzott elő. – Ideje, hogy odaadjuk neki.

Vernon és Petúnia még egy utolsó, kétségbeesett próbát tettek, hogy megakadályozzák a levél átnyújtását, de amint megpillantották Harry pálcáját, mégis inkább visszahúzódtak.

Dahlia pedig végre megkapta a levelet, amit már hetek óta próbált megkaparintani. Az ő levelét. Remélte, hogy ebben végre válaszokat talál. Mert most minden csak úgy kavargott benne. Egyik fele elhitte, amit mondtak: hogy boszorkány. Ez a fele érezte a mágiát, ami a szobában áramlott, amióta Harryék beléptek. Ez a fele emlékezett azokra a dolgokra, amiket csinált, de nem talált rájuk magyarázatot. A másik fele viszont ezt az egészet őrültségnek tartotta. Boszorkányok és varázslók ugyanúgy nem léteznek, mint ahogy vámpírok és vérfarkasok sincsenek.

Miközben ez a két fél őrült harcot vívott a szívében és az elméjében, a boríték felé nyúlt, és elvette azt. Most is ott állt rajta a smaragdzöld címzés. Remegő kezekkel feltörte a vörös pecsétet, amivel lezárták, és izgatottan olvasni kezdett:

ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
Igazgatónő: Minerva McGalagony (Ezüst fokozatú Merlin-díjas, Feketemágia-ellenes Liga vezető tagja, Animágusok Szövetségének elnöke)

Tisztelt Dursley kisasszony!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.
Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját.
A tanév szeptember 1-jén kezdődik. Legkésőbb július 31-éig küldjön baglyot nekünk.

Tisztelettel:
Neville Longbottom
igazgatóhelyettes


Háromszor is elolvasta a levelet, és próbálta minden szavát átrágni. Boszorkány- és Varázslóképző? Ilyen létezik? Ezek szerint lehet, hogy mégis boszorkány? És mi az, hogy küldjön baglyot? Ezer és ezer kérdés jutott eszébe, de végül a legfatálisabbat tette fel közülük. Azt, amelyik a legkevésbé érdekelte, mert félt, hogy nincs még felkészülve a válaszokra.

– Neville Longbottom? Az maga? – fordult a kanapén ülő idegenhez.

– Igen, én lennék – fészkelődött, mintha kényelmetlen lenne a számára, hogy az ő neve áll a papíron.

– Maga az igazgatóhelyettes?

– Hát, igen. Én vagyok. De csak idéntől.

– És mi az, hogy küldjek baglyot?

Ezúttal Harry válaszolt.

– A varázsvilágban a baglyok szállítják a postát. Hasonló módon, mint a mugliknál régen a postagalambok. De ezzel nem kell törődnöd. Majd én elintézem.

– NEM INTÉZEL EL SEMMIT! – pattant fel Vernon. – DAHLIA NEM MEGY SEHOVA!

– Nem akadályozhatod meg, ahogy az én esetemben sem tehetted. Dahlia boszorkány, és tanulnia kell.

– HOGY TE MILYEN ŐRÜLTSÉGEKET CSINÁLSZ, AZ A TE DOLGOD, DE AZ ÉN LÁNYOMAT NEM FOGJÁK FELROBBANTANI!

– Bármilyen meglepő ez számodra, Vernon bácsi, nem az a hobbink, hogy mindent, ami a közelünkbe kerül, felrobbantunk… Van amit csak felgyújtunk – nevetett Harry.

– MONDD MEG A KIRÁLYOTOKNAK, HOGY NEM ENGEDEM EL!

– Nincs királyunk.

– Miniszterük van.

Szólalt meg Harry és Petúnia egyszerre. Mindenki a nő felé kapta a tekintetét döbbenetében, aki nyakát behúzva próbált úgy tenni, mintha meg sem szólalt volna.

– Engedjék meg, hogy én is beleszóljak a vitába!

– MAGA MEG SE SZÓLALJON! SŐT, NYOMATÉKOSAN FELSZÓLÍTOM, HOGY TŰNJÖN EL A HÁZAMBÓL!

- Apa, próbálj lenyugodni egy kicsit – szólt Dudley, de nem úgy tűnt, bármit is használt volna.

- Én vagyok a családfő Dudley, nekem kell megóvnom ezektől a lányomat. Ebbe ne szólj bele!

Harry ezt már nem bírta tovább. Ismerte a Dursley családot, hiszen köztük nőtt fel. Ezek soha nem fogják önként hagyni, hogy előadják az észérveket. Egy pálcasuhintással elnémította Dahlia szüleit, majd Neville-hez fordult.

– Most már mondhatod. Nem fognak közbeszólni – Szavait Vernon és Petúnia kétségbeesett nyögései kísérték. Próbáltak megszólalni, de nem sikerült nekik. Mintha elment volna a hangjuk. – Közönséges némítóbűbáj – mondta Harry nyugodtan Dahliának. – De bármilyen csábító is, hogy így hagyjam őket, nem kell aggódnod. Amint elmondjuk, amit akarunk, visszakapják a hangjukat.

Neville meglepetten meredt Harryre, de mégis nekikezdett:

– Súlyos problémákat okozhat, ha a lányuk nem tanulja meg kontrollálni a képességeit – fordult a szülőkhöz. – Akkor tényleg van rá esély, hogy felrobbantja a házat. Vagy egyik nap haragjában véletlenül megöl valakit. Azon nem tudnak változtatni, aminek született. De ha megtanulja használni az erejét, akkor teljesen normális életet élhet. Akár mugli életet is, ha úgy dönt – tette hozzá még halkabban.

– Ha nem akarják, nem muszáj a Roxfortba járatniuk – erre mintha felcsillant volna a szülők szeme. – De az összes többi iskola másik országban van. És azt hiszem, elfogultság nélkül mondhatom, hogy a Roxfort a létező legjobb választás. Nagy varázslók kerültek már ki tőlünk, és vigyázunk a diákjainkra. A Roxfort a legbiztonságosabb hely a világon, ezt bizton állíthatom. És a közösségi élet is nagyon jó. Örök barátságok szövődnek az ódon falak között – ennél a megjegyzésénél Harryre sandított, és elmosolyodott. Amikor azonban visszafordult a Dursley szülők felé, félelem csillogott a szemükben. Mintha annak a lehetősége, hogy lányuk barátokat talál azon a helyen, a legnagyobb fenyegetés lett volna.

Neville kérdő tekintettel Harryhez fordult, mert nem tudta, mit tehetne még. Minden érvét bevetette, de mintha a helyzet csak egyre rosszabbá vált volna.

Végül egy halk, de határozott hang vetett véget a helyzetnek.

– Megyek – jelentette ki Dahlia, és abban a pillanatban, ahogy kimondta, már biztos volt benne, hogy jó döntést hozott.