A fűzfapálca meséje
Élt egyszer, egy távoli királyságban egy szegény legény. A legény minden napja ugyanúgy telt: reggel felkelt, megetette az állatait, lecsutakolta öreg lovát, amit még az apja hagyott rá, aztán a földekre ment dolgozni, este pedig fáradt izmokkal tért meg düledező házikójába.
A legénynek már csak vénséges vén nagyanyja élt, és mindent megtett érte, amit csak tudott. A legény még nem is élt, amikor nagyanyja volt a környék legerősebb boszorkánya. Egyetlen intésére meggyógyultak az állatok, vizet fakasztott a kiszáradt folyómederben és elkergette a tolvajokat. A falu minden lakója hozzá fordult tanácsért és segítségért.
De az asszony közben megöregedett, és bár jó kedélye megmaradt, a legény pontosan tudta, hogy nagyanyjának az minden vágya, hogy legalább életében még egyszer varázsolhasson, és megmutathassa a világnak a képességét.
Mindent megtett, hogy az öregasszony egészséges és életerős legyen, és még a legfárasztóbb napja után is szakított időt rá, hogy beszélgessen vele, történeteket mesélt neki távoli tájakról, és minden este, lefekvés előtt átölelte egyetlen élő rokonát, és hálát adott, hogy Isten őt még nem vette el tőle.
Történt egyszer, hogy a legény épp hazafelé tartott a földekről, és látta, hogy néhány suhanc az ablak alatt áll, és a nagyanyját csúfolják.
– Bolond öreglány!
– Vénebb, mint maga a falu! Még azt képzeli magáról, hogy boszorkány!
És bár a legény maga nem hitt benne, hogy a varázslat létezik, és soha nem volt tanúja, hogy a nagyanyja valóban boszorkány, mélyen a szívében érezte, hogy az öregasszony történetei igazak, éppúgy, mint azok, amiket a szüleiről mesélt neki.
Elhatározta hát, hogy minden maradék erejét abba fekteti, hogy nagyanyja visszanyerje elveszett mágikus képességeit, és ha kell, az életét áldozza azért, hogy az asszony visszaszerezze őket.
Gyógyfüveket gyűjtött, és teát főzött belőlük neki.
Fehér lepedőből készített csomót tett a párnája alá, amit előtte szenteltvízbe áztatott.
Anélkül, hogy nagyanyja észrevette volna, körbeszórta a házat rozmaringgal, és mind a négy sarkába almát tett.
Összességében minden mondát és legendát kipróbált, ami a boszorkányokról keringett a környéken.
De egyik sem használt.
A fiú kezdett kétségbeesni, és fogalma sem volt, mit tehetne még. Telihold volt, és mivel nem bírt megmaradni a házban, úgy döntött, sétálni indul, mivel a Hold fénye úgyis fényt ad, utat mutat, és nem hagyja, hogy eltévedjen.
– A Hold az istenek ajándéka a megtévedt embereknek, akik keresik az utat – mondogatta mindig a nagyanyja, és ahogyan ez a legény eszébe jutott, térde rogyott a ház előtt, és fohászkodni kezdett a saját istenéhez, a nagyanyja isteneihez és bármely hatalomhoz, ami segíthet.
A legény nagyanyja reggel későn ébredt. Még soha nem aludt olyan jól, mint azon az éjszakán. Látta, hogy unokája már elindult a munkába, mert az ágya már üres volt, és a ruhái is eltűntek. Szokásos reggeli sétájára indult, amikor észrevette, hogy a ház előtt egy hatalmas fűzfa áll. Hosszú, vékony vesszői vízesésként hullottak alá, és ahogy a szél belekapott, levelei egyszerre zizzentek, az öregasszony pedig szinte hallotta a szomorú sóhajtást, amivel a fa kiáltott: Gyere!
Az öregasszony közelebb lépett, és abban a pillanatban megcsapta a varázslat érzése. Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára érezte az édes bizsergést az ujjaiban és a füle mögött, az érzést, amit semmivel sem lehetett összekeverni.
Boldogan nyújtotta bütykös ujjait a fa felé, és tudta, mit kell tennie. Két ujja közé fogta a legszebb vesszőt, és minden erejét oda összepontosítva letörte azt. Suhintott vele, és abban a pillanatban a varázslat újra alakot öltött: a kunyhó meggyötört falai kiegyenesedtek.
A boszorkány örömmel a szívében ment be a viskóba, és alig várta, hogy visszatért adományát megmutathassa unokájának is.
Nem tudhatta, hogy a legény sohasem tér vissza. Nem tudhatta, hogy unokája teljesítette a fogadalmát, és az életét adta, hogy teljesítse nagyanyja utolsó kívánságát.
Aztán a kunyhót, aminek a levegőjében még mindig szeretet és bánat keveredett, lerombolták és a fűzfát könyörtelenül kivágták.
Aztán a kunyhót, aminek a levegőjében még mindig szeretet és bánat keveredett, lerombolták és a fűzfát könyörtelenül kivágták.
A varázspálca pedig, a legelső mind közül, évtizedekig hevert elveszetten a szegényes kunyhó romjai között, és senki sem sejtette, miben is áll igazi hatalma.
***
Ezúton is boldog születésnapot Hans Christian Andersennek, minden idők legszomorúbb meséi írójának!
This entry was posted
on 2012. április 2., hétfő
at hétfő, április 02, 2012
and is filed under
Mesék
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
