18. fejezet
Az erdőszéli kunyhó


A repülésóra végül nem sikerült olyan szörnyen, mint ahogy Dahlia elképzelte. Az első órán szerencsére csak lebegniük kellett, és legnagyobb örömére ettől még nem lett rosszul. Oliver végig árgus szemekkel figyelte, és Dahlia már nagyon közel állt hozzá, hogy elküldje a fenébe. Ha már  képes lett volna varázsolni, Oliver rég a roxforti tó mellett élné a békák átlagos életét.

– Ez nem is volt olyan rossz – jelentette ki Nara, miközben felfelé baktattak a Hollóhát tornyába.

– Mindenesetre túléltük – sóhajtotta Dahlia. – Ez is több, mint amire számítottam.

– Jaj, ne csináljátok már! Ez volt eddig a legjobb óránk.

Dahlia nem csodálkozott, hogy Hugo élvezte az órát. Mindenféle probléma nélkül lovagolta meg a saját seprűjét, és az összes mozdulatán látszott, hogy nem először csinálja. Amikor Dahlia rákérdezett, csak szégyenlősen somolygott.

– A családban volt hivatásos kviddicsjátékos is, Apa pedig őrző volt a Griffendélben.

– Akkor a véredben van, igaz?

– Nem pont erre gondoltam. Csak ha akartam volna se kerülhettem volna el, hogy megtanuljak. Főleg James cukkolása mellett.

– Milyen cukkolás?

– Mindig lejártunk kviddicsezni, és kellettem, hogy meglegyen a létszám. Amikor először kellett repülnöm, leestem a seprűről. Azóta is ezt hallgatom...

– De nem csak kényszerből kviddicsezel, nem? Látszott az arcodon, hogy élvezed. – Nara szinte már tudományos részletességgel elemezte ki, milyen volt Hugo arca repülés közben.

Dahlia gondolatai eközben teljesen elkalandoztak. Nem tehetett róla, irigyelte Hugót. Ő ide tartozott, ebbe a világba született, és ha ránéz valaki, eszébe sem jut megkérdőjelezni, hogy itt a helye. Ismeri a Roxfortot, pedig neki is ez az első napja, és olyan dolgokat tud a varázslóvilágról, amiket ő talán soha nem fog.

És bár Nara is a mugli világban nőtt fel, úgy tűnt, neki is sokkal könnyebben mennek a dolgok, mint neki. Narának legalább az édesanyja varázsló, aki mindent el tudott mesélni neki, mielőtt a Roxfortba jött. Csak ő nem tudja még mindig, hogy mire számítson.

És ha ez még nem lett volna elég, az ő szülei nemcsak hogy nem tudnak segíteni neki, hanem szabályosan az ellen vannak, hogy megtalálja a helyét. Akárhányszor lehunyta a szemét, Dahlia maga előtt látta őket, ahogy Skócia útjait róják. Vernon vezet, és szidja a skótokat, akik állítása szerint még azt is képtelenek megtanulni, hogy kell rendesen beindítani egy autót, Petunia pedig az anyósülésen görnyedezik egy térkép fölött. Talán még Dudley is velük van, és közönyösen ücsörög a hátsó ülésen, vagy – Dahlia remélte, hogy így van – próbálja lebeszélni őket arról az őrült tervről, hogy megtalálják a Roxfortot.

A lány annyira elmerült ezekben a gondolatokban, hogy észre sem vette, mikor értek fel a klubhelyiségbe. Még a belépő kérdést sem hallotta, csak arra lett figyelmes, hogy Hugo és Nara egy kék kanapén üldögélve szólongatják, mi baja.

– Semmi – sóhajtotta Dahlia lemondóan.

Nara úgy méregette, mintha olvasna a gondolataiban, Hugo pedig értetlen, de aggódó arcot vágott.

– Pedig valami biztosan van. Nekünk elmondhatod.

Dahlia még mindig hallgatott. Szerette volna elmondani nekik, de nem volt szüksége arra, hogy sajnálják. Segíteni úgysem tudnak, és különben is, ő elég erős hozzá, hogy megoldja a problémát.

– Jó. Ha nem akarod, ne mondd el. De azt hiszem, tudom, hogyan dobhatnánk fel egy kicsit.

– Nem hiszem, hogy bármi segítene.

Hugo nem szólt semmit, csak hirtelen felpattant, és kiszáguldott a klubhelyiségből.

– Szerinted hová ment? – kérdezte csodálkozva Narától Dahlia, és egy pillanatra a döbbenete és a kíváncsisága felülkerekedett a gondjai miatt érzett szorongáson.

Nara csak megvonta a vállát, mert fogalma sem volt, mit akart Hugo. Aztán úgy negyed óra múlva a fiú győzedelmes vigyorral az arcán visszatért.

– Meg is van! Indulás!

– Mégis hová? – kérdezte Dahlia és Nara egyszerre.

– Lemegyünk Hagridhoz.

Dahlia először értetlenül összevonta a szemöldökét, aztán eszébe jutott a hatalmas alak, aki a csónakokkal a Roxfortba hozta őket.

– Hagrid az az óriás? – kérdezte Dahlia, mert nem akarta elhinni, hogy ez volt Hugo nagy meglepetése, amitől azt várta, majd vidámabb lesz.

– Csak félig.

– Félig mi?

– Félig óriás – mondta a nyilvánvalót Hugo, amire a lány csodálkozó O-t formált a szájából.

– Tényleg... tényleg az?

– Amennyire tudom, igen. De nem aggódj, nagyon kedves. Szeretni fogod.

Dahlia még mindig vonakodott tőle, hogy Hugóval tartson. Neki Hagrid csak egy idegen, ráadásul lehet akármilyen kedves, a méreteitől a hideg futkosott a hátán.

– James, Albus, Loo és Lily is jönnek. Meg lehet, hogy mások is, attól függ, szóltak-e még valakinek – vetette be Hugo a végső érvet.

Dahlia még mindig nem volt benne biztos, hogy a dolog jó ötlet-e, de az, hogy többen lesznek, kicsit megnyugtatta. Ráadásul kíváncsi volt, hogy telt James és Loo első napja, így végül megvonta a vállát.

– Hát jó – egyezett bele, és elhatározta, hogy megpróbálja magát jobban érezni, kerüljön bármibe is. A szülei nem fogják tönkretenni az első napját!

– Még egy kicsit várjatok! Felmegyek a gépemért, útközben csinálok pár fotót. – Azzal Hugo el is tűnt a lépcsőforduló mögött. Látszott rajta, hogy az amúgy is jókedvű fiút a fényképezés lehetősége még inkább feldobja.

Hugo néhány pillanattal később meg is jelent, és együtt indultak el lefelé a Roxfort lépcsőin. A fiú folyamatosan kattintgatott, szemében már-már megszállott fény csillogott. Ahogy Dahlia ránézett, úgy érezte, ez az igazi Hugo, akit most lát. Valahogy sokkal magabiztosabb volt, mintha minden gátlása elszállt volna, és látszott, hogy a fényképezőgép vezeti. Nem Hugo irányított, nem olyan volt, mint amikor az apja a családi fotókat készítette. Amikor Vernon Dursley kezébe került a fényképezőgép, tudatosan megtervezett minden apróságot, beállította őket, feszülten ügyelt minden részletre. Hugo viszont nem így tett. Felszabadult volt, amint valami megragadta a fantáziáját, egész  arca átszellemült, kattintott néhányat, aztán egy mosollyal az ajkán kereste a következő pillanatot, amit megint megörökíthet. A fiú és a masina a kezében összeforrott párost alkottak, olyanok voltak, mint akik így születtek, együtt, közös kalandok után kutatva.

Amikor kiértek a kastélyból, Dahlia orrát megcsapta a roxforti tó irányából érkező tiszta, nedves levegő, arcán érezte az ősz utolsó, még erős napsugarait, és már ettől jobban érezte magát. Valahogy szinte lehetetlennek tűnt, hogy rossz kedve legyen. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy felszabadultan mosolyog, és hálásan nézi Hugót, aki épp egy általa fúriafűznek nevezett furcsa fát örökített meg.

– Fúriafűz? – kérdezte Nala, amint új tudásmorzsát érzékelt.

– Igen, de inkább ne akard megtudni, miért ez a neve – fordult megint feléjük Hugo, aztán amikor a pillantása megállapodott Dahlián, és észrevette, hogy megint mosolyog, hirtelen megszólalt.

– Csinálhatok egy képet? – kérdezte elpirulva. Dahliát azonban egyáltalán nem zavarta, össze sem tudta számolni, hány fotó készült már róla. A Dursley ház volt a bizonyíték rá. Bólintott egyet, aztán hagyta, hogy Hugo fényképezzen. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve magához rántotta a félénk Narát is, aki próbált elhúzódni, de Dahlia karjai nem hagyták.

– Akarok egy emléket az első napunkról, szóval ne tiltakozz! – mondta vicces-dorgáló hangon Dahlia, és Nara kénytelen volt belenyugodni, hogy barátnője nem hagyja menekülni. – Csak azt sajnálom, hogy te nem vagy rajta. – Ezt már a művésznek mondta, akinek a feje teljesen eltűnt a fekete doboz mögött.

– Valakinek meg kell csinálni a képet – válaszolta Hugo, és látszólag egyáltalán nem bánta, hogy ő nem lehet rajta. 

A nagy fotózkodás közben észre sem vették, hogy egy egész kis csoport tűnt fel mellettük. A Potter gyerekek Loo-val és Freddel kiegészülve csatlakoztak hozzájuk, és a vidám kompánia együtt dübörgött be Hagrid Tiltott Rengeteg melletti házikóján.

Dahlia először megdöbbent, hogy tud valaki egy ilyen kis viskóban élni. Egész életében nagy házban lakott, és mindent megkapott, amit csak akart. El sem tudta képzelni, milyen lehet az olyanok élete, akik nem kapták meg azt a luxust, amit az szülei neki biztosítottak.

Ám amikor belépett, minden ilyen irányú gondolata elszállt. Hagrid meglepően barátságosan fogadta őket, többüket meg is ölelte, aztán bevezette őket az otthonába. És Dahliának el kellett ismerni, hogy valóban az volt. Belülről már nem is tűnt olyan kicsinek, és amikor belegondolt, hogy a ház egy félóriásé, rá kellett jönnie, hogy ez nem is meglepő. A házban barátságos tűz ropogott, furcsa, édes illat terjengett a levegőben – mint kiderült, Hagrid sütött nekik –, az egyik sarokban pedig egy hatalmas kutya heverészett.

Az óriás székeket varázsolt elő, és leültette őket. Ahogy végignézett rajtuk, Dahlia nem tudta megmagyarázni miért, de mintha büszkeség és meghatottság csillogott volna az óriás bozontos szemöldöke alatt megbúvó tekintetében.

Aztán a pillantása hirtelen megállapodott Dahlián, és mély, dörmögő hangon megszólalt.

– Biztosan te vagy a legújabb Dursley. – Dahlia aprót bólintott, és elhatározta, hogy ha az óriás esetleg ki akarja dobni a házából, ő büszkén, felszegett fejjel fog távozni, bármi történjen is. – Nem hasonlítasz a szüleidre – állapította meg, majd folytatta. – Gondolom, ennek örülsz.

Nevetni kezdett, és Dahlia látta, hogy James egyetértően bólogat.

– Megnéztem volna, mit szóltak, amikor megkaptad a leveled. Micsoda képtelen ötletekkel próbálták megakadályozni, hogy a kis Harry megkapja a sajátját.

– Nem voltak elragadtatva – válaszolta Dahlia, mert úgy érezte, valamit mégiscsak mondani kellene.

– De elengedtek. Ez csoda, higgy nekem!

Dahlia néhány pillanatig gondolkozott rajta, hogy elmondja-e az igazat arról, hogy jött el a Roxfortba, de végül az óriásból áradó melegség meggyőzte, hogy bízhat benne.

– Igazából megszöktem.

Hagridot ez a történet nagyon érdekelte, a feszültség, amit Dahlia eleinte érzett, azon nyomban elszállt.

– Mi szöktettük meg – jelentette ki büszkén James, és az arcán olyan önelégültség jelent meg, mintha legalábbis díjat várna a tettéért.

– Akarod mondani én – javította ki Loo. – Nem tudom, ki ment el érte aznap, de mintha nem te lettél volna.

– Jaj, hagyjátok már abba! – vonta fel a szemöldökét Lily. – Természetesen mind benne voltunk. Nekem írta a levelet, és Hugo találta ki, hogy lehetne megszöktetni. Albus pedig megbeszélte Loo-val. Csapatmunka volt, szóval ne fényezzétek magatokat ennyire!

Dahlia kíváncsian hallgatta, amit Lily mondott, mert neki fogalma sem volt róla, hogy is szervezték meg a szökését. Örült neki, hogy tényleg mindenki benne volt, és kicsit olyan érzése támadt, mintha ezzel mind áldásukat adták volna az ittlétére.

– Hagyd őket, Lil, csak a hormonok teszik – kacsintott Fred, és megjegyzését két haragos pillantás jutalmazta.

Ezután a beszélgettek mindenféléről. Mindenki mesélt az első napjáról, és Dahlia rájött, hogy talán nem az övé volt a legeseménydúsabb. Fred vigyorogva mesélte, hogy ő és James véletlenül rózsaszínre varázsolták egy mardekáros haját Bűbájtanon, de persze mindenki sejtette, hogy ez nem is volt olyan véletlen, Loo pedig boldogan mesélte, hogy haladó Átváltoztatástanon elkezdtek részletesebben tanulni az animágiáról.

A percek csak úgy repültek, és szinte észre sem vették, hogy telik az idő. Az egyetlen, amiből Dahlia rájött, hogy hosszabb ideje ücsörögnek már az óriásnál, gyomrának korgása volt. Amikor azonban a sütis tál felé nyúlt, Loo szinte észrevétlenül nemet intett a fejével. Hagrid azonban észrevette a lány mozdulatát, és lelkesen kínálta. Amikor Dahlia beleharapott a süteménynek aligha nevezhető, kőkemény tésztadarabba, már pontosan értette, mit akart jelezni Loo. James és Fred vigyorogva várták a reakcióját, hogy vajon elég erős-e hozzá az állkapcsa és a gyomra, hogy leküzdje Hagrid cukrászati remekét. Az volt.

– Mit írt neked Apa? – kérdezte Albus hirtelen Dahliához fordulva.

– Honnan tudod, hogy írt? – kérdezte csodálkozva, de nem is akarta tagadni a tényt.

– Ott voltam, amikor Lily megkapta.

Dahlia még várt egy kicsit, aztán végül kinyögte.

– Anyáék a kiadatásomat követelték nálatok. Most pedig valószínűleg Skóciában köröznek valahol, hogy megtalálják elveszett lányukat. – Amint Dahlia kimondta ezt, szinte bűntudatot érzett, amiért mulatságosnak találja a képet.

Aztán többen kuncogni kezdtek, és végül ő sem bírta visszafojtani a nevetést. Végül szöget ütött a fejében egy kérdés.

– James, mi az a rivalló? – kérdezte a fiút.

– Miért pont engem kérdezel?

– Mintha ez kérdés lenne, ó nagy csínytevő! – lökte oldalba cukkolón Fred legjobb barátját. – Ó, te, Tapmancs, Ágas és Holdsáp urak méltó követője!

James viszonozta barátja lökését, aztán Dahliára kacsintott.

– Azt hiszem, Fred barátommal ki tudunk találni valamit, hogy megtudd. Van, amit látni, vagyis inkább hallani kell.

Dahlia nem firtatta tovább a dolgot, hanem visszatért szülei problémájára.

– Remélem, nem találnak ide. Írtam nekik, hogy menjenek haza.

– Ne aggódj! Azokba a muglikba nem szorult annyi ész! Emlékszem, amikor azon a sziklán akarták eldugni előlem Harryt.

– Sziklán?

– A legmegátalkodottabb muglik a világon, én mondom. Hagyták Harryt abban a hitben, hogy autóbalesetben haltak meg a szülei. Autóbalesetben! – mennydörögte. – Lily és James Potter!

– Miért, hogy haltak meg? – kérdezte Dahlia, és remélte, végre megtudhat valamit abból a sok rejtélyből, ami unokatestvérét övezte.

– Voldemort ölte meg őket – felelte Lily kemény hangon.

– Voldemort? Az ki? – Dahlia tényleg úgy érezte, mintha csak ő nem értene valami nyilvánvalót.

– A valaha élt leggonoszabb varázsló, aki Apára vadászott. Meghalt, aztán feltámadt, gyilkolt, de aztán Apa legyőzte. Nagyon röviden összefoglalva a sztorit. – Albus szemében közönyös hangja ellenére büszkeség csillogott, és látszott, hogy nagyon szereti és tiszteli az apját azért, amit tett.

Erre az amúgy csöndben üldögélő Nara is felkapta a fejét.

– Ellene, mármint Voldemort ellen Anya is harcolt. Nem igazán mesél róla, de azt mondta, volt egy nagy csata itt a Roxfortban.

– Hát, nem volt semmi, az biztos. Ha nincs Harry, nem tudom, hol lennénk most – bólintott Hagrid.

– Hát ezért írták róla azt a sok könyvet, amit az Abszol úton láttam? – kérdezte Dahlia.

– Igen, ezért – felelte James, és bár Dahlia nem értette miért, mintha kellemetlenül érintette volna a téma. – Lilynek egész kis gyűjteménye van belőlük, nem igaz? Szerintem biztos kölcsönadja őket, ha megkéred.

– Baj, hogy tudni akarom a részleteket a szüleinkről? Ezért tudok sokat a szüleidről is – fordult Lily  Dahliához. – Sok könyvben írnak Apa sanyarú gyerekkoráról.

A lánynak ez már tényleg kezdett kicsit sok lenni. Eltűnt unokatestvére a hős, aki az ő szüleinek köszönheti „sanyarú gyerekkorát”.

– És a bank? Tényleg betört?

– Ó, a Gringotts! Anyát és Apát azóta se nagyon akarják beengedni, még a saját széfjükbe is alig mehetnek be – szólalt meg Hugo.

– Hát ők is betörtek?

– Együtt törtek be. A nagy trió!

Dahlia a fejét fogta, és bár nagyon szeretett volna még többet tudni, ennyi információt sem volt képes könnyen befogadni.

– Egyszerűbb, ha Harryt kérdezed. Nem szeret dicsekedni, de biztos mesélne neked róla – zárta le a témát Louis, és amikor Dahlia ránézett, látta, hogy a fiú pontosan tudja, milyen bonyolult neki ez az egész.

Mégsem a lány feje volt az, ami véget vetett a látogatásnak. Gyomra újra hatalmasat kordult, vacsorát követelve.

– Hiszen már sötét van! Mennetek kell! Visszakísérlek titeket a kastélyba – pattant fel Hagrid, és bár ugyanolyan hatalmas volt, mint amikor beléptek a kunyhóba, Dahlia már egyáltalán nem félt tőle.

Szerette volna, ha ez a békesség, amit érzett Hagrid és a barátai – mert már ki merte jelenteni, hogy a Potterek és Weasleyk tényleg a barátai voltak – körében, örökre megmarad. Aztán észrevette Hugo nyakában a fényképezőgépet, és hirtelen ötlettől vezérelve felpattant.

– Ezt meg kell örökíteni! – nevetett, aztán egy pillanatra csalódottságot érzett. – Valaki nem lesz rajta.

– Megoldjuk – tette a lány vállára a kezét Loo, és ugyanolyan barátságosan, mint amikor megszöktette otthonról, Dahliára mosolygott.

A kis csapat kivonult Hagrid háza elé, és beálltak a fotóhoz. Loo meglendítette a pálcáját, mire a fényképezőgép a magasba emelkedett, majd egy újabb intésre hatalmasat villant a sötét éjszakában.