Az utolsó fotó


Dennis a szobájában ült. Az Ő szobájában, ami olyan volt, mint mindig. A nyugalom apró kis szigete, ahová még nem jutott el a borzalmas hír. Még mindig ugyanott hevertek Colin könyvei, és a falak minden egyes négyzetcentiméterét mágikus fényképek borították.

De a tulajdonosuk, Colin már soha többé nem fog újakat készíteni, Dennis soha többé nem láthatja, amikor lelkesen előhívja őket, és azt sem, amikor próbál egy utolsó üres falfelületet találni, ahová felragaszthatja legújabb alkotását.

Colin művész volt. Lehet, hogy néha kicsit elesett, néha pedig túl lelkes, de Dennis mindig felnézett a bátyjára. Életének minden pillanatában ott volt vele, azt az egy évet kivéve, amikor Colin már a Roxfortban volt, Dennis pedig otthon remélte, hogy majd ő is megkapja a saját levelét.

De Colin akkor is szinte minden nap írt neki, és a legtöbb levélhez fotót is mellékelt. Dennis ezért pontosan tudta, hogyan is néz ki a Roxfort, tisztában volt vele, miket tanul Colin, és ismerte Harry Potter, a kis túlélő történetét is.

Dennis akkoriban még nagyon félt, hogy őt majd nem veszik fel, hogy ő nem elég jó. De Colin mindig biztatta, és – bár erről fogalma sem volt – más módon is reményt adott Dennisnek. A fiú bátyja minden egyes levelét betűről betűre fújta, megtanulta őket kívülről, hátha az a tudás, amit a varázslóvilágról szerez Colin leveleiből, majd segít abban, hogy ő megkapja a saját levelét.

És meg is kapta. Onnantól kezdve pedig Colin és Dennis elválaszthatatlanok lettek. Együtt csináltak mindent a Roxfortban és a Roxforton kívül. Dennisnek Colin szinte minden képéről eszébe jutott valami kedves emlék, és maga előtt látta, ahogyan utána loholt, miközben Colin lelkesen kattintgatott.

Dennis kitörölte a könnyeket a szeméből, és megpróbálta elhessegetni fejéből a halott Colin képét. De tudta, hogy akárhogy próbálkozik, mindig kísérteni fogja.

Colin még csak tizenhat éves volt, de már elég bátor, hogy harcoljon egy jobb világért a nagy Harry Potter oldalán. És a jobb világ el is jött, de Colin már sohasem láthatja.

Dennis úgy érezte, tennie kell valamit, le kell foglalnia magát, mert különben megőrül. Az egyik falhoz lépett, és szépen sorban, egyesével elkezdte leszedni a képeket a falról.

Harry a Nagyteremben; Harry, Ron és Hermione Hagrid háza felé tartanak; Harry, ahogyan megküzd a magyar mennydörgővel; Ő maga, amint vizesen álldogál a tó partján; Harry belép a labirintusba; a Nagyterem, mikor a baglyok hozzák a postát; Harry, amint elkapja a cikeszt; Dumbledore serege, miközben patrónust idéznek meg; és így tovább, és így tovább.

Ahogy Dennis sorra szedegette le a képeket, úgy engedett szabad folyást a könnyeinek is, minden egyes képpel egy újabb könnycsepp gördült le az arcán.



Weasleyék hamar ajtót nyitottak, miután Dennis bekopogott. Mrs Weasley állt a bejárat mögött, és amint észrevette a fiút, arcán aggodalom és együttérzés jelent meg. Aztán melegen átölelte, és most először Dennist nem zavarta a dolog. Amióta Colin meghalt, mindenki részvétet nyilvánított, de Dennist csak feszélyezte a dolog. Amikor azonban Mrs Weasley átölelte, érezte, hogy csak a támogatását fejezi ki, és azt is pontosan tudta, hogy az asszony maga is gyászolja elvesztett fiát. Két összetört szív röpke találkozása.

Aztán Mrs Weasley háta mögött hirtelen feltűnt Harry, úgyhogy Dennis erőt vett magán, és megpróbálta összeszedni minden erejét, mert tudta, hogy ez az utolsó ajándék, amit Colinnak adhat.

– Ezt neked hoztam, Harry. – Amint belépett, a kiválasztott felé nyújtotta, amit a kezében tartott. – Egy album. Colin biztosan azt szerette volna, hogy a tiéd legyen.

Nézte, ahogy Harry kinyitja a fotóalbumot, amelyet az elmúlt két napban állított össze. Minden energiáját az album készítésébe fektette, még alvásra is csak pár órát fecsérelt.

Lassan beszivárgott a szobába a többi Weasley gyerek is és Hermione, és mind körbeállták Harryt, hogy együtt nézzék végig az emlékek e különleges hordozóját.

A kiválasztott közben felnézett, és meghatottan azt mondta:

– Ez gyönyörű.

Dennis csak bólogatott, és kicsúszott a száján, ami akkor járt a fejében, mikor a képeket szedegette le a falról.

– Kár, hogy nincs rajta több képen.

Amikor az utolsó oldalhoz értek, Dennis látta, hogy Harry szemében is megjelennek a könnyek. A lapon csak egyetlen kép volt, egy színes fotó, amelyről a kis Colin integetett feléjük. Barna haján megcsillant a nap, szemében boldog izgalom csillogott, és kezében – mint mindig – ott szorongatta egyik fényképezőgépét. A mosolygó Colin vidáman integetett feléjük, így búcsúzott albumának utolsó oldalán az élettől, a szebb új világtól, imádott fényképeitől, barátaitól és Harry Pottertől, a fiútól, aki megmutatta neki, hogyan kell bátornak lenni.