Valaki a múltból
– James! – suttogta Dahlia a
folyosón, ahogy közeledett a Griffendél klubhelyiségének
bejáratához. Elvileg nem szabadott volna tudnia róla, de éppen
úgy, mint ahogy a fiú, ő is már ezerszer járt barátja házában.
Ráadásul a Tekergők térképe mellett értelmetlen is lett volna a
titkolózás. – James, itt vagy?
James nem reagált, pedig Dahlia már
vagy öt perce várt rá. Megbeszélték, hogy itt találkoznak, és
ha éjszakai túrákról volt szó, a legidősebb Potter fiú
általában pontos szokott lenni. De a boszorkány nem időzhetett
túl sokáig a folyosón, több okból sem: egyrészt már nem is
lehetne a folyosón, ha rátalálnak, a Hollóhát súlyos pontokat
fog veszíteni. Másrészt nem kell mindenkinek tudnia, hogy ő
tudja, hol van a Griffendél főhadiszállása.
Elindult hát a Szükség szobája
felé, mondván James úgyis megtalálja majd ott is, ha akarja. De
alig tett pár lépést a folyosón, furcsa érzése támadt. Mintha
nem lenne egyedül, de amikor körbenézett, nem látott senkit a
folyosón, és nem is hallott. Aztán pár lépést után érezte,
hogy végigfut a hátán a hideg, és most már teljesen biztos volt
benne, hogy nincs egyedül a sötét folyosón.
– James? James, te vagy az? –
kérdezte ismét, de nem kapott választ.
Eddig nem vette elő a pálcáját,
általában nem szokott megkockáztatni egy kis Lumost sem, amikor
tilosban járt, inkább a fali fáklyák halvány fényére
hagyatkozott. De most nem bírta ki, még az sem érdekelte, hány
pontot veszíthet a Hollóhát miatta, ha esetleg rajtakapja egy
tanár vagy egy prefektus.
– Van itt valaki? James, ha te vagy
az, ne szórakozz, mert visszakapod. – Amikor nem jött válasz,
folytatta. – És mérget vehetsz rá, hogy így lesz. Ez ígéret.
De ha most előjössz és bevallod, hogy csak meg akarták ijeszteni,
akkor megbocsátok.
A hideg érzés egy rosszabb lett,
aztán a bal oldalon mozgást látott. Amikor odakapta a fejét,
végre megértette, ki volt vele. Épp elég kísértetet látott az
elmúlt négy évben, hogy megismerje őket. Bár az meglepte, hogy a
Roxfortnak még mindig vannak titkai előtte, ugyanis ezt a lányt –
mert hogy a szellem egy fiatal lány volt, alig idősebb, mint ő –
még soha nem látta.
Hosszú, az övénél sötétebb szőke
haja a vállára omlott, egy egyszerű hajpánt tartotta hátra.
Barna szeme szomorúan ült kerek arcában, ahogyan a folyosót
pásztázta, mintha még mindig keresne valamit. De a
legjellegzetesebb mégis a bal orcáján végigfutó csúnya harapás
volt, és Dahlia bármennyire szerette volna, nem tudta tőle
elszakítani a pillantását.
– Te ki vagy? – kérdezte meg
végül. – Még nem láttalak erre.
A lány egy pillanatra ránézett.
– Csinos vagy – állapította meg.
– Valamikor én is az voltam.
Akárki volt is a szellem, igaza volt.
Ha Dahlia eltekintett a sebről, a lány valóban csinos lehetett.
Nem földöntúlian szép, hanem csak olyan átlagos, csinos lány
módjára, de a boszorkány biztos volt benne, hogy ha a lány most
élne, egy lenne a Roxforti Hírmondóbeli cikkeinek lelkes olvasói
közül.
– Lia! – futott be végül Hugo, és
egy pillanatra elterelte a figyelmét a lebegő alaktól.
– Te meg mit csinálsz itt? Ugye
nincs semmi baj? – kérdezte Lia aggódva, amikor Hugo odaért
hozzá.
– James az előbb üzent, hogy nem
tud jönni, de addigra már messze jártál, úgyhogy utánad jöttem.
– Te... – szólalt meg a
szellemlány, és amikor Dahlia megint rá figyelt, észrevette, hogy
a lány szemében szomorúság helyett most érdeklődés csillog,
ahogyan Hugót méregeti. – Hasonlítasz rá.
Hugo értetlenül nézett vissza rá.
– Ő ki?
– Fogalmam sincs – vonta meg a
vállát Lia.
– Ugyanolyan a hajad – folytatta a
névtelen kísértet. – És a szeplőid. Azokat rajta is mindig
nagyon szerettem. De azért az anyádra is hasonlítasz – hajolt
egészen közel a fiúhoz. – Gondolhattam volna, hogy végül
egymás mellett kötnek ki.
– Te most... a szüleimről beszélsz?
Ismered őket? – kérdezte Hugo döbbenten.
– Mondd meg Hermionénak, hogy
köszönöm. Köszönöm, hogy próbált megmenteni, mindannak
ellenére, hogy... Won-Wonnak pedig azt üzenem, hogy már nem
haragszom és örülök, hogy boldog.
Azzal a lány eltűnt, anélkül, hogy
elárulta volna a nevét. Dahliáék néhány másodpercig még némán
álldogáltak, az élmény hatása alatt.
A csendet végül a lány szakította
meg.
– Ki a fene az a Won-Won?
