Egy Dursley Roxfortban - 2. fejezet  

Posted by Deszy in

2. fejezet
Kenyeret és cirkuszt!



Néha az idő ólomszárnyakon száll. Tíz év lehet egy örökkévalóság. Máskor azonban tíz év nyomtalanul elröppen, mintha mi sem történt volna. Így volt ez a Privet Drive-on is, ahol az élet alig változott egy évtized alatt. A virágok még mindig tündököltek és ontották magukból a kellemes illatot, a pázsit most is hibátlanul zöldellt a házak előtt. A háziasszonyok továbbra is lelkesen tüsténkedtek a ház körül, a családfenntartók pedig minden reggel pontosan indultak a munkába. Idilli környezet maradt teljesen átlagos családokkal.

A négyes szám alatt pedig az élet harmonikusabb volt, mint valaha. A történelem mintha kissé ismételte volna önmagát, csak egy kicsit feljavított, retusált verzióban. Csakúgy, mint annak idején az ő délceg kis hercegük esetében, a Dursley szülők most sem voltak rest, ha fényképezőgép került a kezük ügyébe. A pirospozsgás arcú kislány életének minden mozzanatát meg kellett örökíteni, így a lakást ellepték a gyerekekről készült fotók. Dudley képeit sem tették el, hiszen két ilyen tökéletes angyal igazán feldobja a ház hangulatát. Azonban a szülők is hamar rájöttek, hogy a lakás minden négyzetméterére nem tapétázhatják ki a csemetéket – bár Petunia komolyan elgondolkozott az ötleten. Így mire a kislány rövid, szőke fürtjei már a fenekéig értek, a fotókon már nem egy malacarcú fiú vagy egy csipkébe bújtatott kislány virított, hanem egyszerre mindkettő. Petunia mindig talált alkalmat arra, hogy közös pózolásra kényszeríthesse az ő kis tündérkéit: karácsonyok, szülinapok, szombatok, amikor együtt reggeliztek…

És valóban, Dahlia egy évtized alatt gyönyörű gyerekké fejlődött. Úgy tűnt, mindkét szülőjétől azok előnyös tulajdonságait örökölte, már ha voltak ilyenek.  Átlagos testalkata és magassága miatt kitűnt családja tagjai közül, és őt az anyjától örökölt szőke haj tényleg széppé tette, nem úgy, mint bátyját. Arca pirospozsgás volt, nyaka pedig a gének szerencsés keveredésének köszönhetően Vernon nyaktalansága és Petunia zsiráfszerűsége között félúton volt.

Azon a mindent megváltozató reggelen minden úgy zajlott, mint ahogy minden születésnap. Dahlia korán ébredt, hiszen tudta, nem akármilyen nap lesz. A házat addigra már belengte a tojás és a sültszalonna illata, és még valami édeset is lehetett érezni a levegőben.

- Palacsinta! – kiáltotta, és rögtön ki is pattant az ágyból, felvette az este előre kikészített rózsaszín ruháját, megfésülte aranyszőke hajzuhatagát, és amikor úgy érezte, hogy külseje teljesen tökéletes, leszaladt reggelizni.

- Jó reggelt, tündérkém! – köszöntötte édesanyja, mikor belökte a konyhaajtót, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Rögtön az ajándékok irányába fordult, így láthatta, hogy az asztalon alig van hely az apjának, mert mindent elleptek a dobozok.

- Harminchat, magam számoltam – jelentette ki büszkén Vernon, aki valószínűleg már nem emlékezett rá, mennyire hasonlít ez a szituáció egy bizonyos régire. – Boldog születésnapom, napsugaram! – tette még hozzá, és próbálta megölelni. Dahlia azonban oda sem figyelt rá, hanem rögtön a dobozokra vetette magát.

De Dahliát cseppet sem érdekelte az ajándékok mennyisége, sokkal inkább az, hogy megvan-e minden, amit kért. Ruhája zsebéből elővarázsolt egy listát, amin a kért ajándékok voltak felsorolva, és egy ceruzát. Miközben a csomagokat bontogatta, gondosan pipálta őket a papíron, mintha csak leltárt tartana. Közben Petunia odarakta lánya elé a juharszirupos palacsintát, a kedvencét.

Dahlia egyelőre ügyet sem vetett az ételre, mert előbb el kellett végeznie a fontos feladatot, amit az ajándékok terhe rótt rá. Amikor az utolsó dobozról is lekerült a csomagolópapír, és ezzel az utolsó tollvonás is megjelent, a lány idegesen böngészni kezdte a listát. Valami nem stimmelt. Szüleinek ez egyelőre nem tűnt fel, csak boldogan kérdezgették gyermeküket, hogy tetszenek-e neki az ajándékok. Volt ott minden, amire egy kislány vágyhatott: plüssmackók és játék babák, könyvek, újságok, sminkkészlet és ruhák minden mennyiségben.

- Mit szólsz a rengeteg ruhához?

- Hogy tetszik a nyakláncod?

De mivel a kislány egyik kérdésre sem reagált, sőt úgy tűnt a szája kezd lefelé görbülni, és elindult a hiszti roham irányába, ők is rájöttek, hogy valami baj van.

- Nem tetszik valami, kis drágám? – kérdezte Petunia, aztán némi reménnyel a hangjában folytatta: – Ha valami nem jó, ki lehet cserélni.

A lány egy ideig szótlanul ült, de látszott rajta, hogy ez nem lesz sokáig így. Vernon próbálta menteni a menthetőt:

- Ha kevés, akkor vehetünk még neked párat a cirkuszban. – Bármilyen rég volt, eszébe jutott Dudley is hányszor hisztizett, mert kevesebb ajándékot kapott, mint az előző évben. Hiába, egy igazi Dursley kiköveteli, ami jár neki…

- Az jó lesz, mert valamit elfelejtettetek. Pedig rajta volt a listán. Hol marad az édesség? – kérdezte szemrehányó hangon Dahlia, és közben csípőre tette a kezét, hogy nyomatékot adjon szavainak. Ha valamihez, ehhez tökéletesen értett.

Így hát megállapodtak, hogy vesznek neki még csokit, cukorkát és minden mást, amit kér. Reggeli után pedig elindultak, hogy mindezt meg is valósítsák a cirkuszban. Ekkor következett az első meglepetés.

Amikor kinyitották az ajtót, egy csomag várta őket. A címzés szerint D. Dursley volt a címzett, és amikor Dahlia ezt meglátta, rögtön felkapta a dobozt, mert biztos volt benne, hogy újabb ajándékot kapott. Nem is csalódott. Amikor letépte a fényes, piros-arany csomagolópapírt, és levette a doboz tetejét, egy halom édességet és egy levelet talált. Előbb a levelet olvasta el, mert bármennyire vágyott is rá, hogy megkóstolja őket, a kíváncsisága még ennél a vágynál is nagyobb volt. Szülei csak aggódva bámulták, de egyelőre hagyták, hogy lányuk kinyissa a borítékot.


Kedves Dahlia!


Boldog tizenegyedik születésnapot!


A Potter család


Amint Petunia és Vernon a válla fölött elolvasták a sorokat, idegesen ficánkolni kezdtek, és látszott, hogy közel járnak hozzá, hogy kikapják Dahlia kezéből a dobozt. A lány azonban ezt nem hagyta volna. Izgatottan túrt bele a dobozba, hogy megnézze, idén milyen különlegesség vár rá.

Négy éves volt, amikor korábban kelt fel a születésnapján, mint szokott. A szülei épp egy dobozt próbáltak begyömöszölni a kandallóba. Ő rögtön látta rajta, hogy az egyik ajándéka az, és közbelépett.

- Ez az enyém! – kiáltotta, és kikapta apja kezéből. Rögtön bontogatni kezdte, szülei pedig csak kiguvadó szemekkel nézték őt, és a dobozt, mintha azt várnák, hogy az egyszer csak felrobban. Az ajándék különleges volt. Édességeket rejtett, de csupa olyat, amilyet még nem hogy kóstolni nem kóstolt, de látni sem látott soha. – Kitől kaptam? – kérdezte, de közben már a szájába is tömött valamit, aminek Bogoly Berti féle mindenízű drazsé volt a neve. Amint a cukorka a nyelvéhez ért, szétáradt a szájában az almaíz. De nem olyan volt, mint a szokásos almaízű cukrok, amiket a boltban kapni. Ennek nem almaaroma íze volt, hanem mintha egy valódi, piros almába harapott volna bele.

Vernon és Petunia egymásra néztek, mintha azt fontolgatnák, hogy válaszoljanak-e. De amikor a kislány mérgesen rájuk nézett, azzal a nézésével, ami órákig tartó hisztit sejtetett, végül kinyögték a választ. – Harry unokatestvéredtől.

Azon a napon tudta meg, hogy van egy ilyen nevű rokona. A nevét soha többet nem ejtették ki még egyszer, viszont minden évben, a születésnapján megkapta a szokásos csomagot, ami mindig valami újabb finomságot rejtett magában. Szülei próbáltak úgy tenni, mintha a csomagok nem is léteznének, sőt, néha még meg is próbálták megsemmisíteni, mielőtt Dahlia meglátta volna. De sosem jártak sikerrel.

A dobozban ezúttal valamiféle nyalókát talált. Zsebre vágta, és mintha mi sem történt volna, elindult az autó felé. Ez az ő napja volt, és semmi sem teheti tönkre.

- Kösd be magad, drágám! – szólt Petunia, amikor beszálltak a kocsiba.

A cirkusz még csodásabb volt, mint amilyennek elképzelte. Még sosem járt ilyen helyen, mert a szülei szerint badarság, és mindenki őrült. Most is csak azért jöttek el, mert Tina szülei is elhozták a barátnőjét, és meggyőzték Vernont, hogy minden normális gyereknek legalább egyszer el kell mennie cirkuszba. És mivel náluk normálisabb család nem létezhetett, ez döntő érv volt.

Már távolról látta az óriási, vörös-fehér csíkos sátort, és a tömeget, ami arrafelé igyekezett. A következő dolog, ami mély nyomot hagyott benne, az illat volt. A levegőben állatok, fű és dohos ponyva szaga keveredett, de neki az illatkeverék mégis tetszett. Voltak ott bohócok, műlovaglók és állatszelídítők, tűznyelők és artisták, de legjobban a kötéltáncosok tetszettek neki. A műsor alatt végig csillogó szemmel figyelt, nevetett és meglepve felhördült, amikor az oroszlánok átugráltak a tűzkarikákon. Amikor pedig végül tényleg a kötéltáncosok jöttek, tátott szájjal bámulta őket. Hihetetlenül bátrak voltak, amiért olyan magasan egy szál madzagon mertek sétálgatni. Dahlia is mindig ilyen bátorságra vágyott, csodálta őket, amiért végig merték csinálni ezt a mutatványt, még az életük árán is. Szinte látta maga előtt a képet, ahogy ezek az emberek egészen kis koruktól gyakoroltak és gyakoroltak, és akárhányszor leestek, újra meg újra megpróbálták. Miközben így a gondolataiba merült, egyszer csak az egyik kötéltáncos megbillent, és leesett a magasból. Zuhanni kezdett, és biztosítóháló nélkül a halál várt rá.

Dahlia tudta, hogy tehetetlen, ilyen távolból sehogy sem mentheti meg, mégis felpattant, és kinyújtotta a kezét a lány felé, mintha így elkaphatná. Abban a pillanatban a lány esése lassulni kezdett, míg végül olyan lassúvá vált, hogy a kötéltáncos egyetlen könnyed mozdulattal a földre libbent.

This entry was posted on 2011. június 20., hétfő at hétfő, június 20, 2011 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

1 megjegyzés

Előre látom már a Dursley szülők reákcióját, és Dudleyét is.

2012. június 21. 15:03

Megjegyzés küldése

Kommentek :)