14. fejezet
Kifestő
Amikor az első hét igazán
elkezdődött, a nosztalgia érzése pillanatok alatt elpárolgott a
diákokból. A végzős év minden addiginál nagyobb figyelmet
követelt, és bár csak az általuk választott tantárgyakat
tanulták, a tanárok gondoskodtak róla, hogy így is tízszer annyi
tanulnivalójuk és házi feladatuk legyen, mint eddig bármikor.
Dahlia most kezdte csak igazán bánni,
hogy hallgatott Narára, és négy tárgyat is RAVASZ szinten tanul.
Még Hugónak is sokkal könnyebb volt a maga három tantárgyával,
főleg hogy Mugliismeretből még ő is sokat tudott neki segíteni.
Nem mintha Hugo kihasználta volna, de azért sokszor előfordult,
hogy kérdezgetett dolgokat. Arra meg már nem is akart gondolni,
hogy Olivernek csak két ilyen tárgyból kell készülnie, a
szabadidejét meg persze arra áldozta, hogy őt gyötörje. Úgy
tűnt, neki ez a hobbija.
Liának ezért a legtöbb gondja a
sötét varázslatok kivédése órán volt. Egyrészt mert ez volt
az egyik legnehezebb tárgy, ő pedig jól meg akarta tanulni, mert
az átok és Andresila miatt úgy érezte, szüksége lesz még rá.
Másrészt ez volt az a tantárgy, amit kénytelen volt Oliverrel egy
helyiségben végigcsinálni. Egyetlen vigasza az volt, hogy a
barátai közül is felvette mindenki.
Amikor eljött a péntek, a Roxfort
diákjai egy emberként lélegeztek fel. Még jó idő volt, úgyhogy
nagyon sokan úgy döntöttek, az udvaron töltik első valóban
szabad délutánjukat.
Hugót egy erős dermesztőbűbájjal
sem lehetett volna visszatartani, nyakába kapta fényképezőgépét
és már indult is kifelé. Amíg Hugo lekattintott minden egyes
virágszálat, faágat és bogarat, ami valamiért felkeltette az
érdeklődését, Nara és Dahlia sétálgattak egy kicsit.
Nara egy idő után újra meg újra
ugyanarra nézett, de próbált úgy tenni, mintha nem így lenne.
Dahlia a fejét csóválta és elmosolyodott.
– Menj nyugodtan – mondta.
– De én nem...
– Nara, rád van írva, hogy alig
várod, hogy megnézd, írt-e Albus. Menj csak. Elleszek egyedül.
Egyébként is, Hugo előbb-utóbb úgyis embereket akar fényképezni
megint.
Így aztán Dahlia egyedül maradt a
gondolataival megint, de úgy döntött, Hugónak igaza van. Nem
zuhanhat teljesen magába, ki kell élveznie minden percet, amit még
az iskolában tölthet. Már az elhatározástól jobban érezte
magát, és mintha mázsás súly került volna le a válláról.
Miért ne szórakozhatna egy kicsit?
Kinyújtotta a kezét az előtte heverő
zöld levelek felé, és hagyta, hogy az ujjaiban érezze őket.
Aztán megemelte kicsit egymás után a mutató, a középső és a
gyűrűujját, és a levelek emelkedni kezdtek. Ezzel együtt Dahlia
mosolya is egyre szélesebb lett. A levelek végül már
szemmagasságban lebegtek, a boszorkány pedig úgy döntött, kicsit
érdekesebbé teszi a dolgokat. Pörgetni kezdte őket, mintha csak
hurrikán ragadta volna őket magukkal. De ez nem tűnt baljósnak, a
falevelek vidáman cikáztak az általa gerjesztett örvényben.
– Azta, ez gyönyörű! – szólalt
meg mögötte váratlanul egy izgatott hang.
Dahlia most már kacagott, és amikor a
leveleket Emma felé irányította, a kislányból is kitört a
nevetés. Ők maguk is táncolni kezdtek a levelek körül, Dahlia
pedig egyre több és több levelet hívott magukhoz. Tényleg
varázslatos volt. Aztán gondolt egyet, és intésére a levelek
szavakká álltak össze: Emma.
– Megtanítasz? – kérte a kislány.
– Nem hiszem, hogy meg tudlak, én
csak...
Ekkor döbbent rá, hogy valójában
nem is a boszorkányképességeit használta. A pálcáját sem vette
elő és egy pillanatig sem járt a fejében a lebegtetőbűbáj.
Egyszerűen csak a véla erejét vette igénybe.
Szerencsére Hugo megmentette.
– Ez csodálatos volt. Megörökítettem
az egészet.
Közben azonban Dahlia azt is
észrevette, hogy nem csak Emmáéknak tűnt fel a mutatványa, sokan
bámulták az udvaron lévők közül. De ebben a percben ez sem
érdekelte különösebben. Kacér pillantást küldött a
bámészkodók irányába és még integetett is nekik.
Hugo furcsán méregette.
– Mi az? Most már az is gond, hogy
vidám vagyok?
Nara közben vissza is tért, és
rögtön két levél is volt a kezében.
– Na, írt a cukifiú?
Nara elpirult. – Ne nevezd így!
– Csak szórakozik, nem látod? Végre
jó a kedve – felelte Hugo.
– Egyébként igen, írt. De ha már
a cukifiúknál tartunk, nagyon úgy látom, egyes számú
rajongódtól leveled érkezett. Veda addig nem engedett el, amíg
nem hoztam el azt is. Még meg is csípett.
– Egyes számú rajongó? –
csodálkozott Hugo.
Lia a levél felé nyúlt, és a
kézírásból rögtön felismerte, kitől érkezett.
– Ó, ezek a Potter fiúk úgy látom,
szeretnek levelezni.
Narának most tűnt fel, hogy többen
még mindig őket méregetik. – Hát itt meg mi történt?
– Lia kicsit beindult.
Nara aggódón összevonta a
szemöldökét. – Ugye nem csináltál semmi őrültséget? Még el
se kezdődött a tanév, és ha már most pontokat veszítünk...
– Állj már le. Ha úgy jobban
tetszik, fogd fel úgy, hogy gyakoroltam egy kicsit Bűbájtanra.
Ez még mindig nem nyugtatta meg Narát,
nem ok nélkül. Bűbájtanon dögivel tanultak olyan varázslatokat,
amelyeket fel lehetett használni valami csínyre. De Dahlia úgy
döntött, megnyugtatja, és ezúttal nem a faleveleket, hanem a
Jamestől kapott borítékot kezdte el lebegtetni.
Egészen addig nem is volt semmi gond,
amíg valaki át nem nyúlt Lia feje fölött és el nem csente a
levelet.
Meg sem kellett fordulnia, Dahlia
rögtön tudta, hogy Oliver az. Érezte a menta illatát a levegőben,
és Hugo arcára volt írva, hogy kéretlen látogató érkezett.
– Tudod, nem biztonságos a szerelmes
leveleket ennyire reklámozni. Még a végén... rossz kezekbe kerül.
– Mint ahogy a példa is mutatja –
nyújtotta Dahlia a kezét a levélért. Oliver azonban a háta mögé
rejtette.
– Ó, szóval akkor tényleg
szerelmes levél? Nem mintha meglepne, hogy a kisfiúk reménytelenül
rajonganak érted, de nem gondoltam, hogy össze is merik gyűjteni a
bátorságukat, hogy elviseljenek egy fájdalmas visszautasítást.
Csak nem egy griffendéles?
Oliver a háta mögé sandított, hogy
megnézze, kitől érkezett a levél, aztán füttyentett.
– Tényleg egy griffendéles. Bár
őszintén meglep. Nem fut utána elég üresfejű kviddicsrajongó?
És most hogy belegondolok, nem vagytok ti rokonok?
Nara lépett közbe először, ami
mindenkit meglepett.
– Aranyvérű vagy, azt hittem,
nálatok az az alapelv, hogy minden egykorú rokont összeboronálnak.
Tudod, csak a tiszta vér érdekében.
– Nem mindenkinek vannak ilyen maradi
nézetei. Én például – kacsintott Dahliára – kinéztem
magamnak egy csinos kis mugliivadékot.
A boszorkány nem válaszolt a
sértésre, egyszerűen csak megint kinyújtotta a kezét.
– Türelmes kedvemben vagyok, és nem
szeretnék semmi keményet mondani Emma előtt. De ha nem adod vissza
a levelet, elveszem, és annak nem fogsz örülni.
– Ó, egy kis testi kontaktusnak csak
örülhetek. Máshogy pedig nem tudod elvenni a leveledet, csak a
testemen keresztül. Vagy kössünk megállapodást! Megkapod a
szerelmes firkálmányt, cserébe pedig csak egy csókot kérek.
– Tudtam, hogy a Mardekárba nem az
észlények kerülnek, de ilyen nehéz felfogásod még neked se
lehet – toppantott Dahlia. – Most pedig háromig számolok és
vagy ideadod a levelemet, vagy megbánod.
Nara Dahlia füléhez hajolt.
– Tudod, hogy nem rajongok Oliverért,
de ha büntetőmunkára küldenek és pontot veszít a Hollóhát...
Idén meg kell nyernünk a házkupát.
Dahlia gonosz mosolyra húzta a száját.
– Egy... – számolt.
Oliver öntelten mosolygott.
– Kettő...
– Nem tudom, mire készülsz, de
szerintem a csókkal mindketten jobban járnánk. Tudom, hogy akarod.
Nem szégyen, ha beismered.
– Három... – fejezte be Dahlia a
számolást, és Oliver abban a pillanatban elemelkedett a talajtól.
Becsületére legyen mondva, nem kezdett kapálózni vagy sikítozni,
irritálóan nyugodt maradt. Lia úgy fordította a levegőben, hogy
még véletlenül se érje el a pálcáját.
– Ettől még nálam van a leveled –
nevetett a fiú.
– Hidd el, tudom én is. De előbb a
bosszú, aztán a szórakozás. Bár belegondolva, ezt a kettőt
össze is köthetjük, nem igaz?
A boszorkány elgondolkozott, mi lenne
elég hatásos büntetés. Valami olyan kellett, amiért nem
büntethetik meg nagyon, mégis elég kemény, mert Olivernek már
igazán kijárt, hogy valaki helyretegye.
Végül egy hatásos kis átszínezés
mellett döntött.
– Tudod, milyenek a mugli kifestők?
– Hugo szeme kitágult, amikor ezt meghallotta, aztán nevetve
csóválni kezdte a fejét. Ekkorra már egész kis tömeg gyűlt
köréjük. – Nem? Akkor hadd magyarázzam el. Vannak a fekete
vonalak, aztán a mugli gyerekek szépen kiszínezik a fehér
részeket. Már nagyon rég volt a kezembe kifestő, pedig jó
mulatság. Igaz, Emma?
Emma bólogatott.
– Melyik filccel szerettél a
legjobban színezni? – kérdezte a kislánytól Lia, közben egy
pillanatra sem engedve lejjebb Olivert.
Emma kicsit megszeppent a helyzettől,
de a boszorkány megnyugtatta, hogy Olivernek nem esik bántódása.
– A lila.
– Mit szólsz, Oli? – kérdezte
gúnyosan Dahlia. – Egy kis lila mindenkinek jól jön, nem igaz?
Akkor elmondom, most mit fogok csinálni. Kiszínezem a sápadt
részeket.
Dahlia intésére Oliver szőke haja
lilában pompázott. Aztán oldalra hajtotta a fejét. – Én még
látok egy kis fehéret. – Oliver inge babarózsaszín színt
kapott. Méregette még egy kicsit, mintha csak egy remekművön
dolgozna. – Jaj, de buta vagyok, kihagytam a szemöldököd. – A
fiú szemöldökére végül egy sötétebb lila árnyalatot
választott. Ne mondja neki senki, hogy nem következetes.
Dahlia méricskélte még néhány
pillanatig, majd megszólalt. – Így már tökéletes.
Hugóhoz sétált, és mielőtt a fiú
magához térhetett volna, Lia a gépéért nyúlt. Anélkül, hogy
leakasztotta volna a nyakából, kattintott vele párat. – Bár
abban biztos vagyok, hogy ezt a képet soha senki nem felejti el,
kell néhány fotó a suliújságba is az utókornak.
Amikor elkészült a fotósorozat is,
Dahlia újabb intésére a levél kirepült a fiú a kezéből.
– Hát nem sokkal jobb, mint egy
egyszerű csók?
Mindenki a hasát fogta a nevetéstől,
bár azért egy-két hang a tömegből bekiabált, hogy ő inkább a
csókot kérné, ha lehet. Dahlia nem foglalkozott velük.
– Ezt megírom Jamesnek is a
válaszlevélben. Szerintem ő is jól szórakozik majd.
Dahlia elindult a már törzshelyükké
vált fa felé, mert nem volt hajlandó emiatt a kis incidens miatt
lemondani a kinti napsütésről. Amikor odaért, levetette magát a
fűre. A tömeg még mindig nem akar eltűnni, és meglepődve jött
rá, hogy azért, mert Oliver még mindig lebegett. Nem gondolta,
hogy ilyen távolságból is működik a bűbája, főleg hogy már
sokkal inkább James levelén járt az esze. Mindenesetre
megszüntette, mire a fiú a földre huppant. Az sem lehetett
kellemes érzés.
Aztán kinyitotta a borítékot és
végre olvasni kezdte James szavait. Természetesen nem szerelmes
levél volt.
Dala!
Könyörgöm, írj nekem valami
szaftos pletykát a Roxfortból, mert itt meg lehet őrülni. Az
edzések rém unalmasak, a rajongólányok nagy részét pedig
elnyelték az iskola kőfalai. Semmi szórakozásom, se egy
Mardekáros kiránduló csapat, se egy titkos alagút. Jobb híján
trágyagránátokat rejtettem el néhány csapattársam szekrényébe,
de én is érzem, hogy ez nem méltó hozzám.
Tulajdonképpen arra gondoltam,
elugrom látogatóba. Remélem, Nara nincs ott, hogy beleolvasson a
levelembe, még végig kéne hallgatnod egy szentbeszédet az
éjszakai kóborlásainkról. Bár ha mégis ott van, akkor csak
mondd meg neki, tudom, hol szokott beosonni Al.
Szombaton éjfélkor várlak a
Szükség szobájában, akkor mindent elmesélhetsz.
James
This entry was posted
on 2014. április 21., hétfő
at hétfő, április 21, 2014
and is filed under
Egy végzős Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
