Egy végzős Dursley Roxfortban - Tiszta lap  

Posted by Deszy in

9. fejezet
Tiszta lap


– Segítened kell! – ismételte meg Dahlia a kérését Hugónak, amint a fiú megjelent a szobájában.

– Segítek – felelte a fiú, és hogy megpróbálja kicsit megnyugtatni barátnőjét, könnyedén a vállára tette a kezét. – De először mondd el, hogy miben és hogyan segítsek! Nem hiszem, hogy megakadályozhatom, hogy az édesanyád Harryéknél vacsorázzon, és amúgy szerintem ez egy jó ötlet.

Dahlia szeme a döbbenettel hatalmasra tágult. Hugo komolyan azt hiszi, hogy jó ötlet, ha Petunia Dursley a Potter házban vacsorázik?

– Gyászol, ahogyan te is. Szerintem jót tesz majd neki, ha kimozdul kicsit a házból, és neked is.

– Rossz ötlet – szögezte le a lány. – De nem ebben kell segítened.

– Nem? – Hugo meglepetése sütött az arcáról. Ha más helyzetben lettek volna, Dahlia még nevetett is volna az arckifejezésén, de most nem volt hozzá ereje.

– Nem. – Dahlia az ágyára huppant, és úgy érezte, a világ minden terhe az ő vállát nyomja: az apja halála, a vacsora és...

– Mi a baj, Lia? – térdelt le elé a fiú, és a meglepetése már nem volt sehol. A homlokán a ráncok összeszaladtak, ahogyan aggodalmasan méregette őt, és próbált rájönni, mi lehet a probléma. Furcsa volt ilyennek látni, mert az ismerősei közül Hugo volt az, aki a legvészesebb helyzetben is képes volt megőrizni az optimizmusát. Őt nem lehetett kihozni a sodrából és nem lehetett csak úgy elszomorítani, mert mindig mindenben észrevett valami jót. Vagy ha nem, akkor megvonta a vállát, és annyit mondott, hogy így kellett lennie.

Dahlia sokszor irigyelte tőle ezt a tulajdonságát. Ő hirtelen természet volt, nem gondolkozott, hanem cselekedett, és ez nem csak a döntéseiben mutatkozott meg, hanem az érzelmeiben is. Könnyen fel tudták dühíteni és egyik percről a másikra képes volt széles érzelmi skálát végigélni, a dühöstől a vidámig.

Az vigasztalta, hogy a legtöbb ismerőse ilyen. James az egyik percben nevetett, a következőben pedig hihetetlen fájdalom jelent meg a szemében – ezt persze nem mindenki vette észre, de ő már elég jól ismerte, hogy észrevegye a különbséget. Lilynél lobbanékonyabb emberrel még nem találkozott, Albuson még mindig képtelen volt kiigazodni, Rose pedig a legkisebb megjegyzésre is képes volt leharapni az ember fejét. Lorcan és Lysander olyan álomszerű ködben éltek, hogy náluk sose lehetett tudni, milyen a hangulatuk, leginkább olyanok voltak, mintha egy más világban lennének. Talán még Nara volt az, aki a legnyugodtabb az ismerősei közül, de belőle is hiányzott az a fajta életöröm, ami Hugóban megvolt.

Most azonban nem ezt látta a szemében, csak a tiszta aggodalmat.

– Lia! – szólongatta, és megfogta a kezét. – Mondd el!

Mély lélegzetet vett, és a fésülködő asztala felé sandított. Hugo is rögtön odafordult, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, mit néz Dahlia.

Felállt, de csak azért, hogy leüljön a lány mellé, és maga felé fordítsa.

– Nem csinálhatod ezt, ugye tudod? Nem a te hibád volt, és senkinek sem segítesz azzal, ha nem varázsolsz.

– Tudom – bólintott Dahlia. És az eszével tudta is, de ettől még képtelen volt felemelni a varázspálcáját. Évekig várta, hogy otthon varázsolhasson, most pedig, hogy végre lehetősége lett volna rá, nem tudta megtenni.

– Tudom, hogy tudod. – Hugo apró mosolyra húzta a száját. – Te mindig mindent tudsz. Racionálisabb vagy, mint egy tűpárna.

– Tűpárna? – Dahlia nem bírta visszafojtani, hogy felkuncogjon.

– Megmondom, mi lesz. Nem használod a pálcád, nem kényszerítelek rá. – A lány ezt persze nem is feltételezte volna. – De tudom, mi kell neked. Maradj itt, nehogy megmozdulj!

– Hová mehetnék? – tárta szét a karját a boszorkány, de Hugo mintha meg se hallotta volna. A fiú még egyszer megszorította a kezét, és dehoppanált.

Dahlia már percek óta ücsörgött ott, ahol Hugo hagyta, de a fiú csak nem tért vissza. Aztán hirtelen pukkanásokat hallott, és már épp kérdezte volna, hogy hol volt ennyi ideig, de nem ő tért vissza.

– Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte értetlenül.

– Hugo azt mondta, kellünk, hogy kicsit felrázzunk. Mi meg jöttünk – magyarázta Nara.

– Csajbuli! – vékonyította el mesterkélten a hangját Lily, azokat a lányokat utánozva, akik a bátyjait szokták üldözni, még amikor a Roxfortba jártak.

– Ez Hugo nagy megoldása? – Dahlia nevetett, és hitetlenül csóválta a fejét.

– Használ, nem? – mutogatott Lily a lány vigyorára.

– És elmondod, mit fogunk csinálni?

– Amit csak akarunk. Amit csak akarsz – ült le Nara Dahlia mellé az ágyra.

Dahlia nem tudta, mit akar. Körbenézett a szobájában, valamilyen ihletre várva, és közben igyekezett elkerülni, hogy a pálcájára essen a tekintete, akár egy másodpercre is.

Változás. Változást akart.

– Rendezzük át a szobám! – jött a hirtelen ötlet.

Lily és Nara egy pillanatra sem tűntek meglepettnek, és nem kérdeztek semmit. A szoba radikális változáson ment keresztül. A legfiatalabb Potter első körben a fal színét változtatta meg, ki nem állhatta, hogy barátnője szobája rózsaszín. Először vörös-aranyra színezte, aztán Nara kékre, és bár utóbbi passzolt volna a házához, túl hidegnek tűnt. Végül egy halványzöld mellett döntöttek, mivel egyetértettek, hogy ennek az árnyalatnak semmi köze a Mardekár-ház rusnya mohazöldjéhez. Nara még azt is megjegyezte, hogy a zöld állítólag megnyugtatja az idegeket, mire Lily haragosan nézett rá, és közölte, hogy itt és most mindenki jól érzi magát, és senkinek sincs szüksége arra, hogy megnyugtassák.

A fallal együtt minden más színe is megváltozott. A csipkés függönyöket és a rózsaszín sötétítőt teljesen száműzték, és kerestek helyettük egyszerűbbeket, ezek halványsárga színt kaptak. A táskákat egymás után reptette le a falról Lily, és mivel nem tudta eldönteni, hová kellene tennie őket, inkább hagyta, hogy a levegőben lebegjenek tovább.

Aztán ahogy bemelegedtek, következtek a nagyobb dolgok. Máshová került az ágya, a fiókos szekrénye, a fésülködő asztala, minden, ami mozdítható volt. Nem tologattak, Nara és Lily mindent varázslattal oldottak meg, és egyetlen egyszer sem kérdezték meg, hogy Dahlia miért nem csatlakozik.

Az átalakítás nem is sikerülhetett volna jobban, a boszorkány szinte rá sem ismert a szobájára, amikor néhány órával később végeztek. Először kicsit furcsa volt, mintha valamit elveszített volna, de minél tovább nézte a végeredményt, annál elégedettebb lett, hogy meg merte tenni. Már nem az a kislány volt, aki annak idején gondosan megtervezte a szobáját, hogy tökéletes legyen. Hosszú évek teltek el azóta, és az élete, a gondolkodásmódja, a jövője nem is lehetett volna különbözőbb a tíz éves Dahliáétól.

A Roxfortból hazatérve mindig ez volt az egyetlen vigasza, a kuckó, ami mindig ismerős volt, ami csak az övé volt. Nem, nem is az övé volt, ő maga volt. De most rájött, hogy csak a régi Dahlia köszönt vissza a falakból, a színekből, és nem is annyira vigaszt, mint inkább kapaszkodót jelentett a szoba, valamit, ami a régi életéhez kötötte. Ezért járt annyit a Szükség szobájában azt kívánva, hogy a szobájává alakuljon.

De most minden megváltozott. Ez a Dahlia más ember volt.

– És most? – kérdezte Nara, miután valószínűleg percekig méregette a gondolataiban elmerülő boszorkányt.

Dahlia nem válaszolt, egyszerűen az ágyába ugrott, a hátára fordult és a plafont bámulta. Pár pillanattal később Lily a bal oldalán landolt, aztán másik barátnője is az ágyra mászott, és együtt bámultak felfelé.

Percekig feküdtek így csöndben, aztán Nara kinyújtotta a pálcás kezét, és valamit mormolt, amit Dahlia nem értett. A következő pillanatban azonban megjelent fölöttük a csillagos ég. Nem tűnt olyan élethűnek, mint a Roxfortban, de még így is gyönyörű volt.

– Luna újabb fajt talált – szólalt meg úgy tíz perc nézelődés után Lily. – A nevére már nem emlékszem, de Lorcan nagyon izgatott, és állandóan erről beszél. El akar menni utána Afrikába, hogy a saját szemével lássa. Azt szeretné, hogy én is menjek.

– És, menni akarsz?

A kérdés persze felesleges volt, nyilvánvaló volt Lily hangjából, hogy ha tehetné, már most indulna. Nem az új fajok kutatása vonzotta, sokkal inkább az ismeretlen és a kalandok, amiket átélhetnének.

– Egyelőre felesleges a kérdés. Apáék nem engednek, azt mondják, előbb be kell fejeznem a Roxfortot – vonta meg a vállát. – Apa néha komolyan úgy csinál, mintha nem emlékezne rá, mennyi kalandban vett részt, amikor ennyi idős volt.

– Szerintem elég biztosan kijelenthetjük, hogy Harry bármit megtenne, hogy ne élj át hasonló dolgokat, mint ő akkor – mutatott rá Dahlia a nyilvánvalóra.

Lily felnyögött.

– Tudod, hogy értem.

Persze, hogy tudta. De nem bírta elhessegetni a gondolatot a fejéből, hogy ő mennyire örülne, ha az apja így vigyázna rá. Ami már soha nem fog megtörténni. Persze ha őszinte akart lenni magához, ez nem volt új keletű érzés, már régebben is irigyelte a Potter gyerekek kapcsolatát a szüleikkel. De mindig reménykedett, hogy előbb-utóbb Vernon Dursley is jobb belátásra tér majd.

– Apa még mindig nem teljesen érti, mit tanulunk a Roxfortban és mit nem. Tegnap azt akarta, hogy javítsam meg a mikrót – nevetett Nara.

– A mit? – kérdezte rögtön Lily, akinek még mindig nagyon kevés fogalma volt arról, hogyan élnek a muglik, még így is, hogy ennyi időt töltött Nara és Dahlia, illetve a Mugliismeret iránt lelkesen érdeklődő Hugo mellett.

Nara magyarázni kezdte a mikrohullámú sütő működését Lilynek, de amikor a lány minden második szónál megkérdezte, hogy az mi, végül feladta.

Olyan könnyű volt csak feküdni itt, két oldalán a barátnőivel, és mindenféléről csacsogni. Ki hitte volna, hogy tényleg pontosan erre volt most szüksége?

– Nem tudok varázsolni – szakadt ki egyszer csak Dahliából anélkül, hogy gondolkozott volna. Mindent megoszthatott Narával és Lilyvel, ők is mindent elmondhattak neki, miért nem árulhatta volna el ezt is?

A két említett döbbenten fordult felé, Lily még fel is támaszkodott a könyökére, úgy méregette.

– Ezt meg hogy érted? Elment az erőd? – Látszott a félelemmel vegyes értetlenség a lány arcán. Nem voltak válaszai arra, hogy lehetséges-e, hogy valaki egyik napról a másikra elveszítse a varázserejét. De tovább magyarázott, próbálta megnyugtatni őt. – Nem kell aggódnod, ha így van. Mármint... Emlékszel amikor Teddy egyszer beállított barna hajjal? Barnával! Azt mondta, nem képes megváltoztatni, aztán csak kiderült, hogy amiatt volt az egész, hogy maga alatt volt egy kicsit. Biztos ez is ilyesmi, és ha...

Dahlia megrázta a fejét, és gyorsan félbeszakította Lilyt, mert tudta, hogy még hosszú percekig képes lenne mondani.

– Nem bírok még csak ránézni sem a pálcámra.

A beálló csendben a gondolatai újra száguldozni kezdtek, és rájött, hogy ha ennyire meglepte Lilyt és Narát azzal, amit most elárult nekik, akkor Hugo nem mondta el, hogy miben kérte a segítségét. Bár ezen nem kellett volna meglepődnie, a fiú nem árulta volna el senkinek a titkait. Még akkor sem, ha ez nem igazán volt titok, és előbb-utóbb úgyis mindenki rájött volna.

– Gyászolsz. És úgy tűnik, hogy nem csak az édesapádat. De nem kell feladnod a másik életed, csak mert nem tetszett neki. Nem változtathatsz rajta, mi vagy, akkor sem, ha bűntudatod van, amiért ezt választottad, amikor ő nem akarta.

– Mióta vagy pszichológus? – kérdezte Dahlia, hogy ne kelljen erre reagálnia.

– Gondolkozz el azon, amit mondtam. És aludjunk végre, mert megígértem Albusnak, hogy elmegyek vele repülni reggel – borzongott meg Nara. Mindannyian tudták, hogy neki ez nem lesz olyan szórakoztató.


Van, amikor az ember úgy érzi, hogy valami, amit átél, már megtörtént vele egyszer. Dahlia most így érezte magát, csak számára az események még ráadásul kaptak valamiféle fájdalmas csavart, és ettől az egész csak még rosszabb lett.

Lily és Nara korán elmentek, egyedül hagyták Dahliát ebben a furcsa párhuzamos világban. Belegondolva nagyon sok dolog másként volt, mint amikor először vacsorázni mentek Potterékhez. Már mindenkit ismert, ezerszer járt a Grimmauld téren, nem érhette semmi meglepetésként. És a legnagyobb változás az volt, hogy Vernon most nem mehetett velük.

De valamiért mégis egész délelőtt az az első vacsora járt a fejében. Azt érezte, hogy harcba vonul Petuniával az oldalán, és nem tudja, melyik oldalon is kellene állnia. Akkor még nem tudott varázsolni, most pedig tudna, de mégsem tud. Ugyanolyan sebezhető lesz, mint az első alkalommal.

Egész nap a vacsora miatt aggódott, amikor pedig nem, akkor a fésülködőasztalán heverő pálcáját szuggerálta, és próbálta magát rávenni, hogy legalább felemelje, még ha nem is varázsol. Nem sikerült. Végül csengettek, Dahlia pedig rohant, hogy ajtót nyisson. A pálcáját ott hagyta a szobájában, és tudta, hogy ezúttal is varázslat nélkül kell túlélnie a Dursley-Potter vacsorát.

Legnagyobb meglepetésére Hugo állt az ajtóban. Farmert és egyszerű, fehér pólót viselt. Nem keltett feltűnést a Privet Drive-on, és látszott, hogy nagyon élvezi a dolgot.

– Én jöttem értetek.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne hoppanálni – rázta a fejét a lány, és sápadt édesanyjára gondolt. Nem, határozottan nincs szüksége rá, hogy ilyesminek tegyék ki. Azt hitte, Harry küld majd értük kocsit, vagy ő maga jön el.

– Nem is fogunk hoppanálni. – Hugo belépett az ajtón, és körbenézett, nyilván Petuniát kereste. – Én vezetek.

– Vezetsz? Mármint... autót?

A fiú bólintott.

– Mióta tudsz te vezetni? Mugliismereten biztos nem tanítják.

– Apa tanította, papírom is van róla – vigyorgott Hugo.

Végszóra Petunia is megjelent, ugyanúgy feketében, mint Dahlia, de látszott rajta, hogy igyekezett összeszedni magát. Potterék kedvéért? A világ határozottan kibillent a tengelyéből, legalábbis a boszorkány így érezte, és nem tudta, hogy visszatér-e valaha a régi medrébe.

A ház előtt egy fehér autó parkolt, Dahlia nem tudta volna megmondani, milyen típus pontosan, de ez érdekelte a legkevésbé.

– Ez... a tiéd? – kérdezte döbbenten a barátját.

– Csak kölcsön.

– De biztos, hogy elboldogulsz vele?

– Ha nem így lenne, nem jöttem volna. – Hugo előhúzta zsebéből a jogosítványt, ami Dahlia legnagyobb megdöbbenésére teljesen hétköznapi volt, és igazinak tűnt. – Igazi – mondta a fiú, mintha csak a gondolataiban olvasott volna.

Beszálltak a kocsiba, Dahlia ült az anyósülésre, Petunia pedig egyedül hátra. Amióta Hugo megérkezett, egy szót sem szólt, de mivel nem tudta, hogyan is vonhatná be a beszélgetésbe az anyját, Dahlia inkább nem is próbálkozott.

Hugo kihúzta magát az ülésben, aztán a zsebéből elővarázsolta – nem szó szerinti értelemben – a kulcsot, és beillesztette a helyére. Gyújtást adott, aztán a sebességváltóhoz nyúlt. Hosszú ujjai ugyanolyan szakértelemmel dolgoztak, mint amikor a fényképezőgépét kattintgatta, és úgy tűnt, pontosan tudja, mit miért csinál.

Dahlia nem mondhatta el ezt magáról, fogalma sem volt, hogyan kell vezetni. Számtalanszor látta már, hogyan csinálta az apja és Dudley, de egyszer sem jutott eszébe jobban megnézni. Tudta, hogy kormányozni meg indexelni kell, és időnként sebességet váltani, illetve azzal is tisztában volt, hogy három pedált kell a vezetőnek nyomnia, de a tudása ebben nagyjából ki is merült. Amióta boszorkány volt, soha nem gondolt arra, hogy jogosítványt szerezzen, mert tudta, hogy pár éven belül nem lesz rá szüksége. Tud majd hoppanálni, használhat zsupszkulcsot vagy a Hop-Hálózatot, végső esetben pedig még mindig ott volt neki a seprű.

Furcsa volt nézni, hogy Hugo, aki számára a mugli világ mindig idegenebb volt, mint Dahliának, aki ebben nőtt fel, valamit jobban tud nála. Persze a fiút nagyon érdekelte a mugli világ, de mindig kívülállónak tűnt benne. Most azonban akármelyik mugli is lehetett volna, aki friss jogosítvánnyal furikázik.

Egy piros lámpánál megálltak, aztán mielőtt Dahlia észrevette volna, az autó már el is indult, a fiú pedig körültekintően belenézett minden tükörbe, és szépen, fokozatosan gyorsított fel. Ahogy mentek a Grimmauld tér felé, minden teljesen hétköznapi volt. Nem repkedtek varázslatok, nem lengetett senki pálcát, még csak szóba se került a varázslat. Dahlia egy ideig csöndben nézte, ahogy Hugo karja határozottan tologatja a váltót előre, aztán vissza hátra, majd megint előre.

– Miért nem mondtad, hogy vezetni tanulsz? – kérdezte kíváncsian Dahlia.

– Fontosabb gondjaid voltak az utóbbi időben annál, mint hogy vezethetek-e vagy nem.

Végül megérkeztek a Grimmauld térre, és a boszorkány gyomra újfent görcsbe rándult. Ahogy beléptek a házba, már minden ismerős volt. Tudta, milyen színűek a falak, merre kell mennie az ebédlőbe és merre a szobákhoz, és tisztában volt vele, hogy ha jót akar magának, akkor Sirius anyjának falát messzire elkerüli.

Lily szaladt le a lépcsőn.

– Hallottam, hogy megjöttetek! – ugrándozott oda mellé, és köszönt Petuniának. – Anya reggel óta meg se áll. Még a szobánkat is ki kellett takarítanunk, mintha nem lennél vele pontosan tisztában, hogy hogy fest általában.

Az ebédlőbe belépve a gyomorgörcs hirtelen elszállt, ahogy az ismerős arcok feléjük fordultak. Nem nagycsaládi vacsorát rendeztek, és ennek Dahlia most nagyon örült. Nem mintha nem szerette volna látni Ront vagy Hermionét, de valahogy most jobban esett neki, hogy csak a Potter család ül csak asztalhoz. Egy kakukktojás volt csak, Hugo, de senki nem lepődött meg, hogy ő is ott van, és Dahlia az ő jelenlétének is örült.

James és Albus beszélgettek, Ginny épp a konyhából jött egy tállal a kezében, Harry pedig felállt, hogy üdvözölje őket. Néhány perc múlva már mind az asztalnál ültek, és várták, hogy Sipor behozza az ételeket. Dahlia Petunia és Hugo között ült, vele szemben a három Potter gyerek, Harry pedig az asztalfőn ült.

– Mégis ideértetek egyben – állapította meg James.

– Miért ne értünk volna ide?

– Ne is figyelj rá, Lia! James legújabb hobbija az, hogy a vezetési képességeimmel ugrat.

– Valóban? – mosolyodott el a lány. – Hát, James, azt hiszem, új szórakozás után nézhetsz. Hugo nagyon jól vezet.

A legidősebb Potter fiú horkantott, hogy kifejezze kételyeit.

– Nagyon... körültekintő volt, minden szabályt betartott – szólalt meg egyszer csak Petunia, közben pedig még bólintott is egyet, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Mindenki döbbenten kapta felé a pillantását. A nő egész eddig teljes csöndben volt, és még ha megszólalt sem várták tőle, hogy ilyen hosszan beszél, ráadásul sértések nélkül.

Dahlia igyekezett újabb témát előkaparni, hogy megtörje az újra beálló kínos hallgatást.

– Milyen volt a repülés? – kérdezte Albus felé fordulva.

– Még mindig nem értem, hogy valaki, aki ilyen okos, hogy nem érti, mi a jó a repülésben.

Harry kuncogni kezdett, és megvonta a vállát.

– Kérdezd csak Hermionét! Rá is tökéletesen illik ez a leírás. Biztos, szívesen válaszol a kérdésedre.

Dahlia inkább nem tett róla említést, hogy Nara tisztában van vele, miért szeret Al annyira repülni, de pontosan ismeri a veszélyeit is, ráadásul egyet kellett értenie a barátnőjével abban is, hogy a repülés egyáltalán nem kényelmes. Ha választhatott, ő is inkább elviselte a kis hányingert, amivel a hoppanálás járt. Az pedig, hogy hobbiból pattanjon seprűre, teljességgel kizárt volt. Néha megtette James és Hugo kedvéért, hogy meglegyen a kviddicscsapat létszáma a családi meccseken, de nem volt valami nagy játékos, úgyhogy legtöbbször terelő pozícióban végezte, és távolról nézte, ahogy a többiek hajtanak.

Petunia az egész vacsora alatt meglepően nyugodt volt. Nem sikkantott fel, amikor Sipor sorban belebegtette a fogásokat, nem tett sértő megjegyzéseket a varázslással kapcsolatos témáknál, és néha még hozzá is szólt a beszélgetésekhez. Csak tőmondatokkal, és ritkán, de már ez is elég volt, hogy Dahliát teljesen megdöbbentse.

És aztán eljött egy pillanat, amikor rájött, hogy napok vagy talán hetek óta először érzi igazán jól magát. Még az sem zavarta, hogy a pálcája nincs nála, mert képtelen volt megérinteni is. A gyász megmaradt, de mégis mintha szakadozni kezdett volna a súly a válláról. Semmi mást nem kellett csinálnia, csak élvezni a barátai társaságát.

Ahogy végignézett az asztalon, eszébe jutott, mi lett volna, ha annak idején mégsem kapja meg a levelet. Vagy ha enged a szülei nyomásának, és nem megy el a Roxfortba. Az utóbbi napokban sokszor gondolt erre, és mindig ugyanazok a képek peregtek le előtte: az Abbey Mount egyenruhája, Marge néni történetei az iskoláról, amelyekben ezúttal ő volt a főszereplő. De most, ahogy látta Jameset és Hugót civakodni, Albust és Lilyt nevetni, és maga elé képzelte Nara, Loo, Rose, Tiff és a többiek arcát, nem tudott elképzelni egy olyan életet, ahol nem ismeri őket. A lelke egy darabja hiányzott volna.

Nem csak arról volt szó, hogy nem tanult volna meg varázsolni, hanem arról, hogy ő maga is egészen más ember lenne, talán önző és követelőző. Nem lenne mögötte a sok kaland, amit Jamesszel átélt a sötét folyosókon, nem lettek volna a meghitt beszélgetések Hugóval és Narával, nem látta volna Loo mosolyát vagy Rose és Scorpius veszekedéseit. Még az unokatestvérét sem ismerné.

– Mi az? – kérdezte váratlanul Hugo. – Nagyon elgondolkodtál.

Megint ott volt a szemében az aggodalom, és Dahlia anélkül, hogy gondolkozott volna, hirtelen megölelte a fiút.

– Hiányoznál! – motyogta.

Hugo megdöbbent, a lány érezte, ahogy megmerevedett, amikor átölelte és magához rántotta, de ő csak nevetett rajta.

– Ez most valami ölelkezős parti? – kérdezte az asztal túloldaláról James. – Mert én nem ölelem meg Siport, az tuti.

This entry was posted on 2013. június 23., vasárnap at vasárnap, június 23, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

3 megjegyzés

Végre egy új fejezet!!! Nagyon nagyon tetszik. Várom a folytatást! :) ^^

2013. június 23. 21:44

Szeretem ezt a ficet!

2013. június 24. 13:24

Sziasztok!

gcsengelle:
Nagyon örülök, hogy tetszett, de sajnos egyelőre nem tudom megmondani, hogy mikor lesz következő fejezet. Bocsi. :(

Julianna Cseh:
Ennek nagyon örülök! Köszönöm!

Pussz:
Deszy

2013. június 24. 18:11

Megjegyzés küldése

Kommentek :)