Egy Dursley Roxfortban - 4. fejezet  

Posted by Deszy in

4. fejezet
Két idegen


Dahlia a gardróbban ücsörgött, és újabb terveken dolgozott. Ünnepélyes esküt tett, hogy megszerez egyet a levelek közül, és el is olvassa. Tudnia KELL. Valami nagyon komoly lehet a háttérben, hiszen a család egész élete fenekestül felfordult.

Már a sokadik terven gondolkozott. Először durvább ötletek merültek fel benne. A Reszkessetek, betörők! című film lebegett a szemei előtt, és azon gondolkozott, melyik cselt is tudná bevetni Petunia ellen. Aztán ezeket a terveket végül elvetette, vagyis inkább kinevezte őket a B tervnek.

Rájött, hogy nem kell erőszakos megoldáshoz folyamodnia. Elég, ha édesanyja gyenge pontjára épít. Semmi sem kötné le jobban, mint egy koszos konyha. Csak azt kellett kitalálnia, milyen módon tudja a lehető legjobban felforgatni a helyiséget. A cél érdekében semmitől sem fog visszariadni. Jöhetnek törött tányérok, szétvert csap, kiforgatott hűtő...

Épp egy nagy vödör tojás és liszt járt a fejében, amikor megszólalt a csengő. Elképzelni sem tudta, ki lehet az, aki megtöri a Privet Drive 4-es számú házának hetek óta tartó egyhangúságát. Amióta jönnek azok a levelek, Petunia gyakorlatilag mindenkitől elzárkózott. Már az is felmerült benne, hogy Dudley az, csak elhagyta a kulcsát. Nem ez lenne az első eset.

Épp kidugta a fejét a gardróbból, amikor Petunia ajtót nyitott. Két idegen férfi álldogált a küszöbön. Mindkettőnek fekete haja volt, de a hasonlóságok ebben ki is merültek.  Az egyik a létező legfurcsább ember volt, akit Dahlia valaha látott. Olyan volt, mintha a hippi korszakból csöppent volna az ajtó elé: narancssárga trapéznadrágot viselt, hozzá pedig egy tarka, virágmintás inget. Ettől csak még testesebbnek tűnt, mint amilyen egyébként lehetett.

A másik férfi sokkal hétköznapibb benyomást keltett. Farmert viselt, és egy egyszerű fekete pólót. Egyetlen dolgot talált csak furcsának rajta, a szemüvegét. Ilyen kerek szemüveget még sohasem látott.

Petunia néhány másodpercig szótlanul álldogált az ajtóban, nem invitálta be rögtön a vendégeket. Már ez rosszat sejtetett. Végül ellépett az ajtóból, és szavak nélkül intett a két alaknak, hogy lépjenek be. Amikor megfordult, Dahlia látta édesanyján, hogy elsápadt és remeg is. Ezt a pillanatot tartotta a megfelelőnek, hogy kirobbanjon a gardróbból, és válaszokat követeljen.

- Anya, ezek kicsodák? - tért rögtön a lényegre.

- Menj a szobádba, kis drágám! - utasította válaszul élesen. De Dahliát nem olyan fából faragták, hogy ez visszarettentse.

- Tudni akarom, kik ezek! - kiáltotta, és mellé, a hatás fokozása érdekében mérgesen toppantott.

- A szobádba, most! - Petunia még sohasem utasította így rendre kislányát, így Dahlia először meg is lepődött a dolgon. De hamar összekapta magát, és hüppögni kezdett, ami a hiszti biztos jele volt. A műsírást a hosszú évek alatt már sikerült művészi szintre fejlesztenie.

A jelenetnek végül az egyik idegen vetett véget, a vékonyabbik. Kicsit előrébb lépett, és a kezét nyújtotta lány felé. A homlokán furcsa, villám alakú sebhely díszelgett.

- Harry Potter vagyok. Az unokatestvéred. - Petunia néni, ha lehet még sápadtabb lett, a maradék véri is kiszaladt az arcából.

Dahlia annyira meglepődött azon, hogy végre találkozhat a rokonnak, akitől a rejtélyes ajándékokat kapta, hogy meredten bámulta a férfit, és csak jó fél perc elteltével rázta meg az idegen kezét. A szemébe nézett, és akkor vette észre, hogy mintha a saját arcába pillantott volna. Unokatestvérének ugyanolyan smaragdzöld szeme volt, mint neki. Úgy tűnt, ez az apróság Harryt is felkészületlenül érte.

- Dahlia - nyögte ki végül a lány, és csodálkozott rajta, hogy egyáltalán bármilyen hangot sikerült kipréselnie magából. Ezután fél szemmel a másik férfira sandított, és próbálta kitalálni, ő ki lehet. Talán egy újabb rokon? Harry valószínűleg megsejtette, mi járhat a fejében, mert egyszer csak megszólalt:

- Ő pedig a barátom, Neville.

Neville is a kezét nyújtotta a lánynak, majd miután kezet ráztak, Petunia felé fordult.

- Neville Longbottom, asszonyom. Örvendek!

Petunia ügyet sem vetett a bemutatkozásra, csak kényelmetlenül fészkelődött. Most kellett volna bekísérnie őket a nappaliba, hellyel és teával kínálnia őket. Minden vendéget így fogadott, de most láthatólag nem tudta, mihez kezdjen.

Dahlia el sem tudta képzelni, hogy lehet ilyen hideg a kapcsolatuk Harryvel. Hiszen, ha jól tudja, unokatestvére egyszer itt lakott! Most pedig Petunia még hozzászólni sem hajlandó! Talán bűnöző? Más magyarázatot elképzelni sem tudott. De úgy úgy nézett ki, mint valami sorozatgyilkos.

Végül úgy döntött, ez most nem számít. Csak az, hogy ők tudhatják a választ a kérdéseire. Ezért úgy döntött, kezébe veszi az irányítást.

- A levelek miatt jöttek? - Petunia elszörnyedve kapta Dahlia felé a pillantását, majd minden erejét összeszedte:

- Dahlia! A szobádba, most!

- NEM! Nem megyek - ordított vissza hasonló hangerővel a lány. - Azok az én leveleim, és végre meg akarom tudni, mi van bennük.

Harry somolygott, és végül megszólalt:

- Ezt teljesen meg tudom érteni. Én is ugyanezt éreztem, amikor megkaptam az elsőt.

- Te is kaptál ilyen leveleket? - kérdezte Dahlia döbbenten.

- Hát persze. És nekem sem engedték kinyitni őket. - Dahlia válla fölött a gardrób irányába sandított, arcán pedig furcsa nosztalgia jelent meg.

- Petunia néni, ha nem gond, mi leülnénk. Még emlékszem, hol a nappali, és ez egy elég hosszú beszélgetés lesz, ha jól sejtem - fordult a nőhöz, majd válaszát meg sem várva elindult a megnevezett helyiség felé. Neville is követte, rögtön utánuk pedig Dahlia ment. A sokkból magához térve Petunia is a nyomukba eredt.

Mire beért a nappaliba, a két férfi már elfoglalta a kanapét.

- Szép az új tapéta - jegyezte meg Harry. Láthatóan próbált valamiféle választ kicsikarni nénikéjéből, de ez még mindig nem sikerült.

- Nos, akkor gondolom, meg akarsz minket kínálni teával.

Válasz még most sem érkezett. Újabb csönd ereszkedett a társaságra. Ezt is Harry törte meg.

- Petunia néni, most komolyan! Te írtál nekem. Számíthattál rá, hogy előbb-utóbb megjelenek.

Erre a megjegyzésre mintha értelem gyúlt volna Petuniában. Hirtelen eszébe jutott, minek is köszönheti a látogatást, és hogy miért írt rég elfeledett unokaöccsének.

- Nem engedem - mormolta alig hallhatóan.

- Ááá, témánál vagyunk végre. Úgy tűnik, mégsem akarsz minket teával kínálni, szóval akár bele is vághatunk - kezdte Harry. - Neville a Roxfort egyik tanára, és az iskola képviseletében jött velem.

- Roxfort? Tehát a Roxfort egy iskola? - kapta fel a fejét Dahlia, amikor meghallotta az ismerős és egyben ismeretlen szót, aminek a jelentése után annyit kutatott.

- Igen, a Roxfort egy iskola olyanoknak, mint mi - mondta Neville.

- Milyeneknek?

- Elég! - kiáltotta Petunia. - Nem engedem, hogy a lányom is olyan legyen. Nem tömhetik a fejét badarságokkal. Téged még elengedtünk - fordult Harryhez -, mert tudtuk, hogy rajtad már senki nem segít. Ugyanolyan bolond vagy, mint az én drága húgom. A rossz véren nem lehet segíteni.

Harry elég nyugodtan fogadta az áradatot, de amikor az anyját meg a rossz vért említették, kezdett vörösödni.

- Annak született, ami. Ezen nem tudsz változtatni - felelte végül mégis meglepően nyugodt hangon.

- Mindenen lehet változtatni. Nem engedem, hogy azok közé az abnormálisak közé járjon, és kész.

Dahlia nyugtalanul hallgatta a vitát, és próbált kiszűrni belőle minél több értelmes információt. Ha jól értette, felvették valamiféle iskolába. Valószínűleg a Roxfort nevűbe. Ez eddig nem olyan rossz. A másik dolog viszont jobban zavarta. Abnormális lenne? Valami baj van vele?

- Nem engedem, hogy Dahlia is úgy járjon, mint az őrült anyád. Még a végén őt is felrobbantják! - ömlött tovább az átkozódás édesanyja száján.

Harry úgy tűnt, ezt már nem bírja elviselni, hirtelen felpattant, és a szoba másik végébe sétált, mintha ott nem hallaná nagynénjét.

- Asszonyom, engedje meg, hogy megmagyarázzuk, ez miért szükséges - mondta higgadtan Neville, de rajta is látszott, hogy nem érti Petunia felindultságát.

- Maga ebbe ne szóljon bele! Maga is csak egy közülük, örüljön, hogy egyáltalán beengedtem házamba!

- Akkor is odaadjuk neki a levelet, ez ellen nem tehetsz semmit, mint ahogy akkor sem tudtad megakadályozni, amikor nekem küldték őket. Dahliának tudnia kell, minek született.

- Minek? - kapcsolódott be hirtelen Dahlia, mert már nem bírta tovább. Ha valami baj van vele, inkább mondják meg a szemébe.

- Dahlia... - kezdte Petunia.

- Nem, anya! Rólam van szó, és tudni akarom. - Ezekkel a szavakkal Harryhez fordult, és várta a választ a kérdésre.

- Boszorkány vagy.


...O.o...
Sziasztok! Bocsi, hogy ennyi ideig nem volt friss, de egyrészt újra kellett telepíteni a laptopom, másrészt egy kellemes kis betegséget is sikerült összeszednem. :/

Office még mindig nincs a gépen, WordPaddal dolgoztam, szóval fogalmam sincs, milyen hosszú lett a fejezet, és mivel helyesírás ellenőrzőm sem volt, lehet kicsit több az elgépelés. De remélem, nem. Ha kicsit rövid lett, akkor pedig annyit még hozzáfűznék: mea culpa, mea maxima culpa. xD

Megjegyeznék még egy dolgot. Egyrészt arra gondoltam, hogy ezentúl viszek egy kis rendszert a frissítésekbe. Ezért mostantól nagy valószínűséggel szombaton vagy vasárnap fogok frissíteni. Szerintem ez így mindenkinek jó, mert egyrészt tudni fogjátok, mikor számíthattok a következő fejezetre, másrészt hétvégén mindenki ráér. :)

A kommenteknek most is nagyon örülök! ;)

This entry was posted on 2011. július 6., szerda at szerda, július 06, 2011 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

1 megjegyzés

Dahlia annyira kreatív a káosz okozásban, mint a Tekergők, és a Weasley ikrek(az idősebb Weasley ikrek).

2012. június 21. 15:42

Megjegyzés küldése

Kommentek :)