12. fejezet
Egy tartalmas nap
Dahlia úgy érezte, szétrobban a
boldogságtól. Elképesztően fáradt volt, aggódott a szüleiért,
és izgult az iskola miatt, de mégis... Valahogy teljesnek érezte
magát.
Loo percekig csak nézte, ahogy Dahlia
a tenger látványában gyönyörködött, majd azt is, ahogyan
mezítláb beszaladt a habok közé. Most tényleg olyan volt, mint
egy kisgyerek. Amikor jött a hullám, visszaszalad a part irányába,
mintha félne, aztán újra mélyebbre sétált a vízben. Louis-nak
persze közben arra is figyelnie kellett, nehogy valaki észrevegye
őket az ablakból.
De végül muszáj volt megmondania
neki, hogy vissza kell menniük a szobájába, mert lassan tényleg
mindenki felébred. Az egy dolog, hogy már csak ő jár a családból
a Roxfortba, és nem hajlandó a szüleivel menni az állomásra, az
viszont egy másik, hogy mindenki megtudja, hogy Dahliát úgy
kellett megszöktetni.
- Lassan felébrednek Anyáék! Vissza
kell mennünk – szólt a lánynak.
- Nem maradhatnánk még egy kicsit? -
kérdezte Dahlia ábrándosan, mert félt tőle, hogy ha ezeknek a
pillanatoknak vége, visszacsöppen a régi, unalmas életébe.
- Nem lehet. De majd még elhozlak.
Dahlia így végül kénytelen-kelletlen
megadta magát, és hagyta, hogy Loo visszahoppanálja a szobájába.
Ezután a fiú eltűnt, mert muszáj volt lemennie reggelizni.
Dahliát ott hagyta, de a lelkére kötötte, hogy ha valami baj van,
azonnal szóljon, még akkor is, ha lebuknak.
De nem történt semmi rendkívüli.
Dahlia először az ablakon keresztül bámulta a hullámokat, és
még mindig érezte a lábujjai között a homokszemcséket. Aztán
végül úgy döntött, körbejárja a szobát. Minden egyes
négyzetcentiméterét felmérte, elolvasta a könyvek címeit, volt
amelyikbe bele is lapozott, megtapogatta a falon található
kagylókat, végigsimított egy seprűn...
- Csodálatos ez a hely, igaz, Veda? -
fordult végül baglyához. Furcsa volt hozzá beszélni, mert
egyfelől olyan volt, mintha magában beszélne, mert Veda
legtöbbször a füle botját sem mozdította. Másfelől Dahlia
biztos volt benne, hogy baglya nagyon is érti, amit mond, és ha
most még nem is reagál, magában akkor is elraktározza a dolgokat,
amiket neki mond.
Nem sokkal később Louis már vissza
is tért, Dahlia gyanította, hogy behabzsolta az ételt. Bár amikor
az órára pillantott, rá kellett jönnie, hogy nem is olyan kevés
az az idő, ami közben eltelt.
- Nagy nehezen sikerült meggyőznöm
őket, hogy nem akarnak velem együtt hoppanálni – fújt egyet Loo
miután becsukta az ajtót, és Dahlia felé nyújtott egy vajas
croissont-t. - Ennyit sikerült feltűnéstelenül elcsennem.
Miközben Dahlia evett, Loo a
Roxfortról mesélt mindenfélét. Aprókat csípett le a
croissont-ból, mert annyira érdekelte, amiket a fiú mesélt, hogy
nem bírt volna nagyobb falatokat megrágni. A lány már szinte úgy
érezte, járt már az iskolában. Annyi mindent meséltek már neki
róla, sőt, Hugonak köszönhetően még látta is. Amint a süti
utolsó falatkája is eltűnt, Loo felpattant.
- Ideje indulni! A Roxfort Expressz nem
vár meg minket – nevetett, és az óra felé bökött, ami már
negyed tizenegyet mutatott. Dahlia észre sem vette, hogy közben így
elment az idő.
- Ennyi cuccot nem tudok egyszerre
elvinni – bökött Louis a saját, és Dahlia bőröndjei felé. -
Nincs mese, kétszer fordulok. Várj itt! - Azzal mielőtt a lány
felelhetett volna, eltűnt a semmiben. Dahlia már kezdte megszokni.
Amikor visszatért, megfogta Dahlia
kezét, aki megint érezte az ismerős rántást, a következő
pillanatban pedig már a jól ismert King's Cross pályaudvaron
álldogált, a kilences és a tízes vágány között.
- Meg kell várnod Harryéket, ha jól
tudom. James szerint Harry úgy tudja, a szüleiddel jössz az
állomásra.
- Igen.
- Nos, akkor itt kell hagyja... - ám
mielőtt Loo befejezhette volna, egy kéz csapott a vállára.
- Helló! - kiáltotta hevesen az alak,
majd amikor Loo megfordult, meg is ölelte. - Csak nem új barátnőd
van? – sandított Dahlia felé, ajkán mosollyal. - Bár most hogy
így jobban megnézem, elég fiatal még.
Loo elpirult, Dahlia nem tudta
eldönteni miért: mert kínosnak érezte a feltételezést, hogy ő
a barátnője, vagy mert barátja viselkedésétől volt zavarban.
- Dahlia, ő itt Jason. Jason, ő
Dahlia. Harry unokatestvére – egészítette ki jelentőségteljes
pillantással a bemutatást.
Dahlia kezet nyújtott, amit Jason
vidáman meg is rázott.
- Szólíts csak Jazz-nek! Szóval te
lennél a híres Harry Potter mugli unokatestvére?
- Nem vagyok mugli – kérte ki
magának rögtön sértődötten Dahlia.
- Dahlia most kezdi a Roxfortot –
próbálta oldani Louis a feszültséget.
- Akkor legalább abban igazam volt,
hogy fiatal hozzád. Na, megyünk, Loo? - kérdezte végül
türelmetlenül.
- Nekem mennem kell – mondta Louis,
és még közelebb hajolva Dahlia fülébe suttogta: - Harry nem
láthat meg veled, mert az túl gyanús lenne. Várd meg őket itt!
Azzal Loo és Jazz elindultak a
kilences és a tízes vágány közötti fal felé, és mire Dahlia
búcsút mondhatott volna, vagy megköszönhette volna Louis-nak,
amit érte tett, eltűntek.
Dahlia ezután idegesen toporgott a
vágány előtt. Először Vedához kezdett beszélni mindenféléről,
de az egyik kalauz nagyon hamar észrevette, és gyanúsan bámulta.
Így végül Veda inkább abbahagyta. Jobb híján a kofferére ült
le, és várta, hogy végre megjöjjenek Harryék.
Aztán a kalauz végül odalépett
hozzá:
- A szüleidre vársz? - kérdezte, de
hangjában nem aggodalom volt, sokkal inkább gyanakvás. Mintha
Dahlia valami rosszban sántikálna.
De nem mondhatja, hogy „Á, nem, az
unokatestvéremre várok, hogy végre felszállhassak a Roxfort
Expresszre, hogy eljussak Roxfortba, amiről minden valószínűséggel
maga még nem is hallott”.
Így elővette legbűbájosabb
mosolyát, és legártatlanabb pillantását, majd mesterkélten
gyermeki hangon megszólalt.
- Igen, igen. Anyu és apu, meg a
testvéreim nemsokára itt lehetnek.
Látszott, hogy az idősebb férfi még
mindig nem nyugodott meg, ám abban a pillanatban Dahlia észrevette
Harryéket. Integetett nekik, és amikor Ginny és Lily
visszaintegettek, a kalauz nagyot sóhajtott, majd ott hagyta
Dahliát.
- Szia! - ugrott Lily Dahlia nyakába,
mintha már legalább ezer éve ismernék egymást. Aztán kiderült,
hogy miért. Így Dahlia fülébe súghatta, amit akart, anélkül,
hogy más hallotta volna. - Loo ezek szerint sikerrel járt.
James és Albus is köszöntek, előbbi
még egy cinkos mosollyal is megtoldotta az üdvözlést.
- Hol van Vernon bácsi és Petúnia
néni? - kérdezte Harry meglepetten.
- Csak kitettek, és elbúcsúztak.
Anya az ájulás szélén állt, Apának pedig a szokásosnál is
lilább volt a feje, ezért Dudley hazavitte őket – próbált
kitalálni valami hihető magyarázatot Dahlia. Úgy tűnt, sikerült,
mert Harry csak bólintott, majd megszólalt:
- Sietnünk kell, mindjárt tizenegy!
Már megint késésben vagyunk – küldött vádló pillantást
James felé.
- Alvás kell ahhoz, hogy működjenek
az alapvető életfunkcióim.
- Mivel elég időd volt kialudni
magad, az életfunkcióidnak tökéletesen kell működniük. Indulj!
- utasította Harry.
James nekifutott a kilences és tízes
vágány közötti falnak, majd egyszer csak eltűnt.
- Te is mehetsz, Al! - Albus addigra
már rég elindult, és ő is köddé vált.
- Nem kell félned, az a fal nem igazi
– súgta Dahlia fülébe Lily.
- Akarod, hogy valaki veled menjen,
Lily? - kérdezte Ginny.
Lily felháborodottan megrázta a
fejét, mindentudó mosolyt küldött Dahlia felé, majd nekiindult,
hogy ő is eltűnjön.
- Akkor már csak mi maradtunk –
mondta Harry. - Menj előre!
Dahlia lába remegni kezdett, amikor
belegondolt, hogy neki kell szaladnia a falnak. Mi van, ha ő nem
tűnik le? Ehhez nem kell valami speciális képesség? Az agya ellen
kellett küzdenie.
- Nem kell félned, meg sem fogod
érezni. Mintha ott sem lenne – simogatta meg a vállát Ginny. -
Hunyd le a szemed, ha nagyon félsz!
Dahlia nyitott szemmel kezdett el
szaladni, mert nem akarta, hogy azt higgyék, gyáva, de útközben
azért mégis inkább lehunyta. Aztán mire megint kinyitotta, a fal
már nem volt sehol. Egy zsúfolt peron várta, és egy tábla
hirdette: Roxfort Expressz – indul: 11 órakor. A vonatot magát is
láthatta, egy nagyon régi, pirosas gőzmozdony volt, amilyet Dahlia
már csak könyvekben és múzeumokban látott.
A peronon nyüzsögtek az emberek,
felnőttek és diákok egyaránt. Némelyek már talárban voltak, de
azért szép számmal akadtak rendes ruhát viselők is. A tömeg egy
részét nem láthatta, mert a Roxfort Expresszből kiszálló vízgőz
homályba burkolta őket.
Dahlia nyelt egy nagyot, és elindult
előre. Nem sokkal később Harry és Ginny is követték, és
Lilyvel együtt elkezdtek üres fülke után kutatni. Ilyenekből nem
sok akadt.
Aztán újabb ismerős arcok jelentek
meg, Hugó és a szülei.
- Rose már felszállt – tájékoztatta
őket Ron.
Ezután már együtt vadásztak üres
fülkére, és végül a vonat vége felé találtak is egyet. Közben
Albus is megjelent.
- Segítsek? - kérdezte Dahliát, és
a hatalmas pakkokra bökött. A lány nagyon meglepődött, mert
Albus eddig még nem nagyon beszélt hozzá, és ráadásul ezúttal
mosolygott is.
- Igen, köszi! - felelte gyorsan,
mielőtt észrevehette volna a megrökönyödését. De Lilynek ez is
feltűnt.
- Tudod, Al alapból nagyon vicces.
Pont rossz pillanatában találkoztál vele. Dobta a barátnője, és
nem ismerné be, de eléggé maga alatt volt miatta – suttogta.
Dahliának rá kellett jönnie, hogy Lilynél jobb barátnőt keresve
sem találhatott volna. Lily, úgy tűnik, mindenkiről mindent
tudott.
Amikor beléptek a fülkébe Al még a
csomagjaikat próbálta úgy elrendezni, hogy elférjenek tőlük.
- Van itt még egy szabad hely? -
kérdezte egy vékony, bátortalan hang.
- Nara, igaz? - kérdezte Dahlia,
felismerve a lányt Madam Malkin Talárszabászatából.
- Igen.
- Hely még van bőven, gyere csak! -
mutatott az egyik üres ülésre Dahlia. - Ő itt Lily.
Albus eddigre pont befejezte a
pakolást, így őt is bemutathatta.
- Ő pedig Albus. Albus, ő Nara.
Nara kissé elpirult, és amikor a
kezét akarta Albusnak nyújtani, elejtette az egyik táskáját. Al
felkapta, és azokat is elpakolta.
Közben befutott Hugo is, maga után
vonszolva egy hatalmas bőröndöt. Neki senki nem segített. - Ez az
egyik előnye annak, hogy nőnek születtem – gondolta magában
Dahlia kárörvendve. És ha ez még nem lett volna elég nagy
kihívás Hugónak, nyakában egy hatalmas fényképezőgép
lengedezett.
Végül lihegve ő is bevonszolta a
holmiját, de már nem volt ereje elpakolni, így csak letette az
ajtó mellé.
- Anyáék és Harry bácsiék azt
akarják, hogy menjünk még ki elköszönni – nyögte, és már
fordult is ki.
Mire kiértek, Hugó már elemében
volt, lelkesen kattintgatta a fényképezőgépét. A szülők
mindenkit megöleltek, és még néhány utolsó tanáccsal látták
el őket. Dahlia kezdte magát kicsit kínosan érezni, mert bár nem
kezelték kívülállóként, akaratlanul is a saját szülei
jutottak eszébe.
Aztán újabb ismerős jelent meg,
szőke hajkoronájával.
- Dahlia, ő egy újabb rokonom. Louis
Weasley – kezdte Harry a bemutatást.
- Mi igazából már...
- Nagyon örülök – nyújtott kezet
Dahliának Loo, ezzel megakadályozva, hogy elszólja magát. Közben
mélyen a lány szemébe nézett, hogy tudassa, majdnem lebuktatta
őket. De azért mosolygott.
- Loo most végzős. És iskolaelső is
– egészítette ki még Harry a bemutatást büszkén.
Ekkor azonban fel kellett szállniuk,
mert pár másodpercen belül a Roxfort Expressz indult.
Az út eleje viszonylagos csendben
telt. Nara elég szégyenlős volt, így inkább nem szólalt meg.
Hugó hasonló problémákkal küzdött.
Aztán egyszer csak felrántotta valaki
az ajtót.
- Csak gondoltuk beköszönünk! Ő
Fred – mutatta be James a vele lévő fiút. - De megyünk is
tovább, mert van még egy kis dolgunk a Mardekár... - de mielőtt
befejezhette volna, Fred nevetve oldalba vágta.
Újabb negyed óra telt el úgy, hogy
csak Lily fecsegett mindenfélékről. Hirtelen hangos
zörgés-csörömpölés hangzott fel a folyosón,
és
egy idősebb nő jelent meg, egy kocsit tolva maga előtt. Kinyitotta
a fülke ajtaját, és mosolyogva fordult feléjük.
-
Adhatok valamit? - kérdezte.
Lily rögtön vett egy csomó
édességet, és Nara is vásárolt párat, amelyek közül Dahlia
egyet-kettőt felismerte azokat, amiket a születésnapjára szokott
kapni Harrytől. Elhűlve bámulta a sok édességet, és rá kellett
döbbennie, hogy ő nem vehet, mert nincs rá pénze.
- Két csokibékát kérek – szólalt
meg hirtelen Hugo.
Amikor megkapta a két csokibékát –
bármit is jelentett ez -, a büfés boszorkány várt még néhány
pillanatig, majd elment.
Hugo egyszer csak Dahlia felé
nyújtotta az egyik édességet.
- Próbáld ki! Ilyet még nem láttál.
Dahlia most először értékelt igazán
egy ajándékot. Nem tudta volna összeszámolni, hány meglepetést
kapott már eddigi életében, de egyik sem volt valódi.
- A csokival vigyázz, főleg, ha nem
szereted a békákat! De a kártyák a legjobbak!
Dahlia ezután már nem volt benne
olyan biztos, hogy szeretni fogja az édességet. A békáknál
rosszabbat elképzelni sem tudott. De a kíváncsisága
felülkerekedett az undorán, és kinyitotta a dobozt. Abban a
pillanatban a csokibéka kiszökkent, és ide-oda ugrált a kabinban.
Nara sikoltozni kezdett, Lily pedig Narán nevetett. Végül Hugónak
sikerült elkapnia, és gyorsan letörte a fejét, hogy nem
ugrálhasson tovább, majd odanyújtotta Dahliának.
- Edd meg nyugodtan! - mondta Dahlia a
fiúnak. - Nem hiszem, hogy meg tudnék enni bármit, ami előtte még
mozgott. Még akkor is, ha nem élt.
- Biztos? - kérdezte Hugo.
- Persze, edd csak meg! Nekem itt a
kártya.
- Híres boszorkányok és varázslók
vannak rajta. Szinte mindenki gyűjti – motyogta Hugo két falat
között.
Dahlia izgatottan nézte meg a
kártyáját, de aztán nagyon meglepődött. A kártyáról ugyanis
egy ismerős arc nézett vissza rá.
Ronald Bilius Weasley
Ronald Weasley egy nevezetesen bátor
mágus. Leginkább Harry Potterrel kötött közeli barátságáról
híres, és arról, hogy segített neki a Sötét Nagyúr
legyőzésében. Ronald jelenleg a Mágiaügyi Minisztériumban
dolgozik aurorként. A Weasley Varázsvicc Vállalat irányításában
is részt vett (a széles körben népszerű viccboltot ikertestvére
alapították), és imádja a kviddicset. Ronald feleségével,
Hermionéval és gyermekeivel, Rose-zal és Hugóval él.
Dahlia háromszor is elolvasta a
szöveget, de még mindig tele volt kérdőjellel.
- Na, ki van rajta? - kérdezte Hugo
izgatottan. - Nekem még hiányzik Merlin.
Dahlia nem válaszolt, ezért Hugo
előrehajolt, hogy ő maga nézze meg. Amikor azonban észrevette, ki
mosolyog a fotóról, elpirult, és visszahanyatlott a helyére.
- Mégis mi a fenét csináltak a
szüleitek? - szakadt ki Dahliából a kérdés, amikor végre meg
tudott szólalni.
- Mi nem igazán beszélünk erről –
felelt Lily. - Majd valaki más elmeséli.
Végül elérkezett a pillanat, hogy
mindenki felöltse a fekete talárt. Dahlia esetlennek és
alaktalannak érezte magát benne, és már most tudta, hogy amikor
csak teheti, rendes ruhákat fog hordani. Végül a vonat lassított,
és megállt.
A diákok lökdösődve szálltak le a
vonatról, mindenki izgatottan sugdolózott, nevetgélt.
Aztán egyszer csak mély hang dörrent:
- Elsősök! Ide hozzám! Minden elsős!
Ide!
A sötétségből egy óriási alak
bontakozott ki. Olyan nagy volt, amilyet Dahlia még életében nem
látott.
- Hagrid – kiáltott fel hirtelen
Lily, és szaladni kezdett az óriás felé. Amikor odaért meg is
ölelte. De ami még ennél és megdöbbentőbb látvány volt, hogy
az óriás, akinek gesztenyebarna hajába már egy két ősz hajszál
is vegyült, elpirult.
- Szia Hagrid! - köszönt végül Hugo
is, amikor odaértek.
Már kezdte azt hinni, hogy Hagrid is
valami híres varázsló, akit ismernie kellene, de aztán több
másik elsős arcán is észrevette a döbbenetet, így végül
megnyugodhatott egy kicsit.
- Gyerünk,
gyerünk, utánam! Vannak még itt elsősök? Vigyázz, hova lépsz!
Elsősök, utánam!
A legtöbb elsős botladozott a nedves
ösvényen, és Dahliának is nagyon kellett figyelnie, nehogy
elessen egy kőben, vagy kiálló fűcsomóban. Minden figyelmét
arra fordította, nehogy mindenki szeme láttára essen hasra, így a
Roxfortot már csak akkor vette észre, amikor teljes valójában
láthatta.
Óriási épület volt, tele tornyokkal
és mérművekkel. Pont olyan volt, mint amilyen a képen, csak még
szebb. A sötétben a legtöbb ablakból halvány fények derengtek.
Az egész... varázslatos volt.
Dahlia mellett Hugo heves
kattintgatásba kezdett, a lánynak pedig hirtelen eszébe jutott,
mit ígért Hugo. Hogyan majd ő csinál jó képeket róla. Talán
majd egyet elkér, és elküldi Dudley-nak.
Hagrid egy nagy, sötét tóhoz vezette
őket, amin négyszemélyes csónakok lebegtek. Gyorsan mind
beszálltak egy-egy lélekvesztőbe. Dahlia Narával, Lilyvel és
Hugóval utazott együtt.
Hagrid még egyszer ellenőrizte, hogy
mindenki beszállt-e, majd amikor úgy gondolta, igen, felkiáltott:
- Indulás!
A csónakok abban a pillanatban lassan
siklani kezdtek a vízen, és Dahliának rá kellett jönnie, hogy
nem is olyan szörnyű érzés. Sőt, kifejezetten izgalmas és szép
volt. Az első roxforti kalandja. Gyorsabban elszállt a vízi
utazás, mint gondolta, és amikor megérkeztek, kedve lett volna
visszafordulni, és újra megtenni.
Hagrid ezután a Roxfort bejáratához
vezette őket, ahol Neville már várt rájuk.
- Az elsősök, Ne... Akarom mondani,
Longbottom professzor!
- Köszönöm, Hagrid! - felelte az.
Neville kitárta a kapuszárnyakat, és
bevezette őket az aulába. A roxfort belülről is hatalmad volt,
csodálatos szobrokkal, ódon falakkal, és régies illattal. A fényt
égő fáklyák szolgáltatták, szemben velük pedig egy márvány
lépcsősor várta az emeletre igyekvőket.
- Köszöntök mindenkit a Roxfortban.
A beosztási cerómónia hamarosan kezdetét veszi, azután pedig
folytatódhat az évnyitó bankett. A beosztás roxforti életük
legfontosabb pillanat, hiszen az itt töltött évek alatt a házuk
jelenti majd a családjukat. - Dahlia rettentő furcsának érezte,
hogy Neville magázza őket, és sokkal komolyabbnak tűnt, mint
amilyen az Abszol úton volt. - Négy házba kerülhetnek: a
Griffendélbe, a Hollóhátba, a Hugrabugba és a Mardekárba. Amíg
itt tanulnak, a sikereikkel pontokat szereznek a házaiknak, a
kihágásaikkor viszont pontokat vonunk le önöktől. A tanév végén
a legtöbb pontot összegyűjtött ház pedig elnyeri a házkupát.
Szavai közben furcsa alakok jelentek
meg az előcsarnokban. Szürkés, áttetsző lények voltak, és
ide-oda repkedtek a helyiségben.
- Szellemek – súgta Lily Dahliának,
amit már amúgy is sejtett.
- Kövessenek – mondta Neville, és
egy kisebb helyiségbe vezette őket, aztán a szellemekkel együtt
eltűnt.
Néhány perccel később visszatért,
de addigra már minden gólya az ájulás szélén állt. Azt
találgatták, hogy fogják eldönteni, melyik házba kerülnek.
A visszatérő Neville egy hatalmas
csarnokba vezette őket – mint később kiderült, a nagyterembe -,
ahol több száz diák ücsörgött már. Négy hosszú asztal
mellett ültek, őket azonban nem azokhoz az asztalokhoz vezették,
hanem az ezekre merőlegesen állóhoz. Ennél kevesebben ültek,
viszont ők idősebbek voltak. Biztosan ők a tanárok! - gondolta
Dahlia.
Aztán Neville elővarázsolt
valahonnan egy háromlábú széket, és egy kopott kalapot. Mielőtt
azonban Dahliának bármilyen ötlete támadhatott volna, mit is kell
majd tenniük, a fejfedő énekelni kezdett.
Gondolom, már kíváncsi vagy,
ki lehetek én,
de megtudhatod, ha idefigyelsz,
roppant könnyedén.
Kalap vagyok, nem kétséges,
még ha kicsit kopott is,
de túléltem már egyet s mást:
tüzet, vizet, gonoszt is.
Több háború hőse volt már
karimám alatt,
s én voltam, ki mindig tudta,
mit rejt az az agy.
Teszlek Süveg, ez a nevem,
nem titok többé.
Jól vigyázz, mert próbám előtt
nem válhatsz köddé!
Vegyél fel, és engedd meg,
hogy beléd pillantsak,
s rögtön tudni fogod,
hová való vagy!
Ha bátor vagy, és hősies,
Godric vezet majd,
Griffendél a te házad,
szíved oda hajt.
Ha ravasz vagy és agyafúrt,
a Mardekárban a helyed,
Malazár, a kígyónyelvű
tanait ott megleled.
Bölcsesség és tudásvágy
építik a világot,
Hedvig a te vezetőd,
Hollóhát a te álmod.
Szorgalom és szeretet,
békesség és igazság,
Hugrabugos társaid,
Helgával már várnak rád.
Bárhová is osztalak,
nem kell megijedj.
A négy ház nem ellenség,
a Roxfort a tied.
Amint a süveg befejezte a dalát, a
teremben dörgő taps hangzott fel, de ez abban a pillanatban Dahliát
nem nagyon érdekelte. Gyomrában minden eddiginél nagyobb csomóval
várta, hogy őt szólítsák. Kinézett az asztalok felé, és a
tömegben több ismerős arcot is megpillantott. Loo biztatóan
mosolygott, James felemelte két kezét, és hüvelykujjait
felmutatva jelezte neki, hogy minden rendben lesz. Még Rose arcáról
is azt olvasta le, hogy szorít neki.
Végül, amint a taps teljesen elhalt,
Neville a pálcájával maga elé lebegtette egy összetekert
pergament, ami abban a pillanatban kisimult. Aztán megszólalt:
- Acomb, Aaron
A tömegből egy barna hajú fiú
lépett elő, elég magabiztosnak tűnt, ezért Dahlia rettenetesen
csodálta is. Alig ért hozzá fejéhez a süveg, máris felhangzott
a kiáltása:
- Griffendél!
Erre a Griffendél ház asztalánál
hatalmas üdvrivalgás hangzott fel. Mindenki éljenzett és tapsolt,
James és Fred pedig rákezdtek valami nótára. Aaron odament új
házához, ahol többen megölelték és kezet fogtak vele. Dahlia
nem tudott nem arra gondolni, hogy neki is így fognak-e örülni.
Nem tartotta valószínűnek.
- Acomb, Amber – olvasta Neville a
következő nevet a listáról. Nem kellett hozzá nagy tehetség,
hogy az ember rájöjjön, hogy ikrek. Ugyanolyan barna haja volt,
mint testvérének, és az arcvonásaik is nagyon hasonlítottak. És
ahogy Amber a háromlábú szék irányába indult, Dahlia még egy
hasonlóságot észrevett: a lánynak ugyanolyan határozott léptei
voltak, mint Aaronnak. Ő is a Griffendélbe került.
Cahill, Tiffany szintén a Griffendélbe
került. Ennél a pontnál a többi asztalnál már kezdtek
kényelmetlenül fészkelődni. Ezután beosztották még Credle,
Clark-ot (Mardekár), Dadford, Simont (Hugrabug), Dekker, Noah-t
(Hollóhát). Ezután következett még egy-két ember, de Dahlia már
nem tudott odafigyelni. A szíve egyre hevesebben dobogott, azt
hitte, már kiugrik. A gyomrában lévő csomó, úgy érezte, minden
egyes szívdobbanásával egyre nagyobbá válik, és ezzel
párhuzamosan a torkában is megjelent egy hasonló gombóc. Aztán
meghallotta, ahogyan Neville kiejtette a nevét.
- Dursley, Dahlia
A tömegben halk suttogás kezdődött,
fogalma sem volt, miért. Tett előre néhány lépést, mire az
elsősök tömege szétnyílt, hogy utat nyissanak neki. Dahlia
pulzusa és vérnyomása már nem lehetett volna ennél magasabb, már
szédült. Kinézett a tömegre, ahol az összes Weasley és Potter
gyerek kíváncsian meredt rá. Aztán visszafordult Neville
irányába, nehogy elessen a saját lábában. A férfi biztatóan
mosolygott rá, és Dahlia most kifejezetten örült, hogy Neville –
vagyis Longbottom professzor – kísérte őt az Abszol útra.
Legalább egy ismerős kéz emelte fejére a viseltes kalapot, amit
egyébként soha nem lett volna hajlandó felvenni.
- Ááá, igen, igen. Érdekes –
hallotta meg fejében a Süveg hangját. - Hm, nem könnyű
választás. Mi is legyen, mi is legyen?
Dahlia félve felemelte a fejét, és
próbálta magára erőltetni a magabiztosság álarcát.
Valószínűleg kevés sikerrel.
- Nos, jó. Hát akkor legyen a...
- HOLLÓHÁT!
...o.O...
Előzetes: A többiekről is
kiderül végre, melyik ház csapatát gazdagítják...
Sziasztok!
Nos, akkor először is, várom a
köveket a házválasztásért! XD
És ha a kövezésen túl vagyunk,
engedjétek meg, hogy bocsánatot kérjek a csúszásért. Esküvőn
voltam (a nővéremén, és ráadásul koszorúslány voltam), most
volt az ELTE-s beiratkozás, és költözök is fel Pestre. Szóval
sűrű a programom... :)
A játéknak ezennel vége, a megoldást
az írásaim Facebook oldalán találjátok, ezen a címen:
http://www.facebook.com/note.php?note_id=222199651159880
Természetesen szabad az egész oldalt is lájkolni, ha szeretnétek
plusz infókat, érdekességeket, képeket és híreket a történettel
kapcsolatban. :)
This entry was posted
on 2011. augusztus 31., szerda
at szerda, augusztus 31, 2011
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
