Egy Dursley Roxfortban - 12. fejezet  

Posted by Deszy in

12. fejezet
Egy tartalmas nap


Dahlia úgy érezte, szétrobban a boldogságtól. Elképesztően fáradt volt, aggódott a szüleiért, és izgult az iskola miatt, de mégis... Valahogy teljesnek érezte magát.

Loo percekig csak nézte, ahogy Dahlia a tenger látványában gyönyörködött, majd azt is, ahogyan mezítláb beszaladt a habok közé. Most tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek. Amikor jött a hullám, visszaszalad a part irányába, mintha félne, aztán újra mélyebbre sétált a vízben. Louis-nak persze közben arra is figyelnie kellett, nehogy valaki észrevegye őket az ablakból.

De végül muszáj volt megmondania neki, hogy vissza kell menniük a szobájába, mert lassan tényleg mindenki felébred. Az egy dolog, hogy már csak ő jár a családból a Roxfortba, és nem hajlandó a szüleivel menni az állomásra, az viszont egy másik, hogy mindenki megtudja, hogy Dahliát úgy kellett megszöktetni.

- Lassan felébrednek Anyáék! Vissza kell mennünk – szólt a lánynak.

- Nem maradhatnánk még egy kicsit? - kérdezte Dahlia ábrándosan, mert félt tőle, hogy ha ezeknek a pillanatoknak vége, visszacsöppen a régi, unalmas életébe.

- Nem lehet. De majd még elhozlak.

Dahlia így végül kénytelen-kelletlen megadta magát, és hagyta, hogy Loo visszahoppanálja a szobájába. Ezután a fiú eltűnt, mert muszáj volt lemennie reggelizni. Dahliát ott hagyta, de a lelkére kötötte, hogy ha valami baj van, azonnal szóljon, még akkor is, ha lebuknak.

De nem történt semmi rendkívüli. Dahlia először az ablakon keresztül bámulta a hullámokat, és még mindig érezte a lábujjai között a homokszemcséket. Aztán végül úgy döntött, körbejárja a szobát. Minden egyes négyzetcentiméterét felmérte, elolvasta a könyvek címeit, volt amelyikbe bele is lapozott, megtapogatta a falon található kagylókat, végigsimított egy seprűn...

- Csodálatos ez a hely, igaz, Veda? - fordult végül baglyához. Furcsa volt hozzá beszélni, mert egyfelől olyan volt, mintha magában beszélne, mert Veda legtöbbször a füle botját sem mozdította. Másfelől Dahlia biztos volt benne, hogy baglya nagyon is érti, amit mond, és ha most még nem is reagál, magában akkor is elraktározza a dolgokat, amiket neki mond.
Nem sokkal később Louis már vissza is tért, Dahlia gyanította, hogy behabzsolta az ételt. Bár amikor az órára pillantott, rá kellett jönnie, hogy nem is olyan kevés az az idő, ami közben eltelt.

- Nagy nehezen sikerült meggyőznöm őket, hogy nem akarnak velem együtt hoppanálni – fújt egyet Loo miután becsukta az ajtót, és Dahlia felé nyújtott egy vajas croissont-t. - Ennyit sikerült feltűnéstelenül elcsennem.

Miközben Dahlia evett, Loo a Roxfortról mesélt mindenfélét. Aprókat csípett le a croissont-ból, mert annyira érdekelte, amiket a fiú mesélt, hogy nem bírt volna nagyobb falatokat megrágni. A lány már szinte úgy érezte, járt már az iskolában. Annyi mindent meséltek már neki róla, sőt, Hugonak köszönhetően még látta is. Amint a süti utolsó falatkája is eltűnt, Loo felpattant.

- Ideje indulni! A Roxfort Expressz nem vár meg minket – nevetett, és az óra felé bökött, ami már negyed tizenegyet mutatott. Dahlia észre sem vette, hogy közben így elment az idő.

- Ennyi cuccot nem tudok egyszerre elvinni – bökött Louis a saját, és Dahlia bőröndjei felé. - Nincs mese, kétszer fordulok. Várj itt! - Azzal mielőtt a lány felelhetett volna, eltűnt a semmiben. Dahlia már kezdte megszokni.

Amikor visszatért, megfogta Dahlia kezét, aki megint érezte az ismerős rántást, a következő pillanatban pedig már a jól ismert King's Cross pályaudvaron álldogált, a kilences és a tízes vágány között.

- Meg kell várnod Harryéket, ha jól tudom. James szerint Harry úgy tudja, a szüleiddel jössz az állomásra.

- Igen.

- Nos, akkor itt kell hagyja... - ám mielőtt Loo befejezhette volna, egy kéz csapott a vállára.

- Helló! - kiáltotta hevesen az alak, majd amikor Loo megfordult, meg is ölelte. - Csak nem új barátnőd van? – sandított Dahlia felé, ajkán mosollyal. - Bár most hogy így jobban megnézem, elég fiatal még.

Loo elpirult, Dahlia nem tudta eldönteni miért: mert kínosnak érezte a feltételezést, hogy ő a barátnője, vagy mert barátja viselkedésétől volt zavarban.

- Dahlia, ő itt Jason. Jason, ő Dahlia. Harry unokatestvére – egészítette ki jelentőségteljes pillantással a bemutatást.

Dahlia kezet nyújtott, amit Jason vidáman meg is rázott.

- Szólíts csak Jazz-nek! Szóval te lennél a híres Harry Potter mugli unokatestvére?

- Nem vagyok mugli – kérte ki magának rögtön sértődötten Dahlia.

- Dahlia most kezdi a Roxfortot – próbálta oldani Louis a feszültséget.

- Akkor legalább abban igazam volt, hogy fiatal hozzád. Na, megyünk, Loo? - kérdezte végül türelmetlenül.

- Nekem mennem kell – mondta Louis, és még közelebb hajolva Dahlia fülébe suttogta: - Harry nem láthat meg veled, mert az túl gyanús lenne. Várd meg őket itt!

Azzal Loo és Jazz elindultak a kilences és a tízes vágány közötti fal felé, és mire Dahlia búcsút mondhatott volna, vagy megköszönhette volna Louis-nak, amit érte tett, eltűntek.

Dahlia ezután idegesen toporgott a vágány előtt. Először Vedához kezdett beszélni mindenféléről, de az egyik kalauz nagyon hamar észrevette, és gyanúsan bámulta. Így végül Veda inkább abbahagyta. Jobb híján a kofferére ült le, és várta, hogy végre megjöjjenek Harryék.

Aztán a kalauz végül odalépett hozzá:

- A szüleidre vársz? - kérdezte, de hangjában nem aggodalom volt, sokkal inkább gyanakvás. Mintha Dahlia valami rosszban sántikálna.

De nem mondhatja, hogy „Á, nem, az unokatestvéremre várok, hogy végre felszállhassak a Roxfort Expresszre, hogy eljussak Roxfortba, amiről minden valószínűséggel maga még nem is hallott”.

Így elővette legbűbájosabb mosolyát, és legártatlanabb pillantását, majd mesterkélten gyermeki hangon megszólalt.

- Igen, igen. Anyu és apu, meg a testvéreim nemsokára itt lehetnek.

Látszott, hogy az idősebb férfi még mindig nem nyugodott meg, ám abban a pillanatban Dahlia észrevette Harryéket. Integetett nekik, és amikor Ginny és Lily visszaintegettek, a kalauz nagyot sóhajtott, majd ott hagyta Dahliát.

- Szia! - ugrott Lily Dahlia nyakába, mintha már legalább ezer éve ismernék egymást. Aztán kiderült, hogy miért. Így Dahlia fülébe súghatta, amit akart, anélkül, hogy más hallotta volna. - Loo ezek szerint sikerrel járt.

James és Albus is köszöntek, előbbi még egy cinkos mosollyal is megtoldotta az üdvözlést.

- Hol van Vernon bácsi és Petúnia néni? - kérdezte Harry meglepetten.

- Csak kitettek, és elbúcsúztak. Anya az ájulás szélén állt, Apának pedig a szokásosnál is lilább volt a feje, ezért Dudley hazavitte őket – próbált kitalálni valami hihető magyarázatot Dahlia. Úgy tűnt, sikerült, mert Harry csak bólintott, majd megszólalt:

- Sietnünk kell, mindjárt tizenegy! Már megint késésben vagyunk – küldött vádló pillantást James felé.

- Alvás kell ahhoz, hogy működjenek az alapvető életfunkcióim.

- Mivel elég időd volt kialudni magad, az életfunkcióidnak tökéletesen kell működniük. Indulj! - utasította Harry.

James nekifutott a kilences és tízes vágány közötti falnak, majd egyszer csak eltűnt.

- Te is mehetsz, Al! - Albus addigra már rég elindult, és ő is köddé vált.

- Nem kell félned, az a fal nem igazi – súgta Dahlia fülébe Lily.

- Akarod, hogy valaki veled menjen, Lily? - kérdezte Ginny.

Lily felháborodottan megrázta a fejét, mindentudó mosolyt küldött Dahlia felé, majd nekiindult, hogy ő is eltűnjön.

- Akkor már csak mi maradtunk – mondta Harry. - Menj előre!

Dahlia lába remegni kezdett, amikor belegondolt, hogy neki kell szaladnia a falnak. Mi van, ha ő nem tűnik le? Ehhez nem kell valami speciális képesség? Az agya ellen kellett küzdenie.

- Nem kell félned, meg sem fogod érezni. Mintha ott sem lenne – simogatta meg a vállát Ginny. - Hunyd le a szemed, ha nagyon félsz!

Dahlia nyitott szemmel kezdett el szaladni, mert nem akarta, hogy azt higgyék, gyáva, de útközben azért mégis inkább lehunyta. Aztán mire megint kinyitotta, a fal már nem volt sehol. Egy zsúfolt peron várta, és egy tábla hirdette: Roxfort Expressz – indul: 11 órakor. A vonatot magát is láthatta, egy nagyon régi, pirosas gőzmozdony volt, amilyet Dahlia már csak könyvekben és múzeumokban látott.

A peronon nyüzsögtek az emberek, felnőttek és diákok egyaránt. Némelyek már talárban voltak, de azért szép számmal akadtak rendes ruhát viselők is. A tömeg egy részét nem láthatta, mert a Roxfort Expresszből kiszálló vízgőz homályba burkolta őket.

Dahlia nyelt egy nagyot, és elindult előre. Nem sokkal később Harry és Ginny is követték, és Lilyvel együtt elkezdtek üres fülke után kutatni. Ilyenekből nem sok akadt.

Aztán újabb ismerős arcok jelentek meg, Hugó és a szülei.

- Rose már felszállt – tájékoztatta őket Ron.
Ezután már együtt vadásztak üres fülkére, és végül a vonat vége felé találtak is egyet. Közben Albus is megjelent.

- Segítsek? - kérdezte Dahliát, és a hatalmas pakkokra bökött. A lány nagyon meglepődött, mert Albus eddig még nem nagyon beszélt hozzá, és ráadásul ezúttal mosolygott is.

- Igen, köszi! - felelte gyorsan, mielőtt észrevehette volna a megrökönyödését. De Lilynek ez is feltűnt.

- Tudod, Al alapból nagyon vicces. Pont rossz pillanatában találkoztál vele. Dobta a barátnője, és nem ismerné be, de eléggé maga alatt volt miatta – suttogta. Dahliának rá kellett jönnie, hogy Lilynél jobb barátnőt keresve sem találhatott volna. Lily, úgy tűnik, mindenkiről mindent tudott.

Amikor beléptek a fülkébe Al még a csomagjaikat próbálta úgy elrendezni, hogy elférjenek tőlük.

- Van itt még egy szabad hely? - kérdezte egy vékony, bátortalan hang.

- Nara, igaz? - kérdezte Dahlia, felismerve a lányt Madam Malkin Talárszabászatából.

- Igen.

- Hely még van bőven, gyere csak! - mutatott az egyik üres ülésre Dahlia. - Ő itt Lily.

Albus eddigre pont befejezte a pakolást, így őt is bemutathatta.

- Ő pedig Albus. Albus, ő Nara.

Nara kissé elpirult, és amikor a kezét akarta Albusnak nyújtani, elejtette az egyik táskáját. Al felkapta, és azokat is elpakolta.

Közben befutott Hugo is, maga után vonszolva egy hatalmas bőröndöt. Neki senki nem segített. - Ez az egyik előnye annak, hogy nőnek születtem – gondolta magában Dahlia kárörvendve. És ha ez még nem lett volna elég nagy kihívás Hugónak, nyakában egy hatalmas fényképezőgép lengedezett.

Végül lihegve ő is bevonszolta a holmiját, de már nem volt ereje elpakolni, így csak letette az ajtó mellé.
- Anyáék és Harry bácsiék azt akarják, hogy menjünk még ki elköszönni – nyögte, és már fordult is ki.

Mire kiértek, Hugó már elemében volt, lelkesen kattintgatta a fényképezőgépét. A szülők mindenkit megöleltek, és még néhány utolsó tanáccsal látták el őket. Dahlia kezdte magát kicsit kínosan érezni, mert bár nem kezelték kívülállóként, akaratlanul is a saját szülei jutottak eszébe.

Aztán újabb ismerős jelent meg, szőke hajkoronájával.

- Dahlia, ő egy újabb rokonom. Louis Weasley – kezdte Harry a bemutatást.

- Mi igazából már...

- Nagyon örülök – nyújtott kezet Dahliának Loo, ezzel megakadályozva, hogy elszólja magát. Közben mélyen a lány szemébe nézett, hogy tudassa, majdnem lebuktatta őket. De azért mosolygott.

- Loo most végzős. És iskolaelső is – egészítette ki még Harry a bemutatást büszkén.

Ekkor azonban fel kellett szállniuk, mert pár másodpercen belül a Roxfort Expressz indult.

Az út eleje viszonylagos csendben telt. Nara elég szégyenlős volt, így inkább nem szólalt meg. Hugó hasonló problémákkal küzdött.

Aztán egyszer csak felrántotta valaki az ajtót.

- Csak gondoltuk beköszönünk! Ő Fred – mutatta be James a vele lévő fiút. - De megyünk is tovább, mert van még egy kis dolgunk a Mardekár... - de mielőtt befejezhette volna, Fred nevetve oldalba vágta.

Újabb negyed óra telt el úgy, hogy csak Lily fecsegett mindenfélékről. Hirtelen hangos zörgés-csörömpölés hangzott fel a folyosón, és egy idősebb nő jelent meg, egy kocsit tolva maga előtt. Kinyitotta a fülke ajtaját, és mosolyogva fordult feléjük.

- Adhatok valamit? - kérdezte.

Lily rögtön vett egy csomó édességet, és Nara is vásárolt párat, amelyek közül Dahlia egyet-kettőt felismerte azokat, amiket a születésnapjára szokott kapni Harrytől. Elhűlve bámulta a sok édességet, és rá kellett döbbennie, hogy ő nem vehet, mert nincs rá pénze.

- Két csokibékát kérek – szólalt meg hirtelen Hugo.

Amikor megkapta a két csokibékát – bármit is jelentett ez -, a büfés boszorkány várt még néhány pillanatig, majd elment.

Hugo egyszer csak Dahlia felé nyújtotta az egyik édességet.

- Próbáld ki! Ilyet még nem láttál.

Dahlia most először értékelt igazán egy ajándékot. Nem tudta volna összeszámolni, hány meglepetést kapott már eddigi életében, de egyik sem volt valódi.

- A csokival vigyázz, főleg, ha nem szereted a békákat! De a kártyák a legjobbak!

Dahlia ezután már nem volt benne olyan biztos, hogy szeretni fogja az édességet. A békáknál rosszabbat elképzelni sem tudott. De a kíváncsisága felülkerekedett az undorán, és kinyitotta a dobozt. Abban a pillanatban a csokibéka kiszökkent, és ide-oda ugrált a kabinban. Nara sikoltozni kezdett, Lily pedig Narán nevetett. Végül Hugónak sikerült elkapnia, és gyorsan letörte a fejét, hogy nem ugrálhasson tovább, majd odanyújtotta Dahliának.

- Edd meg nyugodtan! - mondta Dahlia a fiúnak. - Nem hiszem, hogy meg tudnék enni bármit, ami előtte még mozgott. Még akkor is, ha nem élt.

- Biztos? - kérdezte Hugo.

- Persze, edd csak meg! Nekem itt a kártya.

- Híres boszorkányok és varázslók vannak rajta. Szinte mindenki gyűjti – motyogta Hugo két falat között.

Dahlia izgatottan nézte meg a kártyáját, de aztán nagyon meglepődött. A kártyáról ugyanis egy ismerős arc nézett vissza rá.


Ronald Bilius Weasley

Ronald Weasley egy nevezetesen bátor mágus. Leginkább Harry Potterrel kötött közeli barátságáról híres, és arról, hogy segített neki a Sötét Nagyúr legyőzésében. Ronald jelenleg a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik aurorként. A Weasley Varázsvicc Vállalat irányításában is részt vett (a széles körben népszerű viccboltot ikertestvére alapították), és imádja a kviddicset. Ronald feleségével, Hermionéval és gyermekeivel, Rose-zal és Hugóval él.


Dahlia háromszor is elolvasta a szöveget, de még mindig tele volt kérdőjellel.

- Na, ki van rajta? - kérdezte Hugo izgatottan. - Nekem még hiányzik Merlin.

Dahlia nem válaszolt, ezért Hugo előrehajolt, hogy ő maga nézze meg. Amikor azonban észrevette, ki mosolyog a fotóról, elpirult, és visszahanyatlott a helyére.

- Mégis mi a fenét csináltak a szüleitek? - szakadt ki Dahliából a kérdés, amikor végre meg tudott szólalni.

- Mi nem igazán beszélünk erről – felelt Lily. - Majd valaki más elmeséli.

Végül elérkezett a pillanat, hogy mindenki felöltse a fekete talárt. Dahlia esetlennek és alaktalannak érezte magát benne, és már most tudta, hogy amikor csak teheti, rendes ruhákat fog hordani. Végül a vonat lassított, és megállt.

A diákok lökdösődve szálltak le a vonatról, mindenki izgatottan sugdolózott, nevetgélt.

Aztán egyszer csak mély hang dörrent:

- Elsősök! Ide hozzám! Minden elsős! Ide!

A sötétségből egy óriási alak bontakozott ki. Olyan nagy volt, amilyet Dahlia még életében nem látott.

- Hagrid – kiáltott fel hirtelen Lily, és szaladni kezdett az óriás felé. Amikor odaért meg is ölelte. De ami még ennél és megdöbbentőbb látvány volt, hogy az óriás, akinek gesztenyebarna hajába már egy két ősz hajszál is vegyült, elpirult.

- Szia Hagrid! - köszönt végül Hugo is, amikor odaértek.

Már kezdte azt hinni, hogy Hagrid is valami híres varázsló, akit ismernie kellene, de aztán több másik elsős arcán is észrevette a döbbenetet, így végül megnyugodhatott egy kicsit.

- Gyerünk, gyerünk, utánam! Vannak még itt elsősök? Vigyázz, hova lépsz! Elsősök, utánam!

A legtöbb elsős botladozott a nedves ösvényen, és Dahliának is nagyon kellett figyelnie, nehogy elessen egy kőben, vagy kiálló fűcsomóban. Minden figyelmét arra fordította, nehogy mindenki szeme láttára essen hasra, így a Roxfortot már csak akkor vette észre, amikor teljes valójában láthatta.

Óriási épület volt, tele tornyokkal és mérművekkel. Pont olyan volt, mint amilyen a képen, csak még szebb. A sötétben a legtöbb ablakból halvány fények derengtek. Az egész... varázslatos volt.

Dahlia mellett Hugo heves kattintgatásba kezdett, a lánynak pedig hirtelen eszébe jutott, mit ígért Hugo. Hogyan majd ő csinál jó képeket róla. Talán majd egyet elkér, és elküldi Dudley-nak.

Hagrid egy nagy, sötét tóhoz vezette őket, amin négyszemélyes csónakok lebegtek. Gyorsan mind beszálltak egy-egy lélekvesztőbe. Dahlia Narával, Lilyvel és Hugóval utazott együtt.

Hagrid még egyszer ellenőrizte, hogy mindenki beszállt-e, majd amikor úgy gondolta, igen, felkiáltott:

- Indulás!

A csónakok abban a pillanatban lassan siklani kezdtek a vízen, és Dahliának rá kellett jönnie, hogy nem is olyan szörnyű érzés. Sőt, kifejezetten izgalmas és szép volt. Az első roxforti kalandja. Gyorsabban elszállt a vízi utazás, mint gondolta, és amikor megérkeztek, kedve lett volna visszafordulni, és újra megtenni.

Hagrid ezután a Roxfort bejáratához vezette őket, ahol Neville már várt rájuk.

- Az elsősök, Ne... Akarom mondani, Longbottom professzor!

- Köszönöm, Hagrid! - felelte az.

Neville kitárta a kapuszárnyakat, és bevezette őket az aulába. A roxfort belülről is hatalmad volt, csodálatos szobrokkal, ódon falakkal, és régies illattal. A fényt égő fáklyák szolgáltatták, szemben velük pedig egy márvány lépcsősor várta az emeletre igyekvőket.

- Köszöntök mindenkit a Roxfortban. A beosztási cerómónia hamarosan kezdetét veszi, azután pedig folytatódhat az évnyitó bankett. A beosztás roxforti életük legfontosabb pillanat, hiszen az itt töltött évek alatt a házuk jelenti majd a családjukat. - Dahlia rettentő furcsának érezte, hogy Neville magázza őket, és sokkal komolyabbnak tűnt, mint amilyen az Abszol úton volt. - Négy házba kerülhetnek: a Griffendélbe, a Hollóhátba, a Hugrabugba és a Mardekárba. Amíg itt tanulnak, a sikereikkel pontokat szereznek a házaiknak, a kihágásaikkor viszont pontokat vonunk le önöktől. A tanév végén a legtöbb pontot összegyűjtött ház pedig elnyeri a házkupát.

Szavai közben furcsa alakok jelentek meg az előcsarnokban. Szürkés, áttetsző lények voltak, és ide-oda repkedtek a helyiségben.

- Szellemek – súgta Lily Dahliának, amit már amúgy is sejtett.

- Kövessenek – mondta Neville, és egy kisebb helyiségbe vezette őket, aztán a szellemekkel együtt eltűnt.

Néhány perccel később visszatért, de addigra már minden gólya az ájulás szélén állt. Azt találgatták, hogy fogják eldönteni, melyik házba kerülnek.

A visszatérő Neville egy hatalmas csarnokba vezette őket – mint később kiderült, a nagyterembe -, ahol több száz diák ücsörgött már. Négy hosszú asztal mellett ültek, őket azonban nem azokhoz az asztalokhoz vezették, hanem az ezekre merőlegesen állóhoz. Ennél kevesebben ültek, viszont ők idősebbek voltak. Biztosan ők a tanárok! - gondolta Dahlia.

Aztán Neville elővarázsolt valahonnan egy háromlábú széket, és egy kopott kalapot. Mielőtt azonban Dahliának bármilyen ötlete támadhatott volna, mit is kell majd tenniük, a fejfedő énekelni kezdett.


Gondolom, már kíváncsi vagy,
ki lehetek én,
de megtudhatod, ha idefigyelsz,
roppant könnyedén.
Kalap vagyok, nem kétséges,
még ha kicsit kopott is,
de túléltem már egyet s mást:
tüzet, vizet, gonoszt is.
Több háború hőse volt már
karimám alatt,
s én voltam, ki mindig tudta,
mit rejt az az agy.
Teszlek Süveg, ez a nevem,
nem titok többé.
Jól vigyázz, mert próbám előtt
nem válhatsz köddé!
Vegyél fel, és engedd meg,
hogy beléd pillantsak,
s rögtön tudni fogod,
hová való vagy!

Ha bátor vagy, és hősies,
Godric vezet majd,
Griffendél a te házad,
szíved oda hajt.
Ha ravasz vagy és agyafúrt,
a Mardekárban a helyed,
Malazár, a kígyónyelvű
tanait ott megleled.
Bölcsesség és tudásvágy
építik a világot,
Hedvig a te vezetőd,
Hollóhát a te álmod.
Szorgalom és szeretet,
békesség és igazság,
Hugrabugos társaid,
Helgával már várnak rád.

Bárhová is osztalak,
nem kell megijedj.
A négy ház nem ellenség,
a Roxfort a tied.


Amint a süveg befejezte a dalát, a teremben dörgő taps hangzott fel, de ez abban a pillanatban Dahliát nem nagyon érdekelte. Gyomrában minden eddiginél nagyobb csomóval várta, hogy őt szólítsák. Kinézett az asztalok felé, és a tömegben több ismerős arcot is megpillantott. Loo biztatóan mosolygott, James felemelte két kezét, és hüvelykujjait felmutatva jelezte neki, hogy minden rendben lesz. Még Rose arcáról is azt olvasta le, hogy szorít neki.

Végül, amint a taps teljesen elhalt, Neville a pálcájával maga elé lebegtette egy összetekert pergament, ami abban a pillanatban kisimult. Aztán megszólalt:

- Acomb, Aaron

A tömegből egy barna hajú fiú lépett elő, elég magabiztosnak tűnt, ezért Dahlia rettenetesen csodálta is. Alig ért hozzá fejéhez a süveg, máris felhangzott a kiáltása:

- Griffendél!

Erre a Griffendél ház asztalánál hatalmas üdvrivalgás hangzott fel. Mindenki éljenzett és tapsolt, James és Fred pedig rákezdtek valami nótára. Aaron odament új házához, ahol többen megölelték és kezet fogtak vele. Dahlia nem tudott nem arra gondolni, hogy neki is így fognak-e örülni. Nem tartotta valószínűnek.

- Acomb, Amber – olvasta Neville a következő nevet a listáról. Nem kellett hozzá nagy tehetség, hogy az ember rájöjjön, hogy ikrek. Ugyanolyan barna haja volt, mint testvérének, és az arcvonásaik is nagyon hasonlítottak. És ahogy Amber a háromlábú szék irányába indult, Dahlia még egy hasonlóságot észrevett: a lánynak ugyanolyan határozott léptei voltak, mint Aaronnak. Ő is a Griffendélbe került.

Cahill, Tiffany szintén a Griffendélbe került. Ennél a pontnál a többi asztalnál már kezdtek kényelmetlenül fészkelődni. Ezután beosztották még Credle, Clark-ot (Mardekár), Dadford, Simont (Hugrabug), Dekker, Noah-t (Hollóhát). Ezután következett még egy-két ember, de Dahlia már nem tudott odafigyelni. A szíve egyre hevesebben dobogott, azt hitte, már kiugrik. A gyomrában lévő csomó, úgy érezte, minden egyes szívdobbanásával egyre nagyobbá válik, és ezzel párhuzamosan a torkában is megjelent egy hasonló gombóc. Aztán meghallotta, ahogyan Neville kiejtette a nevét.

- Dursley, Dahlia

A tömegben halk suttogás kezdődött, fogalma sem volt, miért. Tett előre néhány lépést, mire az elsősök tömege szétnyílt, hogy utat nyissanak neki. Dahlia pulzusa és vérnyomása már nem lehetett volna ennél magasabb, már szédült. Kinézett a tömegre, ahol az összes Weasley és Potter gyerek kíváncsian meredt rá. Aztán visszafordult Neville irányába, nehogy elessen a saját lábában. A férfi biztatóan mosolygott rá, és Dahlia most kifejezetten örült, hogy Neville – vagyis Longbottom professzor – kísérte őt az Abszol útra. Legalább egy ismerős kéz emelte fejére a viseltes kalapot, amit egyébként soha nem lett volna hajlandó felvenni.

- Ááá, igen, igen. Érdekes – hallotta meg fejében a Süveg hangját. - Hm, nem könnyű választás. Mi is legyen, mi is legyen?

Dahlia félve felemelte a fejét, és próbálta magára erőltetni a magabiztosság álarcát. Valószínűleg kevés sikerrel.

- Nos, jó. Hát akkor legyen a...

- HOLLÓHÁT!


...o.O...
Előzetes: A többiekről is kiderül végre, melyik ház csapatát gazdagítják...

Sziasztok!

Nos, akkor először is, várom a köveket a házválasztásért! XD

És ha a kövezésen túl vagyunk, engedjétek meg, hogy bocsánatot kérjek a csúszásért. Esküvőn voltam (a nővéremén, és ráadásul koszorúslány voltam), most volt az ELTE-s beiratkozás, és költözök is fel Pestre. Szóval sűrű a programom... :)

A játéknak ezennel vége, a megoldást az írásaim Facebook oldalán találjátok, ezen a címen: http://www.facebook.com/note.php?note_id=222199651159880 Természetesen szabad az egész oldalt is lájkolni, ha szeretnétek plusz infókat, érdekességeket, képeket és híreket a történettel kapcsolatban. :)

This entry was posted on 2011. augusztus 31., szerda at szerda, augusztus 31, 2011 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

6 megjegyzés

Szia!
Én nem foglak megkövezni, mert nyolcvan százalékig biztos voltam benne, hogy Dahlia hollóhátas lesz.
1. Gondoltam, hogy nem rakod a Griffendélbe, mert sokaknak az unalmas, és nem szerteik, ha mindenki odakerül (én ezzel nem így vagyok, Griffendél forever :P)
2. Nagyon remélem, hogy nem a Mardekárba kerül, na én akkro köveztelek volna meg, Dahlia nem olyan, mint a szülei.
3. A Hugrabug nem elég "különleges" neki, oda tényleg azok mennek, akiknek nincs semmilyen érdekes, kiemelkedő tulajdonságuk.
4. A Hollóhát nem a Griffendél ellensége, és tényleg jó.

A Süveg dala nagyon jó lett, főleg a háborús utalások tetszettek nagyon, jó ötlet beleírni. Jó, hogy a Ginny/Harry és a Hermione/Ron páros gyerekei nem akarnak a szüleikkel dicsekedni, de úgy beszélnek arról, hogy milyen híresek az őseik, mintha ez egy halálosan borzalmas téma lenne.
Nagyon jó fejezet volt, Loo tényleg jó fej :)
Nagyon várom a folytatást!
Puszi,
Alice656

2011. szeptember 1. 16:27

Szia!
Jajj, annyira sejtettem, hogy a Hollóhátba fog kerülni, ez valahogy...várható volt, legalábbis én úgy éreztem :)
Mivel említetted, hogy félsz a Süveg dalától, vagyis, hogy milyen fogadtatásban lesz része, meg kell nyugtassalak. Nagyon jó lett, igazán érdekesre sikerült, mintha maga Rowling írta volna, sokkal jobban csak egy vérbeli költő fogalmazhatta volna meg, de tudtommal, te nem vagy az, így külön elismerésem érte! :D
A fejezet is izgi lett, egyre jobban bonyolódnak a dolgok, izgatottan és alig bírom kivárni a folytatást. Úgy érzem, egyre jobban fejlődik az írásod(persze nem vagyok szakértő, szóval csak a laikus szemével nézhetem :D), amivel szintén, csak így tovább!
Puszi:
Réka

2011. szeptember 1. 17:24

Szia, itt a beígért komment. Sajnálom, h csak most de még vissza kellett mennem termet díszíteni meg hát sulikezdés van szóval könyvek kötése, füzetek, stb. Na mind1.
A házválasztásról annyit, hogy csalódott is vagyok meg nem is. Valahogy én a Griffendélre tippeltem volna, de a Hollóhátnak végül jobban örültem. Egyetértek Alice656-tal, hogy Hugo is Hollóhátas lesz, Hermione miatt, de Lilyről nem gondolnám. Inkább azt tudnám elképzelni, h pl. bájitaltanon együtt vannak a griffendélesek és a hollóhátasok és akk tudnak pletyizni, aminek Slucki nem örül. :P
S Süveg dala nagyon találó volt. Érdemes volt várni emiatt. :)
Röviden összefoglalva ennyi. Nagyon tetszett és minél előbb szeretném olvasni a folytatást.
Puszi: Betti

2011. szeptember 1. 20:13
Névtelen  

Szia!
Elképesztően jó. Rendszeres olvasóvá tettél, azt hiszem függő lettem :D
Nekem is tetszik, hogy a Hollóhátba került. De néhány szavam azért lenne. Nem hozzád hanem Alice565-hoz.
1.Szerintem rohadt unalmas lett volna ha ő is Griffis lesz. Gondolj már bele... Ő akkor is egy Dursley, tudjuk kik a szülei, hogy hogyan lett nevelve. Ezek után nem hiszem hogy az a hát a megfelelő neki. Persze... Képzeld el Petúnia egy szem kicsi lányát önzetlenül segíteni másoknak. Ugyan...
2.Te elolvastad a könyveket? A Mardekár nem a "gonoszok háza". Ravasz, leleményes diákok járnak oda akiknek "többet ésszel, mint erővel" az elvük. Arról nem tehet senki hogy Mardekár Malazár milyen lett az iskola megalapítása után, a házat nem az aranyvérű, mugli és mugli-születésűeket utáló embereknek hozták létre. Voldemort is azért lett Mardekáros, mert ő Mardekár leszármazottja, és nem hiszem, hogy az ő őrült dolgaival a másikba került volna. Vagyis, a Hollóhát még neki való lett volna. De Voldy őrült és egy(vagy két) emberről nemhiszem, hogy el kéne ítélni a házat.
-vagy csak a filmet láttad, ahol tényleg csak a Gonosz-Mardekáros-Vagyok-Aki-Utálja-Harryt-Nagyúr-Forever; Ohh-Harry-De-Jó-Te-Jó-Ég-De-Szerencsés-Vagy-Hogy-Nem-A-Gonosz-Mardekárba-Kerültél volt.
-nem jött le neked, hogy a könyv végén a Mardekárosok azért is lehettek Harryék ellen, mert több mint valószínű, hogy valamelyik családtagjuk halálfaló és ha esetleg a Nagyúr győzne, ők meghalnának azért, mert őők(a diákok) ellene fordulnak.
3.Hugrabug. Azt tudtad, hogy J.K.Rowling is Hugrabugos lenne? Ők nem jellemtelenek. Te jó ég! Hűségesek, kitartóak, jó barátok és náluk tényleg nem számít, hogy ki vagy és honnan jöttél, mert emberségesek és őszinték és egyenlő ott mindenki. Sokan ezt az "egyenlő-mindenki" dolgot értik úgy, ahogy gondolom te is. De akkor is. A Hugrabug nagyszerű ház, büszke lennék, ha oda kerülnék. Gondolj csak Cedricre.
4.Mi az hogy ellenség? Ennek a megszüntetéséről szólt az egész sorozat. A nagy csata után a Mardekár megszűnt az aranyvérűek gyülekező helye lenni. Eltűntek az előítéletek. Jó, persze, van amit nem lehet eltüntetni, de lényegesen visszaszorult. De ha ennyire utálod a Mardekárt gondolj csak arra hogy Snape...ömm...bocsi Piton(elszoktam a magyar nevektől) is Mardekáros volt.
-meg még mindig ez az "ellenség" szó. Úgy írtad le mintha csak a Hollóhát meg a Griffendél lennének jóban. Tudtommal, a könyvebi időkben a Grifi vs Mardekár volt a többi kettő meg tök semleges. Az előbb említettem, hogy nagyobb vonalakban, de ennek is vége.

Végezetül még néhány gondolat. Mostmár a szerzőnek.
Én örülök, hogy Dahlia Hollóhátas lett. A Hugrabuggba tényleg nem illett volna, de csak azért, mert ő egy Dursley. Nem is a neve, inkább a viselkedése a fontos. Szerintem ő vagy Mardekáros vagy Hollóhátas lett volna.(és hogy bejött a Hollóhát, hoppá. Lily nagyon kedves volt meg aranyos meg minden, bátor is volt, legfőképpen, ezért az elején hajlamos voltam azt feltételezni, hogy Griffendéles lesz. Utána kezdtem rájönni, hogy sem a Hugrabugba sem a Griffendélbe nem illik(utóbbiba tényleg uncsi lett volna). Tehát maradt a Hollóhát meg a Mardekár. Mindkettő tökéletesen illik rá, hiszen mindig megkapja amit akar, ha nem is rögtön, de megszerzi azt(legalábbis ez jött le.Mint Dudley.Jó ez Petuniáéknál nem nehéz, de akkor is.)Az, hogy okos,szorgalmas, vagy élvezet számára a tanulás nem nagyon hátráltat valaki abban, hogy Mardekáros legyen. De végül is, a Hollóhát lett és nem csalódtam semmiben.(amúgy én Petuniát a Mardekárba tudnám elképzelni. Nem azért mert "jajj de gonosz volt szegény Harryvel" hanem mert szerintem ő teljesen Lily ellentéte bizonyos szemszögből nézve.A másikból pedig ugyanolyan. Ezért a Mardekár. Mert mint Lily és Tuney ugyanonnan jött, ugyanazok az 'alkotóik' mégis más-más elveket képviselnek, de akkor is összetartoznak.
Hát csak ennyit akartam. Várom a folytatást.
~Norwen

2011. szeptember 6. 22:58
Névtelen  

Bocsi, hogy a végét még egyszer elküldöm, de visszaolvasva kicsi pontosítást igényel.

Én örülök, hogy Dahlia Hollóhátas lett. A Hugrabuggba tényleg nem illett volna, de csak azért, mert ő egy Dursley. Nem is a neve, inkább a viselkedése a fontos. Szerintem ő vagy Mardekáros vagy Hollóhátas lett volna.(és hogy bejött a Hollóhát, hoppá.) Lily(az idősebb) nagyon kedves volt meg aranyos meg minden, bátor is volt, legfőképpen, ezért az elején hajlamos voltam azt feltételezni, hogy Dahlia is Griffendéles lesz. Utána kezdtem rájönni, hogy sem a Hugrabugba sem a Griffendélbe nem illik(utóbbiba tényleg uncsi lett volna). Tehát maradt a Hollóhát meg a Mardekár. Mindkettő tökéletesen illik rá, hiszen mindig megkapja amit akar, ha nem is rögtön, de megszerzi azt(legalábbis ez jött le.Mint Dudley.Jó ez Petuniáéknál nem nehéz, de akkor is.)Az, hogy okos,szorgalmas, vagy élvezet számára a tanulás nem nagyon hátráltat valaki abban, hogy Mardekáros legyen. De végül is, a Hollóhát lett és nem csalódtam semmiben.(amúgy én Petuniát a Mardekárba tudnám elképzelni. Nem azért mert "jajj de gonosz volt szegény Harryvel" hanem mert szerintem ő teljesen Lily(az idősebb) ellentéte bizonyos szemszögből nézve.A másikból pedig ugyanolyan. Ezért a Mardekár. Mert mint Lily és Tuney ugyanonnan jött, ugyanazok az 'alkotóik' mégis más-más elveket képviselnek, de akkor is összetartoznak.
Hát csak ennyit akartam. Várom a folytatást.:D
~Norwen

2011. szeptember 6. 23:14

kíváncsi vagyok, hogy Loo miért mondta azt korábban, hogy Dahlia közéjük való(és ha jól sejtem ezt nem arra mondta, hogy boszorkány)

2012. június 21. 18:31

Megjegyzés küldése

Kommentek :)