14. fejezet
Zugok és útvesztők
Dahlia két érzés között hánykolódott. Egyik fele csak arra tudott gondolni, hogy már az első napján a Roxfortban szabályt szeg, és csak egy mondat ismétlődött benne: „Amíg itt tanulnak, a sikereikkel pontokat szereznek a házaiknak, a kihágásaikkor viszont pontokat vonunk le önöktől” Neville szavai visszhangként ismétlődtek az agyában. Már most pontokat fognak levonni tőle.
Másik fele viszont csak arra tudott gondolni, hogy Jamesszel akar menni. Nagyon jó érzés volt, hogy a fiú annak ellenére is vágyik a társaságára, hogy nem a Griffendélbe került. És úgy tűnt, nem csak ő nem utálta meg, hiszen Fred is velük volt. Dahlia már kezdte megérteni, mire gondolt Loo, amikor róluk mesélt. Tényleg olyanok voltak, mint akik összenőttek. Még a lépéseik is összehangoltan kongtak a Roxfort épületének kemény padlóján.
Olyan volt, mintha Dahliának két apró alak suttogna a fülébe: egy angyal és egy ördög. Az angyal azt szerette volna, hogy menjen vissza a sorba a többiek közé, és legyen jó kislány. Az ördög viszont mindennél jobban menni akart. Fel akarta fedezni azokat a titkokat, amiket a kastély olyan részei rejtenek, ahová a prefektusok nem vitték volna el.
A kisördög győzött. Dahlia lábai önkéntelenül követték Jamest és Fredet, és amikor túl volt az első pár lépésen, tudta, hogy jól döntött. Különben is, az első nap még nem tudnak miből levonni. Mínuszba pedig nem lehet menni, nem igaz?
Amikor ezt így végiggondolta, sokkal jobban felszabadult. Apró mosoly jelent meg az ajkain, és követte a két fiút az egyik kihalt, sötét folyosó irányába.
– Na és hová megyünk? – kérdezte izgatottan.
– Majd meglátod! Most olyan helyekre viszünk el, amiket még a saját testvéreinknek sem mutattunk meg! – nevetett Fred hamiskásan.
– Szóval érezd át, milyen nagy megtiszteltetésben részesítünk! – hajolt meg felém kissé James, majd amikor kiegyenesedett egy kacsintás kíséretében folytatta. – Majd még kitaláljuk, hogy hálálhatod meg.
Dahlia elpirult egy kicsit erre a megjegyzésre, de válaszolni nem tudott, mert lépteket hallottak, és James hirtelen berántotta egy sötét folyosóra.
Fred közben kilesett.
– Semmi vész, csak egy mardekáros. Szinte sajnálom, hogy nem futott belénk – kuncogott halkan.
– Na jó, ebből elég! Tudjuk le gyorsan a hivatalos részt, aztán jöhet a szórakozás!
James erre előkapott egy összehajtogatott pergament, és kinyitotta.
– Mi ez? – kérdezte Dahlia csodálkozva, és közelebb hajolt, hátha észrevesz rajta valami feliratot. Lehet, hogy konkrét listát írtak, hogy mit akarnak megmutatni? De a pergamendarabon nem volt semmi. Csak üres sárgaságot látott, és a gyűrődéseket.
– Most olyat fogsz látni, mint még soha! – súgta James, és elővette a pálcáját. Sötétebb volt, mint Dahliáé, és hosszabb. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!
Miközben ezt kimondta, a pálcával a pergamenre bökött. Ahol megérintette, sötét tintapaca jelent meg, ami rögtön egy tökéletesen egyenes vonallá állt össze. De ez még mindig nem volt elég, a vonalból hirtelen egyre több kezdett kiágazni, és szép lassan az egész oldal megtelt kékesfekete csíkokkal. Ahogy azonban Dahlia jobban megnézte, rájött, hogy a vonalak nem össze-vissza futnak, hanem van bennük rendszer. És miközben meredt szemmel bámult, hogy mi lehet, amit James a kezében tart, hirtelen a lap tetején megjelent egy felirat, cirkalmas smaragdzöld betűkkel.
A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára büszkén prezentálja Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak művét:
A TEKERGŐK TÉRKÉPE
– Egy térkép? – kérdezte kíváncsian, és ekkor már látta a labirintusszerűen összeálló folyosókat. Összeráncolta homlokát, miközben koncentrált. Aztán a fáklyafényben egyszer csak meglátta a saját nevüket egymás mellett szép sorban. – Ez…. Ez a Roxfort?
– Nem véletlenül kerültél te a Hollóhátba! - kuncogott James.
– És ezek…. Ezek mi vagyunk? - bökött Dahlia a saját nevére. Fred vigyorogva bólintott. – De hogyan?
– Varázslat! Búúúú – nevetett a két fiú tovább, és közben idétlenül hadonásztak.
– És kik azok a – Dahlia újra a térkép fölé hajolt, hogy el tudja olvasni a készítők nevét – Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak?
– Hát, legyen elég annyi, hogy az egyikük leszármazottja magára vállalta a nemes feladatot, hogy fenntartsa a Bajkeverők csodálatos hagyományát – csapott Fred barátja vállára.
– Leszármazottja? - nézett Dahlia kitágult szemekkel Jamesre.
– Hm…. Tudod, Ágas igazi neve James. James Potter, a nagyapám – mondta James halkan, és ha Dahlia nem ismerte volna Jamest, azt hihette volna, hogy a fiú elpirult. Néhány másodpercig a fiú még csöndben volt, mintha a szemében szomorúság csillogott volna.
– Utána neveztek el? - kérdezte Dahlia lágyan. Nem tudta, mit érzett pontosan James, de azt tudta, hogy neki is hiányoztak a nagyszülei. Soha nem ismerhette egyiküket sem, és a szülei szerint nem vesztett sokat. De mégis kíváncsi volt, és vágyott rá, hogy ő is dicsekedhessen a nagyszülőktől kapott ajándékokkal. Néha még az is felmerült benne, hogy a nagymamája megtaníthatta volna sütni és főzni, vagy együtt fejthettek volna rejtvényt – na nem mintha bármelyik tevékenységet különösen szerette volna.
– Igen – bólintott James, aztán hirtelen megrázta a fejét, és mintha mi sem történt volna, újra megjelent csibészes mosolya. – De ha jól látom, végre szabad a pálya – intett a térkép felé.
– Honnan tudod?
– Ez a térkép nem csak a csupasz falakat mutatja, hanem a benne lévő életet is! És most indulás!
A túra nagyon érdekes volt. Dahlia egyik fiúról a másikra kapta a pillantását, akik olyan helyekről beszéltek, amiknek még a nevét sem értette. Végigvezették az egész kastélyon, megmutatták a rövidebb utakat, a tantermeket és minden egyes zugról meséltek valami vicceset.
A legnagyobb döbbenetet azonban a beszélő portrék jelentették. A hetedik emeleten például volt egy kifejezetten szószátyár lovag. Amikor meglátta Dahliát, rögtön bedobta magát.
– Hölgyem, engedje meg, hogy bemutatkozzak! Sir Cadogan vagyok, a leghűségesebb és legalázatosabb hódolója. – Ennél a pontnál a lovag mélyen meghajolt, aminek az lett a következménye, hogy hosszú kardjával végigkaristolta festményének padlóját. James és Fred rögtön kuncogni kezdtek. – Ha bármiben a szolgálatára lehetek, ha sárkányok támadják meg vagy az egyik udvarlója túl vérmesnek bizonyulna, forduljon bátran hozzám!
Ennél a pontnál a fiúk már szabály szerint nyerítettek. Ezt a lovag a szívére vette, és rögtön kikérte magának.
- Talán nem hisznek nekem az ifiurak? Pedig a preferenciáim engem igazolnak. Kérdezzék csak meg, a Griffendél házat is kisegítettem egyszer a bajból. Nekem köszönhetik, hogy még mindig van klubhelyiségük. De bármikor bizonyítom tudásom – rántotta ki kardját. - Melyikük vállalja, hogy összeméri velem a tudását?
Tovább nem maradtak, mert James észrevette a térképen, hogy az egyik tanár közeledik, így tovább álltak. Sir Cadogan még utánuk kiáltott:
- Gyáva férgek! Bitangok! Kisasszonyomat viszont várom vissza!
A túra közben egy Trófeaterem nevű helyiségen is áthaladtak, bár James először nem akart bemenni. De Fred hajthatatlan volt, állította, hogy így „csomó felesleges futkosást megspórolhatnak, mert a környéken nincs semmi izgalmas”. Így végül James kénytelen-kelletlen beleegyezett.
Aztán Dahlia rájött, miért nem akart James átvágni a termen. A falak minden egyes négyzetcentiméterét díjak és trófeák borították, és Dahlia több darabon is felfedezte a Harry J. Potter nevet.
- Harry ezt mind kiérdemelte? - kérdezte Dahlia meghökkenve, miközben az Önzetlenül az Iskoláért díj mellett haladtak el.
Jamesnek nem akaródzott megszólalni, így végül Fred szólalt meg.
- Mi az hogy! Harry bácsi egy igazi hős! Majd te is rájössz!
Közben Dahlia egy másik ugyanilyen díjon meglátta Ron nevét is. Már tényleg nagyon érdekelte, hogy mit csinálhattak, amiért mindenki úgy beszél róluk, mintha valami istenek lennének.
Egy külön vitrinben pedig kviddicskupák álltak, és Dahlia itt is megtalálta unokatestvére nevét – természetesen volt ott több más ismerős is – Ron, Ginny és Teddy neve is felbukkant – sőt, az idősebb James Potter is képviseltette magát.
– Szóval a nagyapád is kviddicsezett? - kérdezte Dahlia, hogy megpróbálja oldani a feszültséget. Ez végre kicsit jobb kedvre derítette Jamest.
- Igen, ő hajtó volt, Apa pedig fogó.
- És te? - kérdezte Dahlia, bár fogalma sem volt róla, hogy pontosan, mit is csinál egy hajtó vagy egy fogó.
- Mi terelők vagyunk – felelte, és egy kicsit messzebbre bökött a mutatóujjával. Dahlia ekkor már észrevette a legutóbbi kviddicskupát, amit a jelek szerint a Griffendél nyert. És valóban, ott díszelgett Fred Weasley és James S. Potter neve a terelő poszt alatt.
- S? - kérdezte Dahlia kíváncsian, mert fogalma sem volt, hogy Jamesnek középső neve is.
– Sirius. Apa keresztapja, és mellesleg Tapmancs a térképről…. De ez is elég hosszú történet.
– Nincs valami könyv, amiből megtudhatnám a Potterek és Weasleyk történetét? Mindig úgy érzem, csak én nem tudom, miről beszéltek.
– Könyv? - kérdezte Fred. - Na, máris kijött a hollóhátas véna!
Amikor Dahlia úgy érezte, hogy már az egész épületet bejárta széltében és hosszában, na meg magasságában, mert rengeteg toronyba másztak fel, a két fiú közölte, hogy az igazi mulatság még csak most kezdődik.
– Na, Fred, mit gondolsz, melyik törzshelyünkre vigyük először?
Az említett gyomra abban a pillanatban egyszer csak megkordult, és a kőfalak visszaverték a hangot.
– Azt hiszem, megvan a válaszunk – nevetett James. – Egyetértesz?
Hosszú folyosókon rohantak végig, egy-egy sarkon bekanyarodtak, hogy újra egy egyenes folyosóra érjenek. Ide-oda kanyarogtak, Dahlia alig tudta követni. Először még próbálkozott, és számolta magában: egyenes, kanyar jobbra, újra egyenes, kanyar balra, aztán megint balra, átvágni egy üres termen, ami egy lovagi páncél mellett nyílik, aztán megint egy sötét folyosó, balkanyar…. Na, Dahlia itt vesztette el végleg a fonalat, és már meg sem próbálta megjegyezni az útvonalat. A fiúk végül a lépcsőkön is lefelé kormányozták őt, majd az egyik folyosón megálltak egy gyümölcsös festmény előtt.
– Szép csendélet, de minek hoztatok ide? A beszélő festmények jobban lázba hoztak.
– Csendélet? - kérdezte Fred értetlenül.
– Tudod, olyan festmény, ami…. – kezdte a lány, de aztán James félbeszakította.
– Lényegtelen! Nálad van a toll, Fred?
– Mi sem természetesebb, James. – Előbbi erre elővett talárja alól egy fehér tollat. – Tiéd a megtiszteltetés – nyújtotta barátja felé.
– Nem, dehogy. Ebben a kegyben neked kell részesülnöd – hajolt meg James Fred felé, Dahlia pedig alig bírta ki, hogy ne kuncogjon fel hangosan a párbeszéden.
A két flúgos még percekig szórakozott, de Dahlia végül megelégelte. Már nagyon kíváncsi volt, mihez kell a toll, és hová akarják vinni. Így hát úgy döntött, kezébe veszi az irányítást. Kikapta a tollat Fred kezéből.
– Mit kell vele csinálni? – kérdezte türelmetlenül.
A fiúk először megdöbbentek a hirtelen jött határozottságon, de aztán James elmosolyodott, és a kép felé intett.
– Csiklandozd meg a körtét! – utasította Dahliát.
– Ugye most csak hülyéskedsz? – nézett a lány kétkedve az előbb említett gyümölcsre.
– Eszemben sincs – tette James jobb kezét a szíve fölé, a másikat pedig felemelte, mintha ünnepélyes esküt tenne.
– De ha csak szívatsz…. – kezdte Dahlia fenyegetőző hangon, és közben vádlón megérintette James mellkasát a tollal, de nem fejezte be a mondatot, hanem a festmény felé fordult.
Dilisnek érezte magát, és százszor megfogadta, hogy ha tényleg csak ugratják, valahogy megbosszulja. Szíve mélyén azonban remélte, hogy nem erről van szó. Ennek ellenére alig merte elképzelni, milyen nevetségesen festhet, ahogyan egy tollal próbál csiklandozni egy festményt.
Aztán a kép hirtelen megmozdult. A körte mintha összerázkódott volna, mint amikor az emberek teszik, amikor valaki csikizi őket. Aztán ahogyan folytatta a körte újra meg újra összerándult, míg végül a többi gyümölcs morogva arrébb húzódott, a festmény pedig hirtelen kivágódott, és kiderült, hogy egy ajtót rejt maga mögött.
James ekkor előrelépett, és arrébb tolta Dahliát.
– Azóta van dupla védelem, mióta rájöttek, hogy valaki rendszeresen beszökik. De nem tudom, hogy gondolják, hogy ennyivel kinn tarthatnak minket – magyarázta, majd suhintott a pálcájával. – Alohomora!
Az ajtó rögtön kitárult.
– Lányoké az elsőbbség! – intettek mindketten Dahliának.
Dahlia félve kezdett el bemászni, de igazán csak akkor ijedt meg, amikor beért. Sikítani akart, és rögtön visszafordulni, de hátulról átkarolta valaki, és nem engedte. Az egy dolog, hogy látott már házimanót Harryéknél, de itt egész tömeg volt belőlük.
Mindegyikük szorgosan dolgozott, és látszólag észre sem vették a betolakodókat. Voltak, akik mosogattak, és hatalmas edényeket súroltak, mások pedig mindenféle ismeretlen eredetű alapanyagokat aprítgattak.
– Üdv a konyhában! – kiáltotta Fred, és már el is indult az egyik tűzhely irányába. Erre már a manók is felkapták a fejüket, és hárman rögtön eléjük siettek.
– Miben lehetünk a szolgálatukra? - kérdezték, és rögtön elkezdték rájuk tukmálni a vacsorából megmaradt ételeket, és felajánlották, hogy bármit összeütnek, amit szeretnének. Bár Dahlia valójában nem volt még éhes, a sok finom falat látványától és a már-már erőszakos kínálgatástól nem tudott nem elcsábulni. Fred és James pedig úgy tömték magukba az ételt, mintha még soha nem láttak volna ennivalót, nem pedig úgy, mint akik egy-két órája még egy lakomán falatoztak.
Aztán Dahlia pillantása véletlenül az egyik órára tévedt. Már majdnem éjfél volt! Ki tudja, lehet, hogy már régen keresik! Mi van, ha már rögtön az első napján kicsapják? Egyszerre zuhant a vállára az összes gond, amit a kisördög a túra elején elfeledtetett vele. Már csak az angyalka körözött a feje körül, és csak két szót ismételgetett: „Én megmondtam.”
Dahlia abban a pillanatban felpattant, és Jamest is kezdte felhúzni a székéről, bár ez nem volt könnyű feladat.
– Bi vam? – kérdezte a fiú tele szájjal.
– Mennünk kell! – kiáltotta Dahlia kétségbeesetten. – Már majdnem éjfél van!
Türelmetlenül várta, hogy a két fiú lenyelje az utolsó falatokat, közben pedig megköszönte az ételt a manóknak, akik épp útravalót csomagoltak nekik.
– Mondjátok, hogy tudjátok, hol a Hollóhát ház! – mondta könyörgőn Dahlia.
– Még szép, hogy tudjuk. James visszajáró vendég egyeseknél – bökte oldalba Fred a barátját.
– Tudjuk – felelte pirulva James, majd felkapta a térképet és a manók által csomagolt ételt, és indult is kifelé. – Viszont bevinni nem tudlak. Soha nem tudtam a választ azokra az idióta kérdésekre.
Túl szép volt, hogy igaz legyen, gondolta Dahlia. Már kezdte azt hinni, hogy itt maradhat a barátaival, most pedig kicsapják.
– Milyen kérdésekre?
– Hát, a Griffendélnél, és amennyire tudom, a többi háznál is jelszóval lehet bejutni. A hollóhátasoknál viszont valamilyen kérdést kell megválaszolni, hogy beengedjen az ajtó.
Dahlia érezte, hogy minden elveszett. Hirtelen úgy érezte, kijön belőle a sok étel, amit a manók belé tukmáltak. Mégis hogy tudhatná a választ a kérdésekre, amikor még soha nem varázsolt?
James láthatta, hogy Dahlia hirtelen milyen sápadt lett, ezért próbálta menteni a menthetőt. Átkarolta a lány vállát, és megszólalt.
– Ne aggódj! Legrosszabb esetben velünk alszol.
...o.O...
Nagyon sajnálom, hogy csak most jött a friss. Nem tudom, mennyien tudjátok, de két egyetemi szakot csinálok jelenleg egyszerre, az ELTE-n törit és a Corvinuson gazdálkodási és menedzsmentet. Ezenfelül már nem otthon, hanem albérletben Pesten lakom, szóval elég sok időm rámegy ezekre a dolgokra.
De abbahagyni biztosan nem fogom a történetet, ígérem! A frissek lehet, hogy lassan érkeznek majd, amit nagyon sajnálok, de abbahagyni NEM fogom.
A kritikáknak, hozzászólásoknak nagyon örülök, és mindet elolvasom, akkor is, ha esetleg sokáig nincs időm, hogy válaszoljak rájuk.
Ahol biztosan elérhettek, az a Facebook csoport, itt szinte napi rendszerességgel válaszolok minden kérdésre, és ha új fejezetet nem is tudok feltenni, igyekszem játékokkal és érdekességekkel kitölteni a várakozást. Íme a link: http://www.facebook.com/pages/Deszy-%C3%ADr%C3%A1sai/219307144782464
This entry was posted
on 2011. október 8., szombat
at szombat, október 08, 2011
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
