19. fejezet
Dursley vagy Potter?
Dahlia első hetének minden napja olyan eseménydús volt, mint az első. Rá kellett jönnie, hogy az élet ebben az iskolában sem fenékig tejfel. Már az első órákon félelmetes mennyiségű leckét adtak fel nekik, és Dahlia elképzelni sem merte, mi lesz később.
Az is nyilvánvaló volt, hogy lesznek tantárgyak, amelyeket szeretni fog, és már most tudta némelyikről, hogy utálni fogja őket.
A bájitaltanról, amit Michael Corner professzor tartott, az jutott eszébe, amikor Petunia meg akarta tanítani főzni. Nem járt túl sok sikerrel. De ami a legmegdöbbentőbb volt akkor Dahlia számára, hogy úgy tűnt, anyja még élvezi is a dolgot. Pedig ő elképzelni sem tudott unalmasabb dolgot, mint a tűzhely előtt álldogálni, és mindenféle rotyogó levest kevergetni. Anyja lelkesedését látta Corner professzoron is, azzal a különbséggel, hogy ő mindenféle undormányt akart velük összekevertetni, és nem répalevest, és nem tűzhely, hanem tűzön fortyogó üstök mellett álldogáltak. Az órát csak még tovább rontotta, hogy a mardekárosokkal voltak egy csoportban, és Dahlia kénytelen volt elviselni, hogy Oliver egész órán őt bámulta.
Az átváltoztatástant egy ősöreg tanár tanította, akinél talán csak Binns professzor volt idősebb, már ha a szellemlétét is számítják. Herfindahl professzor órája nem volt borzalmas, de Dahlia inkább bele se akart gondolni, hogy mit érezhetett az a sündisznó, amit tűpárnává változtatott a tanáruk.
A sötét varázslatok kivédése nevű tárgyat, ami valamiért nagyon felcsigázta Hugót és Lilyt – ezen az órán a griffendélesekkel voltak. Amikor megkérdezte őket, hogy miért olyan fontos, mindketten elkezdtek összefüggéstelenül magyarázni valami halálfalókról, akik még mindig ólálkodhatnak kint a világban. Amikor azonban kezdetét vette az óra, a lelkesedésük kicsit alábbhagyott. Az órát McLaggen professzor tartotta, aki valószínűleg a legfiatalabb tanáruk. Amikor besétált, fejét felszegve, felsőbbségesen mosolygott.
– McLaggen professzor vagyok, és abban a szerencsében van részük, hogy tőlem tanulhatják ezt a tárgyat. Valószínűleg már mindannyian hallottak a hőstetteimről, amiket a Tudjukki elleni nagy csatában hajtottam végre, de mielőtt a kérdéseikkel kezdenének el bombázni, most nem ezért vagyunk itt.
– Ja, olyan bátor, hogy még Voldemort nevét sem meri kimondani – súgta oda Dahliának Lily a mögötte lévő padból.
– Apa mesélt róla – szólalt meg Hugo is. – Nem igazán rajong érte, bár nem fejtette ki, hogy mi a baj vele. De azt hiszem, már értem.
Annak ellenére, amit a professzor arról mondott, hogy nem azért vannak az órán, hogy az ő élettörténetét hallgassák, úgy tűnt, McLaggen tanár úr imád saját magáról beszélni. És bár tanítani is tanított, mindig talált valami lehetőséget, amikor elejthet egy-két megjegyzést a nagy múltú családjáról vagy a hőstetteiről.
Bűbájtanra Constant Crowley professzor oktatta őket, és ez végre egy olyan tantárgy volt, ami nagyon tetszett Dahliának. Bár Crowley professzor elég furcsa embernek tűnt – egy háromszögletű kalapban jelent meg, hasonlóban, mint Napóleon –, az óra nagyon érdekes volt, a tanár minden szavát átélte, és nem lehetett nem odafigyelni rá. Olyan lelkesedéssel beszélt, mintha az életének semmi más célja nem lenne, mint az, hogy elhintse a fejekben a bűbájtan fontosságát. Emellett időről időre tett egy-két olyan megjegyzést, amire még azok is felkapták a fejüket, akik egyébként mégsem figyeltek rá. Olyasmiket, mint „Soha nem próbálják varázslattal megnöveszteni a magassarkújuk sarkát. Higgyék el nekem, nem lesz jó vége”, ennél a megjegyzésénél megvakarta a bokáját.
Ugyanilyen jó volt a csillagászat óra is. Bár a dolog nem indult olyan könnyen, mert Dahlia elaludt, és megint Hugóéknak kellett valahogy kirángatni őt az ágyból.
– Bocsi, lehet, hogy narkolepszia – próbálta Dahlia elviccelni a dolgot, amikor Narának sikerült annyira felébresztenie, hogy képes legyen felöltözni, és elindulni órára.
Hugo értetlenül nézett rá, mire Dahlia rájött, hogy barátja valószínűleg nem ismeri a szót. Mugli dolog, de azért jól esett neki, hogy Hugóra is van, ami az újdonság erejével hat. Ő maga a varázslóvilágra csodálkozik rá mindig, Hugo pedig a varázstalan világról elejtett megjegyzéseire.
Úgyhogy elkezdte elmagyarázni a fiúnak, mi is ez a betegség, közben azonban végig máshol járt az esze.
Aznap éjjel megint a titokzatos lánnyal álmodott. Újra azon a folyosón voltak, és a lány még mindig gyönyörű volt. Ezúttal azonban valamivel idősebbnek látszott, és a haja már határozottan csillogott. Úgy keretezte az arcát, mintha csak fénylő hullócsillagok lennének. Ha lehet, még tündöklőbb látványt nyújtott, mint amikor Dahlia először látta. Mielőtt azonban megkérdezhette volna, ki is ő, Nara felkeltette.
Nem hibáztathatta érte a lányt, mert tudta, hogy órára kellett menniük, de a szíve mélyén úgy érezte, fontosabb lett volna a lánnyal beszélnie álmában, mint ébren ott lennie az asztronómia órán.
Nara meg is állította, mielőtt felértek a csillagvizsgáló toronyba.
– Mondanom kell valamit – harapta be Nara a száját. – A hajad... Már múltkor is láttam, de akkor azt hittem, csak képzelem. És ne nézz őrültnek, de... Világít a hajad álmodban. – Dahlia hallgatott, és értetlenül meredt Narára. – Nem mindig, tegnap este például teljesen normális volt.
– Világít? – kérdezte Dahlia, és közben végigsimította szeretett tincseit.
– Talán ez nem a legmegfelelőbb szó. Hogy is mondjam... Mintha fényt sugározna.
Nara arcára volt írva, hogy maga sem érti a dolgot. Mindketten Hugóhoz fordultak, hátha ő tud valamit a világító hajakról, de barátjuk csak megvonta a vállát.
– Azt mondtad, másodszor láttad. Mikor világított először? – kérdezte meg Dahlia, mert úgy érezte, ez fontos.
– Az első reggel, amikor felkeltettelek.
Dahlia rögtön tudta. Akkor látta először a lányt az álmában! És ma este megint vele álmodott, és Nara szerint megint világított a haja. Lehet, hogy az ő haja is azt csinálja, mint a lányé az álmában?
Mindenesetre még nem állt készen, hogy barátainak meséljen a furcsa álmokról, úgyhogy csak megvonta a vállát, és elindult élete első asztronómia órájára. És örült neki, hogy nem hagyta ki. Bár nem a legizgalmasabb órájuk volt, nem kellett varázsolniuk, de Arista Burke professzor elképesztő történeteket mesélt nekik a különböző csillagképekhez kapcsolódó legendákból. Az óra első felében csak feküdtek, bámulták a csillagokat, és hallgatták a meséket, amiket Burke professzor összeválogatott.
– Azok ott a Plejádok. A hét csillag a hét nővér, Atlasz és Pléioné, tengeri nimfa lányainak csillagai. A monda szerint Órión, a vadász, akinek a csillagképét ott láthatják – mutatta meg Burke professzor –, addig üldözte őket a szerelmével, míg Zeusz galambokká változtatta őket, és amikor olyan magasra repültek, hogy elérték az eget, csillagokká változtak. A hét nővér csillagai a halmaz legfényesebbjei.
Dahlia a hét minden délutánját Narával együtt a Potterek és Weasleyk társaságában töltötte, és rá kellett jönnie, hogy a Roxfort tényleg tele van velük. Minden nap csatlakozott hozzájuk egy új családtag. Olyan volt, mintha mindent a Weasley és Potter család gyerekei és barátai népesítenének be. De Dahlia rettenetesen örült neki, mert egyre több ismerőse lett, és nagyon jól érezte magát velük.
A hét utolsó napján megpróbálták kihasználni az utolsó lehetőséget, hogy az udvaron töltsék a délutáni szünetet, amíg lehet. Szeptember volt, és a nyár utolsó kísérletei a meleg napsugarak formájában még próbáltak be-be törni a felhők között, de a levegőben már ott volt az ősz ígérete. A nyár meleg illata helyére már betört az ősz érett aromája, és ezt az érzést erősítették a Tiltott Rengeteg irányából érkező hűvösebb szellők is.
Dahlia ezúttal négyesben volt a három Potterrel. Nara épp a szüleinek írt, Hugo pedig visszaszaladt a Hollóhát toronyba a fényképezőgépéért. Ha olyan kérdést kap a kopogtatótól, amit nem tud megválaszolni, lehet, hogy órák is eltelnek, mire visszaér.
De James mintha elégedett lett volna a helyzettel. Alig telepedtek le az egyik tóparti fa alá, rögtön megszólalt.
– Most, hogy túlélted az első heted, ideje, hogy hivatalosan is Potterré fogadjunk!
– Hivatalosan? – kérdezte Dahlia.
– Bizony. Egy Potter sem lehet igazi Potter, amíg nem esik át a beavatási szertartáson.
– Beavatási szertartás? – Dahlia rosszat sejtett.
– Csak egy apróság. Eddig még mindenki túlélte. Ájulások előfordultak, de áldozni kell a nemes cél oltárán.
– De hát én nem is vagyok Potter! – Eszébe jutott a családja, ahogy otthon valószínűleg gyásznapot ülnek elvesztett lányuk tragédiája miatt.
Dahlia soha nem szégyellte, hogy Dursley. Lehet, hogy a szülei néha törtetőek voltak, és túlságosan törekedtek a tökéletesre, de azt el kellett ismernie, hogy eddig senkit sem hallott becsmérlően beszélni a családjukról. Legalábbis a varázstalan világban. Merthogy amint elkezdtek jönni azok a levelek, minden megváltozott.
Dahlia soha nem érezte, hogy a szülei kevesebbek lennének, mint ő. És most sem azzal volt a probléma, hogy varázstalanok. Hanem azzal, hogy egyszerűen megtagadták a családjukat. Nem csak őt, hanem Harryt is. Dahlia életében először szerette volna, ha nem a Dursley nevet viseli, és ez mindennél rosszabb érzés volt.
Egyrészt bűntudat, másrészt sajnálat, és bizony szégyen is. Szégyellte, amit a szülei tettek Harryvel és vele, mert egyszerűen nem érdemelték meg. Szégyellte, hogy elítélik azért, mert más. Szégyellte, hogy képtelen megérteni, amin keresztülmegy. És szégyellte, ahogyan Lilyvel, Albusszal, Jamesszel, Hugóval és Rose-zal, a barátaival beszéltek a vacsorán. És szégyellte, hogy szégyelli őket.
James úgy tűnik, nem vette észre, mi jár a fejében, mert folytatta, mintha mi sem történt volna.
– Részletkérdés! Az ereidben Potter vér csörgedez. Amint megláttalak rögtön tudtam.
– Bár előre sajnállak érte, hogy ezen kell keresztülmenned, ez hagyomány – mosolygott Lily kedvesen, de azért amikor azt részletezte, mennyire sajnálja Dahliát, megeresztett egy kisebb grimaszt is.
– Hugo is megcsinálta? – kérdezte Dahlia, és abszolút jogosnak érezte a kérdést, amit a félelme szült.
– Hugo nem Potter, hanem Weasley – felelte James. – Hidd el, a Weasleyknek nélkülünk is van elég bajuk.
Dahlia nem akarta megkérdezni, hogy mik ezek a bajok, mert valahogy úgy érezte, mintha ezzel megkerülné Hugót. Ezt pedig nem akarta.
James és Lily tovább győzködték. Egyedül Albus hallgatott, és ez nagyon zavarta Dahliát. Bár először nagyon izgult, hogyan fogják fogadni eltitkolt rokonai, hamar megszerette őket. James és Lily jobb barátai lettek ez alatt a rövid idő alatt, mint a hosszú évek során bárki. Nagyon rosszul esett neki, hogy Albus nem így érez. Épp amikor mát kezdte azt hinni, talán nem utálja.
Az érzelmei valószínűleg az arcára voltak írva, mert a kisebbik Potter fiú hirtelen megszólalt.
– A lelkesedésem hiánya nem ellened irányul. Sőt, számomra te már most is Potter vagy. – Amikor ezt mondta, olyat tett, amit addig a pillanatig egyszer sem:szívből jövőn, kedvesen rámosolygott. – Egyszerűen csak nem akarom, hogy keresztül kelljen menned James idióta beavatási szertartásán.
– Még azt mered állítani, hogy te nem élvezted a sajátodat, öcskös? Ez most nagyon fájt – szorította James a kezét teátrálisan a szívére.
– Nem tudja, mit vállal.
– Pont ez a lényeg. A Potterek bátran szembenéznek bármilyen szörnyűséggel.
Szörnyűséggel? Dahlia tényleg nem tudta elképzelni sem, vajon mit kellene tennie, ha belemegy. Hiszen James-ék szeretik, nem? És a rokonai. Csak nem akarják halálos veszélybe sodorni! Mondjuk nem eresztenek rá egy csomó oroszlánt vagy ilyesmi, igaz?
James és Albus tovább vitatkoztak, és Lily is közbeszólt párszor.
– Megcsinálom – jelentette ki Dahlia hirtelen, mire a három Potter rögtön elhallgatott. James elégedetten vigyorgott, Lily biztatóan bólintott, Albus pedig felsóhajtott.
– Te tudod. De ha egyszer belevágsz, nincs visszaút. Én figyelmeztettelek.
– Meg akarom csinálni.
Dahlia hangja sokkal határozottabban csengett, mint ahogy érezte magát. Mert bár nagyon bátornak tűnt, a gyomrában egyre nagyobb gombóc növekedett.
This entry was posted
on 2012. március 18., vasárnap
at vasárnap, március 18, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
