Egy Dursley Roxfortban - 21. fejezet  

Posted by Deszy in


21. fejezet
Szakkörtag kerestetik


Dahlia Potter. Nem is hangzik rosszul. És legnagyobb megelégedésére, amikor meghallotta Jamest, amint ezt mondja, átjárta a melegség. A Potter család, de még a Weasleyk is, rögtön szeretettel fogadták, és egy percig sem éreztették vele, hogy ő más lenne, valamiféle különc. Még amiatt sem haragudtak rá, amit a szülei tettek Harryvel gyerekkorában, pedig Dahlia maga így érzett.

A Potter Fan Klub gyűlése ezután már nem is volt olyan szörnyű. Kiderült, hogy a Potterré avatás nem vált teljessé azzal, hogy James Dahlia Potternek nevezte őt. A klubtól kapott egy kitűzőt, amin egy villám csapott le néhány másodpercenként, azután pedig random olyasmiket írt ki, hogy „A kis túlélő”, „A kiválasztott” vagy „A nagy megmentő”.

Miután a csapat befogadta, a klub valóban szektává alakult. Le kellett ülniük egy nagy körben, aztán kiadták a feladatot is. Mindenkinek el kellett mesélnie a kedvenc történetét a kis túlélővel kapcsolatban.

Dahlia csak ült, és hallgatta, ahogy a keményvonalas rajongók hihetetlennél hihetetlenebb dolgokat mesélnek Harryvel kapcsolatban. Némelyiket el se akarta hinni. De amikor oldalra pillantott, megerősítést várva, Hugo mindig csak bólintott, jelezve, hogy a rajongók lehet, hogy kicsit túlzásba viszik a szeretetet, de amit mondanak, az igaz.

Dahliának el kellett ismernie, hogy egy dologra mindenképp jó volt a klubgyűlés: megismerni az unokatestvérét. Nem gondolta, hogy bármennyivel több információt találhatna róla, mint amit a körülötte üldögélők tudhatnak, főleg ha azt is figyelembe veszi, hogy két gyereke is ott van mellette.

Valamennyit már ismert a történetek közül. De most jött csak rá igazán, hogy ki is Harry, és miért van egész rajongótábora. Elképesztő dolgokat élt át: megszerezte a bölcsek kövét, járt a titkok kamrájában, ahol megmentette a feleségét – az egyik lány úgy adta elő a történetet, mint valami szappanoperát, a végét még meg is könnyezte, James legnagyobb örömére, aki alig tudta elfojtani a nevetést, amint apját csillogó páncélban harcoló hercegként festették le –, megnyerte a Trimágus Tusát – bár Dahliának fogalma sem volt róla, hogy az mi lehet –, és legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk Nevént.

Amikor az egyik lány ezt kimondta, James közbeszólt:

– Voldemortot.

Erre az egy szavára először néma csend lett, aztán mindenki elhűlve sugdolózni kezdett. Csak Dahlia figyelte értetlenül az eseményeket.

– A legtöbben még most sem merik kiejteni a nevét, mert félnek, hogy zombiként tér majd vissza.

– Még most sem? – kérdezte meg a fiút, de Lily válaszolt helyette.

– Elég hosszú történet, de csak nagyon kevesen merték kiejteni a nevét. Aztán még a tabut is rátették, úgyhogy a halálfalók garantáltan megtaláltak mindenkit, akik ki merték ejteni a nevét.

– Így ragadt rajta a varázslókon a tudodkizés. A legrosszabb az egészben, hogy Voldemort valószínűleg örülne, ha tudná, hogy a nevét még ma is félik – mondta lemondóan Hugo.

– Nos, akkor Voldemort – mosolygott Dahlia Hugóra, aztán visszafordult, és várta, hogy folytassák a történeteket.

Ám kiderült, hogy addigra a kör már majdnem körbeért, és most Hugón, Lilyn és James-en volt a sor. Mindenki tátott szájjal figyelt, mert remélték, hogy Harry rokonaitól olyan történeteket hallhatnak, amilyet még soha.

– Öhm... – köszörülte meg a torkát Hugo. – Négy éves voltam, amikor megkaptam az első seprűmet Harry bácsitól és Ginny nénitől. Apa kicsit mérges is volt, hogy megelőzték, de aztán Anya megnyugtatta, hogy az első versenyseprűt majd veheti ő. Aztán Harry bácsi és Apa kivittek a kertbe. Megmutatták, hogy kell repülni vele. Kviddicsezni is Harry bácsi tanított meg.

– Húúú – irigykedett a tömeg. – A Roxfort legfiatalabb fogója tanított! Nem semmi.

Hugo elpirult, amivel jelezte, hogy többet nem kíván mesélni.

– Engem Anya tanított kviddicsezni – vette át a szót Lily. – Viszont Apa egyszer elvitt magával a Mágiaügyi Minisztériumba, és bemutatott pár embernek. Aztán elvitt az egyik nyomozásra is. Kingsley szerint belőlem is híres auror lesz egyszer.

Dahlia hallotta Lily hangjából, hogy tényleg nagyon tetszett neki a dolog, és kifejezetten hízelgett neki, amit a Kingsley nevű ember mondott neki.

– Kingsley? Kingsley Shacklebolt, a mágiaügyi miniszter?

Lily bólintott, aztán Jamesre nézett.

James mintha egy ideig gondolkozott volna, hogy mit is mondjon. Dahlia arra számított, hogy valami nagyon viccessel vagy felháborítóval fog előrukkolni, de végül meg kellett lepődnie.

– Megtanított patrónust idézni.

Dahliának fogalma sem volt, mi az a patrónus, de úgy tűnt, rajta kívül mindenki tudja.

– Megmutatod? – kérdezték kórusban.

James pedig, aki eddig mintha lubickolt volna abban, hogy körülrajongják, megrázta a fejét. Aztán a könyörgésre nemet mondott. Hiába kérték tőle, nem lehetett meggyőzni.

A hangulat kicsit megváltozott. Mindenki csalódottnak látszott, és Dahlia is ezt érezte. Nagyon kíváncsi volt, hogy mi az a patrónus. Biztos volt benne, hogy valami különleges dolog, mert annyira izgatottak lettek.

De nem volt ideje, hogy megkérdezze Hugót vagy Lilyt, hogy miről is van szó, mert hirtelen az összes szempár rá szegeződött.

Pánikba esett, amikor rájött, hogy miért.

Az ő történetét akarták.

Így Dahlia végül mesélni kezdett. Elmesélte az első napját a varázsvilágban. Hogy hogyan ment érte Harry, aztán hogyan vitte el az Abszol útra. Persze voltak részek, amiket kihagyott. Senkinek semmi köze nem volt hozzá például, hogy milyen a pálcája. Ez annyira intim dolognak tűnt, főleg Ollivander furcsa megjegyzései miatt, hogy egyáltalán nem akarta megosztani a közönséggel.

Úgy tűnt, a Potter rajongók ennek ellenére elégedettek voltak, mert miután befejezte, tapsoltak. Aztán a gyűlés véget ért, mivel már besötétedett, és mindenkinek vissza kellett mennie a háza klubhelyiségébe. Néhányan azért még kihasználták a lehetőséget, és odamentek Dahliához bemutatkozni. Egy Magda nevű, duci lány, egy Michael nevű pattanásos fiú, és egy végzősnek látszó, Kate nevű lány.

Dahlia, Hugo, Lily és James együtt indultak el, és Dahlia nem bírta megállni, hogy megkérdezze Jamest:

– Mi az a patrónus?

– A patrónus bűbáj egy varázsige. A patrónus maga egy pozitív erőtér, amivel el lehet riasztani bizonyos sötét lényeket.

– Á, értem. De ez miért olyan különleges?

– Ez egy elég nehéz varázslat. És Apa életében elég fontos szerepe volt. Életeket mentett vele. A sajátját is.

– És akkor miért nem mutattad meg?

– Tudod, a patrónus elég személyes. Az inkarnálódott patrónusok mindenkinek más alakot vesznek fel. Vannak, akik szerint a megidéző lelke jelenik meg.

Dahlia ettől csak még kíváncsibb lett, és legszívesebben megkérdezte volna Jamest, hogy mi a patrónusa. De az alapján, amit a fiú mondott, Dahlia ezt tolakodónak érezte volna. Hugo és Lily már jó pár lépéssel előrébb jártak, mint ők. De James váratlanul megszólalt:

– Egyszer majd megmutatom.

Már amúgy is úgy érezte, hogy teljesen befogadták a családba, de ez az egyetlen mondat mindennél többet jelentett Dahliának.

– Mit mutatsz meg? – kérdezte mögülük egy ismerős hang.

– Neked is szia, Loo.

– Szóval... Mit mutatsz meg? – kérdezte az említett.

– Épp a patrónusokról beszélgettünk.

– Az enyém delfin – vágta rá Loo gondolkodás nélkül. Ő sokkal lazábban kezelte az egész patrónus dolgot, mint James.

Ezután nem sokkal megérkeztek oda, ahol el kellett válniuk. Loo, Lily és James elindultak a Griffendél klubhelyiségébe, Hugo és Dahlia pedig a Hollóhát tornya felé vették az irányt. Amikor elváltak, James még visszaszólt neki:

– Jó éjt, Dahlia Potter – kacsintott, aztán eltűnt az egyik átjáróban.


A napok pedig csak rohantak, és Dahliának rá kellett jönnie, hogy a Roxfort sem egyszerűbb, mint bármelyik mugli iskola. Sőt... Annyi leckét kaptak, amennyit a régi iskolájában soha. Ennek ellenére eszébe sem jutott panaszkodni. Kiderült, hogy a hollóhátasok azért is lehetnek ilyen jók a tanulásban, mert okosak, hanem mert segítenek egymásnak. Ha valamit nem értettek, rögtön ott termett egy felsőbb éves, hogy segítsen nekik. De soha nem megoldották helyettük, hanem megpróbálták őket rávezetni a megoldásra. És ha felsőbb évesek épp nem is voltak a közelben, Nara mindig mindent leírt, olyan volt, mint egy jegyzetelőgép.

Ez még kiegészült a ház kopogtatójának feladványaival, és a sok aprósággal, amelyeket Dahlia nem az órán tanult, hanem valamelyik Pottertől vagy Weasleytől. Úgy érezte, soha nem lesz elég ideje, hogy mindent megtanuljon a varázsvilágról, amit lehet, de nagyon igyekezett megjegyezni, amit csak lehetett.

Dahlia régebben nem értette azt sem, hogy a bentlakásos iskolákban vajon mit csinálnak a diákok az órákon kívül. A Roxfortban pedig nem volt még tévé vagy számítógép sem. De legnagyobb meglepetésére soha nem unatkozott. Mindig ott volt vele valamelyik barátja, vagy felment meglátogatni Vedát, és a szüleinek is rendszeresen írt, bár gyanította, hogy őket a legkevésbé sem vigasztalta, hogy végre át tudta változtatni a gyufát.

Aztán az élet a Roxfortban Dahlia számára váratlanul még eseménydúsabbá vált.

Először csak a kviddicsválogatók kezdődtek meg, de ez őket nem érintette. Hugo viszont kirángatta Dahliát, hogy megnézzék ők is. De nem csak a Hollóhát válogatását nézték meg, hanem a Griffendélét is. És Dahliát ez még jobban is érdekelte, mint a saját háza csapata.

Loo, James és Albus is a csapat tagjai voltak a korábbi években, ennek ellenére nekik is indulniuk kellett. Dahlia még soha nem látott senkit kviddicsezni. És habár most is csak bizonyos mozzanokat láthatott belőle, hiszen a játékosokat egyesével tesztelték, nem pedig csapatban. De Hugo és Lily is ott voltak velük, és próbálták elmagyarázni neki és Narának a szabályokat. Ha pedig egy-egy szebb cselet láttak valakitől, szinte már szakmai mélységekbe merültek.

Dahlia nagyon szurkolt a fiúknak, de hamar rájött, hogy a válogató számukra tényleg csak formaság. Elképesztőek voltak. Úgy siklottak a levegőben, mintha csak oda teremtették volna őket.

Loo őrző volt, és néhány csavart labda kivételével mindent kivédett. A legjobb focikapus is eltörpült mellette. James a hajtó posztra pályázott, ő volt az egyik a kevésből, aki képes volt kicselezni Loot. Albusnak látszólag sokkal könnyebb dolga volt, csak egy apró labdát kellett kergetnie. Legalábbis Dahlia először azt hitte, hogy ez könnyű. De aztán a kis golyó – Hugo szerint a cikesz – pillanatok alatt eltűnt, és fogalma sem volt, merre lehet. Albus viszont megtalálta, nem is egyszer.

Így végül senki nem lepődött meg rajta, hogy mind a hárman bekerültek a csapatba.

– Nem hiszem, hogy lesz esélye a Hollóhátnak – csipkelődött Lily.

– Most lehet, de majd jövőre – mondta Hugo, és magabiztosnak tűnt.

– Pedig én is ott leszek.

– Én pedig a miénkben.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy leversz, mert lány vagyok? – kérdezte Lily felháborodottan.

– Anyád egy csak boszorkányokból álló csapatban játszott. Komolyan azt hiszed, nem tudom, hogy ti is lehettek jók? Ráadásul játszottam is már veled.

– Akkor elismered, hogy jobb vagyok, mint te?

– Ezt nem mondtam, csak azt, hogy nem vagy rossz.
Ezt még hosszú percekig folytatták, és Dahlia örömmel figyelte őket. Hugo csak ritkán tűnt ennyire felszabadultnak és önbizalommal telinek, főleg ha nem volt nála a fényképezőgépe. De Lily tényleg olyan volt neki, mint egy testvér.


Nem sokkal a kviddicsválogató után újabb izgalom várt rájuk egy hirdetmény formájában. Dahlia sokáig nem is tudta, hogy mi lehet az, de az egész klubhelyiség felbolydult.

Amikor sikerült odafurakodniuk a tömegen keresztül, kiderült, hogy a kötelező órákon kívüli szakkörök listáját tették ki.

Dahlia gyorsan átfutotta a listát, aztán kérdőn nézett Hugóra és Narára.

– Nem tudom, mi lehet az a Köpkő Szakkör, de én inkább kihagyom.

– A Párbajszakkörre viszont fel kell írnunk magunkat. Mindig eljön Harry bácsi és Apa, ők tartják.

Hugo azzal a lendülettel fel is írta a nevét a papírra, de aztán a keze hirtelen megállt a levegőben.

– Mi az? – kérdezte Nara.

– Már fel vagyok írva az egyikre.

– Hogyhogy fel vagy írva?

– Ott a nevem. És nem is csak simán. Azt írják, hogy lehet nálam jelentkezni.

Nara és Dahlia is megnézték. Hugónak igaza volt.

Közvetlenül a kör neve alatt ott állt:


Jelentkezni lehet Rose és Hugo Weasleynél


Aztán odanéztek, hogy milyen tevékenységről van is szó.


Roxforti Hírmondó Szerkesztőség


– Roxforti Hírmondó? Az az iskolaújság?

– Valószínűleg – mondta Nara. – De nem tudtam, hogy van ilyen. A Roxfort történetében nem írták, és Anya sem mesélt róla.

– Azért mert nincs is ilyen. – Hugo teljesen elsápadt. – Eddig legalábbis nem volt.

– És miért nem szóltál? Ez nagyon jó ötlet.

– Mert én nem vagyok benne. Nem vagyok újságíró, és azok alapján, akikkel már találkoztam, nem is akarok az lenni. – Itt tartott egy kis szünetet, és hatalmasat sóhajtott. – Rose.


This entry was posted on 2012. május 19., szombat at szombat, május 19, 2012 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

4 megjegyzés

Kedves Deszy!
Már-már elvonási tüneteim voltak, annyira hiányzott Lia ^_^
Megint nagyon-nagyon élveztem a fejezetet :)
Tetszett például, hogy a Potter fanok minden összejövetelen a kedvenc történeteit mesélik el Harryről. És ezzel a módszerrel remekül megoldottad Lia felvilágosítását unokatestvére múltját illetően.:) Nem kell ehhez mágiatöri óra :D
Vajon mi lesz James patrónusa? Nagy rejtély :)Kutyára tippelnék Sirius miatt. De lehet, hogy ez túl egyszerű lenne és te ennél sokkal jobbat találsz ki neki :P És megint volt Loo xD Neked mindig sikerül belecsempészned nagy örömünkre :) Kár, hogy az első évesek még nem kviddicsezhetnek. Hugo és Lily nagyon profinak tűnnek :) Lia nem fog játszani, igaz?
Ez a Roxforti Hírmondó nagyon jó ötlet! Még szép, hogy Rose fejéből pattant ki az ötlet. Gondolom, hogy Hugo a képekért lesz felelős. Nem értem, hogy miért nem örül neki :( Talán találkozott Ritával? Én nagyon boldog lennék ha jelentkezhetnék :D
Köszönjük a fejezetet Deszy!
T.

2012. május 20. 14:53

Szia Pixie!

Örülök neki, hogy hiányzott már Dahlia. :D És látom, nagyon bennem ragadt Hugo beceneve. :D

Azt nem mondtam, hogy minden összejövetelen a kedvenc történeteiket mesélik el! Hiszen akkor előbb-utóbb kifogynának a témákból. Szóval természetesen mást is szoktak csinálni. :) Most egy olyan hátsó szándék is volt a témaválasztásban, hogy szerették volna, ha Jamesék mesélnek Harryről.

Ami James patrónusát illeti... Eredetileg bele akartam írni a fejezetbe, de végül úgy döntöttem, még nincs itt az ideje. :D

Loo pedig egyszerűen... megjelent. Nem tudok rá jobb szót, jött és belecsempészte magát a fejezetbe. :)

Ne aggódj, Hugót és Lilyt láthatod még kviddicsezni, ígérem! :)

Éééés, igen! Ki más is lehetett volna, mint Rose? Amúgy jól gondolod, Hugónak egyszer volt szerencsére Rita Vitrolhoz. Azóta utálja az újságírókat. És eszébe sem jutott, hogy nem írnia kellene, hanem fényképezni. Egyelőre sokkos állapotban van a felismeréstől, és erre nem is gondolt. Azt pedig tudja, hogy írni nem akar.

Köszönöm, hogy ilyen hosszút írtál!

Pussz:
Deszy

2012. május 20. 15:09

Hát végre megint itt van! Nagyon hiányzott már Dahlia, most már az elejétől újra kell olvasni, mert amilyen szita sajnos az agyam, elfelejtem, hol járunk. Egyébként így visszaolvasva az elejétől, látszik, hogy fejezetről fejezetre mennyire fejlődsz. Ezért ehhez külön gratulálok! :) Erre a részre visszatérve: kíváncsi leszek James patrónusára, szerintem nagyon meg fogunk lepődni. A Potter fan klub is jó ötlet, JKR-tól is el tudnék simán képzelni egy ilyen ötletet. A kviddicset is alig várom, nagyon érdekel, hogy ki milyen játékos lesz (bár ha a csapatba bekerülnek, akkor annyira rosszak nem lehetnek, inkább a stílusuk érdekel.) Örülök nagyon a fejezetnek, és epedve várom az újat, (igazából akármennyire is szeretem, azt várom, mikor fejezed be teljesen, hogy felrakhassam a kis Bubukámra) :D Sokszor puszillak!

2012. május 31. 22:05

Rose is mindíg tervez valamit a testvére megkérdezése nélkül mi?

2012. június 21. 20:16

Megjegyzés küldése

Kommentek :)