21. fejezet
Szakkörtag kerestetik
Dahlia Potter. Nem is
hangzik rosszul. És legnagyobb megelégedésére, amikor meghallotta
Jamest, amint ezt mondja, átjárta a melegség. A Potter család, de
még a Weasleyk is, rögtön szeretettel fogadták, és egy percig
sem éreztették vele, hogy ő más lenne, valamiféle különc. Még
amiatt sem haragudtak rá, amit a szülei tettek Harryvel
gyerekkorában, pedig Dahlia maga így érzett.
A Potter Fan Klub gyűlése
ezután már nem is volt olyan szörnyű. Kiderült, hogy a Potterré
avatás nem vált teljessé azzal, hogy James Dahlia Potternek
nevezte őt. A klubtól kapott egy kitűzőt, amin egy villám
csapott le néhány másodpercenként, azután pedig random
olyasmiket írt ki, hogy „A kis túlélő”, „A kiválasztott”
vagy „A nagy megmentő”.
Miután a csapat
befogadta, a klub valóban szektává alakult. Le kellett ülniük
egy nagy körben, aztán kiadták a feladatot is. Mindenkinek el
kellett mesélnie a kedvenc történetét a kis túlélővel
kapcsolatban.
Dahlia csak ült, és
hallgatta, ahogy a keményvonalas rajongók hihetetlennél
hihetetlenebb dolgokat mesélnek Harryvel kapcsolatban. Némelyiket
el se akarta hinni. De amikor oldalra pillantott, megerősítést
várva, Hugo mindig csak bólintott, jelezve, hogy a rajongók lehet,
hogy kicsit túlzásba viszik a szeretetet, de amit mondanak, az
igaz.
Dahliának el kellett
ismernie, hogy egy dologra mindenképp jó volt a klubgyűlés:
megismerni az unokatestvérét. Nem gondolta, hogy bármennyivel több
információt találhatna róla, mint amit a körülötte üldögélők
tudhatnak, főleg ha azt is figyelembe veszi, hogy két gyereke is
ott van mellette.
Valamennyit már ismert a
történetek közül. De most jött csak rá igazán, hogy ki is
Harry, és miért van egész rajongótábora. Elképesztő dolgokat
élt át: megszerezte a bölcsek kövét, járt a titkok kamrájában,
ahol megmentette a feleségét – az egyik lány úgy adta elő a
történetet, mint valami szappanoperát, a végét még meg is
könnyezte, James legnagyobb örömére, aki alig tudta elfojtani a
nevetést, amint apját csillogó páncélban harcoló hercegként
festették le –, megnyerte a Trimágus Tusát – bár Dahliának
fogalma sem volt róla, hogy az mi lehet –, és legyőzte Őt, Akit
Nem Nevezünk Nevént.
Amikor az egyik lány ezt
kimondta, James közbeszólt:
– Voldemortot.
Erre az egy szavára
először néma csend lett, aztán mindenki elhűlve sugdolózni
kezdett. Csak Dahlia figyelte értetlenül az eseményeket.
– A legtöbben még
most sem merik kiejteni a nevét, mert félnek, hogy zombiként tér
majd vissza.
– Még most sem? –
kérdezte meg a fiút, de Lily válaszolt helyette.
– Elég hosszú
történet, de csak nagyon kevesen merték kiejteni a nevét. Aztán
még a tabut is rátették, úgyhogy a halálfalók garantáltan
megtaláltak mindenkit, akik ki merték ejteni a nevét.
– Így ragadt rajta a
varázslókon a tudodkizés. A legrosszabb az egészben, hogy
Voldemort valószínűleg örülne, ha tudná, hogy a nevét még ma
is félik – mondta lemondóan Hugo.
– Nos, akkor Voldemort
– mosolygott Dahlia Hugóra, aztán visszafordult, és várta, hogy
folytassák a történeteket.
Ám kiderült, hogy
addigra a kör már majdnem körbeért, és most Hugón, Lilyn és
James-en volt a sor. Mindenki tátott szájjal figyelt, mert
remélték, hogy Harry rokonaitól olyan történeteket hallhatnak,
amilyet még soha.
– Öhm... –
köszörülte meg a torkát Hugo. – Négy éves voltam, amikor
megkaptam az első seprűmet Harry bácsitól és Ginny nénitől.
Apa kicsit mérges is volt, hogy megelőzték, de aztán Anya
megnyugtatta, hogy az első versenyseprűt majd veheti ő. Aztán
Harry bácsi és Apa kivittek a kertbe. Megmutatták, hogy kell
repülni vele. Kviddicsezni is Harry bácsi tanított meg.
– Húúú –
irigykedett a tömeg. – A Roxfort legfiatalabb fogója tanított!
Nem semmi.
Hugo elpirult, amivel
jelezte, hogy többet nem kíván mesélni.
– Engem Anya tanított
kviddicsezni – vette át a szót Lily. – Viszont Apa egyszer
elvitt magával a Mágiaügyi Minisztériumba, és bemutatott pár
embernek. Aztán elvitt az egyik nyomozásra is. Kingsley szerint
belőlem is híres auror lesz egyszer.
Dahlia hallotta Lily
hangjából, hogy tényleg nagyon tetszett neki a dolog, és
kifejezetten hízelgett neki, amit a Kingsley nevű ember mondott
neki.
– Kingsley? Kingsley
Shacklebolt, a mágiaügyi miniszter?
Lily bólintott, aztán
Jamesre nézett.
James mintha egy ideig
gondolkozott volna, hogy mit is mondjon. Dahlia arra számított,
hogy valami nagyon viccessel vagy felháborítóval fog előrukkolni,
de végül meg kellett lepődnie.
– Megtanított
patrónust idézni.
Dahliának fogalma sem
volt, mi az a patrónus, de úgy tűnt, rajta kívül mindenki tudja.
– Megmutatod? –
kérdezték kórusban.
James pedig, aki eddig
mintha lubickolt volna abban, hogy körülrajongják, megrázta a
fejét. Aztán a könyörgésre nemet mondott. Hiába kérték tőle,
nem lehetett meggyőzni.
A hangulat kicsit
megváltozott. Mindenki csalódottnak látszott, és Dahlia is ezt
érezte. Nagyon kíváncsi volt, hogy mi az a patrónus. Biztos volt
benne, hogy valami különleges dolog, mert annyira izgatottak
lettek.
De nem volt ideje, hogy
megkérdezze Hugót vagy Lilyt, hogy miről is van szó, mert
hirtelen az összes szempár rá szegeződött.
Pánikba esett, amikor
rájött, hogy miért.
Az ő történetét
akarták.
Így Dahlia végül
mesélni kezdett. Elmesélte az első napját a varázsvilágban.
Hogy hogyan ment érte Harry, aztán hogyan vitte el az Abszol útra.
Persze voltak részek, amiket kihagyott. Senkinek semmi köze nem
volt hozzá például, hogy milyen a pálcája. Ez annyira intim
dolognak tűnt, főleg Ollivander furcsa megjegyzései miatt, hogy
egyáltalán nem akarta megosztani a közönséggel.
Úgy tűnt, a Potter
rajongók ennek ellenére elégedettek voltak, mert miután
befejezte, tapsoltak. Aztán a gyűlés véget ért, mivel már
besötétedett, és mindenkinek vissza kellett mennie a háza
klubhelyiségébe. Néhányan azért még kihasználták a
lehetőséget, és odamentek Dahliához bemutatkozni. Egy Magda nevű,
duci lány, egy Michael nevű pattanásos fiú, és egy végzősnek
látszó, Kate nevű lány.
Dahlia, Hugo, Lily és
James együtt indultak el, és Dahlia nem bírta megállni, hogy
megkérdezze Jamest:
– Mi az a patrónus?
– A patrónus bűbáj
egy varázsige. A patrónus maga egy pozitív erőtér, amivel el
lehet riasztani bizonyos sötét lényeket.
– Á, értem. De ez
miért olyan különleges?
– Ez egy elég nehéz
varázslat. És Apa életében elég fontos szerepe volt. Életeket
mentett vele. A sajátját is.
– És akkor miért nem
mutattad meg?
– Tudod, a patrónus
elég személyes. Az inkarnálódott patrónusok mindenkinek más
alakot vesznek fel. Vannak, akik szerint a megidéző lelke jelenik
meg.
Dahlia ettől csak még
kíváncsibb lett, és legszívesebben megkérdezte volna Jamest,
hogy mi a patrónusa. De az alapján, amit a fiú mondott, Dahlia ezt
tolakodónak érezte volna. Hugo és Lily már jó pár lépéssel
előrébb jártak, mint ők. De James váratlanul megszólalt:
– Egyszer majd
megmutatom.
Már amúgy is úgy
érezte, hogy teljesen befogadták a családba, de ez az egyetlen
mondat mindennél többet jelentett Dahliának.
– Mit mutatsz meg? –
kérdezte mögülük egy ismerős hang.
– Neked is szia, Loo.
– Szóval... Mit
mutatsz meg? – kérdezte az említett.
– Épp a patrónusokról
beszélgettünk.
– Az enyém delfin –
vágta rá Loo gondolkodás nélkül. Ő sokkal lazábban kezelte az
egész patrónus dolgot, mint James.
Ezután nem sokkal
megérkeztek oda, ahol el kellett válniuk. Loo, Lily és James
elindultak a Griffendél klubhelyiségébe, Hugo és Dahlia pedig a
Hollóhát tornya felé vették az irányt. Amikor elváltak, James
még visszaszólt neki:
– Jó éjt, Dahlia
Potter – kacsintott, aztán eltűnt az egyik átjáróban.
A napok pedig csak
rohantak, és Dahliának rá kellett jönnie, hogy a Roxfort sem
egyszerűbb, mint bármelyik mugli iskola. Sőt... Annyi leckét
kaptak, amennyit a régi iskolájában soha. Ennek ellenére eszébe
sem jutott panaszkodni. Kiderült, hogy a hollóhátasok azért is
lehetnek ilyen jók a tanulásban, mert okosak, hanem mert segítenek
egymásnak. Ha valamit nem értettek, rögtön ott termett egy
felsőbb éves, hogy segítsen nekik. De soha nem megoldották
helyettük, hanem megpróbálták őket rávezetni a megoldásra. És
ha felsőbb évesek épp nem is voltak a közelben, Nara mindig
mindent leírt, olyan volt, mint egy jegyzetelőgép.
Ez még kiegészült a
ház kopogtatójának feladványaival, és a sok aprósággal,
amelyeket Dahlia nem az órán tanult, hanem valamelyik Pottertől
vagy Weasleytől. Úgy érezte, soha nem lesz elég ideje, hogy
mindent megtanuljon a varázsvilágról, amit lehet, de nagyon
igyekezett megjegyezni, amit csak lehetett.
Dahlia régebben nem
értette azt sem, hogy a bentlakásos iskolákban vajon mit csinálnak
a diákok az órákon kívül. A Roxfortban pedig nem volt még tévé
vagy számítógép sem. De legnagyobb meglepetésére soha nem
unatkozott. Mindig ott volt vele valamelyik barátja, vagy felment
meglátogatni Vedát, és a szüleinek is rendszeresen írt, bár
gyanította, hogy őket a legkevésbé sem vigasztalta, hogy végre
át tudta változtatni a gyufát.
Aztán az élet a
Roxfortban Dahlia számára váratlanul még eseménydúsabbá vált.
Először csak a
kviddicsválogatók kezdődtek meg, de ez őket nem érintette. Hugo
viszont kirángatta Dahliát, hogy megnézzék ők is. De nem csak a
Hollóhát válogatását nézték meg, hanem a Griffendélét is. És
Dahliát ez még jobban is érdekelte, mint a saját háza csapata.
Loo, James és Albus is a
csapat tagjai voltak a korábbi években, ennek ellenére nekik is
indulniuk kellett. Dahlia még soha nem látott senkit kviddicsezni.
És habár most is csak bizonyos mozzanokat láthatott belőle,
hiszen a játékosokat egyesével tesztelték, nem pedig csapatban.
De Hugo és Lily is ott voltak velük, és próbálták elmagyarázni
neki és Narának a szabályokat. Ha pedig egy-egy szebb cselet
láttak valakitől, szinte már szakmai mélységekbe merültek.
Dahlia nagyon szurkolt a
fiúknak, de hamar rájött, hogy a válogató számukra tényleg
csak formaság. Elképesztőek voltak. Úgy siklottak a levegőben,
mintha csak oda teremtették volna őket.
Loo őrző volt, és
néhány csavart labda kivételével mindent kivédett. A legjobb
focikapus is eltörpült mellette. James a hajtó posztra pályázott,
ő volt az egyik a kevésből, aki képes volt kicselezni Loot.
Albusnak látszólag sokkal könnyebb dolga volt, csak egy apró
labdát kellett kergetnie. Legalábbis Dahlia először azt hitte,
hogy ez könnyű. De aztán a kis golyó – Hugo szerint a cikesz –
pillanatok alatt eltűnt, és fogalma sem volt, merre lehet. Albus
viszont megtalálta, nem is egyszer.
Így végül senki nem
lepődött meg rajta, hogy mind a hárman bekerültek a csapatba.
– Nem hiszem, hogy lesz
esélye a Hollóhátnak – csipkelődött Lily.
– Most lehet, de majd
jövőre – mondta Hugo, és magabiztosnak tűnt.
– Pedig én is ott
leszek.
– Én pedig a miénkben.
– Ugye nem azt akarod
mondani, hogy leversz, mert lány vagyok? – kérdezte Lily
felháborodottan.
– Anyád egy csak
boszorkányokból álló csapatban játszott. Komolyan azt hiszed,
nem tudom, hogy ti is lehettek jók? Ráadásul játszottam is már
veled.
– Akkor elismered, hogy
jobb vagyok, mint te?
– Ezt nem mondtam, csak
azt, hogy nem vagy rossz.
Ezt még hosszú percekig
folytatták, és Dahlia örömmel figyelte őket. Hugo csak ritkán
tűnt ennyire felszabadultnak és önbizalommal telinek, főleg ha
nem volt nála a fényképezőgépe. De Lily tényleg olyan volt
neki, mint egy testvér.
Nem sokkal a
kviddicsválogató után újabb izgalom várt rájuk egy hirdetmény
formájában. Dahlia sokáig nem is tudta, hogy mi lehet az, de az
egész klubhelyiség felbolydult.
Amikor sikerült
odafurakodniuk a tömegen keresztül, kiderült, hogy a kötelező
órákon kívüli szakkörök listáját tették ki.
Dahlia gyorsan átfutotta
a listát, aztán kérdőn nézett Hugóra és Narára.
– Nem tudom, mi lehet
az a Köpkő Szakkör, de én inkább kihagyom.
– A Párbajszakkörre
viszont fel kell írnunk magunkat. Mindig eljön Harry bácsi és
Apa, ők tartják.
Hugo azzal a lendülettel
fel is írta a nevét a papírra, de aztán a keze hirtelen megállt
a levegőben.
– Mi az? – kérdezte
Nara.
– Már fel vagyok írva
az egyikre.
– Hogyhogy fel vagy
írva?
– Ott a nevem. És nem
is csak simán. Azt írják, hogy lehet nálam jelentkezni.
Nara és Dahlia is
megnézték. Hugónak igaza volt.
Közvetlenül a kör neve
alatt ott állt:
Jelentkezni
lehet Rose és Hugo Weasleynél
Aztán odanéztek, hogy
milyen tevékenységről van is szó.
Roxforti Hírmondó
Szerkesztőség
– Roxforti Hírmondó?
Az az iskolaújság?
– Valószínűleg –
mondta Nara. – De nem tudtam, hogy van ilyen. A Roxfort
történetében nem írták, és Anya sem mesélt róla.
– Azért mert nincs is
ilyen. – Hugo teljesen elsápadt. – Eddig legalábbis nem volt.
– És miért nem
szóltál? Ez nagyon jó ötlet.
– Mert én nem vagyok
benne. Nem vagyok újságíró, és azok alapján, akikkel már
találkoztam, nem is akarok az lenni. – Itt tartott egy kis
szünetet, és hatalmasat sóhajtott. – Rose.
This entry was posted
on 2012. május 19., szombat
at szombat, május 19, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
