16. fejezet
Az álomlány
Az álmai először teljesen hétköznapin indultak. Újra átélte a pillanatokat, amik elalvás előtt foglalkoztatták. Látta maga előtt Jamest és Fredet, ahogy a folyosókon kóborolnak, látta Hugot, ahogyan a Roxfort épületét fényképezi, látta Loo-t miközben fel-alá járkált tökéletesre vasalt talárban, és őrizte a rendet, sőt még Lily-t is látta, ahogyan a saját ágyában fekszik. Minden teljesen normális volt. Szellemként siklott végig az emlékein, és azokon a dolgokon, amelyek abban a pillanatban az ő és barátai jelenét alkották.
De aztán a kép változni kezdett. Még mindig a Roxfort folyosóin volt, de valahogy minden másnak tűnt. A falak mintha világosabbak lettek volna, az illat mintha nem lett volna annyira ódon. Valahogy újabbnak tűntek a folyosók, a kemény padlót még nem koptatták meg annyira. Dahlia kétségbeesve kezdett el futni az ismerős és egyben ismeretlen helyen. Az álom egyik pillanatról a másikra rémálommá vált.
– Loo... James... Hugo... Lily... Itt vagytok? – kiáltozta lihegve, miközben menekült az idegen, Roxfortnak látszó helyen. Minden erejét bevetve loholt előre, és úgy érezte, mintha valaki vagy valami húzná magához. Ahogy ez eszébe jutott, tudta, hogy igaza van.
Talán nem is valaki elől menekül, hanem valakihez fut. De kihez? Hiába szólongatott mindenkit, senki nem jelent meg. Borzongva futott tehát tovább a vonzás irányába, rettegett, hogy vajon mi vár majd rá. Egyre jobban fáradt, de nem érdekelte a lihegés, nem érdekelte, hogy a félelemtől és a futástól alig jut levegő a tüdejébe. Útja sötét folyosókon és csúszós lépcsőkön vezette át, míg végül a hetedik emeleten nem találta magát.
Lelassított. Érezte, hogy mindjárt megérkezik a céljához. A szíve már úgy dobogott, hogy csodálkozott, hogy bírja. Az adrenalin hajtotta előre eddig, de most egyre jobban szédült, a feje kóválygott, hányingere lett. Mégis lépett egyet előre, aztán még egyet... Minden lépéssel a hetedik emeleti folyosón közelebb érezte magát valami megoldatlan rejtélyhez. Tudni akarta a választ, mégis rettegett tőle.
Aztán meglátta. Nem volt nehéz észrevenni. Apró alak a folyosó kellős közepén. Szinte tündökölt. Olyan volt, mintha nem is a fáklya fénye világította volna be a folyosót, hanem az ő varázslatos kisugárzása. A lány szőke, már-már fehér haja hullámos volt, lágy tincsei fájdalmas szépséggel hullottak alá törékeny vállaira. Minden selymes hajszálán mintha külön-külön csillant volna meg a fény, ami együtt már olyan vakító volt a halandó szemnek, hogy szinte rá sem lehetett nézni.
Dahlia alig tudta levenni a pillantását a hajzuhatagról, de kíváncsi volt, hogy milyen lehet a lány arca. Megint közelebb lépett hozzá, hogy az árnyékban rejtőző vonásait is kivehesse. Nem csalódott. A lány nagyon sápadt volt, arcbőre fehér, mint a hó. De nem látszott betegnek. Bőre fehérsége tökéletes volt, csakúgy mint minden más rajta. Mélykék szemével áthatóan nézett rá, szemében ugyanolyan kíváncsiság tükröződött, mint az övében.
Dahlia csak ekkor vette észre, hogy ez a lány alig idősebb, mint ő. Talán annyi idős lehet, mint James. Egy fiatal, törékeny lány, akinek a szépsége mégis olyan erőt kölcsönzött neki, ami lenyűgözte Dahliát. Nem tudott rá úgy tekinteni, mint aki védtelen, mégis ha arra gondolt, hogy valaki bántani akarja, fájdalom járta át. Meg akarta védeni.
Az idegen egyetlen hófehér hálóingben, mezítláb állt előtte, ajkain halvány mosoly jelent meg, ahogy végigmérte Dahliát. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra megint komoly lett. Lassan, nyugodtan felemelte a karját, és hívogatóan nyújtotta felé.
– Dahlia – suttogta.
Aztán a suttogás egyre hangosabbá és hangosabbá vált, már nem is suttogás volt, hanem inkább kiáltás. És a hang is megváltozott. Dahlia nem értette. Tudni akarta, ezért közelebb lépett a lányhoz, de aztán hirtelen érintést érzett a vállán.
És akkor felébredt.
– Dahlia. Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de muszáj felkelned. – Az arcot Dahlia még csak homályosan látta, de a hangot felismerte. Nara volt az. – Hugo már majdnem betört a szobába, hogy keltsünk fel végre. El fogunk késni gyógynövénytanról!
Dahlia nem értette, mi történt. Csak álmodta volna? De hát olyan valóságosnak tűnt!
– Dahlia, siess! – jött kintről a kiáltás. Hugo türelmetlen hangja végre magához térítette, és rögtön kipattant az ágyból.
Reggelizni már nem volt idejük, de amíg Nara próbálta felkelteni Dahliát, Hugo leszaladt, hogy hozzon pár szendvicset. Így amíg leértek az üvegházakhoz, ahol a gyógynövénytan órákat tartották, be tudtak kapni pár falatot.
– Nagyon furcsa voltál álmodban – mondta két falat között Nara. Dahlia látta rajta, hogy tényleg komolyan elgondolkoztatta valami, még a hangja is mélyebb volt, ahogy most beszélt, mint általában. A lány csak ekkor jött rá, hogy eddig fel sem tűnt neki, milyen magas hangon beszél általában Nara. – Olyan voltál, mint valami hulla. Nagyon nyugodt voltál, felkelteni is alig tudtalak. És a hajad...
– Mi van a hajammal? – kapott oda Dahlia reflexszerűen ezúttal lófarokba fogott hajzuhatagához. Nagyon ritkán fordult elő, hogy nem hagyta lógni, de most féltette. Ki tudja, mi vár még ma rá! Nem akarja, hogy egy rossz mozdulat közben véletlenül megpörkölődjön vagy valami.
– Hát... Semmi, hagyjuk – felelte Nara a kérdésre, de még mindig furcsán méregette.
Dahlia még mindig idegesen tapogatta, és elképzelni sem tudta, mire gondolhatott vajon Nara.
– Nincs semmi a hajaddal, ugyanolyan szép, mint eddig. De kicsit szedjétek a lábatokat, mert tényleg elkésünk – sürgette őket Hugo.
Dahlia csak most kezdett rájönni, hogy a fiú megmentési kényszerben szenved. Tegnap este megvárta, reggel felkeltette...
Az üvegházak kívülről ugyanolyannak tűntek, akár a mugli építésűek. Dahlia soha nem szeretett kertészkedni, és egészen őszintén nem fűlött hozzá a foga, hogy a koszos földben turkáljon. És nem csak ezzel volt baja. Rosszul érezte magát a bőrében. Az átkozott talárt még mindig kényelmetlen volt, ráadásul rondának is érezte magát benne.
De a legnagyobb baja az idegesség volt. Fogalma sem volt, mire számítson az első napján. Nem tudta, hogyan kell varázsolni, és a legtöbb tantárgyáról még csak nem is sejtette, mi fán terem. A gyógynövénytant persze legalább értette, és az ezután következő latin sem hangzott idegennek. De a délutáni órájától egyszerűen rettegett. Dupla bájitaltan...
Lihegve álltak meg az üvegház bejárata előtt, és várták, hogy beeresszék őket. Hugonak hála nem késtek el!
Dahlia azt már tudta, hogy Neville fogja tartani az órát, de ez csak kis vigasz volt a szívének. Képtelen volt levenni pillantását az egyelőre még hófehér körmeitől, és rettegve gondolt rá, vajon hogy fognak majd kinézni, ha ennek az órának vége.
Ám ekkor egyszer csak elvonta a figyelmét valaki. Egy kéz érintette meg a hátát. Mindig utálta, ha tapogatják. Ezt még a hozzá legközelebb állóktól is csak nehezen viselte el, de idegenek kedvéért egyáltalán nem.
Látta, hogy Hugo nem túl barátságos pillantásokat lövellt az illető felé, ebből Dahlia már tudta, hogy nem egy közeli ismerős lesz az. Borzadva rázta le magáról a kezet, miközben megfordult, hogy szemügyre vegye a tapogatót.
Háta mögött egy magas, vékony fiú álldogált ugyanolyan fekete talárban, mint ami rajtuk is volt. A különbséget azonban Dahlia rögtön észrevette. Az ő talárját zöld-ezüst címer díszítette. De még csak nem is ez volt az oka annak, hogy roppant ellenszenvesnek tűnt. Állig érő szőke hajával úgy álldogált ott, mintha biztos lenne benne, hogy mindennél és mindenkinél jobb.
– Oliver vagyok – mutatkozott be a lehető legmagabiztosabb mosoly kíséretében.
Dahlia hallgatott. A nyúlánk Oliver nagyon nem volt szimpatikus neki.
– Téged hogy hívnak? Lefogadom, szép neved. Egy ilyen szép lánynak csak szép neve lehet.
Dahliának még az álla is leesett. Ezt most tényleg ki is mondta, vagy csak képzelte? De ahogy Hugora nézett, biztos volt benne, hogy igen, kimondta. A vörös hajú fiú arcán mérhetetlen undor és harag jelent meg.
– Ha annyira érdekel, úgyis kideríted – felelte Dahlia, majd belekarolt barátaiba, és otthagyta a nagyképű srácot, hadd élvezze a saját jól megérdemelt társaságát.
– Ez szép volt – kuncogott Hugo, és még Nara is megengedett magának egy félénk mosolyt.
Aztán szerencsére megérkezett Longbottom professzor, és így nem kellett több időt arra pazarolniuk, hogy lerázzák a mardekárost.
Az üvegházban meleg, fülledt levegő fogadta őket. A párás levegőtől csak még elviselhetetlenebbé vált a talár, amit a diákokra kényszerítettek.
– Aki kitalálta ezt a... ezt a zsákot, annak csak az volt a célja, hogy megkínozzon minket – panaszkodott Narának.
– Szerintem nem olyan szörnyű. És Apa szerint arra is jó, hogy eltörli a különbségeket.
Dahlia erre inkább már nem felelt, mert nem akarta megbántani barátnőjét azzal, hogy elmagyarázza neki, hogy ez bizony semmilyen különbség eltörlésére nem alkalmas módszer. Ugyanúgy magas vagy alacsony benne az ember, ugyanúgy szép vagy ápolatlan. Sőt, azzal, hogy még a házuk címerét és színeit is magukon hordták, csak még nyilvánvalóbbá váltak a különböző kasztok. De tudta, hogy ezzel a megjegyzésével valószínűleg megbántaná a meglehetősen félénk Narát, és nem akarta az önbizalmát a földbe döngölni.
Így hát ahelyett, hogy az okfejtését elmondta volna, elővette az Ezer bűvös fű és gombát, és próbált kényelmesen elhelyezkedni az üvegházba bezsúfolt székek egyikén.
– Köszöntök mindenkit az egyes számú üvegházban. Ez az első gyógynövénytan órátok, ezért – bár már találkoztunk a beosztási ceremónián – először szeretnék bemutatkozni. Neville Longbottom professzor vagyok, és én fogom bevezetni magukat ebbe a rendkívül izgalmas tudományba. Bár azt gondolják, hogy ez egy haszontalan tantárgy, olyan tudásra tehetnek szert ezen az órán, aminek nagy hasznát vehetik majd az életükben.
Neville, vagyis Longbottom professzor – ahogy Dahlia rendszeresen kijavította magát gondolatban – nagyon magabiztosnak tűnt, ahogy ezeket mondta. Látszott rajta, hogy rajong azért, amit csinált, és még Dahliába is sikerült átcsepegtetnie ebből a lelkesedésből egy keveset.
– Először is néhány szabály. Bár a növényeket legtöbbször veszélytelennek tartják, bizony nagyon sok bajt is okozhatnak. Semmihez nem nyúlhatnak, mielőtt azt mondom. A védőkesztyűiket minden órára hozzák magukkal, mert higgyék el, szükségük lesz rájuk. És végül a harmadik, és legfontosabb szabály, amit remélem, egy életre megtanulnak. A növényeknek szeretetre van szükségük a fejlődéshez. Ha szeretet nincs, nincs gondoskodás, és ha nincs gondoskodás, úgy minden hiábavaló. – Neville itt tartott egy nagy hatásszünetet, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Dahlia biztos volt benne, hogy hozzá hasonlóan a legtöbb diáknak esze ágában sincs szeretni az eléjük berakott ronda növényeket.
– Most pedig kezdjünk is neki!
Bár a gyógynövénytan nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre számított, Dahlia mégis fellélegzett, amikor véget ért. Ahogy arra számított is, körmei alatt fekete csíkok jelentek meg, és minden pórusából földszag áradt. Alig várta a szünetet, hogy megpróbálhassa eltüntetni első órájának nyomait.
A következő órája latin volt, és erősen kételkedett, hogy létezhet ennél unalmasabb tantárgy a föld színén. Az órát egy Opus professzor nevű öregember tartotta, aki a legkevésbé varázslatos ember volt, akivel Dahlia valaha találkozott.
Az egyetlen érdekes dolog az óra elején történt. Dahlia teljesen nyugodtan vette elő a táskájából a pergament és a tollat. Egy teljesen hétköznapi golyóstoll volt. Látta, hogy a többieknél mindenféle madártoll és tinta van, és a biztonság kedvéért ő is eltette a táskájába azokat, amiket Harryvel az Abszol úton vettek. De hát, minek mártogatni és pacákat hagyni, ha a dologra van könnyebb megoldás is!
A varázslók ezt nem így gondolták. Amikor a többi diák észrevette Dahlia kezében a tollat, mindenki egyszerre kezdte el bámulni. Leesett állal meredtek rá és tollra, mint akik még soha nem láttak olyat. Mint kiderült, így is volt. Még Hugo is elhűlve fordult felé.
– Hát az meg mi? – kérdezte.
– Ez csak egy toll. – Hugo értetlen pillantására Dahlia húzott egy hosszú, egyenes vonalat a pergamenlap szélére. Többen a teremben felsikkantottak, néhányan pedig közelebb jöttek, hogy alaposabban megvizsgálják a lapot.
Dahlia nem bírt magával, kuncogni kezdett, és kis idő elteltével Nara is csatlakozott hozzá.
– Mugli varázslat – nyögte ki végül, de nem folytathatta, mert megérkezett Opus professzor, és egész órán keresztül egykedvűen, monotonon magyarázta a latin nyelvtant.
– A szótári alakok a latin nyelv tanulásának sok évszázados tapasztalatait összegzik. Ez a kialakult forma a minimálisan szükséges információ ahhoz, hogy a szó teljes alaktani rendszerét képezni tudjuk. Rövidíteni, egyszerűsíteni nem lehet: minden információra szükség van, tehát a szavakat mindig teljes szótári alakjukkal együtt tanuljuk meg!
Ezt az utolsó mondatot az órán többször is elismételte, és minden alkalommal külön nyomatékot adott a szavainak, hogy a diákok biztosan megjegyezzék.
Dahlia nem tehetett róla, de érezte, hogy el fog aludni. Alig néhány órát tölthetett csak az ágyban, és nagyon fáradt volt. Opus professzor minden egyes mondata unalmas volt, és megértés nélkül siklott el Dahlia mellett a levegőben. Minden monoton volt, mintha csak direkt álomba akarná őt ringatni. Nara tolla egyenletesen sercegett mellette, ahogy szorgosan jegyzetelt, egy előtte ülő lány folyamatosan szuszogott, a professzor pedig még véletlenül sem mondott semmi érdekeset. Dahlia érezte, hogy a szemei menthetetlenül csukódnak le, és csak egy dologra tudott gondolni. Ha már elalszik órán, remélte, újra láthatja a titokzatos álombéli lányt.
This entry was posted
on 2011. november 20., vasárnap
at vasárnap, november 20, 2011
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
