9. fejezet
Az első vacsora
Az Abszol utas kirándulás után Dahlia remélte, a szülei felfogják, hogy ő mit akar. De Vernon és Petúnia pont azt remélték, hogy lányuk fogja fel, az a hely csak őrültek gyülekezete. Azt hitték, ha ezt majd saját szemével is látja, megérti, hogy nem mehet oda, hogy nem tartozhat közéjük. De mint általában, most sem az történt, amit akartak.
Dahlia csak egyre lelkesebb lett. Próbálta felidézni az Abszol út minden zugát, minden illatát. Naponta többször elővette Ollivandernél szerzett pálcáját, hogy kifényesítse vagy csak végigsimítsa, amit az mindig rózsaszín felhőcskével hálált meg. Már az sem igazán zavarta, hogy a pálca egy ember, vagyis véla haját rejti. Amikor pedig éppen nem a pálcájában gyönyörködött, akkor a tankönyveit lapozgatta. Annyi érdekes dolgot talált bennük, hogy alig tudott betelni velük. Alig várta, hogy tudjon tárgyakat lebegtetni, átalakítani dolgokat valami mássá, vagy el tudjon készíteni egy főzetet, amivel felveheti egy másik ember külsejét. A roxforti egyenruhával is kezdett megbékélni, főleg mert Harry szerint a szünetekben hordhatja a saját holmijait is. El is készítette a részletes tervet, hogy mely darabokat fogja magával vinni.
Veda eközben végig nyugodtan ücsörgött kalitkájában, szinte meg sem mozdult. Bár Vernon és Petúnia nem akart beengedni a házukba egy ilyen „koszos madarat, ami ki tudja, milyen betegségeket terjeszt”, egy Dahlia által bemutatott kiadós hiszti végül meggyőzte őket. De még így is ragaszkodtak hozzá, hogy előtte elvigyék egy állatorvoshoz, hogy megnézzék nem veszett-e.
Ez eléggé megviselhette a madár lelkét, merthogy azóta olyan volt, mint akit szoborrá dermesztettek. Dahlia próbált hatni rá, történeteket mesélt neki, felolvasott a tankönyveiből és beszélt hozzá, de ezek sem segítettek sokat.
Este, ahogyan azt Harry és az eladónő is lelkére kötötték, ki akarta engedni, hogy vadászhasson. Dahlia kicsit félt is, hogy ha kinyitja a zárat, madara nem tér vissza. De amikor végül megtette, Veda egyszerűen nem akart kirepülni. A füle botját sem mozdította. Dahlia percekig noszogatta, de semmi sem segített.
A lány ekkor már kezdett kicsit begurulni. Nem volt hozzászokva, hogy még ő könyörögjön valakinek, főleg akkor nem, ha az illető egy bagoly. Otthagyta Vedát, úgy ahogy volt, nyitott kalitkával, és sértődötten lefeküdt aludni.
Álmában is háziállata kísértette. Igazi rémálom volt, egy lidércnyomás. Veda továbbra sem akart enni, ezért Dahliának nehéz döntést kellett hoznia: ő indult éjszakai portyára, hogy megszerezze baglyának a betevő falatot. Dohos sikátorokon haladt át, csodálatos hajába gigantikus pókhálók ragadtak, érezte kezén az egyre vastagabb koszréteget, de csak haladt előre, mert még nem találta meg, amit keresett. Aztán a dohba hirtelen rothadás szaga keveredett, savanyú és keserű egyszerre, miközben Dahlia szemétkupacok mellett haladt el. Az egyik kupac mélyén hirtelen mocorogni kezdett valami, és egy egér futott ki alóla.
Dahlia álmában és az életben is sikított, saját hangjára riadt fel. Kiverte a veríték, rózsaszín hálóinge nedves volt, és jó néhány másodperc kellett, mire kicsit megnyugodott, és az agya és szíve is felfogta, hogy nincs veszély, csak az ágyában fekszik, és mindez csak egy rossz álom volt.
Valaki hirtelen feltépte az ajtót. Mint kiderült, Vernon bácsi volt az, puskával felszerelkezve.
– Hol vannak a bitangok? Most megfizetnek!
Meglehetősen vicces benyomást keltett a kék hálóruhás, hálósipkás Vernon, ahogyan félig még alva a fegyverrel hadonászott.
– Kik hol vannak? – kérdezte egyetlen lánya.
– Hát azok a semmirekellő bolondok! Ők törtek rád, nem igaz? Az a népség. Tudtam én, hogy nem lesz jó vége, ha elengedünk közéjük.
Dahlia már értette, mire gondolt édesapja. Nem tudta, hogy nevessen-e, vagy mérges legyen, amiért így beszél a varázslókról. Végül a sértődöttség mellett döntött.
- Nincs itt senki az ég világon! – Vernon nem hitt neki, körbejárta a szobát, és a puska csövével minden kis zugot megvizsgált. Belesett az ágy alá, a ruhakupacok mélyére is, hátha ott bujkálnak. Benézett a szekrénybe is, de nem talált sehol senkit. – Most már elégedett vagy? – kérdezte felháborodottan Dahlia. – Nincs mumus az ágyam alatt. Egyébként is, három éves korom óta nem hiszek bennük.
Vernon csak hebegett- habogott.
– Azért szólj, ha mégis zaklatnak! Itt vagyok a szomszédban, magamnál tartom a puskámat.
Azzal szép lassan, csipás szemével mindent még egyszer végigpásztázva, kihátrált a szobából. Dahlia csak bámult utána, majd lemondóan suttogta: – Már én is ahhoz a népséghez tartozom….
Fogalma sem volt, ezek után hogy fog elaludni, de aztán hirtelen a kalitkára tévedt a tekintete. Azaz az üres kalitkára. Merthogy Veda eltűnt, nyoma sem volt. Szóval mégiscsak elment vadászni – motyogta a lány a sötétbe, és azzal a nyugodt tudattal merült újra álomba, hogy mégsem kell egerekre vadásznia.
Pénteken csodálatos, napos reggelre ébredtek. Dahlia boldog volt, és izgatott. Alig várta a vacsorát Harryvel és a gyerekeivel. Néhány percig csukott szemmel lustálkodott az ágyában, élvezte, ahogy a napfény az arcát simogatja, és ahogy a nyitott ablakon beáramlik a reggeli friss levegő. Szinte már azt is hallotta, hogy madarak csicseregnek az ablaka alatt.
Várjunk csak! Ablak és madarak? Hol van Veda? – pattant ki hirtelen az ágyból, és a kalitkához ugrott.
De amilyen gyorsan ideges lett, olyan gyorsan el is múlt. Veda megint ott gubbasztott a kalitkában, ugyanúgy, ahogyan tegnap este. Dahlia közelebb lépett a kalitkához, lejjebb engedte a fejét, hogy szeme egy vonalba kerüljön baglyáéval. Belenézett azokba a csodálatosan, és rémisztően sárga szemekbe, amikben most is szomorúság csillogott, és így szólt:
– Köszönöm, hogy visszajöttél! Ez nagyon sokat jelent nekem. Okos bagoly vagy. – Itt elgondolkozott rajta, hogy megpróbálja megsimogatni a madár selymes tollát, de aztán úgy döntött, még túl korai. Visszacsukta hát a kalitka ajtaját, majd vidáman ugrándozva és dalolászva elindult felöltözni.
Néhány órával később már nem volt ekkora az öröm. Dahlia óriási szekrényének nyitott ajtaja előtt állt, és bámulta a felakasztott ruhákat. Fogalma sem volt, mit kéne felvennie. Már vagy százszor végiglapozta teljes ruhatárát, de egyiket sem találta megfelelőnek. Csinos akart lenni, hiszen ma több jövendőbeli osztálytársával találkozni fog, és néhány felsőévessel is. Tudta, milyen fontos az első benyomás. De egyik kigondolt öltözék sem felelt meg: a farmer túl laza a vacsorához, a fekete szoknya-blúz párosítás viszont már túl ünnepélyes. Vagy legyen mégis a farmer egy szebb felsővel?
Egyszerűen nem tudott dönteni, ezért újra végigvette a ruhákat.
Amikor ahhoz a fehér nyári ruhához ért, amit apró, zöld és piros virágok díszítettek, Veda hirtelen huhogni kezdett. Dahlia megfordult, és döbbenten nézett baglyára. Aztán maga elé kapta a ruhát, hogy szemléltesse, körülbelül hogyan is néz ki benne.
– Azt mondod, ő legyen? – kérdezte.
– Hú – érkezett a válasz.
Dahlia mosolygott. Egyrészt örült, hogy madara végre adott egy kis életjelet, másrészt valóban jó választásnak tűnt a ruha. De azért kérette még magát egy kicsit.
– Biztos?
– Hú.
– Akkor legyen ez! – nevetett fel Dahlia, és rögtön be is szaladt a fürdőszobába, hogy felvegye. Vidáman jött ki, hogy megmutassa Vedának, de a bagoly addigra újra magányba süppedt, meredten bámult ki az ablakon a messzeségbe.
Pontban este hatkor csengettek. Addigra Dahlia teljesen kész volt, pedig általában késni szokott, pont azért, mert a haját igazgatja. Ám ezúttal tudta, hogy nem hagyhatja, hogy szülei nyissanak ajtót. Így haját lógva hagyta, csak megmosta, megfésülte és fújt rá egy kis fényt is. Csillogó arany zuhatagként omlott le a hátán.
A lépcsőn futott, így éppen hogy sikerült megelőznie Vernont, aki már döngő léptekkel közelített az ajtóhoz. Dahliának épp csak annyi ideje volt, hogy észrevegye, Vernon öltönyt vett, de mielőtt felfogta volna, ez mit is jelent, ki kellett nyitnia az ajtót.
– Szia! – köszönt Harry. – Igazán csinos vagy, bár attól félek, a hajad kicsit össze fog kócolódni.
– Összekócolódni? Miért?
– Igazából motorral jöttem. Gondoltam, szívesen kipróbálnád a repülést.
– Aaa…. A repülést? – nyelt egyet Dahlia, és rögtön hatalmas csomót érzett a gyomrában.
– A Roxfortban úgysem kerülheted el – kacsintott. – És első alkalommal még mindig inkább egy repülő motor, mint egy seprű, nem igaz?
– Repülő motor?
– Igen, igen. De ha mégis inkább a seprűt….
– Nem – nyelt egyet Dahlia, és erőt vett magán. – A motor jó lesz.
– Helyes! Akkor tiéd az oldalkocsi, és…. – Harry nem fejezte be, amit elkezdett, mert közben pillantása Dahlia háta mögé tévedt, és ő is észrevette, hogy Vernon – és már Petúnia is – ott állnak teljes harci díszben az előszobában.
– Ez csak nem azt jelenti, hogy ti is jöttök, Vernon bácsi?
– Még szép, hogy megyünk. Még a végén megmérgezitek a mi kincsünket – morogta Vernon.
Harry az állát dörzsölgette, mert erre nem volt felkészülve.
– A motorba csak ketten férünk, de jöhettek utánunk kocsival – felelte végül, és próbálta visszafojtani a nevetését, ahogyan elképzelte Vernont és Petúniát a vacsorán.
– Dahlia nem repül semmilyen…. semmivel! – kiáltotta előbbi.
– Ebben nem te döntesz, hanem ő. És ő repülni akar, nem igaz?
Dahlia határozottan bólintott. Habár tartott kicsit – nagyon – a magasságtól, és félt, de amikor meghallotta, hogy édesapja nem akarja megengedni neki, akkor már biztos volt benne, hogy akarja. Bármi áron.
– Mi láthatatlanok leszünk, hogy a muglik ne láthassanak meg. De adok térképet – Harry intett suhintott egyet a pálcájával, amit addig Dahlia észre sem vett, mire a semmiből egy térkép jelent meg a bal kezében.
– A cím Grimmauld tér 12. Bejelöltem.
Majd a választ meg sem várva intett Dahliának, hogy kövesse, és már kint is volt az udvaron. A lány követte, és rögtön meg is látta az oldalkocsis motort. Nem tűnt új darabnak, sőt kifejezetten veterán példány benyomását keltette. Harry láthatta az arcán, hogy mit gondol, mert megszólalt.
– Ennek a motornak több derék ember is az életét köszönheti.
Dahlia erre lassú, még mindig bizalmatlan léptekkel elindult az oldalkocsihoz, és beszállt.
– Elfelejtettem mondani, hogy hozz valami kardigánt. Fönt elég hideg van – mondta Harry. Megint intett a pálcájával, és néhány pillanattal később egy fehér darab kilebegett a bejárati ajtón. Dahlia még ilyen távolságból is hallotta Petúnia apró sikkantását, és Vernon dörmögését a szomszédokról.
– Megy is a ruhádhoz. Tökéletes, indulhatunk – tette hozzá, amikor Dahlia végül belebújt a kardigánba.
Beindította a motort, és félelmetes kattogás, búgás közepette elindultak. Pár métert a földön tettek meg, aztán miután Harry benyomott egy gombot, ami fölött a Láthatatlanító felirat volt olvasható, lassan emelkedni kezdtek.
Dahlia még soha életében nem érezte magát ennyire rosszul. Habár el kellett ismernie, hogy az alkonyodó város fentről csodálatos látványt nyújtott a sok sárgán világító lámpával, nem tudott felhőtlenül elmerülni benne. Minden porcikája remegett, hányingere volt, és hiába volt rajta a kardigán, még így is majd megfagyott.
Végül ki tudja mennyi idő alatt megérkeztek, mert a motor süllyedni kezdett a levegőben, majd nem teljesen zökkenőmentesen földet ért.
– Na, hogy tetszett? – érdeklődött Harry.
– Óű – nyögött Dahlia, majd mikor a szilárd talajon végül kicsit megnyugodott, sikerült kinyögnie, amit akart. – Nem szeretek repülni.
– Tényleg elég zöld vagy – mondta Harry. – Akkor, ennyit a kviddicsről!
Harry elindult az egyik ház bejárata felé, Dahlia pedig követte, miközben elhűlten bámulta az épületet. A világos vajszínű homlokzatú ház sok ablakával egyszerre tűnt újnak, és egy régi nemesi család által hátrahagyott ódon rezidenciának.
– Te itt laksz? – kérdezte Harrytől, bár maga is tudta, hogy felesleges. A fehér ajtón barátságos betűk hirdették: Grimmauld tér 12. Pontosan ezt a címet adta meg Harry szüleinek is.
– Igen. A keresztapámtól örököltem. Bár akkor még nem teljesen így nézett ki – mesélte, miközben beléptek a házba, és végigvezette Dahliát egy keskeny folyosón. Az egész ház olyan gyönyörű volt, mint amilyennek a kívül látottak alapján azt elképzelte. Minden csillogott villogott, meleg színek és fények töltötték be a helyiségeket, az egyikben még egy kandallót is talált.
A lépcső melletti nagy falon egy óriási függöny lógott, Dahlia elképzelni sem tudta, mi lehet a funkciója, mindenesetre gyönyörű volt. Harry látta, merre tévedt a lány pillantása, és halkan felnevetett.
- Nyomatékosan meg kell kérjelek, hogy ne húzd el azt a függönyt, ha jót akarsz. - Dahlia már épp kérdezni akarta, miért, ám a férfi megelőzte. - Az egy portré a keresztapám édesanyjáról. Képtelenek voltunk levarázsolni onnan. Már azon is gondolkoztunk, hogy kibontjuk a falat, és inkább újat építünk. De aztán belegondoltam, hogy ez mégiscsak Sirius édesanyja. És Sipor sem lett volna túl boldog a tudattól, hogy eltüntetjük. Mellesleg James szereti, hogy ott van. Mindig újabb dolgokat találnak ki Freddel, amivel felidegesíthetik.
– A képet? – kérdezte Dahlia elhűlten. Kicsit sok információ volt ez neki egyszerre, de azért mindent bevetett, hogy tudja követni.
- Nálunk egy festmény nem csupán festmény. Mozognak, és bizonyos szempontból még gondolkoznak is. És mondjuk úgy, hogy Mrs. Black nem a legbarátságosabb lény a világon.
Harry tovább haladt előre, Dahlia pedig elhűlve követte. Még mindig próbált magába szívni minden információt, de kezdte úgy érezni, ennél többet már nem képes az agya befogadni. Az imént egy motorbiciklivel repült, most pedig közölték vele, hogy a festmények mozognak és gondolkoznak. Mi jöhet még?
A konyhából hirtelen egy vörös hajú nő robbant ki, és amikor meglátta őket, mosolyogni kezdett. A bemutatásból kiderült, hogy ő Harry felesége. Fiatalosnak és vidámnak látszott, kifejezetten szimpatikus volt. Bevezették Dahliát az étkezőbe, ami közös volt a konyhával. Egy óriási, terített asztal várt rájuk.
– Megyek, szólok a gyerekeknek – mondta Ginny, és már el is tűnt.
Dahlia lerogyott az egyik székbe, hogy kicsit megpróbálja lenyugtatni magát, de nem járt sok sikerrel. Amint a pulzusa kezdett visszaállni a normális értékre, egy apró, idegen lény lépett be egy mellékajtón. Még furcsább volt, mint a koboldok a Gringottsban.
– Ő egy házimanó – suttogta Harry, majd felállt.
– Sipor, szeretném bemutatni az unokatestvérem, Dahliát.
Sipor meghajolt, majd érdes, rekedtes hangon megszólalt. – Sipor mindig boldog, ha megismerheti gazdája rokonait. – Ezzel újra meghajolt, és elindult a konyhapult felé főzni.
Mielőtt Dahlia megkérdezhette volna, miért Sipor főz, három alak tűnt fel az ajtóban.
– Ők a gyerekeink – mutatott feléjük Harry. Erre már Dahlia is felállt.
– Ő James – mutatott a magas, barna hajú felé. – Ő pedig Albus. – Albusnak fekete, zilált haja, és ugyanolyan zöld szeme volt, mint Harrynek és neki. Az apja kiköpött mása volt,
– Én pedig Lily vagyok – szólt közbe Lily, mielőtt apja folytathatta volna. A cinkos pillantásból, amivel Dahliára nézett, mintha azt mondta volna: – Meg akartam előzni, hogy babucimnak vagy ifjú hölgynek hívjon.
– Dahlia Dursley – felelte határozottan.
Ezzel túl is voltak a bemutatkozáson, és mindenki indulhatott a maga dolgára. James a gőzölgő edények felé indult, és belekóstolt az egyik fogásba. Amikor belépő édesanyja észrevette, rögtön ellépett a fazekaktól, és sokkal érdekesebb elfoglaltságot talált: a haját igazgatta.
Albus egy ideig állt, és tátott szájjal nézte Dahliát, majd amikor rájött, hogy túl feltűnően bámul, leült az asztalhoz.
Lily viszont teli fogsorral vigyorgott, Dahliához lépett, és belekarolt.
– Mellém ülj – kérte, azzal arrébb húzta, hogy megmutassa, melyik az ő helye. – Szóval, te tényleg muglik között nőttél fel?
– Igen – felelte Dahlia, és nem tudta, pontosan miért, de nagyon szimpatikusnak találta Lilyt. Vörös hajával, és mosolygó barna szemeivel csinos volt. Úgy tűnt, nem lehet letörölni arcáról a mosolyt, és ez megnyugtatta Dahliát.
– És? – kérdezte türelmetlenül Lily.
– Mit és?
– Tényleg hat lábujjuk van?
Dahlia nem bírta visszafojtani a nevetését, és mivel értelmes mondatot még percekig nem tudott kinyögni, csak a fejét rázta. Aztán amikor végre abbahagyta, feltehette a saját kérdését.
– Nálatok tényleg mozognak a képek?
Még egy ideig elbeszélgettek egymás világáról, és rá kellett jönniük, hogy ennél izgalmasabb témát nem is találhattak volna. A másik tudatlansága a saját világukkal kapcsolatban vicces volt, az ismeretlen pedig izgalmas.
Aztán egyszerre két pukkanás hallatszott, majd újabb két alak lépett be az ebédlőbe.
– Teddy! – kiáltott fel izgatottan James, és már Albus is vigyorgott. Mindketten odamentek, hogy üdvözöljék az újonnan érkezőket.
– Ugye nem gond, hogy Vic is velem jött? Dom és Louis már megint összekaptak valamin, és hihetetlen felfordulást csináltak.
A férfinak, Teddynek lila volt a haja, arca borostásnak tűnt. Meglehetősen furcsa ember benyomását keltette, de Dahlia már semmin sem tudott csodálkozni. Lehet, hogy a varázslóknál a lila haj a divat?
De a mellette álló fiatal nő egyszerűen gyönyörű volt. Hosszú, szőke haja volt, mint neki, de ha ez lehetséges, még az övénél is szebben ragyogott. Világoskék szeme magára vonzotta a tekintetet, mosolya pedig egész arcát csak még szebbé tette.
Kezüket összekulcsolva álltak, a nő pedig kicsit még hozzá is bújt a férfihoz. Kétségtelen volt, hogy szerelmesek. A férfi ekkor észrevette Dahliát, és közelebb lépett hozzá.
– Teddy vagyok, ő pedig a menyasszonyom, Victoire.
– Ő a keresztfiam – tette hozzá Harry. – Tudod, itt mindenki mindenkinek a rokona valamiképp. Előbb-utóbb megtanulod.
Az előbbinél is félelmetesebb hang törte meg a bemutatást. Olyan volt, mintha berobbant volna a kandalló. De ez láthatóan senkit sem zavart.
– Á, megjöttek Ronék – pattant fel Lily, és az érkezők elé futott, otthagyva Dahliát.
Újabb bemutatás következett. Ron és Hermione Harry barátai voltak, és ha Dahlia jól értette, a férfi, a Ron nevű Harry feleségének bátyja volt. És ha a sok magyarázat még nem kavarta volna össze teljesen, hirtelen az is kiderült, hogy Ron nemcsak nagybátyja, de keresztapja is Victoire-nak. Ennél a pontnál jutott Dahlia eszébe, hogy kér majd Harrytől egy családfát, hogy tudja követni, ki kinek a kije.
Nekik két gyerekük volt, az idősebbik egy Rose nevű lány, illetve egy Hugo nevű fiú, aki szintén most kezdi a Roxfortot. Mindkettőnek vörös haja, és kék szeme volt, csakúgy, mint az apjuknak, de Rose ezektől eltekintve az anyjára hasonlított jobban.
Hugo nagyon furcsa volt. Eleinte szégyenlősen lesütötte a szemét, fel sem nézett, amíg nem volt muszáj. De amikor végül mégis megtette, kitágult szemmel meredt rá, mint aki most lát először embert életében. Talán neki is a mugli származás keltette fel az érdeklődését?
Az este egészen addig a pillanatig viszonylag normálisan telt. Bár a sok idegen nevének, és főleg a családi kapcsolatoknak a megjegyzése elég nagy kihívás volt, mindenki kedvesen fogadta Dahliát. De aztán egyszer csak megszólalt a csengő.
Dahlia tudta, hogy ez mit jelent, és nem is kellett csalódnia.
Harry a bejárathoz sietett, és beengedte nagynénjét és nagybátyját. Amikor beléptek, a szobában néma csend lett, olyan, hogy még a légyzümmögést is hallhatták volna. Petúnia és Vernon borzalommal vegyes félelemmel bámulták az étkezőben összegyűlt rengeteg embert, ők pedig kíváncsian méregették a párt.
Az első hang, ami a csendet megtörte Sipor megjelenése volt, mert ezzel párhuzamosan a Petúnia torkából feltörő, nem is annyira apró sikkantás.
– Ő a házimanónk, Sipor.
Sipor kelletlenül feléjük is meghajolt, de mintha érezte volna, hogy valami nem stimmel velük, mert a többieket sokkal nyájasabban szokta üdvözölni.
Ezután még néhány perc telt az újabb bemutatásokkal, hiszen Dursleyék még soha nem találkoztak senkivel Harry családjából. És az arcukból ítélve boldogan éltek volna tovább e nélkül az élmény nélkül is. Harry és Ginny leültették őket is az asztalhoz, így immár minden vacsoravendég ott volt.
Harry körbenézett.
– Tizennégyen vagyunk. Legkedvesebb jóslástan tanárnőtök most azt mondaná, a sors akarata volt, hogy Victoire-t is magaddal hozd, Teddy. Hisz még a végén tizenhárman ültünk volna asztalhoz, és ez valakinek a halálát jelenthette volna.
Vernon erre a kijelentésre morgott egyet, Petúnia pedig nyüszítésszerű hangot adott. Úgy tűnt, Harry élvezi a helyzetet. Kicsit valóban mókás volt, ahogy ott feszengtek. Kihúzott háttal, szigorúan ültek, igyekeztek mindent úgy megérinteni, hogy a legkisebb felületen találkozzon a bőrükkel. Hátha fertőző... Dahlia még soha nem látta őket ilyennek társaságban.
– Igaz, hogy aput a lépcső alatti gardróbba zártátok tíz évre? – kérdezte Lily. Harry majdnem megfulladt a falattól, ami éppen a szájában volt, Ginny pedig mérges pillantást vetett a lányra. – Mi van, Vitrol könyvében olvastam – egészítette ki Lily.
Dursleyék úgy tettek, mintha nem is szóltak volna hozzájuk. Az asztal túloldaláról Hugo még mindig Dahliát bámulta, mintha nem tudna elszakadni a látványától, most azonban ő is megpróbálkozott egy kérdéssel.
– Nagypapitól azt hallottam, hogy a mugliknál nem mozognak a fényképek. Igaz ez?
Vernon próbálta figyelmen kívül hagyni a megjegyzést, de végül ekkora sületlenséget már nem bírt szó nélkül hagyni.
– Persze, hogy nem mozognak! – csattant fel. – Hogy is mozoghatna egy fénykép?
– Imád fényképezni – súgta Lily Dahlia fülébe.
Hugo ezt nem hallotta. Elhűlten bámulta néhány pillanatig Vernont, mintha nem tudná elhinni, amit hallott. Megerősítésért Harryhez fordult, aki aprót biccentett, jelezve, hogy ezúttal Vernonnak van igaza.
Dursleyék ezután már tényleg nem szólaltak meg, a többiek pedig beszélgetni kezdtek egymással, mintha a két mugli ott sem lenne. Egyszer-egyszer azért Vernon fel-felhorkant egy-egy megjegyzésen, és Petúnia is nyöszörgött még párszor, de részükről ennyi volt a legtöbb, amit tehettek.
Hugo pillantása vissza- visszatért hát Dahliához, miközben Albusszal beszélgetett. És meglepő módon ez egyre kevésbé zavarta. Még mindig furcsának találta a fiút, de ennél sokkal érdekesebb témák kötötték le.
Lilynek egész este be sem állt a szája. Egy csomó dologról mesélt, amikről Dahlia soha nem hallott. Még többet megtudott a roxforti házakról. Lily szerint csak egy célnak kell lebegnie a szeme előtt: hogy ne a Mardekárba kerüljön.
- Én a Griffendélbe szeretnék kerülni – sóhajtotta. - A két bátyám is odajár.
Dahlia csak bólogatott, mintha értené, hogy mi a baj a Mardekárral. Nemsokára úgyis megtudja. Aztán magáról a Roxfortról is mesélt valamennyit. Rose, aki Dahlia másik oldalán ült, néha belekotyogott, és kijavította Lily hibáit.
- Nem jól tudod, Lily. A Roxfortban nem lehet hoppanálni – szólt közbe egyszer, bár Dahliának fogalma sem volt, mi az a hoppanálás.
Ezután, nem meglepő módon Lily megsértődött, és tüntetőleg elhallgatott.
Dahlia tovább figyelte, mi történik az asztalnál. Már egy sima vacsora is megdöbbentő volt. Tányérok repkedtek ide-oda, Sipor pedig fel-alá lebegtette a különböző fogásokat.
A legmegdöbbentőbb látvány azonban még hátravolt.
- Teddy, tudod, hogy mennyire utálom ezt a hajszínt – bújt hozzá Victoire vőlegényéhez. - Azt mondtad, csak egy-két nap. De már egy hete ilyen.
- Már úgyis váltani akartam – kacsintott rá Teddy, és ezzel a mozdulattal együtt a hajszíne is megváltozott. Liláról zöldre. - Na, ez hogy tetszik?
Vic fintorra húzta a száját. - Legyen inkább kék! Az mindig jól állt!
- Kívánságod számomra parancs – nevetett Teddy, fejet hajtott, és mire újra felemelte, a haja már királykék színben pompázott.
- Na, így már tetszem? – kérdezte.
- Jaj, tudod, hogy én mindenhogy imádlak – adott neki egy gyors csókot a lány.
Teddy észrevette, hogy Dahlia őket figyeli. Mosolyra húzta a száját, és megint kacsintott. Annak a szemének a színe, amivel kacsintott, kékről vérvörösre váltott, majd rózsaszínre, feketére, sárgára, végül pedig sárga-vörös csíkos lett. A másik szeme, a jobb, közben végig őrizte eredeti színét. Aztán újra kacsintott, és bal szeme újra kék színű lett. Albus apró tapssal jutalmazta a mutatványt, és Hugo is nevetni kezdett.
- Hú, ezt én is meg tudom tanulni? - kérdezte Dahlia Lilytől, mert nagyon tetszett neki a mutatvány. Mielőtt azonban Lily válaszolhatott volna, Rose már el is kezdte:
- Teddy metamorf. A metamorfmágus olyan varázsló, akiben megvan az a veleszületett képesség, hogy teljesen átváltoztassa kinézetét. Tehát tanulni lehetetlen.
Dahliának egyre kevésbé volt szimpatikus a lány. Nagyon tudálékos volt.
Közben Sipor belebegtette a desszertet, amit James pillanatok alatt be is lapátolt, majd felállt.
- Hová, hová? - kérdezte Ginny.
- Freddel kell beszélnem. Fontos. - Azzal mielőtt Ginny bármit szólhatott volna, elindult kifelé. Mielőtt azonban kilépett volna az ajtón, még visszafordult.
Sármosnak szánt mosolyt küldött Dahlia felé. - Örültem a találkozásnak. - Majd ugyanilyen mosollyal a Dursley szülők felé fordult. - És annak is, hogy végre megismerhetem azokat, akik pokollá tették apám gyerekkorát. - Ezzel biccentett, és eltűnt. Ron közben hangos kacagásba kezdett, Hermionénak csak jó kétpercnyi oldalba löködés árán sikerült belé fojtani.
A Dursley szülők nem tudták, min sértődjenek meg jobban: a hangnemen, azon, amit mondott, vagy azon, hogy mindezt egy „magukfajta” mondta.
Vernon végül mérgesen felpattant.
- Elmegyünk. Egy percig sem maradunk tovább ebben a... ebben a házban – köpte. Petúnia is fölkászálódott.
- Én még maradok – jelentette be Dahlia.
- NEM! INDULUNK. MOST! - dörögte édesapja.
- Nem megyek sehova! - toppantott egyet a lábával, ahogyan szokta. Ron lenyűgözve nézett rá, és az összes gyerek is az asztalnál. Harry csak mosolygott, Hermione és Ginny viszont aggodalmas pillantásokat váltottak.
- Szerintem jobb lesz, ha most mégis a szüleidre hallgatsz – kezdte csendesen Hermione.
- Majd következőleg bepótoljuk – egészítette ki Ginny, és egy biztató mosolyt is küldött felé. Lily is ránézett, tekintete annyit mondott: - Szörnyű lehet ilyen szülőkkel.
Dahlia végül megadta magát, és belegyezett, hogy hazatér. A búcsúzkodás alatt mindenki megölelte, amitől olyan érzése volt, hogy befogadták a családba. Már mindenkitől elbúcsúzott, és épp indult volna a kijárathoz, amikor egy hang megállította.
- Szia! - motyogta bátortalanul Hugo. Ez volt az első szó, amit Dahlia tőle hallott. Fogalma sem volt, mi baja lehet, de ezt a gesztust viszonozni akarta, és küldött felé egy mosolyt.
Harry az ajtónál még megállította, hogy a fülébe súgjon valamit.
- Küldd el Vedát, hogy megüzenjem, hogy megyünk a King's Crossra. Ha esetleg nem jön, akkor majd én küldök baglyot!
Ezzel véget is ért Dahlia második kalandja a varázslóvilágban. És bár még szívesen maradt volna, el kellett ismernie, hogy rengeteg elraktározni való információt gyűjtött ma össze, és valószínűleg egy új barátnőre is szert tett Lily személyében. A többi pedig majd eldől...
...o.O...
Előzetes: Dahlia utolsó napjait tölti a Privet Drive-on, míg végül elérkezik a nap, amikor átlépi a King Cross mágikus falát, hogy elinduljon élete legnagyobb kalandja felé.
Sziasztok!
Bocsi, hogy megint késtem. Higgyétek el, tényleg volt rá okom. És ezúttal nem (csak) magánéleti, hanem a fickel kapcsolatos is. Ez egy nagyon nehéz fejezet volt, mert nagyon sok dolgot ki kellett hozzá véglegesen találnom, szóval elég sok előkészületet igényelt.
Családfákat rajzoltam, és minden egyes Weasley, Potter, Salmander és Malfoy gyerekről ki kellett találnom, hogy pontosan mikor született (és hogy mi a horoszkópja, mert bizony még erre is figyeltem), melyik házba járt/jár, milyen színű a szeme/haja/bőre, milyen a pálcája stb. Még képeket is kerestem hozzájuk. :) Szóval tényleg nem unatkoztam.
Ezenkívül létrehoztam egy Facebook csoportot is.
Csatlakozzatok, hogy mindig naprakészek lehessetek a frissítésekkel kapcsolatban, hogy épp hogy állok egy fejezettel, itt is fogok megosztani képeket, videókat, érdekességeket stb. (És ha esetleg még eddig nem tettétek, akkor más írásaimba is belekukkanthattok. :D)
Ezeken kívül pedig ez a legegyszerűbb módja annak, hogy kérdezzetek. :)
A neve: Deszy írásai
Itt csatlakozhattok. :) Mindenkit szeretettel várok! :)
És akkor következzen a következő nyom a játékhoz:
A Főnix kísérjen utatokon! ;)
És felmerült a kérdés, hogy mi annak a nyereménye, aki megfejti. Eredetileg csak a játék örömére, és a rejtély megfejtésére gondoltam, de nem vagyok semmi jónak elrontója. :P
Aki megfejti, hogy kire vagy inkább mire (a kettő együtt jár) gondoltam, annak a jutalma egy novella tőlem, illetve egy kép.
A novella az a bizonyos Veda előéletéről szóló, amiről már beszéltem. Ezt egyelőre még nem írtam meg, de! Publikálni a blogomon és Merengőn mindenképpen csak iskolaidőben fogom, azaz szeptember végén vagy októberben. Viszont aki megfejti a feladványt, annak elküldöm, amint készen van. (Ez valószínűleg még a suli kezdete előtt lesz, azaz legkésőbb szeptember közepén.)
A képen pedig Dahlia lesz, egészen pontosan a végzős Dahlia. :P
Illetve még ott van természetesen az a nyeremény is, hogy kiderül végre, mi a fenére gondoltam. :P
Viszont természetesen cserébe elvárom a nyertestől, hogy se a képet, se a novellát ne adja tovább senkinek. Mindkettőt meg fogom mutatni mindenkinek, a megfelelő időben. :P
Nos, remélem, tetszik a nyeremény, és megéri érte törni a fejeteket! :) Ne feledjétek, a megfejtéshez nincs szükség másra, mint az eredeti HP könyvekre, a nyomokra és az eszetekre! ;) A megfejtés pedig kapcsolódik valamilyen módon Dahlia történetéhez. :)
Sok szerencsét, és várlak vissza titeket a folytatásra!