Ha az Egy Dursley Roxfortban véget ér, belekezdek Dahlia végzős évébe is, aminek a munkacíme egyelőre Végzősök. Az első fejezet pedig:
(Végzősök)
1. fejezet
Egy tizenhetedik születésnap előkészületei
Ha
Dahlia végignézett a Privet Drive-on, szinte el sem hitte, hogy már
évek teltek el az óta a nap óta, hogy megkapta az első rejtélyes
levelet. A kocsibejárók előtti gyep zöldebb volt, mint valaha, a házak
ablakai macskaszemekként tündököltek a sok fényesítéstől, és
mindenhonnan teljesen átlagos családok teljesen átlagos tagjai
integettek felé, ahogy végigsétált az utcán.
Dahlia a séta
közben mosolyogva megdicsérte a szomszéd Mrs Common gyönyörű
muskátlijait, visszadobta az utca végén lakó gyerekek labdáját és
segített felcipelni az öreg Mrs Cumbersome szatyrait a lépcsőn.
Mindenkinek mesélt pár szót az elit leánynevelő intézetről, ahová –
szülei meséje alapján – járt, és alapjában véve próbált úgy tenni,
mintha még mindig oda tartozna.
Néhány fiatal fiú
feltűnően megbámulta, egyik-másik még fütyült is neki, vagy
utánakiabált, de Dahlia ezeket már megszokta. Hat éve tudott már az
átokról, és néha nagyon idegesítette, de nem tehetett mást, elfogadta.
Még ha a szíve fájt is, mélyen belül még élt benne a remény, hogy ő lesz
a kivétel, aki erősíti a szabályt.
Elsétált egy apuka
mellett, aki a fiával mosta a kocsit, egy kislány pedig kutyát
sétáltatott. Minden annyira hétköznapi volt, pont, mint amikor tíz éves
volt.
De a gondolatai egészen máshol jártak, nem a
Magnólia közben, és nem a takaros utcácskákon. Mélyen belül pontosan
tudta, hogy már régen kinőtte a Privet Drive négyes számú házát, és ezen
az sem változtatott, hogy az elmúlt években történtek ellenére még
mindig szerette a szüleit.
Már csak pár nap volt a
tizenhetedik szülinapjáig, és alig bírta kivárni a napot, amikor végre
legálisan is használhatja a varázslatokat, amelyeket tanult. Egy cseppet
sem érdekelte, hogy a szülei próbáltak úgy tenni, mintha az év csak
abból a három hónapból állna, amit otthon tölt a „normális” világban.
Nem érdekelte, hogy az egyetlen ember, aki elviselte a családjából a
varázslat említését, az Dudley. Semmi nem számított azon kívül, hogy
szabadon használhatja a képességét.
Maga elé képzelte,
ahogy a Roxfort Expressz indulásáig hátralévő időben otthon is varázsol,
és már ettől elöntötte a boldogság melege. Minden nap átugorhat
Harryékhez, meglátogathatja Loo-t és Narát, elmehet vásárolni az Abszol
útra, mindezt teljesen egyedül. Milyen szerencse, hogy már hoppanálhat!
Kitakaríthatja a szobáját fél pillanat alatt, még az is lehet, hogy
kipróbálja, milyen lenne a szobája kék falakkal. Érezte, hogy a világ
kitágul körülötte, és a lehetőségek széles tárházának nyit utat egyetlen
apróság: hogy eltűnik róla a nyomjel.
De aztán az
álmokból hirtelen visszarántotta egy fűnyíró búgása, és megint csak ott
volt egyedül, Dahlia Dursley, Vernon és Petunia Dursley lánya, aki az
Abbey Mount Leánynevelő prominens tanulója. Kínjában felnyögött.
Nyári
magányán egyedül azok a titkos látogatások javítottak valamennyit,
amiket Loo, James, Lily és Hugo tettek nála néha, és a levelek, amiket
Narától kapott. Egy hűs szellő végigsimított napfényben tündöklő haján,
és kipirult arcán, vidám emlékeket hozva magával. Mit meg nem adott
volna, ha most itt vannak vele!
De séta közben a
gondolatai és az érzései szabadon szárnyaltak. Elege volt már a titkos
találkákból a játszótéren, és a Veda által éjszaka becsempészett
levelekből. Elege volt abból, hogy rejtőzködnie kell. Az egész élete
kétpólusúvá vált, mintha valami tudathasadásos beteg lenne: az év nagy
részében ő volt a tehetséges roxforti boszorkány, akit körülvettek a
barátai, és szabadon lehetett, aki lenne akart; nyáron viszont magára
kellett erőszakolnia a benne valahol mélyen még élő muglit, akitől a
szülei nem hagyták megszabadulni.
De ő már nagyon régen
döntött, hogy ki akar lenni. Azon a napon, amikor megszökött Loo-val,
hogy a Roxfortba mehessen, meghozta a döntést. Választott: maga mögött
hagyja a varázstalan Dahliát, hogy kibontakozhasson a boszorkány Dahlia,
a Dahlia, akinek barátai vannak, a Dahlia, akiért rajonganak, az erős
és intelligens Dahlia, aki küzd a céljaiért.
És tudta,
hogy most is küzdenie kell. Harcolnia kell, hogy legalább a tizenhetedik
szülinapján az legyen, aki. És attól a naptól fogva hátralévő életének
minden napján. Nem halogathatta a kérdést. Úgy döntött, a vacsorán
kerek-perec megkérdezi.
– Dahlia! – kiáltotta
Petunia Dursley mézesmázos hangon lánya nevét. Dahlia tudta, miért
beszélt ezen a hangján, amit kifejezetten a vendégeknek tartogatott. Ma
náluk vacsorázott Dudley és a felesége is, és ilyenkor még jobban
kellett törekedni a teljes tökéletességre.
A lányt ez nem
különösebben érdekelte, udvariasan cseverészett Violával. Sógornője nem
volt túl érdekes társalgó, és Dahlia még soha nem folytatott vele
egyetlen értelmes beszélgetést sem, legtöbbször csak az időjárásról és a
napi hírekről cseverésztek.
De ennek ellenére el kellett
ismernie, hogy meglepő módon szimpatikusnak találta testvére feleségét.
Nem volt benne meg az a tűz, ami benne, és az a lelkesedés sem, de
kedves volt és udvarias, és Dahlia nem tagadhatta a tényt, Dudley mellé
tökéletes társnak bizonyult.
Lehet, hogy pont ezért
zavarta annyira a tény, hogy titkolóznak előtte. Ilyen volt a családja:
képmutató. Amikor Dudley először szóba hozta a kérdést, hogy elárulja-e
az igazat Violának, a Dursley szülők majdnem lefordultak a székről a
kétségbeeséstől, és olyan hevesen tiltakoztak az igazság ellen, hogy
Dudley végül beleegyezett, hogy titokban tartsák a dolgot.
Dahlia
valahol mélyen sejtette, hogy ez az oka, amiért nem alakulnak soha úgy a
beszélgetéseik, hogy közel kerüljenek: mert nem engedhette el magát
mellette. És erről igazán nem ők tehettek. Hogyan is mesélhetett volna
magának Violának anélkül, hogy szóba került volna a varázslat? Neki az
volt az élete! Minden más azon kívül csak színlelés!
Dahlia
így hát nem túl nagy lelkesedéssel sétált be a nappaliba, ahol édesapja
a legújabb vicceivel szórakoztatta Dudleyékat. Egyetlen vigasza az
volt, hogy amint eljön a vacsora közben a megfelelő pillanat, bedobja
szülinapi terveit.
A vacsora, mint mindig finom
volt, Petunia most is szinte mérnöki precizitással készítette el őket,
és pirulva fogadta a dicséreteket. Ez volt a szokásos szertartás: vicc a
nappaliban, vacsora közben egy kis csevej a mindennapokról, az
időjárásról, bármiről, ami normális, aztán valaki megdicséri édesanyja
főztjét, amit az pirulva fogad, és végül megint átvonulnak a nappaliba,
ahol újabb viccek következnek, aztán Dudleyék hazamennek, Dahlia pedig
vissza a szobájába.
Tudta, hogy most is pontosan ez
zajlik, így hát kikapcsolta az agyát – nem volt kíváncsi a legújabb
fúrófejek előnyeire –, gépiesen lapátolta magába az ételt, és csak a
szülinapján járt az agya. Először meg sem hallotta, amikor Viola
megszólította.
– És, készülsz már a végzős évedre? Az a rengeteg vizsga, emlékszem, én szinte egész évben azok miatt izgultam.
– Igen, a RAVASZ tényleg elég nehéz – felelte automatikusan, anélkül hogy belegondolt volna, mit is mond.
Abban
a pillanatban azonabn, amint a szavak elhagyták a száját, tudta,
mekkora hibát követett el. Szülei elsápadtak, és haragosan néztek rá,
Dudley viszonylag semleges arccal méregette felesége reakcióját, aki
pedig értetlen kifejezéssel nézett rá.
– Ö... – próbálta
menteni a menthetőt Dahlia. – Tudod, nálunk ez a szleng, így hívják a
lányok a végzős vizsgákat, mert állítólag elég nehéz. Ravasz kérdéseket
tesznek fel.
Dahlia nem akarta tovább ragozni, mert
gyanította, elég nagy ökörségnek hangzott így is, amit mondott. Helyette
inkább a poharáért nyúlt, és nagyot kortyolt a narancsléből. Miközben
pedig lenyelte, már tudta is, hogy most kell próbálkoznia. Egy vacsora
alatt nem hozhatja szóba kétszer is a varázsvilágot, szóval most rögtön
kell megpróbálnia.
– Hm – köszörülte meg a torkát, miután
lenyelte az utolsó kortyot is. – Az iskoláról jut eszembe... – kezdte
óvatosan, de minden hiába volt. Apja torkán így is megakadt a falat, és
fuldokolni kezdett, Petunia pedig támogatólag ütögetni kezdte a hátát.
–
Ismerem a Heimlich-fogást, ha kell – szólalt meg Viola, és rögtön fel
is pattant a székéből, ugrásra készen, ha szükség van
elsősegély-nyújtási képességeire. De addigra Vernon fuldoklástól vöröslő
feje már kezdte visszanyerni eredeti színét. Dahlia azonban képtelen
volt nem elmosolyodni a gondolatra, hogy Dudley alig ötven kilós,
törékeny felesége próbálja kiszuszakolni a tévútra indult falatot Vernon
Dursleyből.
De Dahlia tudta, ha már elkezdte, nincs visszaút. Menni kell előre, bátran, megingathatatlanul, akár egy griffendéles.
–
Szóóóval – nyújtotta meg kicsit a szó elejét – arra gondoltam, hogy a
szülinapomra áthívnék pár osztálytársat vacsorára a – itt tartott egy
kis szünetet, és jelentőségteljes pillantást vetett szüleire –, a
lánynevelőből.
Vernon feje megint lilulni kezdett, ami a legrosszabb jel volt.
–
Jaj, ez remek ötlet – lelkendezett Viola, kék szeme izgatottságtól
csillogott, hosszú, vörös haja pedig lengedezett a hátán. Ő volt az
egyetlen, aki jónak találta Dahlia ötletét, a Dursley szülők teljesen
magukba roskadtak, Dudley pedig kíváncsian méregette őket, egy mosollyal
a szája szegletében, hogy erre vajon mit lépnek. – Szülinapi buli! Nem
is értem, miért nem jutott eszembe! Lehetett volna akár meglepetés is!
Elküldhettük volna Dahliát boltba, aztán amikor visszajön, a barátnőivel
egyszer csak előugrunk a semmiből. Mintha csak oda varázsoltak volna
minket!
Viola lelkesedését azonban Vernon hamar
aláaknázta, és a nő nem is sejtette, hogy ebben előbbi, nem túl jól
megválasztott hasonlata is közrejátszott.
– Más terveink vannak a születésnapodon – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Dahlia felé fordulva.
– Tudjátok, milyen fontos ez nekem, ugye? Most leszek tizenhét! Ez tényleg nagyon
fontos. – A nagyon szót külön megnyomta, hogy emlékeztesse szüleit a
szám jelentőségére. Pontosan tudta, hogy szülei értik, mire gondol. Még
tökéletesen emlékeztek, Harry nagykorúvá válására, amikor el kellett
hagyniuk szeretett otthonukat. És ha mégis elfelejtették volna azt a
napot, Dahlia emlékeztette már rá őket azóta néhányszor.
– Majd a tizennyolcadikat, amikor tényleg nagykorú leszel, megünnepeljük.
–
És mégis milyen terveitek vannak? – kérdezte Dahlia vékony hangon, mert
sejtette, hogy ez semmi jót nem jelenthet. Szülei hallgatása azonban a
legrosszabb gyanút keltette fel benne. – Ugye nem hívtatok megint papot?
– Szülei még mindig hallgattak. – Ugye? – kérdezte most már tényleg
kétségbeesett hangon.
– Papot? Minek a pap? – kérdezte Viola értetlenül, de senki nem figyelt oda rá.
–
Szóval azt hívtatok! – Dahlia hangja már nem kétségbeesett, hanem
csalódott és dühös volt. Minden pórusából sütött, hogy mindjárt
felrobban. – Úgy tűnik nektek, hogy az előző alkalom talán használt? Hát
nem értitek? Ez nem olyasmi, amit ördögűzéssel vagy ki tudja milyen
ráolvasással ki tudtok irtani belőlem! Akár a pápát is idehívhatjátok, ő
sem tud segíteni. Mert nincs is min segíteni. Ez vagyok én! Nem
látjátok?
Dahlia hirtelen felpattant, és könnyei áradatán
keresztül szinte alig látott valamit, miközben felszáguldott a
szobájába. Bevetette magát rózsaszín ágyába, és dühöngött. Abban a
pillanatban úgy lángolt benne a harag, hogy fel tudott volna fújni
valakit dühében, úgy, mint Harry Marge nénit. De nem engedhette meg
magának a luxust, hogy engedély nélkül varázsoljon, alig pár nappal a
születésnapja előtt.
Viszont támadt egy annál sokkal jobb ötlete! Ha harc, hát legyen harc! Megmutatja, milyen fából faragták!
Gyorsan
felpattant az ágyból, kitörölte a könnyeket a szeméből, és indulatosan a
tolla felé nyúlt. Keresett egy papírt is, de mielőtt írni kezdett
volna, odafordult Vedához. Adott neki egy kis bagolycsemegét.
–
Veda, küldetésed van! Nagyon fontos! – Baglya szelíd huhogással adta
tudtára, hogy pontosan érti, mit akar, majd egy kis tollborzolással
belegyezését is kifejezte.
Dahlia pedig lendületesen írni
kezdett, tolla csak úgy sercegett a papíron. Dahlia olyan erővel nyomta a
lapra, hogy az is csoda volt, hogy éles vége nem szakította át
teljesen.
Szia Lily!
Szükségem
van a segítségedre. Apáék nem fogadták kitörő lelkesedéssel a közös
vacsora ötletét. És akkor még elég finoman fogalmaztam. De van egy
tervem.
A szülinapomon este 8-kor bármi áron elszabadulok
a családi vacsiról, ha törik, ha szakad. Ha mást nem tudok kitalálni,
eldobom az egyik trágyagránátot, amit James küldött. Anya azzal ellesz
egy ideig.
Loo már járt a szobámban, gyertek vele, és közvetlenül a szobámba hoppanáljatok! Érted? A szobámba, este 8 körül!
Tartunk egy kis házibulit.
Puszi:
D.
This entry was posted
on 2012. június 19., kedd
at kedd, június 19, 2012
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
