4. fejezet
Ajándékok
Dahlia legnagyobb meglepetésére James
volt az első, aki reagált, amíg ő dermedten állt és az
édesanyját figyelte.
– James Potter – emlékeztette a
megilletődött Petuniát a nevére –, már találkoztunk
néhányszor.
Petunia döbbenten fordította felé a
fejét, olyan lassan, hogy hosszú nyakán szinte úgy tűnt, mintha
nem is oda való lenne. James olyan szélesen mosolygott, mintha mi
sem lenne természetesebb, mint hogy ott álldogálnak Petuniával a
lánya szobájában.
Ezután újabb csend következett, és
a nő csak akkor tért magához, amikor a semmiből újabb alakok
jelentek meg a szobában: Nara, Albus és Hugo. Ők először nem
vették észre a szobában álldogáló Dursleynét, ezért már épp
készültek üdvözölni a többieket. Látszott rajtuk, hogy nem
értik, miért ez a síri hangulat, de amikor végül arra
fordultak, amerre a szobában lévő összes többi ember nézett –
természetesen Petuniát kivéve –, rögtön megértették a
helyzetet.
A csendet már szinte vágni lehetett.
Ekkor lépett elő Loo, a felelősségteljes felnőtt.
– Dahlia születésnapjára jöttünk.
Hiszen nem minden nap lesz nagykorú az ember.
Az említett végül nagy nehezen
magához tért, és az anyjához fordult.
– Nem kéne felébreszteni apát –
mondta egyszerűen. Petunia megérthette, mert még mindig kitágult
szemmel aprót bólintott, és Dahlia legnagyobb meglepetésére két
kis lépessel kint termett a szobából, és becsukta maga után az
ajtót.
A csend Petunia távozása után is
megmaradt. Dahlia egyszerűen nem értette, hogy mi történt, és
abban sem volt biztos, hogy nem csak képzelte az egészet.
Barátaihoz fordult.
– Ezt most ti is láttátok? –
Határozottan az volt a véleménye, hogy az édesanyja csak délibáb
lehetett, de amikor minden szobában tartózkodó bólintott, nem
maradt több kétsége.
– De... Miért? – nyögte ki végül,
bár pontosan tudta, hogy senki nem tud neki válasszal szolgálni.
Eszébe jutott, amikor sok-sok évvel
korábban James eljött érte, Petunia akkor sem szólt egy szót
sem, hanem hasonló módon csak meredt maga elé.
A buli nem állt a legjobban. Mindenki
csak álldogált néma csendben és kényelmetlenül fészkelődött,
nem tudták, mit mondhatnának. Csak Dahlia ült le, még mindig
sokkos állapotban úgy érezte, jobb, ha az ágyra veti magát,
mintha egyszer csak összeesne. Számtalanszor látta már az
édesanyját elájulni, a meglepetéstől, a félelemtől vagy a
kétségbeeséstől, de ő ebben semmiképp sem akart rá
hasonlítani.
Végül Hugo volt az, aki a legelőször
megelégelte, hogy senki sem mer megszólalni, és lehuppant Dahlia
mellé az ágyra. Fél karjával átölelte a lányt, és próbált
némi életét verni belé.
– Lia, ne aggódj! Inkább örülj
neki, hogy ilyen jól kezelte. Lehetett volna rosszabb is. Emlékszel,
hallottuk már úgy sikítani, hogy bármelyik sikítószellem
megijedt volna? Ha most is rákezdte volna, csak megjelent volna az
apád is, és akkor...
Dahlia bólintott. A fiúnak nem
kellett befejeznie a mondatot, pontosan tudta, mi lett volna akkor.
Már megkísérelte néhányszor becsempészni Hugóékat korábban,
de mindegyik küldetésnek rossz vége lett.
Pedig tényleg nem rajtuk múlott. Hugo
még direkt készült is, ezzel jól megnevettetve Dahliát –
leckéket vett Mr. Weasleytől, hogy úgy tudjon viselkedni, mint a
muglik. Ez persze veszett próbálkozás volt, mert bár a legidősebb
Weasley sokat tudott a muglikról, de nagyon sok mindent sajnos még
mindig rosszul. Így történt, hogy Hugo lila bársonynadrágban,
hóna alatt egy mentőmellénnyel jelent meg a Dursley család
küszöbén. Amikor Vernon kinyitotta az ajtót, nagy döbbenetében
el se tudta dönteni, hogy hagyja a fiút a ház előtt álldogálni,
vagy inkább gyorsan betessékelje az ajtón, mielőtt valamelyik
szomszéd észreveszi.
Persze visszagondolva Dahlia ezt
egyáltalán nem bánta, mert legalább évekig volt mivel cukkolni a
fiút. Most is, ahogy eszébe jutott az emlék, elmosolyodott. Tudta,
hogy Hugónak igaza van, ezért erőt vett magán, és próbált
megint arra gondolni, hogy milyen jó, hogy a barátai ott vannak
végre vele.
Édesanyja megjelenését agya egyik
hátsó szegletébe zárta, egy későbbi pillanatra, amikor már
lesz ideje vele foglalkozni. Agyának ezt a szegletét már nagyon
jól ismerte, szinte minden könyvtárban kutatással töltött nap
után szüksége volt rá.
– És hol vannak az ajándékaim?
Hugo elmosolyodott. Tudta, hogy
visszatért az igazi Dahlia.
A talárja alól előhúzott egy kis
dobozt. Gondosan be volt csomagolva, Dahlia látta, hogy James a
fejét csóválja – a csomagolópapír ugyanis bronzszínű volt, a
gondos masniba kötött szalag pedig rajta kék. A Hollóhát színei.
Mivel Hugótól kapta, kétsége sem volt afelől, hogy ő maga
csomagolta. Kevés fiú vállalkozna arra, hogy becsomagoljon
valamit, és még masnit is kössön rá, ha pedig meg is tennék,
biztosan nem lenne túl szép a végeredmény. Hugo nem tartozott
közéjük.
Dahlia érezte, ahogyan az izgatottság
átjárja abban a néhány másodpercben, amíg a dobozt bontogatta.
Ilyenkor az ember agyán számtalan lehetőség átfut: Vajon mi
lehet a dobozban? Méretéből adódóan jó néhány dolgot ki
tudott zárni. Nem lehet könyv, nem lehet ruha – bár nem is
feltételezte, hogy Hugótól ruhadarabot kapna –, nem lehet
seprű...
Aztán a doboz kinyílt, és Dahlia
érezte, hogy szélesen mosolyog. Amikor felnézett a fiúra, látta,
hogy elpirult.
– Ha nem tetszik... – kezdte Hugo,
de a lány gyorsan félbeszakította.
– Imádom!
A fiú erre csak még jobban elpirult,
és Dahlia majdnem biztos volt, hogy ez csak tovább terjedt, amikor
megfordult, hogy a fiú feltehesse a nyakába a láncot. Amikor
érezte, hogy kattan a kapocs, felpattant, hogy megnézze a tükörben
is. A nyaklánc pont tökéletes hosszúságú volt, így a
smaragdzöld dáliát mintázó medál – pont olyan színű, mint a
szeme – ott lógott a dekoltázsán.
Dahlia látta a tükörben, hogy James
kíváncsian figyel.
– Mi az? – kérdezte.
– Most az enyém jön! –
ugrándozott oda hozzá Lily, és közben arrébb lökte Jamest.
Lilytől egy gyanuszkópot kapott,
Lorcantól és Lysandertől valami furcsa tollas dolgot, ami
állítólag elijeszti a borgambókat – Lia inkább nem kérdezte
meg, hogy azok mik –, Albustól és Narától pedig egy gyönyörű
pennát. A tolla fehér alapon szürke pöttyös volt, a tollszárba
pedig gyönyörű mintákat faragtak. Végül Loo következett, tőle
egy képet kapott, ami a Kagylólak melletti tengerpartot ábrázolta
– Dahlia még így képen is órákig tudta volna nézni, ahogyan a
hullámok mozognak, és szinte hallotta a hangjukat is, ahogyan a
partnak csapódnak.
Végül befutott Rose és Scorpius is.
A fiú először kíváncsian forgolódott körbe, és mint mindig,
áradt belőle valami felsőbbrendűség. Amióta ő és Rose együtt
voltak, Dahlia kicsit többet beszélt vele, így már tudta, hogy
közel sem olyan fennhéjázó, mint amilyennek első ránézésre
látszott. Ennek ellenére vicces volt látni, ahogy a legkisebb
Malfoy állát felszegve és tökéletesen egyenesen testtartásban
vizsgálgatja a szobáját.
– Első látogatás egy mugli házban?
– kérdezte Dahlia viccelődve.
Scorpius nem felelt, de nem is volt rá
szükség. James a lányra kacsintott, aztán felkapta a gumicukros
zacskót, és elindult a varázsló felé.
– Gumimacit?
Ezután percekig nevettek azon, hogy
milyen arcot vágott, bár aztán kiderült, hogy a szobában
tartózkodók többségének fogalma sincs róla, milyenek a mugli
édességek. Dahlia egyesével megmutatott nekik mindent. A
legnagyobb sikert a szénsavas üdítők aratták, Lorcan és
Lysander állították, hogy ilyen érzés lehet, amikor az embert
katymákok csipkedik. James és a közben befutó Fred teleköpködték
a szobáját, és roppant viccesnek gondolták magukat, amíg Lily le
nem rendezte őket egy-egy ütéssel, és össze nem takarítottak
maguk után.
Scorpius közömbösen szemlélte az
eseményeket, akkor mosolyodott csak el, amikor Rose is csatlakozott
Lilyhez, és amíg utóbbi az öklét használta, a Weasley lány
felhasználta hatalmas szókincsét, hogy kifejtse, mennyire
gyerekesen viselkedik a két fiú. Amikor befejezte, egy
pálcaintéssel elővarázsolta Dahlia egy újabb ajándékát.
– Ezt Scorpiustól és tőlem kapod.
A lány valami könyvre számított, de
amikor leszaggatta a papírt, nem könyvet, hanem egy dobozt talált.
Kérdőn nézett fel, de Rose csak bólintott, hogy nyissa tovább.
– Ez mi? – kérdezte még jobban
csodálkozva Dahlia, amikor sikerült. A dobozban egy átlátszó
üvegcse volt.
– Szagold meg! – Scorpius arca
ugyan nem erről árulkodott, mintha a hangjában mégis lett volna
egy kis izgatottság. Biztos ami biztos, Dahlia inkább rákérdezett:
– Ez nem valami bájitalteszt, igaz?
Mert ha igen, akkor tudjátok, hogy nem vagyok olyan jó benne.
Rose elmosolyodott, aztán Scorpiusnak
dőlt.
– Nem, nem az. Szagold csak meg!
Dahlia még mindig kételkedett egy
kicsit, de végül tekerni kezdte az üvegcse tetejét. Még alig
emelte le, amikor megcsapta az orrát a kellemes illat. Közelebb
hajolt, és még erősebben érezte. Nem tudta volna megmondani, mit
érez pontosan. Valamilyen virágos illat volt, édeskés és lágy,
de nem tömény. Lassan úszott felfelé az ember orrán, míg végül
Dahlia nem tudott másra gondolni, mint a tavaszra, a nyíló
virágokra, a Roxfort udvarára, amikor a hosszú tél után végre
kint tölthetik a délutánjaikat...
– Ez... parfüm?
– Persze, hogy az! – nevetett Rose.
– Scorpius készítette neked!
– Készítette? Ezt te csináltad? –
kérdezte Dahlia döbbenten.
Scorpius bólogatott és megvonta a
vállát.
– Két komoly bájital között kell
valami levezetésnek.
– Jaj, ne szerénykedj már! Nem
illik hozzád.
– Szóval szerinted nem vagyok
szerény? Rólam lehetne megmintázni a szerénység szobrát –
somolygott a fiú.
Dahlia elmosolyodott. Azért jó volt
látni, hogy még mindig úgy civakodnak, mint régen. Eleinte nem
tudta elképzelni, hogy hogy viselik el egymás társaságát
huzamosabb ideig, amikor állandóan vitatkoznak, de rájött, hogy
anélkül nem is ők lennének. Rose és Scorpius nem olyan páros
voltak, akik állandóan ölelkeznek és kedves szavakat suttognak
egymásnak. Párként is megmaradtak önmaguknak, független, erős
személyiségek voltak, és ezt egymás kedvéért sem vetkőzték
le. És mivel pontosan ezt szerették a másikban, jól is tették.
– Én a részemről nem szeretném
őket tovább hallgatni, úgyhogy mi lenne, ha odaadnánk a közös
ajándékot? – kérdezte James emelt hangon.
– Közös ajándék?
Dahlia tudta, hogy a szeme csillog az
izgatottságtól. Rengeteg szép ajándékot kapott már, de
meglepetésből sosem lehet elég.
Loo újabb csomagot varázsolt elő.
– Ez a Potter és a Weasley család
közös ajándéka.
A boszorkány elképzelni sem tudta,
hogy mi lehet az, de nem kellett sokat várnia, hogy megtudja.
– Minden családtag kap egy órát,
amikor nagykorú lesz. Régi szokás a boszorkányok és varázslók
között.
– Nem akartunk neked olyan régi
aranyórát – tette hozzá Lily. – Nem illett volna hozzád.
A dobozban egy gyönyörű karkötő
volt, egyszerű, vékony aranylánc, és egy apró, kövekkel
díszített golyó lógott róla, ami nem lehetett nagyobb egy
borsószemnél.
– Óra?
– Érintsd hozzá a pálcádat –
utasította Rose.
Amikor megtette, a gömb lassan
növekedni kezdett, mígnem már akkora volt, mint egy cikesz, aztán
kattant egy nagyot, és kettévált. A számlapján nem a szokásos
mutatók látszottak, hanem – hála a rengeteg csillagászatórának,
Dahlia rögtön felismerte mindet – a bolygók jártak körbe-körbe.
– A pálcáddal tudod
visszazsugorítani. De lehet, hogy neked anélkül is működik, a...
Tudod, miért.
Hugo félénk megjegyzése
visszarángatta Dahliát a szobába. Igen, tudta, miért. A vélasága
azok közé a dolgok közé tartozott, amiről a lehető legritkábban
beszéltek, és ez jól is volt így. A legtöbben nem is tudtak
róla, jobban érezte magát, hogy titokban tarthatta, és legnagyobb
örömére a tanárok nem ellenkeztek.
De mikor próbálkozhatna használni a
vélasága adta képességeket, ha nem a születésnapján a barátai
körében?
Küldött egy mosolyt Hugo felé, hogy
megnyugtassa, nem érintette rosszul a megjegyzés, aztán az órára
koncentrált. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy sikerülni
fog, amire készült, de egy próbát megért.
Látta maga előtt, ahogyan a két
félgömb összecsukódik, és zsugorodni kezd. Erre a képre
koncentrált, aztán amikor úgy érezte, készen áll, aprót fújt
a kezében lévő tárgyra. Abban a pillanatban a gondolataiban
látott kép valóra vált, és néhány másodperccel később a
gömb vissza is nyerte eredeti méretét.
A szobában mindenki döbbenten meredt
rá.
– Ennyit a nonverbális
varázslatokról. Szólj, hogy ne kekeckedjek veled! – füttyentett
James.
– Úgysem fogod kibírni – nevetett
Dahlia, és sok év tapasztalatát bevetve feltette a csuklójára a
karkötőt. – Köszönöm! – nézett körbe.
– Na jó, hol a buli, amit ígértél?
Frednek igaza volt, bulit ígért.
Intett a pálcájával – rettenetesen élvezte, hogy végre
szabadon varázsolhat –, levédte a szobát, hogy senki se hallja a
zenét – a mugli dalokat. A legtöbb buliban táncoltak volna rá,
de ők ehelyett azon kezdtek viccelődni, hogy a muglik milyen
érdekes zenét játszanak.
Mindenki megdöbbent, amikor kiderült,
hogy James, Loo és Fred tulajdonképpen több dalt is ismertek.
– Van egy mugli bár, ahová néha
eljárunk – magyarázta Loo.
– Weasley professzor igazi dalos
pacsirta – veregette hátba unokatestvérét James, aztán cinkosan
Dahliához fordult. – Csak hogy legyen mivel zsarolni, ha túl sok
házit akar adni.
– Jaj, James, azért te sem
panaszkodhatsz! Csak nem megfeledkeztél azokról a csodálatos
zuhany alatti dallamokról? – Albus alig bírta visszatartani a
nevetést, de azért még próbálkozott, mert a bátyját utánozva
énekelni kezdett. – Te vagy az én boszorkányom, váltsd
valóra minden álmom...
Ezen a ponton már mindenki dőlt a
nevetéstől.
– Mond valamit. Ezt már én is
hallottam – tódította Fred, és folytatta a dalt. – Nem kell
ide semmi átok, rajtad kívül mást nem látok.
Így ment egészen hajnalig. Ettek,
nevettek, aztán megint ettek. Dahlia közben lopva megérintette a
nyakláncot és a karkötőt, amit kapott, és hetek óta először
majd kicsattant a boldogságtól. Akkor jött csak rá, hogy hogy
elszaladt az idő, amikor megint kinyitotta az óráját.
– Mindjárt felkelnek, igaz? –
kérdezte Nara a Dursley szülőkre utalva, mert rögtön észrevette,
hogy megváltozott Dahlia hangulata.
Amikor a lány válaszul bólintott,
mindenki szedelődzködni kezdett.
– Most, hogy már varázsolhatsz,
elvárjuk, hogy gyakrabban gyere látogatóba, ugye tudod? Anya és
Apa azt üzente, hogy bármikor jöhetsz vacsorára, ha akarsz.
Lily szavai rögtön elmulasztották a
kis bánatot, amit érzett, hogy a barátai elmennek. Igaza volt!
Most már bármikor hoppanálhat, és annyiszor teszi meg az utat a
barátai között egy nap, ahányszor csak akarja, és a szülei még
csak észre sem veszik!
– És a meccsemre is el kell jönnöd!
– tette hozzá James.
Dahlia bólintott, aztán mindenkitől
gyorsan elbúcsúzott, mert hallotta, hogy nyílik a szülei
szobájának ajtaja.
Amikor már épp azt hitte, a nap már
nem tartogat újabb izgalmakat, egy csomagot vett észre az ágyán.
Izgatottan ugrált oda, biztos volt benne, hogy valamelyik barátja
hagyta ott, mielőtt elment volna. A csomaghoz mellékeltek egy
kártyát is, és anélkül, hogy az üzenetet elolvasta volna, a
szeme rögtön az aláírást kereste. Abban a pillanatban, amikor
meglátta, minden öröme elszállt.
Oliver
This entry was posted
on 2013. április 12., péntek
at péntek, április 12, 2013
and is filed under
Egy végzős Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
