27. fejezet

Andresila

Már a klubhelyiségbe vezető út is kalandos volt. Akadtak griffendélesek, akik összekapaszkodva, dalolva indultak, és csak úgy zengtek tőlük a folyosók. Akik pedig magányosan indultak vissza ünnepelni, azok között néhányan ugrándoztak vagy még mindig valamilyen arany-vörös dologgal hadonásztak.

Az ő kis csoportjuk is elég vidám volt. Lily és Tiff előrementek, ők pedig heten ballagtak felfelé: Loo, Jazz, James, Albus, Nara, Hugo és ő. Fred előrement, hogy „előkészítse a partit”. Dahlia a cinkos kacsintásból, amit James felé küldött, gyanította, hogy az előkészítés részben érintett egy bizonyos térkép és valami rejtekút is.

James még mindig felidézte a meccs egy-két momentumát, és elégedetten nyugtázta, hogy ők határozottan jobbak voltak. Miközben hallgatta, Dahlia elgondolkozott rajta, hogy James hogy lett terelő. Az egy dolog, hogy erős volt – efelől kétsége sem lehetett azután, hogy látta, hogyan küldte rá a gurkókat az ellenfélre. De valahogy úgy tűnt neki, hogy a többi poszton játszók nagyobb figyelmet kapnak. Hiszen a hajtók dobják a gólokat, a fogó kapja el a cikeszt és még az őrző is kifogja a labdákat. Ezzel szemben a terelőknek semmilyen közvetlen befolyásuk nem volt a pontszámra.

– Szépen megfogtad azt a labdát – terelte vissza a gondolatait Dahlia James hangjára.

– Te sem panaszkodhatsz. Szegény Huntert szinte sajnáltam.

– A kviddics durva sport. De azért a végén bocsánatot kértem tőle.

Dahliát ez teljesen meglepte. James Potter, amint bocsánatot kér? Ez valami új volt.

– Messze van még? – kérdezte kicsit megilletődve Nara. Még mindig nem lelkesedett túlságosan azért, hogy tilosban járnak, de Dahlia azért látta rajta, hogy ő is legalább olyan kíváncsi, mint ő. Nem tudta eldönteni, hogy a bulira vagy inkább arra kíváncsi, hogy mennyire volt pontos a Roxfort történetében az egyes házak klubhelyiségeinek leírása, de Nara igenis kíváncsi volt.

– Nem, mindjárt ott vagyunk – felelte Al.

– Erre a napra örökké emlékezni fogtok. Mi, griffendélesek tudjuk, hogy kell ünnepelni. A hollóhátas olvasóklub helyett mi tényleg bulizunk.

Dahlia nem bírt elfojtani egy mosolyt. Bár még nem volt egyszer sem nagy ünneplés a hollóhátnál, de el kellett ismernie, hogy ha összehasonlítja a két házat, bulik tekintetében valószínűleg tényleg a Griffendél nyerne.

– Ne ijeszd el őket, James! – mondta Loo. – Nara már így is elég ideges!

James hirtelen Nara mellé lépett, és kezét a vállára téve megállította.

– Nem kell félned, amíg engem látsz! És ha más nincs, itt van velünk az iskolaelső úr is!

– Nem sűrűn mondom ezt, de igaza van. Velünk kell ünnepelnetek – helyeselt Albus.

James játékosan oldalba bokszolta Albust, aztán mindketten nevettek. Ilyenkor látszott igazán, hogy bármennyire szeretik is egymást cukkolni, azért nagyon szeretik egymást.

Végül a négy griffendéles egy folyosó végén megtorpant. Megálltak egy rózsaszín selyemruhát viselő, kövér nőt ábrázoló festmény előtt. Dahlia hallott már pletykákat a Kövér Dámáról, de eddig azt hitte, mind túlzás. De nem, a dáma tényleg tekintélyes méretekkel rendelkezett. Dahlia magában arra gondolt, hogy bármit megadna, hogy ő soha ne legyen ekkora. Persze amióta a Roxfortba járt, valamennyire javultak a külsővel kapcsolatos elvárásai, de még mindig nagy gondot fordított rá, hogy jól nézzen ki.

– Kérem a jelszót! – mondta mély hangon a nő.

– Kencefice – felelte Loo, mire az ajtó kitárult.

Az első, amit észrevett, a hangzavar volt. Még be sem másztak a portrélyukon, az ünneplés hangjai már megcsapták őket. Volt ott minden: zene, nevetés, kántálás, éneklés. Amit csak az ember el tud képzelni. De ahogy beléptek, Dahlia még egy kisebb dobot is észrevett, amit egy kótyagosnak látszó fekete hajú fiú ritmustalanul ütögetett.

Dahlia első pillantásra próbált minél többet befogadni a zsúfolásig telt griffendéles klubhelyiségtől. Valóban különbözött az övékétől. Itt először is egy könyvet sem látott. És bár azt hitte, valahol a helyiségben ott magasodik majd Griffendél szobra, mint ahogy náluk Hollóhátié, de egy szobrot sem látott sehol. Viszont volt egy kandalló, amiben most is ropogott a tűz, és Dahlia nem tudott nem arra gondolni, mennyire passzol még a tűz is a Griffendél színeihez: a sárgásarany és a vörös tökéletes összhangja. Merthogy a helyiségben tényleg minden arany és vörös színekben pompázott. A bejárattal szemközti falon egy piros alapon oroszlánt mintázó kép lógott. De ami a legjobban tetszett neki az a vastag, kényelmesnek tűnő padlószőnyeg, és a hozzá illő rengeteg kényelmesnek látszó fotel volt.

Aztán nem tudott tovább bámészkodni, mert James hirtelen megragadta, és húzni kezdte beljebb.

– Üdv szerény hajlékunkban! – mondta. Közben megjelent Fred, maga előtt lebegtetve néhány korsót.

Dahlia kétkedve nézte a habzó valamit, ami bár jól nézett ki, nem igazán volt az alkoholhoz szokva.

– Vajsör! Egészségünkre! – Fred és James rögtön nagyot húztak az italból, aztán Albus is csatlakozott hozzájuk.

– Nincs benne sok alkohol. Még egy házimanó is csak nagy mennyiségtől rúg be – súgta neki Loo, aztán is ő is belekortyolt a sajátjába.

– Hát akkor... – Dahlia kétkedve kóstolt bele a vajsörbe, de aztán meg kellett állapítania, hogy kifejezetten finom. Vele együtt Nara és Hugo is ittak, és úgy tűnt, nekik is ízlik.

– Anya eddig nem hagyta, hogy igyak – jegyezte meg Hugo. – Pedig apának egyszer majdnem sikerült becsempésznie egyet, hogy megkóstolhassam.

– Ismerni kell a megfelelő embereket. – James ennyit tudott még mondani, mielőtt a tömeg berántotta volna, hogy kezet rázzanak vele, megöleljék és megpaskolják a hátát.

Aztán Albust is elragadták, és dobálni kezdték, mint valami rockstart.

– Téged senki sem akar a vállára kapni? – kérdezte Loo-t Dahlia.

– Nekem az is elég, hogy nyertünk.

– De miért? Elég bulisnak látszik!

Közben James visszatért.

– Szóval bulisnak látszik? – kérdezte kihívó hangon.

– Igen. Nálunk általában a rocksztárokkal csinálják ezt.

– Rocksztárokkal?

– Mugli dolog. Mindegy.

– Hát, akkor kénytelen leszek rocksztárt csinálni belőled – mondta James. Aztán Dahlia a következő pillanatban azt vette észre, hogy a fiú valahogy elérte, hogy őt is felkapják.

Dahlia mindenhol kezeket érzett a testén. Háromszor is feldobták a levegőbe. Pontosan tudta, hogy furcsán kellene éreznie magát, amiért idegenek tapizzák. Ráadásul az is eszébe jutott, hogy ha az anyja látná, valószínűleg immáron sokadszorra ájulna el egyetlen lánya miatt. De nem érdekelte. Nem bírta visszatartani a kacagást. Igenis jó érzés volt ott lenni a levegőben.

Amikor végül földet ért, még megölelgették néhányan a dobálói közül, aztán eltűntek.

– Na? – James rögtön ott termett.

Dahlia nem felelt, csak vigyorgott.

– Ilyet a Hollóhátban nem csinálnak!

– Mi bajod a hollóhátosokkal? – kérdezte végül nevetve Dahlia. Amióta csak találkoztak, James mindig őket cukkolta.

– Különösebben semmi. De vicces arcokat vágsz! – nevetett.

Dahliáék tényleg jól érezték magukat a griffendéles buliban. Jamesnek és Loo-nak igazuk lett, beleolvadtak a tömegbe. És ha valaki észre is vette, hogy nem a Griffendélbe tartoznak, senki nem szólt egy szót sem. Ha a három kviddicshős rokonairól és barátairól volt szó, úgy tűnt, minden megengedett.

Dahlia ivott még egy vajsört, aztán végül leültek Hugóval, Narával és a visszatérő Albusszal és beszélgettek. Lily is megjelent, és Hugóval újfent fejtegetni kezdték, hogy jövőre melyikük fog nyerni. Tiffet Dahlia Jasonnel látta beszélgetni, aztán Loo-t is észrevette velük. Ahogy nézte őket, egyre szembetűnőbbek lettek a hasonlóságok Tiff és Jason között. Körülvették a testvérpárok. Tiff és Jazz, Rose és Hugo, Molly és Lucy, Fred és Roxanne, Al, James és Lily. Nem tudott szabadulni a képektől. Mind hasonlítottak egymásra valamiben.

Eszébe jutott Dudley és a levele. Sohasem voltak rosszban. Sőt, a szülei mellett gyakran Dudley jelentette az életében az egyetlen viszonylag normális embert. És hogy elfogadja a boszorkányságát, nagyon sokat jelentett neki. De soha nem álltak ennyire közel egymáshoz. Egy világ választotta el őket. Talán a nagy korkülönbség miatt. Vagy mert Dudley már félig-meddig külön élt. De még a külsejükben sem hasonlítottak, hacsak a szőkeség nem számít. És most a boszorkányság minden eddiginél nagyobb különbséget jelentett. Hiszen eddig legalább egy nagy dolog összetartotta őket: a szüleik imádata. De most...

De a barátai megint nem hagyták, hogy a gondolatai ennyire magával ragadják. James újabb vajsört nyújtott felé, Hugo és Lily pedig végre abbahagyták a kviddicses témát. Meg nem unták, és Dahlia tudta, hogy hozzá kell szoknia ahhoz, hogy nem szabadulhat a varázslók sportjától túlságosan hosszú időre, de azért örült neki, hogy ideiglenes igen.

A klubhelyiségben a buli a tetőfokára hágott. Mindenféle vörös-arany dolgok repkedtek a helyiségben. Egy fiú – aki biztosan nem csak vajsört ivott – cukorkákat kezdett dobálni. A legtöbb ártatlan volt, de akadt egy, amitől egy lánynak óriásira nőtt a nyelve. Az idősebb fiúk erre nem túl ízléses vicceket kezdtek el elsütni, amíg Fred meg nem sajnálta, és végül visszazsugorította a lány óriásira duzzadt nyelvét.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Dahlia. Hugo válaszolt.

– Weasley Varázsvicc Vállalat. Fred apjáé, és Apa is sokszor besegít. Amióta Fred bácsi meghalt ők ketten a tulajdonosok. Ez a Fred gyakran besegít nyáron, ezért ismerte az ellenátkot.

– Fred bácsi?

– Igen, tudod apáék heten voltak testvérek. Fred és George bácsi ikrek voltak, de Fred bácsi meghalt a nagy csatában. Fredet róla nevezték el. Sajnálom, hogy nem ismertem. Jó kis sztorikat hallottam már róla. Majd egyszer elmesélem. Mindenesetre ők találták ki az egész Varázsvicc Vállalatot. Hihetetlen jó dolgokat árulnak.

Aztán valamikor éjfél körül megjelent Neville, és feloszlatta a bulit. Bár látszott, hogy nem rajta múlik a dolog, mert csak nevetett a James hasára írt „J, mint jóképű”, és a Fred hátára írt „F, mint fergeteges” feliratokon.

A lány tudta, hogy Neville mikor vette észre őket. Egyik szemöldökét felhúzta a meglepetéstől, de végül nem szólt semmit.

– Loo! – kiáltotta, mire a fiú rögtön meg is jelent.

– Igen, Ne... Longbottom professzor?

– Tudom, hogy ma este nem vagy ügyeletben, de azt hiszem, akadhatnak néhányan, akik eltévedtek, és eligazításra szorulnak.

Loo bólintott, aztán Neville még folytatta.

– Egyébként gratulálok, szép győzelem volt.

Azzal Neville megforfult, kimászott a portrélyukon és eltűnt. Dahlia még megtudta az egyik griffendélestől, hogy Longbottom professzor hosszú percek óta álldogált már az ajtóban, csak a Kövér Dáma nem volt hajlandó beengedni, mert nem tudta a jelszót. Aztán miután ezen jót nevettek, morgolódva ugyan, de mindenki elindult lefeküdni, Loo pedig visszakísérte őket a Hollóhát tornyába.

Dahlia megint a lánnyal álmodott. Már abban a pillanatban tudta, amikor futni kezdett a Roxfort folyosóin, és sehol senkit nem látott. A lába mégis vitte előre, és Dahlia valamiért tudta, hogy hagynia kell, mert elvezetik a lányhoz.

Igaza is lett. A lány még idősebbnek tűnt, mint legutóbb. Szinte már felnőtt volt. Hosszú, ezüstös haja már a fenekéig ért, de most is mezítláb állt előtte.

Egy ideig csak nézték egymást, az idegen lány mosolygott. De Dahlia nem a türelméről volt híres.

– Miért hagytál megfulladni? – kérdezte meg az első dolgot, ami az eszébe jutott. Még mindig megborzongott, amikor az az álma eszébe jutott.

– Segítettem neked – felelte a lány csilingelő hangon.

– Nekem nem úgy tűnt – Dahlia keresztezte mellkasán a kezét, mert dühös volt. – Megfulladtam.

– Nem.

A lány megint nem mondott semmit, ezért Dahlia újabb kérdést tett fel.

– Ki vagy te?

– A nevem Andresila.

– Az én nevem...

Dahlia nem tudta befejezni, mert Andresila szája mozogni kezdett.

– Dahlia – suttogta. Aztán a hangja hirtelen megváltozott, és egy sokkal ismerősebb tónust öltött.

Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázogatja. Felnyögött, mert nem akart még felébredni. Nem szerette ezeket az álmokat, de most először végre sikerült megtudnia valamit. Végül amikor rájött, hogy a kitartó kéz nem hagyja, hogy újra elaludjon, lassan kinyitotta a szemét.

A kéz Narához tartozott, ahogy a szólongatásból már tudta is. Miután pislogott párat, hogy kitisztuljon a kép, észrevette Nara szemében az aggodalmat.

– Mi történt? Mi a baj? – kérdezte álmos hangon.

– Te – felelte Nara.

– De hát én aludtam! Te vagy az, aki felversz az álmomból.

– Mert megint. Megint világított a hajad!

– Mi? – ült fel Dahlia megújult érdeklődéssel.

– Ugyanúgy, mint a múltkor. Én ilyet még nem láttam. És most már biztos vagyok benne. Beragyogta az egész szobát. Erre is ébredtem fel. A fényre. Meg arra, hogy suttogtál álmodban.

– Mit suttogtam?

– Valamit valami fulladásról. Meg valami furcsa nevet. Nem jegyeztem meg.

– Andresila – mondta ki Dahlia a nevet, amire Nara már nem emlékezett.

– Igen, ez volt az – bólogatott Nara.

– A lány az álmaimból. Amikor vele álmodok, akkor világít a hajam – jött rá hirtelen Dahlia. Minden alkalommal, amikor Nara a világító hajáról beszélt, Andresilával álmodott.

– De az a kérdés, hogy miért világít? És ha igazad van, miért pont ezek alatt az álmok alatt?

Nara az örök racionalista. Feltette a legfontosabb kérdéseket. De Dahlia nem tudta a választ.

– Fogalmam sincs. De ki kell derítenünk.