Ma van a palacsinta napja. Ez alkalomból készült ez a kis szösszenet, ha már palacsintát enni nem tudtam, legalább írok róla. :D
Süssünk palacsintát!
– Mindenkit üdvözlök a Mugli konyha mindenek felett! főzőtanfolyamon!
Ron kényelmetlenül fészkelődött a pult mellett, és nem akarta elhinni, hogy tényleg ott van. Egy mugli főzőtanfolyamon! Ő! Soha életében nem volt még egy fakanál sem a kezében! Legalábbis főzési célzattal semmiképp...
– A mai anyag nagyon könnyű lesz! Egy kedvelt mugli édesség elkészítését fogjuk elsajátítani. – Ezt úgy csicseregte az egyébként nagy darab szakácsnő, mintha vidámabb dolgot elképzelni sem tudna. – Ma. Palacsintát. Fogunk. Sütni. – Minden egyes szó után tartott egy kis hatásszünetet, és Ron komolyan tartott tőle, hogy a végén még tapsikolni is fog. Szerencsére nem így lett.
– Miért? – kérdezgette magától Ron, miközben a szakácsnő elsorolta, miket kell beletenni a palacsinta tésztájába. Ron próbálta utánozni, és egyre jobban izzadt, miközben a tálba öntötte a lisztet, a tojást és a tejet.
– Ezek voltak az alap összetevők. Most pedig következzen az a rész, amitől a palacsintánk incsi-fincsi lesz.
Ron közel állt hozzá, hogy azonnal dehoppanáljon.
– Először is kell bele egy csipet só, és egy icipici cukor. De tényleg csak egy icipici, mert különben könnyebben leég a palacsintánk. Egy kis ásványvíz, hogy könnyebb legyen a tészta, és egy kis olaj, hogy ne ragadjon le a palacsintasütőcskénkre!
Ron már komolyan úgy gondolta, hogy ez már rosszabb, mint Beatrix Bloxam és a Varangymesék.
– Megfojtom Ginnyt, amiért erre rábeszélt! – Igen, minden Ginny hibája. Szerinte nagyon romantikus ajándék lenne az évfordulójukra, ha főzne Hermionénak. Ez eleinte nagyon jó ötletnek tűnt, de ahogy teltek a percek, Ron egyre biztosabb lett benne, hogy ez borzalmas ötlet volt. Soha többet nem hallgat a húgára.
Ron összekeverte a tésztát valami mugli géppel, ami fura hangot adott ki, és nagyon kellett figyelnie, nehogy kilocsolja az egészet. Végül amikor sikerült a művelet, azt hitte, teljesen elrontotta. A tészta egyáltalán nem nézett ki jól, undorító fehér színe volt, furán habzott, és amikor Ron belekóstolt, egyáltalán nem volt finom.
Aztán hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, megjelent a háta mögött a szakácsnő.
– Csodálatos! Nagyon büszke lehet magára, fiatalember! – Még meg is csipkedte Ron arcát, és a férfinak nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne vágjon grimaszt.
A sütési művelet volt a legrosszabb. Az idegesítő szakácsnő úgy dobálta a vékony tésztalapokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Legtöbb társának ez nem ment, de a sütéshez adott lapos eszközzel a legtöbben boldogultak.
Ron nem. Az első néhányat elszakította, aztán pedig elégetett párat. Amikor meglátta a felé közeledő szakácsnő arcán a mindentudó, túlságosan is segítőkész vigyort, döntött. Ő varázsló, az isten szerelmére! Főzni is úgy fog, ahogyan egy varázsló!
Intett hát a pálcájával, magában elmotyogta a régről ismert varázsigét – Vingardium leviosa –, mire a sütőben fekvő tésztalap felemelkedett. Ron újabb intésére a félig sült tészta bukfencet vetett a levegőbe, és immáron nyers felével visszalebegett a tűzre. A teteje gyönyörű aranybarnára sült, és Ron büszkén nézte, ahogyan a palacsinta teljesen elkészült.
– Nézzék csak! – ugrándozott tapsikolva a szakácsnő. – A fiatalemberben egy szakács veszett el!
És Ront abban a pillanatban először nem zavarta az idegesítő csicsergés. Helyette kihúzta magát, és vidáman nyúlt a tál felé, hogy újabb adag palacsintát süssön tökéletesre.
– Mindenkit üdvözlök a Mugli konyha mindenek felett! főzőtanfolyamon!
Ron kényelmetlenül fészkelődött a pult mellett, és nem akarta elhinni, hogy tényleg ott van. Egy mugli főzőtanfolyamon! Ő! Soha életében nem volt még egy fakanál sem a kezében! Legalábbis főzési célzattal semmiképp...
– A mai anyag nagyon könnyű lesz! Egy kedvelt mugli édesség elkészítését fogjuk elsajátítani. – Ezt úgy csicseregte az egyébként nagy darab szakácsnő, mintha vidámabb dolgot elképzelni sem tudna. – Ma. Palacsintát. Fogunk. Sütni. – Minden egyes szó után tartott egy kis hatásszünetet, és Ron komolyan tartott tőle, hogy a végén még tapsikolni is fog. Szerencsére nem így lett.
– Miért? – kérdezgette magától Ron, miközben a szakácsnő elsorolta, miket kell beletenni a palacsinta tésztájába. Ron próbálta utánozni, és egyre jobban izzadt, miközben a tálba öntötte a lisztet, a tojást és a tejet.
– Ezek voltak az alap összetevők. Most pedig következzen az a rész, amitől a palacsintánk incsi-fincsi lesz.
Ron közel állt hozzá, hogy azonnal dehoppanáljon.
– Először is kell bele egy csipet só, és egy icipici cukor. De tényleg csak egy icipici, mert különben könnyebben leég a palacsintánk. Egy kis ásványvíz, hogy könnyebb legyen a tészta, és egy kis olaj, hogy ne ragadjon le a palacsintasütőcskénkre!
Ron már komolyan úgy gondolta, hogy ez már rosszabb, mint Beatrix Bloxam és a Varangymesék.
– Megfojtom Ginnyt, amiért erre rábeszélt! – Igen, minden Ginny hibája. Szerinte nagyon romantikus ajándék lenne az évfordulójukra, ha főzne Hermionénak. Ez eleinte nagyon jó ötletnek tűnt, de ahogy teltek a percek, Ron egyre biztosabb lett benne, hogy ez borzalmas ötlet volt. Soha többet nem hallgat a húgára.
Ron összekeverte a tésztát valami mugli géppel, ami fura hangot adott ki, és nagyon kellett figyelnie, nehogy kilocsolja az egészet. Végül amikor sikerült a művelet, azt hitte, teljesen elrontotta. A tészta egyáltalán nem nézett ki jól, undorító fehér színe volt, furán habzott, és amikor Ron belekóstolt, egyáltalán nem volt finom.
Aztán hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, megjelent a háta mögött a szakácsnő.
– Csodálatos! Nagyon büszke lehet magára, fiatalember! – Még meg is csipkedte Ron arcát, és a férfinak nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne vágjon grimaszt.
A sütési művelet volt a legrosszabb. Az idegesítő szakácsnő úgy dobálta a vékony tésztalapokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Legtöbb társának ez nem ment, de a sütéshez adott lapos eszközzel a legtöbben boldogultak.
Ron nem. Az első néhányat elszakította, aztán pedig elégetett párat. Amikor meglátta a felé közeledő szakácsnő arcán a mindentudó, túlságosan is segítőkész vigyort, döntött. Ő varázsló, az isten szerelmére! Főzni is úgy fog, ahogyan egy varázsló!
Intett hát a pálcájával, magában elmotyogta a régről ismert varázsigét – Vingardium leviosa –, mire a sütőben fekvő tésztalap felemelkedett. Ron újabb intésére a félig sült tészta bukfencet vetett a levegőbe, és immáron nyers felével visszalebegett a tűzre. A teteje gyönyörű aranybarnára sült, és Ron büszkén nézte, ahogyan a palacsinta teljesen elkészült.
– Nézzék csak! – ugrándozott tapsikolva a szakácsnő. – A fiatalemberben egy szakács veszett el!
És Ront abban a pillanatban először nem zavarta az idegesítő csicsergés. Helyette kihúzta magát, és vidáman nyúlt a tál felé, hogy újabb adag palacsintát süssön tökéletesre.
This entry was posted
on 2012. február 21., kedd
at kedd, február 21, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.