6. fejezet
Meglepő meccs
Dahlia tanácstalanul ült a
fésülködőasztalánál. Előtte ott hevert a dobozban az Olivertől
kapott fülbevaló, ami ugyanolyan gyönyörű volt, mint amikor
megkapta. Három nap telt már el azóta, hogy megérkezett Oliver
levele, de még mindig nem tudta biztosan, mitévő legyen. Amikor
Veda kopogtatott a csőrével az ablakán, jelezve, hogy visszatért,
beengedte, és hagyta aludni. Nem küldte vissza az ajándékot, mert
nem akarta, hogy a fiú betoppanjon hozzá. Ismerte annyira, hogy
tudja, nem csak blöffölt, képes lenne eljönni meglátogatni.
És az tényleg nagyon szörnyű lenne.
Még Hugo látogatása is sok szempontból érdekes volt, el sem
tudta képzelni, milyen lenne, ha a pöffeszkedő mardekáros
üldögélne a nappalijukban, a csontszínűre kárpitozott kanapé
tökéletesen sima hajtásai között, és arról kérdezgetné
Vernont, miért nem házimanó készítette a vacsorát. Maga lenne a
pokol.
Így a fülbevaló maradt, Dahlia pedig
minden nap többször kinyitotta és becsukta a dobozt, hátha
ihletet kap, mit kellene tennie. Egyelőre nem kapott. Annyira ezen
járt az esze, hogy még álmában is látta a fülbevalót, és
külön dühítette a tudat, hogy Olivernek sikerült elérnie, hogy
nem tudja kiverni a fejéből. Még akkor is, ha csak azért gondol
rá, hogy hogyan vágjon vissza.
Az ékszer most is ott hevert előtte,
és ahogy a tükörbe nézett, látta a nyakában lógó apró dáliát
is, amit Hugótól kapott. Az árnyalatuk majdnem egyforma volt,
ékszer mindkettő, és mindkettőt egy fiútól kapta. De nagyobb
különbség nem is lehetett volna a két darab között.
Hugo ajándéka kedves volt és
ártatlan, mint amilyen ő maga is. Szeretetből fakadt, Dahlia
szinte látta maga előtt, ahogyan Hugo valami ékszerboltban
álldogál, és akár az utolsó knútját is hajlandó rá áldozni,
hogy boldognak lássa. Biztos volt benne, hogy az ajándékot gondos
tervezés előzte meg, Hugo rengeteg ötletet átrágott, mire eszébe
jutott a nyaklánc a medállal.
Oliver ajándéka ezzel szemben drága
volt, mintha csak a képébe akart volna kiabálni, hogy ő sokat ér,
vagy mintha egyszerűen csak meg akarta volna vásárolni. Agresszív
volt, az ember arcába üvöltött, és Dahlia teljesen biztos volt
benne, hogy Oliver nem bajlódott vele sokat: megvette az első keze
ügyébe akadó ékszert. Egyszerre volt túl sok és túl kevés.
Huhogás rántotta vissza a
gondolataiból a való világba, úgyhogy gyorsan visszapattintotta a
doboz tetejét, és egészen a fésülködőasztal tükréig tolta,
hogy minél távolabb legyen tőle. Aztán az ablakhoz rohant, és
egy gyors pillantás elég volt, hogy tudja, kitől kapott levelet.
Wizer kényelmesen berepült, amikor
kitárta az ablak egyik szárnyát, aztán gond nélkül
leereszkedett Dahlia íróasztalára. Tökéletesen otthonosan
mozgott, és ez nem volt meglepő, hiszen minden nyáron és minden
szünetben többször megtette már ezt az utat. A megjelenésére
Veda is rögtön magához tért, huhogott egyet üdvözlésként,
aztán csöndesen figyelt.
James nem írt semmi meglepőt, csak
emlékeztette Dahliát, hogy a meccse pontosan egy hét múlva lesz.
Nem mintha Dahlia el tudta volna felejteni.
Az az egy hét szinte éveknek tűnt.
Amióta csak boszorkány volt, arra vágyott, hogy szabadon
varázsolhasson, de rá kellett jönnie, hogy ennek is megvannak a
hátulütői. A bűbájoknak köszönhetően pillanatok alatt
kitakarította a szobáját, és fél óra alatt a teljes ruhatárát
sikerült szín szerint sorba rendeznie. Ezután átrendezte a
táskákat, amelyek az ágya fölötti falszakaszt díszítették, de
az Invito ezt is nevetségesen egyszerűvé tette.
Kiment néhányszor sétálni is, és a
szokásához híven kedvesen mosolygott és köszönt mindenkinek, de
rettegett, hogy megint találkoznia kell Oscarral, úgyhogy ezek a
séták is csak rövidek voltak. Minden nap részt vett a közös
reggeliken és vacsorákon, ahol Petunia és Vernon próbáltak úgy
tenni, mintha nem tudnának róla, hogy lányuk nagykorú lett, és a
szobájában varázsol. Pedig pontosan ezt tette, vagy ha éppen nem
tudta már kitalálni, hogy mit gyakorolhatna, valamelyik nyárra
feladott leckét írta, mert akadt belőlük bőven. Az egyetlen
tantárgy, amiből nem volt leckéjük, az Átváltoztatástan volt,
de ezt is csak a tanárváltásnak köszönhették.
Aztán végül csak eljött a meccs
napja, és Dahlia nem is lehetett volna ennél izgatottabb. Úgy
beszélték meg, hogy délelőtt 11-kor találkoznak a stadionban.
Mivel Dahlia egyszer már járt ott – futólag, és akkor éppen
nem volt meccs –, ezért nem volt szüksége kísérőre, és simán
hoppanálhatott.
Mégis az egész reggel a meccsen járt
az esze. Valószínűleg látszott is rajta az izgalom, mert a
reggelinél Petunia szokatlanul méregette. Gondolkozott rajta, hogy
elmondja-e nekik, hová készül, de végül úgy döntött, kár
őket feleslegesen idegesítenie. Majd hagy nekik egy cetlit, ha
esetleg keresnék.
A ruhaválasztás nem volt túl
bonyolult. A Montrose-i Szarkák fekete-fehér mezben játszottak,
így nem is volt kérdés, hogy ő is feketét és fehéret fog
viselni. Még akadt is néhány holmija, amit korábban Jamestől
kapott: egy szoros, fekete nadrág, amilyet a csapat játékosai is
hordtak a meccseken, és egy hozzá illő felsőrész, fehér alapon
egy szárnyaló szarkával.
A sok üres percnek volt valami is
haszna is. Dahlia ezeket átalakította a maga szája íze szerint,
és kicsit az évszakhoz igazította őket. A hosszú nadrág kicsit
meleg lett volna, bár a kviddicsjátékosoknak ez nyilván nem
okozott problémát a menetszél miatt. A boszorkány azonban nem
akart megfőni a tűző napon, ezért levágta a nadrágot, és
rövidnadrágot csinált belőle. Gondolkozott rajta, hogy
beszegje-e, de végül úgy döntött, jobban tetszik neki azzal a
néhány lógó cérnaszállal, így csak egy egyszerű varázslattal
rögzítette, hogy a szál ne bomoljon tovább. A póló ujjait is
levágta, v kivágást készített az addigi kerek nyakrész helyett,
és a nadrághoz illően ezt sem varrta vissza.
Amikor felvette, egyszerre tűnt
csinosnak és lázadónak, ezért ehhez igazította a haját is.
Kicsit feltupírozta, és egyszerűen oldalra gumizta, hogy a copf a
válláról lógjon lefelé. A sminkelést inkább kihagyta, mert
biztos volt benne, hogy a nagy melegben szépen lassan lefolyna az
arcáról az egész, de azért egy kis szempillaspirált feltett,
hogy hangsúlyozza a zöld szemét. Egyre kevesebbszer fordított
ennyi időt a külsejére, mert a legtöbbször csak idegesítette a
figyelem, de James kedvéért még erre is hajlandó volt.
A tükörbe nézve tökéletesen
elégedett volt. Tetőtől talpig fekete-fehérben igazi szarkának
tűnt, aki bármire hajlandó a csapata kedvéért. Egyetlen dolog
volt rajta, ami elütött a ruhája színétől, a Hugótól kapott
zöld dália, ami pontosan ott lógott néhány centivel a póló új
kivágása felett.
Háromnegyed 11-kor végül úgy ítélte
meg, hogy menetre kész, úgyhogy fogta a jegyeket, gyorsan írt pár
sort a szüleinek, hogy elment – gondosan az ágyára fektette a
papírt –, aztán vett egy mély levegőt, és hoppanált.
Rögtön érezte, hogy már nem otthon
van. A levegő friss volt, fű illatát hozta szél, ami kifejezetten
jól esett a szoba áporodott levegője után. A kviddicsstadion egy
erdő közepén volt, hogy távol tarthassák a nem kívánatos
muglikat, és ez minden bizonnyal sikerült is, feltehetően néhány
terelő bűbáj bevetésével, mert Dahlia egyelőre csak különös
ruházatú felnőtteket látott – a kedvence a pink pólót és
skótszoknyát viselő, bajszos varázsló volt. Ezért küzdött
annyit a Roxforti Hírmondó cikkeivel, hogy legalább néhány
varázslóval megértesse, hogyan öltöznek a muglik. Bár
nyilvánvaló, hogy az ő cikkei nem jutnak el a megfelelő
közönséghez.
A stadion mindenesetre hatalmas volt,
sokkal nagyobb, mint a roxforti, és Dahlia – bár nem először
látta –, még mindig csodálkozott a méretein, és azon, hogy a
mugliknak fogalmuk sincs róla, hogy ez az óriási épület itt áll
az erdő közepén. Pedig a karikákat még innen, stadion mellől is
látta, egészen az egekbe nyúltak.
– Dahlia! – James hangja
meglepetésként érte, mert azt hitte, hogy már csak meccs után
láthatja.
De a fiú minden kétséget kizáróan
ott állt. Még úgyis kitűnt a többiek közül, hogy szinte
mindenki fekete-fehér színeket viselt. Bár James felszerelése
kétségtelenül profibb volt, mint a szurkolóké. Ugyanolyan fekete
nadrág volt rajta és fehér póló, mint amilyet Dahlia is kapott.
Ez kiegészült még egy térdvédővel és egy könyökvédővel és
egy fekete bakanccsal, amiben a boszorkány akár csónakázni is
tudott volna. És persze rajta volt az elmaradhatatlan fekete talár
is, hátán a számával és a szarkával.
Dahlia emlékezett, hogy még mielőtt
bekerült volna a csapatba, James viccelődött, hogy nem hajlandó
olyan csapathoz igazolni, aminek a színe zöld vagy ezüst. A
legjobban persze annak örült volna, ha megmaradhatott volna az
arany-vörös párosításnál, de amikor Ron megjegyezte, hogy akkor
mehet a Chudley Csúzlikhoz, erről végül hajlandó volt lemondani.
Most ahogy így nézte, el kellett
ismernie, hogy ha csak a színeket nézte, a Montrose-i Szarkák
tökéletes választás volt. A fekete szín tökéletesen illett
James hajához, szinte olyan volt, mintha direkt ebbe a csapatba
született volna. A világért sem mondta volna ezt ki hangosan, mert
lekapta volna a tíz körméről, de sokkal jobban állt neki, mint a
Griffendél vörös-arany színei.
– James, nem a meccsre kellene
készülnöd? – kérdezte Dahlia, miután James megölelte.
– Gondolod, hogy kibírnám anélkül,
hogy üdvözölnélek?
– És az edződ? Nem bánja?
James arckifejezéséből Dahlia rögtön
tudta, hogy az edző nagyon is bánta, úgyhogy inkább másra
terelte a témát.
– A többieket láttad már?
– Még nincsenek itt, korán jöttél.
Dahlia gyorsan a karkötőjéhez nyúlt,
hogy megnézze, mennyi is az idő pontosan.
– Öt perc múlva 11. Nem jöttem
korán.
– Ennyi év után már tudhatnád,
hogy a Pottereknél és a Weasleyknél a 11 azt jelenti, hogy negyed
12-re talán ideérnek.
Ebben mondjuk volt valami. James
végigmérte Dahliát, csak most vette észre, hogy átalakította a
tőle kapott mezt. Ezt abból tudta, ahogy a fiú szeme kitágult a
meglepetéstől.
– Mit szólsz? Kicsit meleg lett
volna, ha úgy hagyom.
– Ha a húgom lennél, most
valószínűleg rád ragasztanék egy pulcsit vagy valamit, és soha
többet nem tudnád leszedni.
– De nem vagyok a húgod! –
jegyezte meg széles mosollyal Dahlia.
– Nem, nem vagy. – Egy korukbeli
feltűnően méregetni kezdte, és már épp lépett volna oda
hozzájuk, de James szigorú pillantására inkább megfordult, és
gyorsan eltűnt a tömegben.
– Ne aggódj! Ma nem zavarnak –
nyugtatta meg a fiút.
– De engem igen – morogta James.
A fiú után egy csapat lány jelent
meg, Dahlia még apró sikolyokat is hallott. A lányok szemérmesen
és kevésbé szemérmesen nézegették Jamest, és próbálták
eldönteni, hogy oda merjenek-e jönni hozzá.
– Úgy látom, megjöttek a
rajongóid, úgyhogy nem zavarlak tovább.
Még egy méterre sem volt a fiútól,
amikor a lányok körbevették, és néhány perccel később
elnyelte a rajongók tömege. Dahlia csak nevetett, és legnagyobb
örömére néhányan másodperc múlva már észre is vett egy
ismerős vörös üstököt, és hátulról átölelte a magas fiút.
– Hugooo!
A fiú megugrott a váratlan ingertől,
de aztán amikor megfordult, viszonozta Dahlia ölelését.
– Már nem tudtuk, hol vagy.
– Én? Ti késtetek! Én meg egész
eddig a kviddicssztárt szórakoztattam.
Hugo arra nézett, amerre Dahlia a
fejével intett, és nyújtózkodás nélkül is látta az
unokatestvérét.
– Ahogy látom, bőven akad, aki
átvállalja tőled ezt a terhet. Köszönni akartam, de akkor inkább
hagyom – vonta meg a vállát. Dahlia még látta, hogy Hugo lopva
a nyaklánc felé pillant, és futólag elmosolyodik.
Majdnem mindenki ott volt a meccsen.
Rose nem tudott eljönni, és nélküle Scorpius is távol maradt.
Nara és Albus kézen fogva álldogáltak, Lily pedig Hugo szerint
már az öltözőben van, hogy lerohanja a játékosokat a
kérdéseivel. Lorcant és Lysandert nem lehetett nem észrevenni,
fejükön ugyanis egy hatalmas szarkafej foglalt helyet, és néhány
percenként kitárta a csőrét, hogy valami válogatott szöveget
rikácsoljon, ami elvileg a csapat biztatását szolgálta volna,
gyakorlatilag pedig csak a rajongók halláskárosodását
biztosította. Különösen akkor volt aggasztó a helyzet, amikor a
két fejfedő egyszerre döntött úgy, hogy ideje újabb rigmust
üvölteni.
Aztán Loo is felbukkant, és
körülbelül három perc után ajánlotta fel, hogy ha gondolják,
elnémítja a két madarat, vagy ha nagyon súlyossá válik a
helyzet, inkább pingvinné változtatja őket – a szín nem
változna, úgyhogy senkinek sem tűnne fel, de azok legalább nem
rikácsolnak így. Bár az ajánlat kétségtelenül csábító volt, mégis inkább visszautasította.
– Erre talán nem lesz szükség –
nevetett Dahlia, mert szerette nézni az ikrek különc lelkesedését.
És amikor meghallotta Lysander szarkájának legújabb bölcsességét
– Tolvaj szarkák, tolvaj szarkák, lopni jöttek, de nem
marhát. Nem is lovat, nem is öszvért, csak a cikesz lesz az övék
–, nem volt szíve lelombozni őket. Ráadásul ő is jót
nevetett, mert elképzelni nem tudta, hogyan lophatna el egy szarka
egy marhát, de inkább szó nélkül hagyta ezt az apróságot.
Mire elfoglalták a székeiket – az
egyik legjobb helyet kapták, ahonnan tényleg mindent láthattak –,
a stadion már majdnem teljesen megtelt. Még negyed óra kellett,
mire mindenki elfoglalta a helyét. Illetve majdnem mindenki.
– Hol van Harry? – kérdezte az
izgatott Lilyt Dahlia, aki egy rakat aláírt fényképpel tért
vissza az öltözőből.
– Nem tudom. Elvileg ő is jön –
vonta meg a vállát, aztán már csak a pályára összpontosított.
A játékosok sorban repültek be a
pályára. Először a vendégek érkeztek, a Kestrels játékosai,
smaragdzöld talárjaikban. Dahlia elég ironikusnak találta, hogy
az első meccsen, amin Jamest profiként látja játszani, pont a
Mardekár színeit viselő csapattal játszanak. A nézőtéren a
leprikónos zászlókat lengető rajongók ujjongani kezdtek, bár ők
láthatóan sokkal kevesebben voltak, mint a hazai csapat drukkerei.
Ezt akkor lehetett igazán érezni, amikor a Szarkák érkeztek meg
sorban, és akkora volt az üdvrivalgás, hogy simán túlkiabálták
a Sonorust használó közvetítőt. Így Dahliáék nem is hallották
James nevét, de persze nem is volt rá szükségük, mert rögtön
felismerték, amikor a pályára repült.
Abban a pillanatban, amikor elkezdődött
a meccs, megértette, mire ez a nagy hűhó a kviddics körül.
Persze, a Roxfortban is kijárt a meccsekre, és szerette is őket,
de csak a csapatszellem miatt, és azért, mert drukkolhatott a
barátainak. De most... A játékosok ide-oda száguldoztak, és
olyan cseleket mutattak be, amilyeneket Dahlia még soha nem látott.
Lily persze készségesen magyarázta
neki a dolgokat, néhány másodperccel a közvetítő előtt
kiabálva oda neki, mit látnak. Dahlia rég volt kviddicsjátékosok
nevének hosszú sorát hallotta.
– Plumpton! Csorszkov! Elképesztő!
Odanézz, de gyönyörű karvalyfej támadás! Próbálom megtanítani
a többieknek a csapatban, de nem megy valami rózsásan.
James legszebb pillanata talán az
volt, amikor a másik terelővel – Eugene-nak hívták, a
vezetéknevére nem emlékezett, mert James mindig csak Eugene-ként
emlegette a leveleiben – ketten ütötték meg egyszerre a gurkót,
és ezzel eltérítették a másik csapat fogóját a cikesz
elkapásától.
Ettől persze a dolgok még nem álltak
túl rózsásan. Az ellenfél negyven góllal vezetett, ami szinte
hihetetlennek tűnt, olyan jól játszottak Jamesék. A baj csak az
volt, hogy a Kestrels is.
Persze Dahlia tudta, hogy még bőven
van esélyük egyenlíteni vagy átvenni a vezetést, hisze a meccs
akár órákig eltarthat. És ha esetleg az ő fogójuk – Adelaide
– kapja el a cikeszt, akkor rögtön nyertek is.
Dahlia azonban már nem tudta meg, hogy
mi lett a meccs sorsa.
– Az ott Harry? – kérdezte, amikor
észrevette unokatestvérét belépni a hozzájuk legközelebbi
feljárón.
Lily nem figyelt rá, Hugo azonban
odafordult.
– Igen! De az...
Nem fejezte be a mondatot, de nem is
volt rá szükség, Dahlia pontosan látta, kivel jött Harry.
Petunia olyan volt a varázslók és boszorkányok színes gyűrűjében
– nem mindenki volt feketében vagy fehérben –, mint egy fehér
virágszál a tarka mezőn.
De valami még annál is jobban
kétségbe ejtette Dahliát, hogy az anyját ennyi varázsló között
látja: a könnyes arca.